Tomboló viharban keltek útra. A szél húzta, cibálta a fákat, ömlött az eső, időről időre robajló mennydörgés harsant, és villámok cikáztak át az égbolton, pillanatnyi világosságot gyújtva a kihalt vidéken. Philip, Aurora és Gavin szellemként mit sem éreztek a hidegből és a nedvességből, egyedül Amber szenvedett tőle, de a sárkány nem marasztalta őket, inkább láthatatlan pajzsot varázsolt maga fölé, amin halkan doboltak az esőcseppek. Philip testével már nem volt ilyen előzékeny, és a mágus fancsali arckifejezéssel nézte, ahogy az égszakadás eláztatja mellettük lebegő hulláját.

Philip tudta, hogy ennyi idő alatt már el kellett volna fáradnia, különös élmény volt élet és halál között lebegni, határozottan nem szerette.

A villámok idővel elmaradoztak, csak az eső hullott szakadatlanul, ám hajnaltájt már csak szemerkélt, a napfelkelte után pedig végleg elállt. Várták, hogy arrafelé haladjon egy szekér, amire felkapaszkodhatnak.

A csendet csupán Aurora kérdései és Gavin halk válaszai törték meg. A hercegnő folyton a királyi családról, a varázslótanácsról, a kincstárnokról, a hadvezérekről, és egyéb befolyásos emberekről kérdezett. Csupa rossz kérdést tett fel. Valójában a rokonaikról, a barátaikról, az udvarhölgyekről, az inasokról, a személyzetről kellett volna kérdeznie. Olyanokról, akik segítségével meggyőzhette ezeket az embereket, hogy álljanak mellé. Csak nem képzelte, hogy odasétál majd a kincstárnokhoz, előadja a könnyfakasztó történetet, miszerint őt megátkozták, de valójában őt illeti a trón, mire a fickó meghatódik, és tálcán nyújtja majd neki a birodalom vagyonát?

– Szóval hogy is gondoltad egész pontosan ezt a trónátvételt? – vonta el Philip egy kicsit Aurorát Gavin mellől.

– Felébresztesz, támogatókat szerzek, aztán visszafoglalom a trónt.

– És egész pontosan hol is fogsz támogatókat szerezni?

Aurora szeme megvillant.

– Miért érdekel?

– Nem szeretnék fejjel a falnak rohanni.

Aurora felsóhajtott.

– Rengetegen elégedetlenek a király miatt. Nemcsak parasztok szellemével találkoztam, néha-néha főurak is meghaltak a környéken. Elhiheted, hogy ők sem mindig voltak elégedettek.

– Ez még nem jelenti, hogy megkockáztatnák a felségárulást.

– Nem inkább az lenne a felségárulás, ha cserbenhagynák Reynold király lányát? – fordult vele szembe néhány lépés erejéig Aurora. A mosolya sugárzó volt, ám a szeme komoran csillogott. Gyönyörű volt, mégis... Philip megsajnálta.

És egy kicsit csodálta is. Egy hercegnő, aki még a tébollyal, a halállal is szembenéz, hogy elérje, amit akar. Tűszúrásnyi bűntudat nyilallt a mellkasába, amiért nem árulta el neki az érzést a szívével kapcsolatban, de gyorsan elhessegette az érzést.

Gondolkozott, mit is felelhetne, de Aurora nem várt válaszra, egyszerűen csak visszafordult, és ment tovább.

– Nézzétek, ott egy szekér! – kiáltotta Gavin egy sötét fából készült járműre mutatva.

– Egy próbát megér – vonta meg a vállát Amber, aki magára vállalta a megtiszteltetést, hogy mindannyiuk nevében nyilatkozzon.

– Ne felejtsd el a testemet! – figyelmeztette Philip összevont szemöldökkel, de mire a sárkány a szemét forgatta, és a kelleténél talán egy kicsit erősebben odaverte mágus láthatatlan fejét. Philip felmordult. – Vigyázz rá!

– Talán inkább neked kellett volna vigyáznod rá! – sziszegte Amber.

– Egész nyugodtan szétválhatunk – vicsorgott Philip.

– Befognátok végre? – fakadt ki Aurora. – Megfájdul tőletek a fejem!

Mind pislogva felé fordultak. Philip még sosem hallotta Aurorát így kiabálni. Mintha némi hisztéria is vegyült volna a hangjába. Talán már most kezdte elveszteni az ép elméjét? Természetesen volt annyi esze, hogy megtartsa magának ezt a gondolatot.

– Szokott fájni a fejed? – törte meg végül a csendet Gavin, mire Aurora szúrós pillantást vetett rá.

– Nem ez a lényeg – motyogta a hercegnő.

Philip kénytelen volt elfordulni, nehogy Aurora meglássa az arcára kúszó, visszafojthatatlan mosolyt.

Egész nap és éjszaka utaztak, és bár két alkalommal kénytelenek voltak kocsit váltani, egy ízben pedig néhány óra hosszát sétálni, különösebb izgalmak nélkül falták a mérföldeket az otthona irányában.

Philip az elsuhanó tájat figyelte, a fakósárga, learatott termőföldeket a világoskék égbolt alatt, majd a kanyargó földutat szegélyező, ezerszínű fákat, a földet borító sárga, vörös, narancs árnyalatban játszó avartakarót. Olykor-olykor megrezzentek beljebb a bokrok, talán nyúl ugrott vagy őz szaladt el előlük, messze tőlük, hogy biztonságra leljen az erdő mélyén. A levegőben nehéz, földes illat terjengett, és a szél csupán néha simított végig a bőrükön, a vihar már messze járt.

A szekér, amin utaztak, megpihent éjszakára, ők azonban továbbmentek. Philip a csillagokkal meghintett eget kémlelte. Lenyűgöző volt, mintha gyémántok csillogtak volna fekete bársonyon. Szinte észre sem vette, hogy Aurora mellésodródik.

– Vajon mindenhol ugyanígy ragyognak a csillagok? – szólalt meg a hercegnő halkan. – Bárcsak bejárhatnám a világot, hogy a saját szememmel láthassam.

– Nem hiszem, hogy királynőként lehetőséged lesz erre – figyelmeztette Philip.

Aurora komoran bólintott.

– Persze, tudom. A születésünk az egész életünket meghatározza.

– Szeretném hinni, hogy ennél több az élet – mondta Philip. – Hogy a saját sorsunk kovácsai vagyunk.

– Nagyszerűen hangzik – ült ki Aurora arcára előbb álmodozó, majd kissé keserédes mosoly.

Mély csend telepedett rájuk, amit csak az éjszaka neszei törtek meg, a cserjésben siető állatok, a levélzörgés, egy-egy huhogás. Philip hátrapillantott. Amber és Gavin jócskán lemaradva beszélgettek, de a hangjuk nem ért el hozzájuk, csupán az, amikor a sárkány egy alkalommal felnevetett. Különös páros.

– Nem muszáj uralkodnod, ha nem akarsz – vetette fel egy idő után.

– Nem hagyhatom Beroldus kezében a birodalmat – rázta a fejét Aurora. – Vagy talán van valamilyen jelölted? Esetleg te?

Aurora hangjában gúny és gyanakvás elegye csendült, Philip mégis őszintén nevetett. Még ilyen ostobaságot, ő, mint király?

– Már csak az hiányozna! Túl sok nyűggel járna – felelte őszintén. Magabiztos mosolyt villantott. – Akkor már inkább bejárnám veled a világot.

Arra számított, hogy Aurora megkérdezi, miért gondolja Philip, hogy ő pont vele akarná bejárni a világot, de a döbbenete ezúttal erősebbnek bizonyult.

– Még nem jártad be? – kérdezte tágra nyílt szemmel.

– Megfordultam már itt-ott – vonta meg a vállát Philip. – De úgy sejtem, azóta rengeteg dolog változott, ahogy Ceneriában is.

– Remélhetőleg máshol nem olyan rosszul alakulnak a dolgok, mint felénk – motyogta Aurora.

Philip nem felelt.

Reggel találtak egy újabb szekeret, és szinte az egész napjukat azon töltötték. Philip látta, hogy Aurora idegesen kémleli a környezetüket, hogy legszívesebben rászólna a parasztra, menjen gyorsabban – nem mintha bármit is elért volna vele, a férfinak halvány fogalma sem volt róla, hogy három szellem, egy sárkány és egy holttest a potyautasa.

A szekér idővel más felé fordult, így az utolsó darabot gyalog tették meg. A Philip otthona felé vezető út kihalt volt, az erdő körülötte csendes, csupán madárcsicsergés törte meg a némaságot. Már jócskán lemenőben volt a nap, amikor Philip halkan ezt mormogta:

– Végre!

Sietősebbre fogta, a többiek alig tudtak lépést tartani vele.

A fák között felsejlett a hatalmas kúriának beillő ház. Az épület nyugodtnak, sőt, fenségesnek tűnt a lemenő nap aranyfényében, Philipet mégis zavarta valami.

Már egészen közel jártak, amikor végre rádöbbent: a csend. Az épület és környéke nem nyugodt volt, hanem mozdulatlan. Néma. Philip felvont szemöldökkel Amberre pillantott, ám a sárkánynő nem nézett rá, helyette aggodalmas tekintettel, a homlokát ráncolva fürkészte a környéket.

Az első, akit meglátott, egy terebélyes, kötényes asszony volt – Philipnek halványan rémlett, hogy látta már egyszer-kétszer –, épp lehajolt, hogy felvegye a földről a ruhákat, bizonyára kicsúszott a kezéből. Csakhogy nem emelkedett fel. Dermedten egyre csak a ruháért nyúlt, ám ujjai sosem érintették a legfelül heverő ing durva anyagát.

Philip pulzusa felszökött, legszívesebben árnypajzsot varázsolt volna maga elé, de felesleges lett volna erre pazarolnia az erejét, hiszen sehonnan sem látott fenyegető vészt. Csupán a szobormerevvé dermedt embereket látta – merthogy nem a mosónő volt az egyetlen, akadt lovászfiú, küldönc, lisztes kötényű, idősebb férfival civakodó fiatalasszony is.

– Mi a fene történt itt? – kérdezte halkan Aurora.

Senki sem felelt. Philip végignézett a tágra nyílt szemű Aurorán, az aggodalmas arckifejezésű, harcra kész Amberen, és a szellemléthez képest is falfehér, értetlen Gavinen.

– Fogalmam sincs – szólalt még végül az örökkévalóságnak tűnő hallgatás után Philip. – De most azonnal kiderítjük!

Azzal megindult befelé az épületbe.