Philip valójában továbbra sem tudta, mitévők legyenek, de ezt a világ minden kincséért sem vallotta volna be Aurorának. Hiú remény volt azt gondolnia, hogy a kis szobában bármi hasznosat talál majd, ugyanis minden jel szerint ez csupán egyfajta postaszolgálati helyiség volt, ahol az uralkodó számára jelentéktelenebb, ám a kastély mindennapjaihoz mégis elengedhetetlenül szükséges levelezést tartották és bonyolították. A papírosok nagy részén igencsak meglátszott az idő vasfoga, és amikor morzsolódni kezdett a kezében az egyik tekercs, inkább visszadugta a helyére.

Aurora várakozó arckifejezéssel meredt rá, és Philip kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát a bőrében. A sárkány, mintegy a segítségére sietve, megmozdult odakint. Philip nem volt benne teljesen biztos, mit művel a bestia, de az ordításába beleremegtek a falak, sőt, még a fogai is összekoccantak.

– Bízz bennem! – vette elő a legmegnyerőbb mosolyát.

A hercegnő továbbra is szkeptikusnak tűnt, de azért vállat vonva engedett.

Philip hátat fordított neki, majd egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy csillapítsa háborgó gyomrát. Mély levegőt vett, és az ajtóhoz lépett. Bár az elmúlt száz évet azzal töltötte, hogy életművészként a legszorultabb helyzetekből is kimentette magát, nem szívesen nézett volna szembe a sárkánnyal. Így hát egyetlen lehetőség maradt, mégpedig az, hogy tovább menekülnek a kijárat felé, hátha valami csoda folytán le tudják hagyni a bestiát.

Halkan maga felé húzta az ajtót, a zsanérok megcsikordultak, a fa recsegett-ropogott.

Némi várakozás után kidugta a fejét. Megdermedt a látványtól. Szemöldöke összeszaladt, ahogy kiegyenesedett és szélesre tárta az ajtót.

Odakint csend honolt. Philip lassan körbejáratta a szemét a helyiségen. A folyosó, amin eddig szaladtak, valójában egy hatalmas terem oszlopokkal leválasztott része volt, a megszólalásig hasonlított egy templomhajóhoz. Az épület a király ízléséről tanúskodott – Philip odáig nem merészkedett volna, hogy azt mondja, az ő ízlését dicséri. Mármint, Aurora apjáét, nem pedig a jelenlegi királyét, akit Philip nem igazán kedvelt, de idáig nem volt gondja vele... Idáig.

– Hová lett a sárkány? Te tüntetted el? – csendült Aurora hangja a közvetlen közeléből.

Philip fejében megfordult, hogy magának tulajdonítja a dicsőséget, ám végül inkább az igazság mellett döntött. Már így is túl sok hazugság, csalás és ámítás száradt a lelkén.

– Nem – rázta meg a fejét. – Nem tudom, hova lett.

Óvatosan elindultak a kijárat felé. Aurora a szoknyáját megemelve, óvatosan lépkedett – a legkevésbé sem úgy, ahogyan a szobájában mozgott, amikor megfeledkezett magáról. Philip jót mulatott a látványon.

– Mi az? – vonta össze a szemöldökét a hercegnő.

– Semmi – rázta meg a fejét Philip.

Minél távolabb jutottak a postaszobától, annál hangosabban beszéltek. A sárkányt mintha a föld nyelte volna el. Talán szó szerint, ugyanis a főhajó közepén hatalmas szakadék tátongott. Philip kíváncsi lett volna, mi történt. Talán épp a sárkány műve, lehet, hogy átzuhant a tetőn, ugyanis felpillantva a már szinte teljesen sötét égbolt tárult eléjük. Csupán egy-egy csillag pöttyözte az ég fekete leplét, a hold pedig nem látszott odabentről, így nem sok fény szűrődött be az épületbe, és a rossz látási viszonyok miatt csak lassan haladtak.

– Szóval mi van ezzel a fővarázslóval? – kíváncsiskodott Aurora újfent.

Úgy tűnt, képtelen befogni a száját. Amivel egyébként nem lett volna semmi gond, ha Philip nem hazudik neki már a kezdetektől fogva a fővarázslóval kapcsolatban.

– Megöletett – felelte Philip ezúttal őszintén, majd átlépett egy nagyobb kőkupacot.

– Hogy mi? – hallotta némileg távolabbról Aurora hangját, mire megfordult. A hercegnő döbbenten nézett rá néhány lépés távolságból. Amikor látta, hogy Philip nem áll meg, utánasietett.

– Megöletett – ismételte Philip. – Elég sokszor keresztbe tett nekem az elmúlt években, de idáig még sosem merészkedett.

És ez így is volt igaz. És bár dühítette a dolog, és nagyon szívesen ellátta volna a vén félnótás baját, valójában nem ezért egyezett bele, hogy segít Aurorának.

Hanem a szíve miatt.

A rohamosan feketedő, üszkösödő szíve miatt, amit kénytelen volt visszatenni a testébe ahhoz, hogy ismét életre keljen – csak hogy aztán újra kitéphesse a mellkasából, így védve meg magát az életére törő ellenségektől.

Bár a varázskönyvekben nem sok mindent írtak erről az igencsak különös módszerről, valamint a sok-sok évnyi aljas viselkedés eredményeképpen megfeketedő szív ellenszeréről, Philipnek feltett szándékában állt, hogy ahogyan a valós halált, ezt is kijátssza. Mégpedig úgy, hogy elkezdi jóvátenni a bűneit.

A gond ezzel csak az volt, hogy nem sok olyan ember élt már, akivel hozzáfoghatott a terv megvalósításához, tekintve, hogy a legtöbben... hát, a legtöbben meghaltak. Aurora viszont... Aurora még élt. Vagy legalábbis valami olyasmi. És tekintve a száz évvel ezelőtti nagy háborúban játszott szerepét volt is mit jóvátennie.

– De hát mi oka lett volna a fővarázslónak ilyesmit tenni? – rántotta vissza Aurora hangja a gondolataiból.

– Valószínűleg attól fél, hogy el akarom venni a helyét – hazudta Philip az első kézenfekvő választ, ami az eszébe jutott. Igazság szerint fogalma sem volt. És nem is igazán érdekelte.

Aurora értetlenül pislogott rá.

– Miért, el akarod?

– Mondtam már, hogy inkább vájnám ki a saját két szemem.

– Azt hittem, öngyilkosságról beszéltél.

Philip meglepetten pislantott Aurorára. Hiszen a hercegnő játszadozik vele!

– Ahhoz túlságosan szeretek élni – villantott rá széles mosolyt.

– Igen, ezt sejtem – morogta Aurora. – Szóval miért hiszi azt, hogy el akarod venni a helyét, ha egyszer nem?

Philip felsóhajtott. Kezdtek túlságosan belebonyolódni a hazugságba.

– Mert vannak, akik valamiféle kiválasztottnak gondolnak. – Aurora kérdő tekintetére így folytatta: – A származásom miatt. Apám nagy hatalmú mágus volt. És ezért most egyesek ostobaságokkal tömik Prebeus fejét.

– Prebeus? Ő a fővarázsló?

– Folyton elfelejtem, hogy mit sem tudsz a birodalomról – mormolta Philip.

– Dehogynem tudok! – fortyant fel Aurora. Majd kissé halkabban hozzátette: – A szellemektől.

– Nagyszerű királynő lenne belőled...

Aurora arcára zavarodott kifejezés ült ki, de még mielőtt tovább firtathatta volna a dolgot, hirtelen tekintélyes, vörös pikkelyekkel borított, karmokban végződő láb tűnt elő a semmiből, és hatalmas robajjal a földre csapódott, eltorlaszolva a kijáratot.

Philip végigfuttatta a tekintetét a vastag, izmos mellső lábon, a hosszú, inas nyakon, egészen a sárkány félelmetes fejéig, amit arannyal díszített szarv koronázott. A sárkány eltátotta a pofáját, és a mágus tudta, ebben a formájában semmit sem tehet, legfeljebb egy tiszavirág-életű pajzsot varázsolhat maguk elé, ám a sárkánytűz ellen még az sem védené meg őket. A szörnyeteg fülsüketítő rikoltást hallatott, bensejében tűz parázslott.

A sárkány torkában látott ragyogó fény hirtelen átsejlett a bestia lehetetlenül kemény pikkelyein, majd szép lassan végigterjedt az egész testén. Mintha lángnyelvek nyaldosták volna a testét, és Philip biztosra vette, hogy ez lesz meglehetősen hosszúra nyúlt életének utolsó látványa. Ennél mindig is szebb halált képzelt magának.

A fény hirtelen vakító erejűvé vált, Philip maga elé kapta a karját, és a szeme sarkából látta, hogy Aurora hasonlóképpen tesz. Amikor a ragyogó fény mintha fakulni kezdett volna, leengedte a kezét, és hunyorogva meresztette a szemét.

Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag még mindig életben voltak, és a kapuban...

A kapuban egy lángvörös hajú fiatal nő állt vörös és arany ruhában. Lusta mozdulattal megmozgatta a nyakát és a vállát, mintha csak elgémberedett volna a hosszas várakozásban.

Végül oldalra billentette a fejét, szemében tűz csillant.

– Nicsak, nicsak – szólalt meg mély, varázslatoshangon. – Mit látnak szemeim?