Aurora úgy érezte magát, mintha egy rémálomba csöppent volna, amiből képtelenség felébredni. Nem is olyan régen még két hatalmas varázserejű lény támogatta, most pedig egyesegyedül maradt. Philipet még megértette, még ha fájt is, Amber távozása azonban csalódottsággal vegyes szomorúsággal töltötte el. Azt hitte, legalább ő kitart mellette a végsőkig. Nem mintha hűséget követelhetett volna tőle, hiszen nem a királynője, és így is annyi időt elrabolt tőle az, hogy őt őrizte a toronyban.

Mégis annyira szerette volna, ha marad, mert most egyedül kellett szembenéznie a legrosszabb rémálmával, azzal, hogy egész hátralévő életében haszontalanságra kárhoztatják, és kénytelen lesz aranyozott trónról, finom kelmékben, az első sorból végignézni a népe szenvedését. Nem lesz sem joga, sem hatalma ahhoz, hogy összehívja a varázslótanácsot vagy gyógyítómestert hívasson messzi földről. A fenébe is, hiszen még a szobájából sem tud kijutni!

Miután összeszedte magát annyira, hogy feltápászkodjon, jó néhány mély levegővétellel töltött perc után tervet kovácsolt – megszökik a kastélyból, és megkeresi a társait. Ha kell, térden állva könyörög nekik, hogy segítsenek megvívni a háborút az álnok Stone és a családja ellen.

Csakhogy semeddig sem jutott. Az ajtót még nagy nehezen kinyitotta egy hajtűje segítségével, és közben néma hálát mormolt a bátyjának, hogy az összes csínybe bevonta és mindenre megtanította. Azonban az ajtót kinyitva nem elég, hogy megkettőzött őrség fogadta, mint kiderült, áthatolhatatlan fal választja el őt a kastély többi részétől, a külvilágtól.

Aurora ennek ellenére sem adta fel. Minden egyes pillanatban a szökésen járt az esze. Úgy sejtette, az egyetlen lehetőség akkor kínálkozik majd, amikor enni hoznak neki – valahogyan csak be kell juttatniuk, és nem hitte, hogy Stone az étel belebegtetésére akarja pazarolni az energiáját és az idejét. Ha pedig egy másik mágust küldene, hát, azzal legalább beszélhet, alkut köthet, hathat rá valamilyen módon.

Bármennyit gondolkozott is, mégis váratlanul érte a kopogás. Ilyen hamar? – gondolta Aurora. Hiszen az éjszaka közepén járunk!

A masszív faajtó megnyikordult. Aurora visszafojtott lélegzettel várt, izmai megfeszültek.

Aurora olyan hirtelen akarta kifújni a levegőt, hogy majdnem köhögőrohamot kapott.

Rania jött el hozzá.

A hercegnő gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, majd Aurora szekrényéhez rohant.

– Sietnünk kell! – hadarta, miközben elszaladt mellette.

Aurora a pillanatnyi dermedtség után gyanakodva hátrébb lépett egyet.

– Miért? Mit akarsz?

Rania megtorpant, és döbbenten nézett rá.

– Ez valami csel? – fonta össze a karját Aurora védekezően.

– Megértem, hogy úgy érzed, mindenki ellened fordult, de kérlek, bízz meg bennem, és gyere velem!

– Mert te aztán olyan megbízhatónak bizonyultál – vonta fel a szemöldökét Aurora.

– Nem hazudtam neked – rázta meg a fejét Rania.

– Viszont eltitkoltál előlem dolgokat. Egyre megy.

Rania felsóhajtott, de aztán Aurorát figyelmen kívül hagyva turkálni kezdett a szekrényben.

– Ha arra gondolsz, hogy tudtam-e, Stone mágus és ő áll a járvány mögött, akkor igen, tudtam. De nem mondhattam el. Varázslatot bocsátott rám, ami miatt tartanom kellett a nyelvemet. – Hirtelen szembefordult Aurorával, és egy köpenyt hajított felé, amit alig tudott elkapni. – De megpróbáltalak rávezetni az igazságra. Emlékszel, amikor rátaláltál anyámra?

Aurora gyanakodva bólintott.

– Szerinted miért nem voltak őrök a szobád előtt? És hogy jutottál el abba a toronyba, ahová senki sem teheti be rajtunk kívül a lábát, mert varázslat védi? – Rania elhallgatott, és a füle mögé tűrte fekete tincseit. – Rengeteg erőmbe került, hogy elvezesselek oda, de úgy tűnik, feleslegesen. – Csalódottan megrázta a fejét. – És azzal kapcsolatban sem hazudtam, hogy anyánk betegsége után kutatok. Csak épp azt nem mondhattam el, hogy ez az egész Stone hibája.

– A királyné betegsége? – hökkent meg Aurora.

Rania bólintott.

– Szerinted mitől olyan erős? Ellopja az erőnket. – Aurora szólásra nyíló szája láttán gyorsan így folytatta: – Igen, ha eddig nem lett volna egyértelmű, nekem is van némi varázserőm, de gyakorlatilag alig tudom használni, mert Stone elszipolyozza. Ahogy anyánkét is. Halottál már Chasmiáról?

Aurora a fejét rázta.

– Végül is nem annyira meglepő, hiszen az elmúlt száz évben átok alatt voltál – gondolkodott el Rania. – Ő volt az egyik legtehetségesebb varázslónő a birodalomban. Szóval apám szemet vetett rá. Ő pedig jó ötletnek tartotta, hogy hozzámenjen a királyhoz. Csak arra nem számított, hogy a fia egy ilyen gerinctelen alak lesz – nevetett fel keserűen.

– Ő tartja abban a borzalmas állapotban? – kérdezte Aurora, és Rania intésére magára kanyarította a köpenyt.

Rania bólintott, majd kinyitotta az ajtót. Kikémlelt, és amikor tisztának ítélte a terepet, intett Aurorának, hogy kövesse. Aurora némi gondolkozás után vonakodva engedelmeskedett. Odakint az őrök a földön hevertek.

– Mégis hogyan... – szólalt meg Aurora, de Rania suttogva a szavába vágott.

– Valamennyi varázserőm azért még maradt.

Aurora bólintott.

– Nem kellene megmentenünk a királynét? – kérdezte. – Két legyet ütnénk egy csapásra, gyengítenénk Stone-t, és újabb szövetségest szereznénk.

– Nem jó ötlet – rázta a fejét Rania szomorúan. – Ki tudja, milyen hatással volt az elméjére az, hogy Stone ennyi ideig ártó varázslat alatt tartotta. De még ha nem is bomlott meg az elméje, valószínűleg túl gyenge lenne ahhoz, hogy a segítségünkre legyen. Csak hátráltatna.

Aurora fülének igencsak kíméletlenül hangzottak ezek a szavak, ugyanakkor el kellett ismernie, hogy semmit sem tud Rania és az anyja kapcsolatáról. És a hercegnőnek igaza van, valóban hátráltatná őket.

– Akkor mi a terv? – kérdezte Aurora, miközben Raniát követve a fal mentén lopakodtak az árnyak között.

– Megszökünk innen – lehelte Rania alig hallhatóan.

A keresztfolyosóhoz érve felemelte a kezét, Aurora pedig engedelmesen megtorpant. A fülét hegyezve figyelt bármilyen zajra, ám csupán a fáklyák ropogását hallotta. Lángjuk imbolygó árnyakat rajzolt a falra.

– És aztán? – faggatózott tovább Aurora, amikor ismét elindultak.

– Aztán? – pillantott hátra homlokráncolva Rania. Egy ideig nem felelt, majd végül így szólt: – Aztán majd meglátjuk.

Aurora sejtette, hogy Rania örökre el akar menekülni, hogy új életet kezdhessen máshol, és esze ágában sem volt itt maradni. Ő maga ezt elképzelni sem tudta volna, de egyelőre egyfelé vezetett az útjuk, úgyhogy néma csendben, tőle telhetően nesztelenül követte a hercegnőt, és közben megfogadta, hogy később valamiképpen maga mellé állítja.