– Ugye nem gondolod komolyan, hogy hozzámész Stone-hoz? – kérdezte Philip ismét. Megdörgölte a mellkasát.

Aurora aggodalmasan körbepillantott, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja őket.

– Mi más választásom van? – motyogta végül alig hallhatóan.

– Bármi! – fakadt ki Philip.

Eddig még csak-csak türtőztette magát, de hogy Aurora ennyire beletörődő legyen, ennyire félvállról vegyen egy ilyen fontos döntést...

– Mit érdekel téged amúgy is? – fortyant fel Aurora.

Ez már inkább ő volt, a tüzes, magának mindent kikérő hercegnő. Nem az a jéghideg, számító királynő, akivé szép lassan vált.

Bár nem ment oda hozzá, Philip végig figyelemmel követte Aurorát. Tudta ugyan, hogy Amber vigyáz rá, valahogy mégsem tudott távol maradni tőle. És elborzadva figyelte a változását. A korábban bájos, ártatlan lány határozott, ám hűvös szépségű nővé vált, egykor csodálkozástól tágra nyílt szeme most gyanakvóan összeszűkült. Philip tudta, hogy részben ő felelős a történtekért, hogy amit tett, talán valóban megbocsáthatatlan, mégsem tudta feladni a reményt.

És még ha neki nem is bocsát meg, legalább azt a naiv, őszinte hitet őrizné meg...

– Segíteni akarok – ismételte Philip már legalább századjára. – Egyezséget kötöttünk, és betartom a rám eső részt.

– Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét Aurora, és megtorpant, hogy szembefordulhasson Philippel. – Megteheted. Maradj mellettem! Legyél a varázslóm! Ha hozzámegyek Stone-hoz, sokkal könnyebb lesz magamnak követelni a trónt. Egy sárkánnyal és egy tisztavérű mágussal az oldalamon ki állhat az utamba?

Teljesen logikus volt, amit mondott, és Philip egy szempillantás alatt bele is ment volna, ha... Ha nem Auroráról lett volna szó. Arról a lányról, aki annyira hitt abban, hogy van helyes módja is annak, hogy megszerezze a trónt.

– Ez nem helyes – rázta a fejét Philip. – Nem visszakövetelnéd a trónodat, hanem letaszítanál valaki mást. Olyasmit tennél, amihez már nincs jogod.

Aurora erre kissé meglepődött, ám szinte azonnal vissza is vágott.

– De elkerülném a háborút, ami a birodalmat sújtaná, ha valóban visszakövetelném a trónt.

Szállingózni kezdett a hó. Az apró pelyhek táncoltak, tündököltek a bálteremből kiömlő fényben.

– Ez nem te vagy, Aurora – csóválta a fejét továbbra is Philip. – Ez... ez én vagyok.

Egy pillanatig némaság burkolta meg őket, majd amikor Aurora szólásra nyitotta a száját, Philip gyorsan folytatta:

– Én tennék ilyesmit. És nézd meg, hova jutottam!

– Az egyik leghatalmasabb mágus vagy a birodalomban – vonta fel a szemöldökét Aurora.

– És én lehetnék a leghatalmasabb – vitatkozott vele Philip. – Ha hozzáférnék a fénymágiámhoz... De nem férek.

– De hát amikor az útvesztőben voltunk...

– Az egyszeri alkalom volt. Azóta egyetlenegyszer sem sikerült.

Aurora homlokráncolva nézett rá.

– Miért nem?

Philip nem tudta eldönteni, vajon az aggódó bajtárs vagy a jövendőbeli jégkirálynő kérdezi-e. De nem számított, őszintén felelt.

– Fogalmam sincs.

– Nem számít – jelentette ki Aurora. – Így is értékes szövetséges vagy.

Tehát a jégkirálynővel beszélt.

Philip szemügyre vette Aurora arcát, minden egyes ívet, élt behatóan tanulmányozott. Az arca egyik oldalának meleg színezetet kölcsönzött a bálteremből hozzájuk szűrődő fény, a haja folyékony arannyá vált. Milyen különös, gondolta Philip. Aurora bal oldala a korábban megismert hercegnőre emlékeztette, míg az árnyékban maradt jobb oldal egy új, ismeretlen személy jelzett.

Milyen könnyű lett volna elfogadni mindazt, amit Aurora mond, belemenni a játékba, és elvenni, amire vágyik. Csakhogy tudta jól, hogyan végződne mindez. Egy újabb fekete folttal a szívén. Talán az utolsóval. És bár rengeteg aljas húzás száradt Philip lelkén, ettől az egy dologtól még ő is rettegett.

Nem akarta elveszíteni a szívét.

– Gyere velem! – ragadta meg Aurora kezét. – Menjünk innen! Toborozzunk sereget, majd én segítek megvédeni az ártatlanokat!

Aurora szemmel láthatóan gondolkodóba esett, homlokán elmélyültek a barázdák. Szólásra nyitotta a száját, majd becsukta.

Félelem markolt Philip szívébe. Nem hagyhatja, hogy így végződjön. Az ő hibája, hogy így alakult Aurora élete, de azt nem hagyhatja, hogy ilyen véget érjen.

Baljával továbbra is szorosan fogta Aurora kezét, jobbjával pedig a tenyerébe vette az arcát. Csupán egy pillanatig habozott.

Nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen gyengéden csókolt volna meg valakit. Ilyen óvatosan, mintha attól félt volna, hogy ha nem csinálja jól, a másik eltűnik, szertefoszlik az ujjai között.

Aurora megdermedt. Philip agyán egyetlen töredékmásodperc alatt számtalan gondolat futott át. Hogy végzetes hibát követett el, hogy Aurora mindjárt ellöki magától, és azt mondja, soha többé nem akarja látni, és esze ágában sincsen vele menni.

Amikor a hercegnő elhúzta a kezét, Philip szíve majd megszakadt.

Aztán Aurora a nyaka köré fonta mindkét karját, és visszacsókolta.

***

Aurora egészen eddig a pillanatig fel sem fogta, milyen szoros kapocs fűzi Philiphez. Harag és szeretet keveredett abban az egyetlen, mesésen tökéletes pillanatban, ahogyan a nyaka köré kulcsolta a karját, és mohón visszacsókolta.

Mintha megingott volna alatta a szilárd talaj, mintha forogni kezdett volna vele a föld, a fények, a szállingózó hópelyhek. Philip szája forró és puha volt, gyengéden csókolta, ő viszont úgy érezte, ennyi nem elég, hogy ez a csók minden és semmi. Közelebb húzódott, és Philip hajába fúrta az ujjait, mire Philip szorosabban ölelte.

Aurora az ébredése óta most először érezte, hogy amit tesz, az helyes, megkérdőjelezhetetlenül őszinte és igaz.

És abban a pillanatban, ott a kavargó hóesésben úgy érezte, nincsen semmi, amit ne lenne képes maga mögött hagyni, ha Philippel lehet.

***

Philip időérzéke semmivé foszlott, nem tudta, hogy órák, percek vagy csupán másodpercek teltek el, mióta a szája először érintette Auroráét.

Fogalma sem volt, hogy ennyire akarja ezt, hogy ennyire szüksége van rá, hogy talán ez az egyetlen, ami megmentheti őt... ami megmentheti mindkettejüket.

Sajgó ürességet érzett, amikor Aurora végül kissé zihálva elhúzódott. A hercegnő lehunyta a szemét, és mély lélegzeteket vett. Philip tétován végigsimított a karján. Aurora mintha beleborzongott volna az érintésébe.

– Velem kell jönnöd – mormolta, amikor Aurora kinyitotta a szemét.

Csakhogy amikor Aurora ránézett, könnyek csorogtak az arcán.

– Aurora...

A hercegnő a fejét rázta, és elhátrált.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte vékony hangon Aurora.

– Hiszen elmondtam...

– Nem, őszintén, miért teszed ezt?

Hát így... Életében egyszer őszintén szem előtt tartott valaki mást, és az a valaki nem hitt neki. Philip volt a fiú, aki farkast kiáltott, és bár nem csodálkozhatott Aurora reakcióján, mégis elviselhetetlen kín nyilallt a szívébe.

– A szívem lassan teljesen elfeketedik – mondta, majd Aurora értetlen pillantására így folytatta: – A múlt most behajtja a számlát. Az a rengeteg aljas dolog... – Philip a fejét rázta.

– Szóval ezért... – hallgatott el Aurora. – Ezért akarod, hogy veled menjek. Hogy megmentselek.

Philip a fejét rázta.

– Nem! Kivehetném. Most is kivehetném a szívemet, ahogyan eddig is kivettem, vagy hagyhatnám, hogy teljesen feketévé váljon... Nem halnék meg. – Philip keserűen felnevetett. – Tudod, azt hiszem, még egyszerűbb is lenne úgy.

Aurora maga elé meredve figyelte a földet érő hópelyheket, a földön képezett leheletfinom réteget.

– Nem mehetek veled – szólalt meg végül.

– Aurora... – bukott ki Philipből.

Aurora összeszorította a szemét, talán a könnyeket próbálta visszatartani, és sarkon fordult. Philip ösztönösen utána nyújtotta a kezét, de Aurora máris megfordult, kibújt a köpenyből, és visszasietett hozzá. Ajkát egyetlen pillanatra az övéhez érintette, és közben a kezébe nyomta a köpenyt.

Philip végignézte, ahogy Aurora visszasiet aszikrázóan fényes bálterembe, és érezte, hogy megfeketedik és darabokra törik aszíve.