– Miért ide hoztál? – fakadt ki Amber.

Philip felvont szemöldökkel körülnézett a kastély melletti erdőben.

– Azt mondtad, hozzalak a kastélyhoz.

– Azt mondtam, a kastélyba hozzál minket!

– Ennél közelebb nem tudtalak – vicsorgott Philip.

Amber a homlokát ráncolta.

– Valamiféle védővarázslat venné körbe a kastélyt?

– Valószínűleg – vont vállat Philip. – Amikor nem is olyan régen épp az ellenkező irányba tartottam, ugyanez volt. Először azt hittem, te csináltad. Az az ostoba Prebeus biztos, hogy nem ismert fel... – Hirtelen elhallgatott, majd motyogva folytatta: – Persze, hogy nem, hiszen Stone áll a dolog mögött.

Elindultak a kastély felé. Az erdő csendes volt, túlságosan is csendes. Az éjszaka teremtményei hallgattak, még a levelek is mozdulatlanságba dermedtek. Mintha valamiféle különös varázslat alá került volna a környék. A róka a fülét hegyezve lépkedett utánuk.

– Szóval mi is a terv egész pontosan? – kérdezte Philip közömbös hangot megütve, mint a zsoldos, akinek nem igazán számít, miért vonul hadba, csak kapja meg érte, ami neki jár. – Aurorát akarod kiszabadítani, vagy Stone-t legyőzni? Mert nem biztos, hogy a kettő egyszerre is megy.

– Ezt meg hogy érted? – rezzent meg Amber szemöldöke.

Az eddig hűvös külsőt most egyre gyakrabban törték meg az érzelem jelei.

– Mi van, ha választanom kell? Melyiket csináljam? Védjem meg a hercegnőt vagy öljem meg Stone-t?

– Nem mondtam, hogy meg kell ölnöd.

– Nem hiszem, hogy van bármi egyéb lehetőség – vonta meg a vállát Philip.

Sokáig néma csendben meneteltek, és Philip már azt hitte, Amber nem fogja megválaszolni a kérdését, amikor a sárkánynő halkan, alig hallhatóan így szólt:

– Aurora. Ha választanod kell, mindig dönts Aurora mellett.

Philip tűszúrásnyi fájdalmat érzett a szíve helyén. Nem akart arra gondolni, hogy ő igenis Aurora mellett döntött – csak a hercegnő nem döntött mellette.

– Mi a... – bukott ki Amberből.

Philip felnézett. És eltátotta a száját.

A kastélyt tövises ágak és indák fonták körbe, ameddig a szem ellátott.

– Perzseld fel! – mormolta Philip.

Amber bólintott. Az egyik tűzgolyója lyukat égetett a tövisrengetegbe, és már épp másztak volna át, hogy tovább törjék maguknak az utat, amikor az indák hirtelen megmoccantak. Tekeregve befoltozták a lyukat, ami a következő pillanatban már csak az emlékezetükben élt.

A sárkány mélyet sóhajtott.

– Gondolhattam volna, hogy nem lesz egyszerű menet – morogta. – Maradjatok szorosan a nyomomban! – Mélyen Philip szemébe nézett, és így szólt: – Légy résen! Gondolom, nem akarsz beragadni a tövisek közé.

Philip nem felelt, csupán felvonta a szemöldökét, mire Amber előrefordult, és égetni kezdte maga előtt az indák és ágak szövevényét. A rókával együtt szorosan a nyomában jártak, nehogy odabent ragadjanak. Azonban Philip akármennyire igyekezett is, a tövisek végigkaristolták a karját, a nyakát, az arcát, és a keze alapján mindenhol csúf, vörös karcolások boríthatták.

Az égő növény csípős szaga és a füst kellemetlen emlékeket csalt elő, háborúról, fájdalomról és veszteségről. Philip a fejét rázva elhessegette őket. Könnyebb volt, mint korábban bármikor.

Már annyira hozzászokott a recsegéshez, a ropogáshoz, a fel-fellobbanó vöröses, narancsos lángokhoz, hogy fülsüketítőnek tűnt a csend, ami hirtelen körülvette őket.

– Egész gyorsan ment – ráncolta a homlokát Philip.

– Hogyne, szerinted – lihegte Amber. Ahogy lehajolt, hogy a térdére támaszkodjon, megcsillant a holdfény a halántékán lecsorgó izzadságcseppen.

Ilyen sokáig tartott volna átverekedni magukat a tövisrengetegen? Philipnek csupán perceknek tűnt.

Mozgást látott a szeme sarkából. Valami élesen villant. Fémcsörgés.

Ösztönösen mozdult, az ujjhegyein már ott bizsergett a mágia. Átadta magát az árnyaknak.

Az első puffanást még egy követte.

Amber tágra nyílt szemmel nézett a földön heverő őrökre. Nyakuk természetellenes szögben hajlott, szemük üvegessé vált.

– Mit műveltél? – húzta ki magát.

– Megvédtelek.

– Megölted őket!

– Nem mondtad, hogy ne tegyem.

Amber a tenyerébe temette az arcát. Philip hallotta, ahogyan nagyot sóhajt, a levegő sivítva szűrődött át az ujjai között.

– Akkor most mondom. Ne ölj ártatlanokat!

– Nem hinném, hogy ártatlanok lettek volna, tekintve, hogy ránk támadtak...

Amber szeme villámokat szórt.

– De nyilván csak jót akartak – emelte a magasba két kezét Philip megadóan.

– Menjünk! – fordult előre Amber komoran.

Csakhogy alig jutottak közelebb a kapuhoz, máris újabb őrökkel találták szembe magukat, ezúttal egy nagyobb csapattal. Amber egy utolsó, figyelmeztető pillantást vetett Philipre, mielőtt feltartott kézzel előrelépett.

Ujjaiból zöld fény tört elő, végigfodrozódott a levegőben, körbeölelte az egyik őrt, majd a másikat, és még egyet, és amikor Ambert tenyerét az ég felé fordítva mintha csókot lehelt volna rájuk, egytől egyig a földre hullottak.

Philip először nem mozdult, egyrészt azért, hogy tartalékolja az erejét, másrészt pedig mert nem akarta magára haragítani Ambert – mégiscsak az ő kezében volt a szíve, a szó legszorosabb értelmében –, ám amikor az egyik, igencsak megtermett őr rátámadt a sárkányra, Philip elmormolta a legenyhébb varázsigét, ami csak eszébe jutott. A férfi hirtelen felordított. A kard kihullott a kezéből, és úgy ütögette az arcát, a nyakát, mintha valamilyen rovarhadsereget akarna elhessegetni.

Amber egy jól irányzott mozdulattal kiütötte az utolsó katonát is, majd gondjaiba vette a még mindig rémülten üvöltő férfit. A következő pillanatban hangos puffanás hallatszott, kissé még a föld is beleremegett a lábuk alatt.

– Mit csináltál már megint? – sóhajtotta.

– Azt mondtad, ne öljem meg őket. Ez jutott eszembe – vont vállat Philip.

– Oké, akkor kiegészítem az eddigieket: ne kínozd meg őket!

Philip a szemét forgatta.

– Még valami?

– Bizonyára lesz még itt más is – sziszegte Amber dühösen. – Egyébként pedig egy idióta vagy! Ezzel az ordítással biztosan felhívtad magunkra a figyelmet.

– Akkor itt az ideje láthatatlanná válni.

Amber összerezzent.

– Rengeteg energiába kerülne, nem akarom megkockáztatni, hogy...

– És az nem kerül sok energiádba, hogy szép lassan elaltass mindenkit? – vetette közbe Philip.

Amber dühösen fújt, de azért a szemét lehunyva kitárta a karját. A következő másodpercben már meg is indult előre, és intett Philipnek, és az őket hűségesen követő rókának, hogy kövessék. Úgy tűnt, a róka szívesebben halad Amber mellett, egyszer még neki is dörgölőzött a sárkány lábának, amit Philip akár zokon is vehetett volna, ha nem tudja, hogy Gavin fülig belezúgott a sárkánynőbe.

Az álcázóvarázslatnak hála zavartalanul bejutottak a kapun az egyik őrjárattal. Amber olyan gyorsan haladt, hogy Philipnek igencsak ki kellett lépnie, máskülönben lemarad. Azt pedig nem akarta, más sem hiányzott, mint hogy szem elől veszítse a szívét. Nem emlékezett rá, mikor érezte magát utoljára ennyire védtelennek.

A kastély hemzsegett az őröktől, és bár Philipnek igencsak viszketett a tenyere, az égvilágon semmit sem tett. Ambernek igaza volt, ha tényleg meg kell ütköznie Stone-nal, akkor valóban tartalékolnia kell az erejét. Még mindig nem nyerte vissza a régi formáját a legutóbbi halála óta, ügyelnie kellett, hogy mit csinál. Talán azért a két varázslatért is súlyos árat fizet majd, amivel kiiktatta az őröket odakint.

Csizmacsattogás zaja ütötte meg a fülüket, és kénytelenek voltak a falhoz préselődve megvárni, amíg elhalad mellettük egy nagyobb őrcsapat. Philip a szemöldökét összevonva nézett utánuk, ahogy befordultak a következő sarkon.

Hirtelen beleütközött Amberbe.

– Mi a...

Csakhogy a torkára fagyott a szó.

Közvetlenül előttük, az egyik alkóvban nem más kucorgott, mint Aurora.