– Hogy haltál meg? – kérdezte Aurora, miután feldolgozta az információt, miszerint valóban a temető felé tartanak, és Philip tényleg kölcsön akar venni egy hullát.

– Elárultak, és meggyilkoltak.

Philip keresztülgyalogolt egy férfin, Aurora pedig kikerülte a dundi feleséget. A mágust a jelek szerint nem zavarta, ha át kell mennie valakin, őt azonban a hideg rázta már a gondolattól is.

– Hogy lehet kijátszani egy hatalmas mágust? – vonta össze a szemöldökét.

– Ötleteket gyűjtesz?

Hiába faggatta Aurora perceken keresztül, Philip nem volt hajlandó elmesélni, mi történt.

– Elég egyértelmű, mi történt – mormolta Amber alig mozgó szájjal, nehogy feltűnő legyen, hogy magában beszél. A sárkány láthatatlanná válhatott volna, azonban keresztülmenni másokon nem tudott, így felesleges erőfeszítésnek tűnt az álcázóvarázslat. – Részeg volt, és kijátszották. Csinos nő volt a dologban?

– Egyáltalán nem így történt! – vitatkozott Philip.

Aurora nem akarta megkockáztatni, hogy összevesszenek, úgyhogy gyorsan magához ragadta a szót.

– Kik voltak azok?

– Hamarosan te is találkozhatsz velük. Ocsmány népség. Azt hiszem, Prebeusnak dolgoznak.

– Azt hiszed?

– Talán van jobb ötlete, hercegnő? – kérdezte gúnyosan a mágus.

Aurora elszámolt magában tízig. Tudta, hogy nem ellene szól a hév, hogy Amber miatt reagált ilyen ingerülten Philip, mégis nehéz volt megállni, hogy ne fakadjon ki. Nem szokott hozzá, hogy ilyen hangnemben beszéljenek vele.

– Csak kérdezem, hogy minél többet megtudjak erről a Prebeusról. Nem szeretném, ha az első királynői utasításommal egy ártatlant végeznék ki.

– Biztosíthatlak róla, hogy még ha nem is az ő utasítására gyilkoltak meg, Prebeus korántsem ártatlan.

– Én pedig hiszek neked – biccentett Aurora diplomatikusan, de azért ökölbe szorult a keze az indulattól.

Úgy tűnt Philip beéri ennyivel is.

Aurorát teljesen lenyűgözte a város, még sosem járt errefelé. Megnézte a pergő festékű és csinos oromzatú házakat egyaránt, a város biztonságát vigyázó, oldalukon kardot cipelő katonákat, az éktelenül rikácsoló, valódi jóslatokat ígérő banyákat, az alamizsnáért könyörgő koldusokat. Mélyet szippantott, amikor a főtérről könnyű szellő kalácsillatot hozott, és befogta az orrát, amikor elhaladtak az utcákra percekkel korábban kiöntött mocskos szennyvíz mellett. Mindeközben bőszen kerülgette a mellettük elsiető városi népeket: a piacra igyekvő háziasszonyokat, az iparosmesterek elszalajtott tanoncait, a hírvivőket, a rongyokban szaladgáló utcagyerekeket, a felhúzott orrú, némileg finomabb ruhába öltözött komornákat.

A temető a város szélén, egy dimbes-dombos részen terült el. Aurora még sosem járt ilyen helyen, az ő családi sírhelyük a kastély alatt húzódott. Az egyetlen temetés, amin valaha részt vett, a nagymamájáé volt, de akkor még kislány volt, így nem sok mindenre emlékezett a több mint száztíz évvel ezelőtti eseményből.

Philip viszonylag hamar rátalált a megfelelő sírra egy öreg platánfa alatt. Ragaszkodott hozzá, hogy megvárják, míg tiszta a levegő, mert bár a városiak őket magukat nem látták, valaki bizonyára észrevette volna, ha föld repül, és sír tárul fel, és ez feleslegesen bonyolította volna a helyzetüket.

– Miért nem tesztek minket láthatatlanná? – fújt Aurora bosszúsan.

– Tartalékolnom kell az erőmet – vonta meg a vállát Philip.

Hát persze... Hiszen ő nem sietett. Őt nem fenyegette az a veszély, hogy néhány napon belül megőrül. Ráért várni még néhány órát.

Aurora a sárkány felé fordult, aki szemforgatva így szólt:

– Jól van, elvarázsolom ezt a részt, hogy úgy tűnjön, mintha senki sem járna itt, de egy ujjal sem vagyok hajlandó hozzányúlni a sírokhoz.

– Nem is kell, gondolj rá fantomcsápként – javasolta Philip.

Aurora először nem értette, mire gondol, de aztán rájött, hogy a mágus a sárkány varázserejére utal ezzel.

– Szó sem lehet róla – jelentette ki Amber határozottan.

Philip vállat vont, és ásni kezdett a közelből elcsent ásók egyikével.

– Miért nem? – kérdezte Aurora puszta kíváncsiságból, miközben igyekezett megragadni az ásót, ám ujjai folyton átsiklottak a fanyélen.

– Nem bolygatom a halottakat – rázta a fejét Amber. – Helytelen ez az egész. Természetellenes.

Aurora megértően bólintott. Ő is hasonlóképpen vélekedett, mint Amber, csakhogy nem volt más választása, mint támogatni Philipet a terveiben. Jelenleg ő volt az egyetlen esélye. Mindkettejüknek.

Philip órákon keresztül ásott. A nap megindult lefelé az égbolton, aranyfénybe vonta a távoli várost, sziporkázóan ragyogóvá varázsolta az ablakokat és a mázas tetőcserepeket.

Vagy háromórányi kemény gyakorlásba telt, mire Aurora végre meg tudta mozdítani az ásót. Fél órával később sikerült megemelnie is, de néhány centiméter után ki is hullott a kezéből.

– Sosem tanulom meg! – fakadt ki kétségbeesetten.

– Türelem! – csitította Amber, aki egészen idáig olyan hasznos tanácsokkal látta el, mint a „Száműzz minden egyéb gondolatot!" és a „Koncentrálj!".

Aurora eddig térdelt, most viszont homlokráncolva leült.

– Talán segítene, ha pihennél egy kicsit – vetette fel Philip, és egy pillanatra ő is megfogadta a saját tanácsát, hogy a derekát masszírozza. Aurora úgy sejtette, nem sok fizikai munkát végezhetett életében, nyilván újdonság volt a számára. Talán ezért is haladt olyan lassan.

Aurora felsóhajtott.

– Lehet – mormolta. Amberhez fordult. – Mit fogsz csinálni, ha végre kiszabadulunk?

A sárkány meglepetten pislogott, mintha annyira csak a szabaduláson járt volna az esze, hogy ezen még el sem gondolkodott.

– Megkeresem a többieket – vont vállat végül.

– A többieket? – kerekedett el Aurora szeme. – Sokan vagytok?

– Nem olyan sokan, mint az emberek előtti időkben – ingatta a fejét a sárkány. – Szétszóródtunk a világ minden táján. De itt, Ceneriában is vagyunk egy páran, főleg a Windmar-hegységben. Oda nem jutott el a király.

Aurora a homlokát ráncolta. Emlékezett a történetekre, miszerint hőn szeretett országát egykor sárkányok lakták, réges-régen, még jóval azelőtt, hogy Ceneriának nevezték volna. Ezt kivételesen nem az egyik könyvében olvasta, hanem a dajkájától hallotta, még kislányként.

De mi köze ennek a királyhoz?

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte.

– Kiirtották a fajtámat – villantotta ki a sárkány borotvaéles fogait.

– De miért? És hogyan? Azt hittem, gyakorlatilag legyőzhetetlenek vagytok.

– Bár így lenne! Nem tudom a részleteket, de azt igen, hogy miért vadásztak ránk. A vérünknek varázslatos tulajdonságai vannak, több főzethez is szükség van rá. – Amber keze ökölbe szorult. – De ahogyan más, mi sem szívesen hullajtjuk a vérünket.

Egy ideig néma csend borult rájuk. Aurora zavarában tovább gyakorolta a valódi világgal való érintkezést.

– Na és te mit fogsz csinálni, Aurora? – kérdezte Philip, aki időközben újra ásni kezdett.

Aurora felvonta a szemöldökét. Hiszen ezt már tisztázták az elején!

– Én visszafoglalom a trónt, és megoldást keresek a járványra – felelte tagoltan és érthetően.

– Persze, persze, ezt tudjuk – legyintett Philip. – De mi lesz utána?

– Hogy mi lesz utána? – pislogott Aurora döbbenten.

A pillanatnyi némaságot Amber törte meg:

– Királynőként irányítja az országot, mi lenne?

Őszintén szólva, Aurora sosem gondolkodott még el ezen. Amikor eszébe jutott, félrelökte a gondolatot, hiszen ennél sokkal égetőbb problémája is volt, nevezetesen az, hogy ki kellett szabadulnia a toronyszobából. Ahogyan most is jó néhány akadály tornyosult még előtte. Példának okáért épp versenyt futott az idővel – nemcsak az átok megtöréséért, hanem a saját ép elméjéért is.

– Talán megkeresi azt, aki megátkozta, és bosszút áll – ült ki különös mosoly Amber arcára.

– Az sem biztos, hogy egyáltalán életben van még az illető – vont vállat Aurora. – A háború során történt, valószínűleg taktikai okból. Mármint, miért akart volna valaki pont rajtam bosszút állni? Soha, senkinek nem ártottam, a kastélyt is alig hagytam el. Nem, ez az egész nem rólam szólt. És talán nem is az találta ki, aki végül megátkozott... – Aurora elhallgatott, majd halkan, nagyon halkan hozzátette: – Egyébként sem hagyhatom, hogy a bosszú feleméssze az életemet. Nem maradna hely semmi másnak, és örökké boldogtalan lennék.

Philip kezében egy pillanatra megdermedt az ásó. Aurora a mágusra pillantott, majd a földre, amit újból forgatni kezdett, és hirtelen tágra nyílt a szeme.

– Mindjárt kész vagy – jegyezte meg a földből kikandikáló koszos ujjakra mutatva.