Philip dühödten trappolt előre a sötétben. Már Aurorát sem szívesen hozta magával, titkon abban reménykedett, lerázhatja majd a hercegnőt még a kastélyban, hogy elég lesz, ha megígéri neki, hogy visszajön, de hogy még a sárkány is elkísérte őket... Nem bízott a bestiában. Ahogyan ő sem benne, látta jól a pillantásán, hallotta a hanghordozásán. És miért is tette volna? Hiszen együtt harcoltak a háborúban, aztán... Aztán Philip elárulta őt.

És Amber szemmel láthatólag nem enyhült meg iránta az évek során. Ártani azonban a jelek szerint nem tudott neki, legalábbis addig, amíg szellemként rótták a kastélyba vezető, eredetileg széles utat, amit mostanra már kezdett visszahódítani a természet. Az út szélét szegélyező köveket belepte a moha, közöttük fű nőtt, néha rossz irányba kanyarodtak a sötétben, és kénytelenek voltak visszafordulni.

– Merre is megyünk? – érdeklődött Aurora, megtörve az áldott csendet, ami a kérdésáradata végeztével rájuk telepedett.

– A legközelebbi településre – felelte Philip, majd átsétált egy fehérrózsabokron.

– És mit fogunk ott csinálni?

– Kocsira ülünk.

Aurora döbbenten pislogott. Előbb Philipre nézett, majd Amberhez fordult.

– Ez lehetséges? Fel tudok ülni egy kocsira? Azt hittem, egyenesen átsétálnék rajta!

Philip nem tudta eldönteni, bosszantja-e vagy inkább megkönnyebbül attól, hogy Aurora inkább a sárkányhoz fordul információért.

– Gyakorlással bármi lehetséges – felelte végül, még mielőtt Amber megszólalhatott volna.

– Azt várod, hogy mire odaérünk, megtanuljam, hogyan kell? – Philip vállvonására kifakadt: – Talán nem ártott volna akkor szólnod, hogy kezdjek el gyakorolni!

Philip nem szívesen vallotta volna be, hogy bizony eszébe sem jutott, hogy Aurorának ez még nem fog menni. Ő már jóval többször volt szellem, mint ahányszor szeretett volna, úgyhogy akadt alkalma megtanulni, hogyan érintkezzen a fizikai világgal.

– Biztos vagyok benne, hogy menni fog – nyugtatta meg Aurorát, és még a vállát is megpaskolta, mire a hercegnő pengevékonnyá préselt szájjal igencsak csúnya pillantásokat lövellt felé. – De ha nem, akkor gyakorolsz majd a kocsin. A s... Amber biztos kisegít egy kis varázslattal.

– Te is megtehetnéd – kérdezte lesajnáló arckifejezéssel a sárkány.

– Tartalékolnom kell az erőmet – szűrte összeszorított fogán keresztül Philip.

– Miért? – tette fel Aurora a már-már szokásossá váló kérdését.

Philip a bestiára pillantott, ám amikor látta, hogy az nem fog válaszolni, belefogott a magyarázatba.

– Nem végtelen az erőnk. – Aurora kérdő pillantására folytatta: – Gondolj rá úgy, mint egy tálra, amibe folyamatosan víz folyik a forrásból. A világ maga a mágia forrása, a tál pedig minden varázshasználónál más méretű, sőt, mindenkinek a képességeihez mérten különböző mennyiségű varázserőt kell elhasználnia egy adott varázsigéhez. A kisebb igék nem olyan fárasztóak, de szellemként most csak az erőm töredékéhez férek hozzá.

– Talán jobb is így – szúrta közbe gúnyosan Amber.

Philip képtelen volt megállni, a sárkányra vicsorgott. Aurora értetlenül jártatta közöttük a tekintetét.

– A származásomra gondol – magyarázta neki kurtán Philip.

– Apádra, aki nagy hatalmú mágus volt?

– És sokkal jobb ember, mint ő valaha is lesz – tette hozzá a sárkány.

Philip megfeszült. Nem akart az apjára gondolni. Legszívesebben bevette volna magát az első útjukba eső kocsmába, de tudta, hogy erre szellemként nem igazán van lehetősége. Helyette inkább megtorpant, és szembefordult a többiekkel.

– Egy dolgot most azonnal szögezzünk le. Igen, ez a megállapodás mindannyiunk számára előnyös, de ti nyerhetitek vele a legtöbbet. Nekem nincs szükségem rátok ahhoz, hogy visszajussak az élők közé. Eddig is megvoltam egyedül.

– Akkor miért mentél bele? – kérdezte Amber tömören, pedig szemmel láthatóan lett volna még hozzáfűznivalója a témához.

Mert nem akarok többé ezzel a bűntudattal élni, válaszolta volna legszívesebben Philip, azonban tudta jól, hogy ez csak még több kérdést vetne fel.

– Mert úgy vélem, kölcsönösen előnyös lehet számunkra egy szövetség a későbbiekben.

– Ezt úgy érted, hogy a későbbiekben is számíthatok majd a segítségedre? – kérdezte Aurora összehúzott szemmel.

– Pontosan úgy értem – felelte a mágus, majd jelezvén, hogy a maga részéről befejezte a társalgást, megfordult, és elindult.

Hamarosan halk lépteket hallott maga mögött, így hátra sem kellett fordulnia, tudta, hogy követik.

– Szóval hogyan kellene érintkeznem a fizikai világgal? – zárkózott fel mellé Aurora néhány perc múlva.

– Összpontosítanod kell – dörgölte meg Philip a homlokát.

– Mire?

– Arra, hogy megérintsd azt, amit akarsz. – Ahelyett, hogy egyenesen átsétált volna a következő eléjük lógó faágon, Philip egyetlen pontra fókuszált, és elhajtotta maguk elől a nedves levelekkel teli ágat. – Valahogy így.

A következő negyedórát azzal töltötték, hogy Aurora igyekezett leveleket, bokrokat, fatörzseket megérinteni, azonban minden egyes alkalommal csúfos kudarcot vallott, a keze akadálytalanul siklott keresztül a növényzeten.

– Neked mennyi időbe telt, mire megtanultad? – kérdezte szemmel láthatóan egyre frusztráltabban.

– Eltartott egy darabig – felelte a mágus kitérően.

Nem akarta elvenni a hercegnő kedvét azzal, hogy neki nagyjából a harmadik próbálkozásra sikerült legalább egy kicsit megmozdítania az ajtót, amivel próbálkozott. Ostobaság lett volna kettejüket összehasonlítani, hiszen ő egész életében hatalmas mentális energiát igénylő feladatokat hajtott végre – mágikus feladatokat. A varázslathoz hasonló összpontosításra van szükség, így hát nem csoda, hogy Philip hamar kitanulta a szellemlét minden csínját-bínját.

– Nem értem, hogyhogy a kastélyban még meg tudtam érteni dolgokat, most meg már nem? Az is az átok miatt van?

– Valószínűleg – bólintott Philip. – Az egész helyből árad a mágia.

– Mármint bűzlik tőle – jegyezte meg Amber, aki egészen idáig hallgatott, leszámítva azt az egy-két jótanácsot, ami semmivel sem vitte előrébb Aurorát.

– A varázslatnak szaga van? – pislogott rájuk Aurora, és néhány lépés erejéig meg sem próbált hozzáérni semmihez.

Most az egyszer Philip is kissé meglepődött. Érdeklődve pillantott a sárkány felé, aki erre felvonta szép ívű szemöldökét. Egészen vonzó lett volna, ha nincsenek a szarvai – meg persze ha nem néz rá úgy, mint aki akár egy tenyérnyi pocsolyába is bele tudná fojtani.

– Mindenki hagy maga után valamiféle mágikus nyomot – magyarázta végül Aurorának. – De nekem inkább egy érzés... olyasmi, mint egy viszketés. Felteszem, a sárkánymágia más.

– Az – bólintott Amber elgondolkodva, és most valahogy nem tűnt annyira ellenségesnek. Talán az ő érdeklődését is felkeltette a téma. – Mindenki másfajta illatot hagy maga után. A fénymágia egész kellemes, mint a frissen hullott zápor, a virágok illata. Az árnymágia pedig tetemek bűzét hagyja maga után.

– Talán csak te érzed így – jegyezte meg Aurora, amivel a sárkányt szemlátomást éppúgy meglepte, mint Philipet.

Ki gondolta volna, hogy pont Aurora védi majd meg az árnymágusok becsületét?

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Amber kissé értetlenül.

– Nem is tudom – jött Aurora kissé zavarba. – Sokat olvastam a különböző mágiákról, és... Valahogy az volt az érzésem, valójában nem gonosz és rossz varázslatokról van szó, inkább csak attól függ, milyen szempontból nézzük őket. Egy ártó varázslatot is lehet nemes célra használni. Talán... talán az sem mindegy, milyen okból mondták ki a varázsigét.

Philip képtelen volt megállni, hogy ne javítsa ki.

– Nem minden varázslathoz kell varázsige – mormolta.

– Nem az a lényeg – legyintett Aurora, mire Philip vállat vont.

Amber hosszas gondolkodás után felelt csak.

– Végül is elképzelhető – mondta halkan.

Némán folytatták az útjukat. A csendet csupán Amber halk lépteinek zaja, a levelek susogása és az éjszakai állatok neszezése törte meg.

Már pirkadt, mire a távolban házak bukkantak fel. A falu szélén összetalálkoztak két paraszttal. Philip felvont szemöldökkel Amberre pillantott, aki nem szólt egy szót sem, csupán bólintott. Észrevétlenül haladtak el a fiatal legények mellett.

– Tényleg nem látnak minket – suttogta Aurora.

Egyikük sem felelt.

A falu látszólag békés nyugalomba burkolózott, azonban itt-ott leégett házak romjai álltak csupán, egy még füstölgött is. Philip a hercegnőre pillantott. Aurora ajkát keskeny vonallá préselve figyelte a hamuvá égett otthonokat.

Valószínűleg ezért álltak őrt a falu határában, kint akarták tartani a betegeket, nehogy őket is magával rántsa a járvány. Philip némileg fellélegzett, amikor maguk mögött hagyták a kis települést.

– Miért álltunk meg? – kérdezte Aurora, amikor Philip megtorpant.

– Mondtam már, innen kocsin megyünk.

– Miért nem megyünk tovább, majd útközben felszállunk valamelyikre...

– Mit számít, hogy továbbmegyünk-e vagy itt megvárjuk? A kocsi gyorsabban halad majd, mint mi, be fog érni minket.

A hercegnő egy pillanatig nem szólt semmit.

– Jobban érezném magam tőle, ha csinálnánk valamit. Mégiscsak telik az idő... És végül is nem számít, nem igaz?

– Mármint? – vonta fel Philip a szemöldökét.

– Nem vagyok fáradt. Úgy tűnik, a szellemem nem fárad el, vagy legalábbis jóval lassabban, mint ahogyan a testem.

Philip egy darabig csak nézte Aurorát, a lány ráncok barázdálta homlokát, telt alkatát, szép metszésű arcát.

– Rendben – bólintott végül, és még mielőtt továbbindult, épp elkapta az Amber arcán átsuhanó elképedést.

Némán rótták az utat, és amikor Philip már kezdte azt hinni, mégsem indul meg ma senki sem szekérrel a város felé, kerékzörgést hallott hátulról. Egy ütött-kopott, girhes ló vontatta fatákolmány gurult a nyomukban.

Philip elmormolt egy kisebb varázsigét, mire egy vastag faág termett az út kellős közepén. A paraszt megdörzsölte a szemét, mintha csupán délibábot látna, de aztán vállat vont, lemászott a szekeréről, és amíg félrevonszolta az ágat, Amber egyetlen intéssel varázslatot bocsátott Aurorára, majd felpattantak – vagyis, Aurora inkább kászálódott – a szénával megrakott, rozoga kocsira.

Hosszasan zötykölődtek. Aurora egy ízben kérdezősködni kezdett, a sárkány pedig halkan, ám türelmesen válaszolgatott, de aztán idővel elunták a beszédet, és Philiphez hasonlóan a lassan változó tájat figyelték. Csupa learatott, sárga-barna termőföld az ég kékje előtt, rengeteg szénakazal, egy-egy terebélyes fa. Semmi különös. Néhány óra múlva sűrűsödni látszott a forgalom, más szekerek is fel-felbukkantak, sőt, egy ízben még egy postakocsi is elrobogott mellettük, és miután elült utána a hatalmas porfelhő, egyre zsugorodó pöttynek tűnt a láthatár szélén, hogy aztán teljesen szem elől veszítsék.

Végül csak elértek a város szélére. Lecsusszantak a szekérről, és hagyták, hadd menjen tovább a paraszt a vásár felé.

– Na és most? – kérdezte Aurora, amikor megindultak az egyik girbegurba utcán.

– Most elmegyünk a temetőbe.

– Ott van a tested? – érdeklődött a sárkány.

– Nem, dehogy – legyintett Philip. – Onnan szerzünk magunknak testet.

– Hogy mi? – tátotta el a száját Aurora.

Philip elmosolyodott.

– Ugye nem gondoltad, hogy egy mágus testét visszaszerezni csupa móka és kacagás lesz?