– Végre! – sóhajtott Philip.

Aurora megborzongott, miközben Philip a maradék földtől is megszabadította a holttestet. Mégis mit várt, hogy pillangók kergetőznek odalent, esetleg bolyhos, pamacsfarkú nyuszikák ugranak majd ki a sírból? És mit van úgy odáig, hiszen egész életében szellemekkel barátkozott! Vagy legalábbis az elmúlt száz évben biztosan.

Philip nekilátott kihúzni a testet.

– Igazán segíthetnél! – lihegte a sárkánynak, ám hiába vetett rá szúrós pillantást, az csak negédesen rámosolygott.

– Nincs az az erős varázsige, amivel ilyesmire rávehetnél.

– Hidd el, nem próbálkoznék ilyesmivel.

A sárkány felvonta a szemöldökét, de nem felelt.

Philip letakarította a testről a földet, majd a szemét összehúzva fölé emelte a kezét, hogy aztán a lábujjától a feje búbjáig végighúzza felette. Szellemalakban sokkal könnyebben hozzáfért az árnymágia-forráshoz, viszont valamiért mintha többet is követelt volna tőle, mint amikor életben volt. A test megfelelőnek bizonyult.

Ráfeküdt a testre.

Aurora aprócska, különös nyüszítést hallatott, Amber pedig elfordította a fejét. Philip legszívesebben a szemét forgatta volna, azonban a következő pillanatban már érezte, ahogyan a test magába fogadja. Teljesen ellazult, és maga elé képzelte, ahogyan eggyé válik a testtel, ahogyan kénye-kedvére mozgatja a tagjait.

A következő pillanatban valóban megmozdult a test lábujja, majd a keze és a karja is, és Philip lassan, darabosan ülő helyzetbe tornászta magát.

– Kissé szűk – jegyezte meg, ám a szavak nem a saját, hanem egy dallamos, lágy hangon buktak ki a száján.

A föld jéghideg volt alatta, és mindenét kosz borította, ráadásul kellemetlen, viszkető érzés lett úrrá rajta. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a testet borító kisebb-nagyobb kékeslilás foltokra, és már tudta, mibe halt bele a fiatal férfi.

A tőle telhető legalaposabban megtörölgette újdonsült testét, víz nélkül azonban sokat nem tehetett. Hideg fuvallat söpört végig rajtuk, meglibbentette a határozottan alulöltözött sárkány haját, és libabőrrel borította az ő – mármint a test – karját.

Nagy nehezen, sajgó tagokkal feltápászkodott, mire a sárkány alaposan szemügyre vette.

– Egész csinos – dicsérte, majd gonosz mosollyal hozzátette: – Leszámítva a foltokat.

Philip végigpillantott magán. Közepes magasság, vézna végtagok, kissé hajlott hát. Gyorsan kihúzta magát. Kisöpörte a szemébe hulló barna tincseket.

– Jobban örülnék, ha inkább egész izmos lenne, de hát mit lehet tenni – emelte frusztráltan magasba a kezét, ami nem egészen az ő mozdulata volt, inkább a test izommemóriája miatt történt.

Lehunyta a szemét, majd rövid varázsigét mormogott. Amikor kinyitotta a szemét, a foltoknak hűlt helye volt, a test némi sápadtságot leszámítva teljesen egészségesnek tűnt.

Philip próbálgatta a testet, az ujjait hajlítgatta, tett néhány lépést, majd amikor úgy ítélte meg, hogy már biztosan mozog benne, odasétált a még mindig térdelő Aurorához, és kinyújtotta a kezét.

– Gyere, keressünk neked is egy testet! – húzta fel a lányt.

– Szó sem lehet róla! – jelentette ki Aurora határozottan. – Az egy dolog, hogy te ilyesmit csinálsz, de hogy én... Nem.

– Ahogy érzed – vont vállat Philip.

Tulajdonképpen csak udvariasságból ajánlotta fel, nem volt szüksége Aurora segítségére ahhoz, amit tervezett. Arról nem is beszélve, hogy mivel Aurora még egy nyavalyás ásót sem tudott felemelni, valószínűleg még egy kisujjat sem tudna megmozdítani, nemhogy egy egész testet.

– Merre tovább? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Amber.

– A Fehér Galambba.

A sárkány panaszosan felnyögött.

– Az a hely még mindig nyitva van? Már száz éve is borzalmas volt.

– Kétlem, hogy valaha is be fog zárni.

Aurora értetlenül pislogott rájuk, de nem szólt semmit, csak követte őket, amikor megindultak a város irányába.

A Fehér Galamb a nevétől eltérően meglehetősen mocskos helynek bizonyult. A koszos ablakokon szűrt fény áradt ki az utcára, és az ajtó szinte folyamatosan tárva-nyitva állt, egyre érkeztek az újabb és újabb vendégek, csupán egy-két szerencsés flótás tántorgott kifelé kétes erkölcsű hölggyel a karján. Az egyetlen, viszonylag nagynak mondható helyiség csordultig telt a különféle, sört és bort kortyolgató városiakkal és utazókkal. Nem csupán a kocsmáros keresett jól aznap este, úgy tűnt, igen jó a hangulat, így a bárdok és az örömlányok munkájára is nagy kereslet volt, sőt, még egy-két vajákos asszony is megfért a kártyavetésével és kézrátétes gyógyításával.

Belépve megcsapta őket az izzadság, a kiömlött alkohol és a doh különös, kesernyés elegye. Aurora a kezét a szája elé kapva öklendezett, de persze senki sem vett róla tudomást, hiszen nem látták, nem hallották. Még a hangosan káráló vajákos asszonyok sem kapták fel rá a fejüket, amire Philip haloványan elmosolyodott. Hát kellett ennél jobb bizonyíték arra, hogy csalók?

Philip hátrapillantott a válla felett Amberre. A sárkány most szinte teljesen embernek tűnt, nyoma veszett a szarvának és a szárnyának is. Valamiféle bűbájt bocsáthatott magára, csupán a szeme árulkodott másságáról. A szemet lehetett legnehezebben változtatni, és Philip biztos volt benne, hogy akármilyen színű szeme volt is a test eredeti gazdájának, ő most a szokásos kék szempárral kémlelte az ivóban összezsúfolódott társaságot.

Nem kellett sokat nézelődnie, szinte rögtön kiszúrta a díszes kompániát. Még annyi tisztesség sem volt bennük, hogy eltakarják a testét, egyszerűen otthagyták az asztal alatt, még a lába is kilógott. Nyomorultak! Philip gyomrában harag kelt, érezte, ahogyan átterjed a teste minden egyes porcikájába.

– Segítesz? – vetette oda a sárkánynak.

Amber a hercegnő felé fordult, aki bólintott. A sárkány a szemét forgatta.

– Essünk túl rajta! – intett a hangos nevetéstől, beszélgetéstől, a dalnokok énekétől visszhangos helyiség felé.

Philip határozott léptekkel megindult a terem hátsó végében álló asztal felé, mit érdekelte őt, ha vállal nekiment valakinek. Egy ízben olyan erősen összeütközött valakivel, hogy az illető fél korsó sört kiöntött, ám a férfi méltatlankodását néhány pillanaton belül elnyomta a fülsüketítő kocsmazaj. Philip azonban az égvilágon semmit sem hallott a körülötte zajló kiáltásokból, hahotából, visításból és miegyébből.

Megállt az öt főt számláló asztal végében, majd csípőre tett kézzel oldalra billentette a fejét, és így szólt:

– Remélem, vigyáztatok a testemre.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha észre sem vennék őt, de aztán az egyikük, egy vézna szőke férfi csak felnézett. Eltátotta a száját. Sorra a többiek is követték a példáját: a nagydarab, hosszú fonattal büszkélkedő fickó, a seszínű hajú, teljesen átlagos férfi, az izmos katona és a dús keblű, fekete hajú varázslónő.

Míg a férfiak csupán értetlen, már-már bamba arckifejezéssel meredtek rá, a varázslónő szemébe félelem költözött. Azonnal az övéhez kapott, ám Philip egyetlen gyors intéssel mozgásképtelenné tette. Miközben a nő a nyakát fogva fuldoklott, a nagydarab a testalkatát meghazudtoló fürgeséggel talpra szökkent.

A medvetermetű férfi előtt hirtelen tűzfal termett, a másodikként felpattanó vézna szőke pedig keresztülrepült a termen. Az asztaltól, amin landolt, hangos kiáltással ugrottak fel az emberek, kupák csörrentek, bor ömlött végig az asztalon, hogy aztán hatalmas tócsába gyűljön a döngölt földpadlón.

Philip jobb kezét továbbra is a varázslónő felé tartva a következő ellenfele felé fordult. A katona azonnal fegyvert rántott, és bár bőséggel ihatott már az este folyamán, biztos kézzel szegezte Philipre a kardját. A mágus arcán csúf vigyor terült el, miközben különös, már-már kusza kézmozdulatokkal jelet rajzolt a levegőbe. A jel végül felizzott, éppen akkor, amikor a katona nekitámadt, hogy aztán gyakorlatilag lepattanjon a Philip előtti láthatatlan pajzsról.

Philip egyetlen oldalpillantással meggyőződött róla, hogy Amber továbbra is sakkban tartja a nagydarabot, és előrevetődött. A katona épp visszanyerte az egyensúlyát, és már lendítette is a kardot, de Philip kitért előle, és bal kezével bevitt egy igen fájdalmasnak tűnő ütést. A katona kétrét görnyedt, és a mágus kihasználta az alkalmat, hogy orrba térdelje a fickót. A nyomorult még most sem akarta elereszteni a kardját, így Philip kénytelen volt kirúgni a kezéből, hogy aztán utánaugorjon, és még a levegőben elkapja a fegyvert.

A katona nagyjából tíz másodpercig élt ezután. Kard hussant, majd vér bugyogott. Valaki felsikoltott hátul, talán Aurora volt az, de Philip nem törődött vele. Teljesen elborította az elméjét a bosszúvágy, a harci hév.

A termen korábban átrepülő vézna fickó épp abban a pillanatban érkezett vissza, amikor Philip megpördült. Ki tudja, miért tartozott a csapathoz, de biztosan nem a harctudása miatt, ugyanis néhány mozdulattal később a térdhajlatából vér csordult, majd Philip oldalba szúrta. Nem érdekelte, túléli-e vagy sem, elég volt annyi is, hogy harcképtelenné tette.

Valaki előszökkent a semmiből, és végighúzta a pengéje hegyét Philip oldalán. A mágusnak szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy azonnal hátraugorjon, ám ez a hirtelen jött támadás kibillentette az egyensúlyából, és megszakadt a varázslat, amivel a nőt fogva tartotta.

A sárkány magasba emelte a tűzfalat, és kiszipolyozta az oxigént a nagydarab varkocsos körül, legalábbis Philip így sejtette, ugyanis a fickó a következő pillanatban a földre zuhant, és többé nem mozdult. A tűz amilyen gyorsan jött, el is tűnt. Amber megindult Philip felé, hogy a segítségére siessen.

Philip suhintott párat az utolsó talpon maradt férfi felé, de az valahogy mindig kitért a támadásai elől. Mindeközben a varázslónő valamiféle igézetet mormolt. Philip nem igazán szerette volna megtudni, hogy mifélét, de egyszerre kettővel nem bírt, fogytán volt az ereje.

Amber csinos, kerek tűzgolyót küldött a férfi felé, ami csupán egy hajszálnyira húzott el Philip mellett, érezte a forróságot, az erejét. A tűzgömb telibe találta a seszínű hajú férfit, aki kínjában felordított, majd a földre rogyott.

Philip azonnal a varázslónő felé ugrott, akinek a hosszadalmas varázsige végére gonosz vigyorra húzódott az ajka. Csakhogy az utolsó szót már nem tudta kimondani, ugyanis hirtelen összeesett. Mögötte Aurora állt, kezében súlyos kancsóval.

A mágus tágra nyílt szemmel pislogott rá. Hogy csinálta? Úgy tűnt, Aurora is épp ebben a pillanatban gondolkozik el a dolgon, ugyanis a kancsó hirtelen zuhanni kezdett. Philip egyetlen intéssel az asztalra varázsolta.

Ezután megfordult, és fennhangon így szólt:

– Ezek a haramiák hátba támadtak, az életemre törtek. Csupán egy hajszálon múlott, hogy megmenekültem, nem úgy, mint az a fickó ott – mutatott a saját testére az asztal alatt. – Mással nincsen vitás ügyem, így ha nem akad kihívóm, távoznék.

Az ivó vendégei tátott szájjal, elkerekedett szemmel meredtek rá. Volt, aki felpattant és a falhoz húzódott, volt, akitől távol zajlott a csata, és meg sem moccant, ám olyan is akadt, aki félelmében bebújt az asztal alá. Végül szép lassan vállat vontak, visszaültek, mormoltak valamit, és folytatták a beszélgetést. Eleinte csak maguk között pusmogtak, ám öt percen belül ismét ugyanakkora hangzavar uralkodott a Fehér Galambban, mint amikor beléptek.

Philip lerogyott az asztalhoz, magához vette az egyik boroskancsót, és nem törődött azzal, hogy kupát keressen, egyenesen a kancsóból döntötte magába a bíborvörös italt, ami aztán végigcsorgott két oldalt a szája mellett. Végül levágta az asztalra a kancsót, a száját pedig a kézfejével megtörölte.

– Mehetünk? – kérdezte Amber fintorogva.

Philip kelletlenül feltápászkodott, és a testét maga után húzva megindult utánuk.

– Mi lenne, ha segítenél? – sóhajtott Philip a sárkánynak, amikor már odakint jártak.

Amber mindkét vörös szemöldökét felvonta, de már oda sem pillantott a hercegnőre, egy laza csuklómozdulattal a levegőbe emelte Philip testét. A mágus sejtette, hogy egyúttal láthatatlansági bűbájt is bocsátott rá, ugyanis senki sem nézett rájuk furán, miközben visszasétáltak a temetőhöz. Bár tudta, hogy a sárkány kényszerből cselekszik így, értékelte, hogy megteszi.

Philipnek már nem kellett a kiásott test, legszívesebben ott azonnal kibújt volna belőle, viszont a sárkány még korábban kijelentette, hogy igenis visszaviszik a sírba. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a távolban végre feltűnt az öreg platánfa. Az ágak egyre csak hajlongtak az erősödő, metsző szélben, kísérteties külsőt kölcsönöztek a temetőnek.

– Ezután merre megyünk? – csendült mellette Aurora hangja.

– Oda, ahol végre életre kelhetek.

Aurora bosszúsan fújt. Philip azt hitte, most is elengedi a témát, de tévedett.

– Kezd elegem lenni a folyamatos titkolózásodból! – fakadt ki a hercegnő. – Jelenleg egy csapatot alkotunk, Philip. Eddig minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy segítsünk neked. Úgyhogy ideje, hogy viszonozd a szívességet, legalább annyival, hogy közlöd az úti célunkat.

– Jól van, jól van! – emelte fel megadóan a kezét Philip. – Egy tündérhez megyünk, északra lakik.

– Egy tündérhez? Ő az, aki megátkozott?

– Mi? – pislogott rá Philip értetlenül. Aurora szép arcvonásai megkeményedtek, de a lány nem szólt semmit, úgyhogy Philip végül megrázta a fejét. – Nem. Hidd el, biztosan nem ő átkozott meg.

Ekkor felbukkant a sír, és Philipnek földbe gyökerezett a lába.

Egy vékony férfi állt háttal nekik, egyenesen a kiásott, immáron üres sírra meredt. Amikor megfordult, Philipben megállt az ütő.

A férfi hajszálpontosan úgy festett, mint a holttest, amit Philip épp használt.

– Ha jól látom, van valami nálad, ami az enyém – szólalt meg a férfi résnyire szűkített szemmel, ugyanazon a dallamos hangon, amin korábban Philip is.

A mágus hosszú ideje most először nem tudta, mit feleljen.