Amikor Emily kimondta, hogy szakítanunk kéne, egész testemben megmerevedtem, de továbbra is folytattam a hasa simogatását és nem engedtem el. Olyan érzésem volt, mintha több ezer késsel szaggatnák darabokra a szívem. Em kiszabadult a szorításomból és hátát a falnak döntve a sötétben engem figyelt, csak az utcáról bevilágító lámpa világította meg az arcát. Szomorú volt és az arcán könnycseppek csillogtak. Felültem én is vele szemben és megfogtam a kezét. Lehet, hülye vagyok, de a kezeink tökéletesen illenek egymáshoz.

-Miért? Nem szeretsz?-csak ennyit kérdeztem.

-Nem arról van szó Calum. Szeretlek, és ezt te is pontosan tudod. Csak… Ashton.-Emily felhúzta a térdeit az arcához és összegömbölyödött.

-Őt jobban szereted…

-Nem. De el akar menni, itt akar hagyni, csak azért, hogy ne bonyolítsa tovább az életem, mert látja, hogy veled boldog vagyok. Az is voltam, egészen addig, amíg be nem vallotta, hogy a világon mindennél és mindenkinél fontosabb vagyok neki. Én nem akarom őt szomorúnak látni, de téged se és most fogalmam sincs, hogy mit csináljak.

-Hát az már régen nem jó barátság, ha burkoltan megzsarol azzal, hogyha nem őt választod, akkor elmegy. Sőt, igazából rákényszerít ezzel, hogy válaszd őt. Lehet, hogy ez így elég erősen hangzik, de nekem ez az őszinte véleményem Emily. Meg azok után, amit művelt veled és képes lenne még ezt is megcsinálni. Nem tudom, Em. Én ilyenre nem lennék képes, ha rólad lenne szó.-ráztam meg a fejem, jelezve ezzel Emilynek, hogy ez így nagyon nem jó,

Kisírt szemeivel egyenesen a szemembe nézett, én pedig halványan elmosolyodtam. Remélem, hogy amellett dönt, ami a legjobb neki. 2 percig néma csendben ültünk, csak Emily szipogását lehetett hallani, majd én törtem meg a csendet.

-Nagyon szeretlek Em.-mélyen a szemébe néztem, Emily ellökte magát a faltól és egyenesen nekem ugrott. Karjait szorosan a nyakam köré fonta, lábait pedig a derekam köré csavarta. Derekánál fogva öleltem őt, amennyire csak lehetett.

-Szeretlek Calum Hood. Akármekkora seggfej vagy, szeretlek.-suttogta sírás közben Emily a fülembe.

Mosolyogva eltoltam magamtól és Emily azonnal nekiesett ajkaimnak. Nem fogtuk vissza magunkat. Nyakán újabb harapás és szívásnyomokat hagytam. Már éppen ki akartam hámozni Emily-t a köntöséből, amikor megállított.

-Calum, akármennyire szeretlek, most ne, jó?-nézett rám szomorúan.

-Ó, rendben.-biggyesztettem le a számat és szinte éreztem, ahogy Emilyt mardossa a bűntudat.-Ne izgulj, nem haragszom.-mosolyogtam rá bíztatóan.

-Most már aludjunk.-Emily még nyomott egy utolsó puszit a számra, majd eldőlt az ágyba, én pedig mögötte helyezkedtem el és magamhoz húztam.

-Még egyszer ne hozd rám a frászt, rendben?-kérdeztem bőrére suttogva, amitől teljesen libabőrös lett.

-Nem fogom, ígérem.-simított végig gyengéden a karomon.-Jó éjt Cal.

-Jó éjt kincsem.

Emily szemszöge

Calum karjai között biztonságban érzem magam, úgyhogy éjjel is hamar el tudtam aludni. Reggel fél 9-kor már fenn voltam és óvatosan kicsusszantam Cal szorításából. Beosontam a fürdőbe, gyorsan megmostam az arcom, mert rettentően nyúzott a fejem a tegnap esti sírás miatt. Nem lett sokkal jobb, de frissebbnek éreztem magam. Meg se néztem, hogy mit veszek fel magamra, mert még mielőtt Calum felkel, azelőtt le akarom rendezni a dolgokat Ashtonnal. Halkan kimentem a szobámba és egy pillanatra megálltam, hogy szemügyre vegyem Calumot. Hason feküdt és az egyik kispárnámat szorongatta. Póló természetesen nem volt rajta, de szerintem alsónadrág se, ahogy ismerem. Elmosolyodtam a látványon, mert Cal úgy néz ki, mint egy ártatlan szuszogó kisgyerek. Felhúztam a cipőmet és felvettem a gördeszkámat. Ashtonék nem laknak tőlünk olyan messze, szóval gördeszkán elgurulok addig. Feltettem a fülemre a fejhallgatómat és beindítottam valami vidám zenét. Nem gondolkodtam rajta, hogy mit fogok Ashtonnak mondani, majd improvizálok. Nem telt el 10 perc és már a bejárati ajtó előtt álltam. Vettem egy mély levegőt és bekopogtattam. Hallottam, ahogy valaki lerohan a lépcsőn és szinte felkenődik a bejárati ajtóra. Biztos voltam benne, hogy Ash van az ajtó túloldalán és amint kinyitotta erről meg is bizonyosodhattam.

-Szia Em.

-Szia. Beszélni szeretnék veled.-jelentettem ki határozottan.

-Bejössz?-kérdezte az ajtóból félreállva.

-Nem, kösz. Itt jó.

-Miről lenne szó?

-A tegnapról. Ne haragudj Ashton, de nem zsarolhatsz meg. Mert ez annak vehető. Egész eddig miért nem jutott eszedbe, hogy elmondd, mi van? Miért pont most?

-Ez nem zsarolás. Ez egy egyszerű választási lehetőség. De döntöd el, hogy mit akarsz.-válaszolta flegmán.

-Ha annyira jó barát lennél, akkor nem csináltad volna velem ezt és azt néznéd, hogy nekem mi a jó és nem azt, hogy neked. Nem állítottál volna válaszút elé. Legfőképp nem akkor, amikor már van valakim, akivel pontosan tudod, hogy boldog vagyok. Tudom, hogy te nem bírod Calumot, és egy darabig én se bírtam. De ez megváltozott és szeretem őt. Téged is szeretlek, de ezek után valahogy nem vagyok hajlandó elviselni téged. Sajnálom, hogy így kell elválnunk, de Calum sose tenne velem ilyet. Sok sikert a Los Angeles-i életedhez.-hátat fordítottam Ashtonnak és elindultam haza. A vállam felett visszapillantottam Ashtonra. Megsemmisülve állt a bejárati ajtóba. El kellett őt engednem. Nem engedhetem meg neki, hogy ezt tegye velem. Fél óra se telhetett el mióta eljöttem otthonról, de Calum már a konyhában ücsörgött és a tévét nézte egy bögre kávé társaságába.

-Hol voltál?-fordította felém a tekintetét és egy mosolyt küldött felém.

-Ashtonnál.-ültem le Calum mellé.

-Mi van?!-kérdezte szinte kiabálva.

-Nyugi, megmondtam neki, hogy mi a véleményem erről az egész dologról. Megbeszéltem vele a dolgokat és úgy néz ki, hogy elmegy Los Angelesbe.-rántottam meg a vállam.

-És ez ennyire nem visel meg?-kérdezte teljes meglepettséggel.

-Egyáltalán nem. Velem senki se szórakozzon. És én még ezt hittem, hogy ő az egyik legjobb barátom.

Calum nem szólt semmit, csak felállt a székről, odalépett hozzám és szorosan magához húzott.-Sajnálom.-suttogta a fülembe.

-Én nem tudom sajnálni Cal. Azt hittem, hogy minden rendben lesz a történtek után, de úgy néz ki eddig tartott. Bíztam benne, hogy létezik örök barátság, ezek szerint nem.-Calumot olyan erősen húztam magamhoz, mint még soha senkit.-Szeretlek.-suttogtam a nyakába.

-Én is téged Em.-puszilt bele a hajamba Cal.-Nekem most el kell mennem. Este jövök érted. 8-ra legyél készen. Tudod, beígértem egy randit.-tolt el magától.-De először is a pólómat add vissza.-mutatott rá az említett darabra. Gyorsan lekaptam magamról és hozzádobtam Calum fejéhez, aki vigyorogva szedte le magáról. Alaposan végigmért és óvatosan megnyalta alsó ajkát.-Ja, és csinosan öltözz fel.-kacsintott rám és egy gyors csókot adott, majd elment.

A napom azzal telt, hogy unatkoztam. Komolyan azon agyaltam, hogy lehet meg kéne tanulnom fejen állni (?). Fél hat fele felrohantam a szobámba és előkerestem egy viszonylag csinos ruhát. Fekete combközépig érő, pánt nélküli ruha, semmi extra nincs benne. Hozzá pedig az egyik fekete balerinacipőmet veszem fel. Gyorsan elmentem fürdeni, megmostam a hajamat, majd miután megszárítottam, kivasaltam, mert elvileg az nekem jól áll. Sminkkel nem nagyon vesződtem, mert egyáltalán nem értek hozzá, úgyhogy csak szemhéjtussal kihúztam a szemem és piros rúzzsal, amit valószínűleg Belle hagyott itt, kirúzsoztam a számat. 8 óra előtt öt perccel csengettek. Szerencsére a kistáskám az előszobába hagytam, úgyhogy azzal a lendülettel, amivel leértem felkaptam és kirontottam a házból. Szegény Calumot majdnem fellöktem, de ő ezen jót mosolygott.

-Ennyire hiányoztam?-húzott közel magához és egy apró puszit adott a számra.

-Mondhatni.-kuncogtam, mint valami idióta.

Cal az ujjait rákulcsolta az enyémekre és elindult velem a kocsija felé. Egyébként Calum látványa bármit megért volna. Fekete térdnél szaggatott csőfarmer, fekete Vans cipő és egy fehér ing, az ingre pedig rávett egy fekete bőrkabátot.

-Hova megyünk?-kérdeztem izgatottan és a mellettünk elsuhanó tájat kémleltem. Tippem sem volt, hogy hová vihet.

-Titok.-húzta félmosolyra Cal a száját.

Negyed óra kocsikázás után Calum végre leparkolta az autót és kiszálltunk. Ujjainkat ismét összekulcsolta és elkezdett maga után húzni. Pár méter után hirtelen megállt és felkapott az ölébe, mint valami menyasszonyt és úgy cipelt tovább. Nem akartam ellenkezni, de nem is tudtam volna. Amikor odaértünk az úti célunkhoz, még a lélegzetem is elállt.

-Calum, ez gyönyörű!-kaptam a szám elé a kezemet és a szemeim sarkában megjelentek a nevetőráncok.-Ezt te csináltad?-kérdeztem meghatottan. Calum csak bólintott én pedig a nyakába ugrottam és hosszan megcsókoltam.