Aurora arcára fagyott mosollyal táncolt. Amikor megkérdezték, hová tűnt, azt felelte, levegőzött, aki arra is rákérdezett, hogy hová lett a kísérője, az ártatlan mosolyt és egy arcátlan hazugságot kapott válaszul, miszerint egyedül volt. Olyan határozottan, olyan dölyfösen mondta, hogy nem vitatkoztak vele.

Csakhogy a lelke mélyén, a jeges külső alatt Aurora zokogott.

Tudta jól, hogy a logikus döntést hozta, miért nem érezte hát, hogy helyesen is cselekedett?

Ezt teszik az érzelmek, magyarázta saját magának. Elveszik az ember józan eszét.

Olyan sokáig hitte, hogy ez a fényűző hely lesz az, ahol végre boldog lesz, és most minden volt, csak boldog nem.

– Szabad egy táncra? – csendült egy mély férfihang.

Aurora a gondolataiból kirántva pillantott oda. Azon nyomban összeugrott a gyomra.

Prebeus volt az.

Aurora jéghideg kézzel fogta meg a fővarázsló kezét, aki a korához képest meglepően fürgén mozgott.

– Kellemesen érzi magát? – motyogta az idős férfi, ahogy keringeni kezdtek a zene ritmusára.

Aurorának minden önuralmára szüksége volt, hogy ne ráncolja a homlokát. Talán gúnyt űz belőle?

– Csodásan – hazudta Aurora egy mosoly kíséretében.

Olyan könnyedén kicsúsztak már a száján a hazugságok. De legalább még zavarta. Egyre növekvő rettegés kerítette a hatalmába, hogy egy idő után már nem fogja érdekelni. A helyes ösvényt járja még egyáltalán?

Már nem próbálta rávenni a kastélyban élőket, hogy segítsenek neki, hogy segítsenek a saját népükön. Helyette összeszorított foggal tűrte, hogy mosolyogva ruhákról, vacsorákról, bálokról kérdezzék, hogy ismeri-e a legújabb táncokat, divatot. Nem ismerte, így hát kénytelen volt végighallgatni a hölgyek tirádáját. Férfiakkal szinte sosem beszélt, ha közel ért hozzájuk, elhallgattak, és valami semmiséget kérdeztek, például hogy jól érzi-e magát, sikerül-e beilleszkednie. Mint most Prebeus.

Csakhogy bármennyire is idegesítette Aurorát az öreg, a szemébe nézve nem látott gonoszságot, aljasságot. És mégis mi értelme lett volna titkolnia a mesterkedéseit?

Aurora mély levegőt vett, és kihúzta magát. Egyszerűen nem hagyhatta veszni ezt a lehetőséget.

– Csak azt sajnálom, hogy ilyen borzalmas hírek érkeznek az ország minden tájáról. Az a rengeteg áldozat...

– Áldozat – motyogta Prebeus. – A járvány áldozataira gondol?

Aurora bólintott.

– Néha nem tehetünk semmit – mormolta Prebeus, meghökkentve Aurorát.

Mégis miről beszél?

– Hiszen ön a leghatalmasabb mágus a birodalomban! – ámuldozott Aurora. Egy pillanatra úgy érezte, talán túlzásba is esett vele, de a férfi halkan felnevetett.

– Ez igazán hízelgő, hercegnőm, de a fővarázslói kinevezésnek nem előfeltétele a nagy hatalom.

Aurora nem számított erre a válaszra, kis híján a lépést is elvétette.

– Ezt meg hogy érti? Azt hittem, a varázslótanács élén a leghatalmasabb mágus áll.

– Nem éppen. Inkább tudást, bölcsességet várnak az illetőtől, mintsem nyers erőt. Eszembe sem jutna azt állítani, hogy én vagyok a birodalom leghatalmasabb mágusa. Nálam jóval erősebbek is élnek errefelé, és akkor még nem is említettem a...

Prebeus hirtelen elhallgatott.

– A tisztavérűt? – találgatott Aurora. Mintha vasököl zárult volna a szíve köré.

– Philip nagyon ígéretes tehetség – bólintott Prebeus. – De nem megfelelően használja az erejét.

– Letért a helyes ösvényről – jegyezte meg Aurora szomorúan.

A dal, amire táncoltak, elérte a tetőpontját, már-már bántóan hangossá vált a harsányan nevetgélő, vigadozó meghívottak teremtette kakofóniában.

– Valami sötét és gonosz munkálkodik itt, hercegnőm – mormolta Prebeus olyan halkan, hogy Aurora tulajdonképpen csak minden második szót hallott.

– Mire gondol? – súgta vissza a hercegnő éppolyan halkan.

– Többet nem mondhatok, mindkettőnk épsége érdekében, de... Ne menjen hozzá Stone herceghez! Meneküljön innen, amíg még lehet!

A félelem belevájta a karmait Aurora szívébe. Prebeus olyan meggyőződéssel beszélt, hogy a vér megfagyott az ereiben.

– Nem tehetem – rázta meg a fejét lassan. – Felelősséggel tartozom a népemért.

– Akkor az életével fizet.

A zenekar elhallgatott, és a táncparketten megtapsolták a gyönyörű dalt. Prebeus ellépett Aurorától, és meghajolt.

– Nagyon köszönöm a táncot, Aurora hercegnő.

– Részemről a megtiszteltetés – pukedlizett Aurora.

A következő táncot a gondolataiba merülve, homlokráncolva töltötte. A partnere, Beroldus király egyik tanácsadója egy ideig próbált vele semmiségekről társalogni, de aztán hamar észrevette, hogy Aurora gyakorlatilag egy szavát sem hallja.

Aurora alig érezte a lábát, mire végre véget ért a mulatság, és visszavonulhatott a szobájába. Kissé bizonytalanul lépkedett Amber mellett, és bár az őrök jó néhány lépésnyire lemaradva követték őket, nem merte megkockáztatni, hogy menet közben számoljon be arról, ami az este folyamán történt.

– Philip megcsókolt – bukott ki Aurorából, amint Amber becsukta maga mögött az ajtót.

– Miért? – vonta fel Amber a szemöldökét.

Aurora arra számított, hogy a sárkány megdöbben majd, de úgy tűnt, inkább csak gyanakvással töltötte el a hír.

– Arra kért, hogy menjek vele – karolta át magát Aurora. – Nemet mondtam.

– Akkor ezért ment el – konstatálta Amber.

– Elment?

Nem lett volna szabad meglepődnie, mégis meglepődött. Nem is tudta, pontosan mit várt. Azt, hogy Philip majd ott marad a kastélyban, és a történtek ellenére is tovább segíti? Nem, ezt ő sem gondolhatta komolyan, hiszen megmondta, hogy el akar menni. Mégis összeszorult a gyomra, mintha hirtelen a semmiben lebegett volna.

– Gavin vele ment, megkeresett, hogy elbúcsúzzon – felelte Amber. Mintha szomorúság csengett volna a hangjában, de az arcán az égvilágon semmi sem látszott.

– Neked sem kell itt maradnod.

Amber most valóban meghökkent.

– Miért hagynálak egyedül? Megígértem, hogy segítek neked, semmi sem változott.

Aurora nem akarta forszírozni a kérdést. Látta Amber arcán a vágyódást, de rettegett tőle, hogy egyedül marad, szövetségesek nélkül. És egyébként is, miféle jövő állna egy sárkány és egy szellem előtt?

Nem. Ideje volt félretenni az érzelmeket, és az egyetlen fontos dologra koncentrálni.

A következő néhány napot csak elmosódottan érzékelte.

– Mi a baj? – fogta meg Rania a kezét, amikor odakint sétáltak a rózsakertben.

– Prebeus – sóhajtotta Aurora, majd beszámolt a hercegnőnek a fővarázsló figyelmeztetéséről.

Aurora döbbenetére Rania nem szolgált megnyugtató szavakkal, csupán megszorította a kezét, aztán belekarolt, és továbbhúzta a várfalak takarásában lévő sétányon. Aurora homlokráncolva hagyta magát.

Továbbra is folytatták a kutatást odalent, a mágikus kúttal és varázskönyvekkel teli titkos búvóhelyen, de Aurora figyelmetlen volt, és egyik alkalommal majdnem felfedte magát az őrök előtt. A szokásos módon kifújta az Ambertől kapott álomport az ajtórésen keresztül, ám nem vette észre, hogy az egyik őr épp elment könnyíteni magán, vagy ki tudja, hova. Csak az utolsó pillanatban sikerült visszaugrania a szobába, és kalimpáló szívvel onnan ráfújni a visszaérkező őrre.

Remegő kézzel keresett támaszt a falakon, miközben a sötétben a föld alá vezető lépcsősoron botorkált. Hamarosan derengeni kezdtek a lépcsők az odalentről beszűrődő fényben.

Aurora felgyorsított, és lendületesen belépett a földalatti terembe.

És egyenesen nekiütközött Stone hercegnek.

Megfagyott az ereiben a vér. Földbe gyökerezett lábbal állt, és tágra nyílt a szeme a rémülettől.

– Képtelen vagy egy helyben maradni, igaz? – villantotta ki a fogát Stone. Aurora nem tudta eldönteni, mosolyog-e vagy inkább vicsorog.

Aztán hirtelen ráébredt. Stone tegezte. Stone sosem tegezte őt. Soha. Baljós érzelem lett úrrá rajta, végigkúszott a gerincén, vasmarokkal szorította a szívét.

– Én... én csak... – dadogta Aurora, de minden gondolat kiröppent a fejéből.

– Hadd találjam ki! Eltévedtél. Mint legutóbb.

Stone közelebb lépett hozzá, szinte összeért már az orruk.

Aurora nem tudott mit felelni. Így hát inkább támadásba lendült.

Felszegett állal nézett Stone szemében. Ha azt hiszi, hogy a feleségeként megfélemlítheti majd, hát nagyon téved!

– Te mit csinálsz itt? – Nem

– Várni akartam az esküvőig, azt a pár hetet már igazán kibírhattad volna. De sebaj! – legyintett. – Most, hogy már a jövendőbelim vagy, teljesen mindegy. Úgyis csak bábnak kellettél, valamivel, hogy könnyebben megfékezzem a lázongásokat. Még ennyi év elteltével is annyi szóbeszéd járja Reynold király lányáról... Könnyebben igába hajtanák a fejüket, ha látnák, hogy te is mellettem állsz.

– Lázongások? – kérdezett vissza Aurora értetlenül. – A járvány miatt? Miért nem hívtad még össze a varázslótanácsot?

Stone vérfagyasztó kacajt hallatott.

– Azt hiszed, az a csapat félnótás tehetne bármit? Nem járvány, Aurora. Hanem varázslat.

Aurora hátratántorodott. Varázslat? Mégis miféle varázslat?

– De... de hát miért? – kérdezte elcsukló hangon.

– Mert többet érdemlek ennél a nyomorult kis országnál – sziszegte Stone. – Sokkal többet. És ha másképp nem lehet az enyém, hát elveszem. – Orrlyukai kitágultak a dühtől, de aztán szép lassan visszanyerte az önuralmát. – Nem születünk mind olyan szerencsés csillagzat alatt, mint az az ostoba tisztavérű. Mekkora hatalom, mennyi lehetőség! És képes volt tivornyázásra pazarolni az idejét. A lába előtt heverhetne a világ.

Philip? Kezdett összeállni a kép.

– Ezért üldöztetted? – kérdezte Aurora. – Mert féltékeny voltál rá?

– Féltékeny? Ugyan már! Azért akartam megölni, mert ő volt az egyetlen, aki megállíthatott volna. De ő is éppolyan ostoba, mint mindenki más. Neki sem tűnt fel, hogy az úgynevezett járványotok csak az időseket és a betegeket támadja? Annyira azért nem vagyok ostoba, hogy kivéreztessem a saját igáslovamat.

Most, hogy Aurora belegondolt, valóban rengeteg idős embert látott az utóbbi években, épp olyanokat, mint az az öregember, aki azelőtt járt a toronyszobában, hogy Philip beesett hozzá.

– De mi van Gavinnel? Ő nem volt sem öreg, sem beteg – vitatkozott Aurora.

Szentül hinni akarta, hogy igenis járványról van szó. Hogy nem állhat Stone a háttérben, hogy ezt az egészet helyrehozhatják. Hogy megmentheti a népét.

– Gavin? – Stone arcára zavarodottság ült ki, ám hamarosan fény gyúlt a szemében. – Ó, hogy Whitdale?

– Whitdall – javította ki Aurora önkéntelenül, de Stone leintette.

– Túl sokat koslatott a húgom után. Más sem hiányzott, mint hogy olyasmibe üsse az orrát, amihez semmi köze.

Aurora térde már remegett. Megszorította a saját karját, hátha a fájdalom segít visszanyerni az uralmát a teste felett.

– De miért? Miért gyilkolod meg az embereket? Mégis mit érsz ezzel el?

– Erősebbé tesznek. Most is érzem, ahogy elszivárog az életerejük – szólalt meg Stone merengőn, és megmozgatta az ujjait.

Aurora szeme tágra nyílt a borzalomtól. Kiszipolyozza őket. Stone kiszipolyozza a népét, az emberekből meríti az erejét!

Aurora önkéntelenül is elhátrált tőle. Tennie kell valamit. Szólnia valakinek.

Amber. Amber majd segít.

Sarkon fordult, és futásnak eredt. Csakhogy a következő pillanatban megbotlott, és elesett. Vér fémes ízét érezte a szájában. Árnyék vetült rá. Stone mosolyogva figyelte őt fentről.

– Visszakísérlek a szobádba! – rántotta talpra.

Földbe gyökerezett a lába, de Stone-t ez nem érdekelte, erővel maga után húzta.

– Úgy vélem, nem tanácsos még egyszer elkóborolnia, hercegnőm – szólalt meg, miután belökte őt a szobájába. – Még a végén valami baja esik.

Aurora remegni kezdett. Előbb csak az ujjai moccantak meg az akarata ellenére, majd az egész keze. A remegés végigterjedt a teste többi porcikáján is, és végül már egész testében reszketett. Nem kapott levegőt. Úgy érezte, valaki fojtogatja.

A térde felmondta a szolgálatot. Alig érezte, ahogy összeütközik a kemény padlóval.

Velőtrázó üvöltés szelte keresztül a tompaság ködét. Aurora felnézett az ablakra. Épp időben ahhoz, hogy lássa a hatalmas, távolodó alakot.

Egy sárkányt.