– Bál – húzta el a szót Philip a vasvillát támasztva. Néha a kezébe vett ezt-azt, hogy az istállómester lássa, ég a keze alatt a munka. A férfi időről időre gyanakodva a körmére nézett, de mivel mindent rendben talált, nem igen tudott mibe belekötni.

– És úgy tűnik, valami hatalmas bejelentésre készülnek – bólogatott Gavin, aki Philip első számú, ugyanakkor az is igaz, hogy az egyetlen kémévé lépett elő, és épp az előbb közölte vele, hogy a kastélyban hamarosan bált szerveznek.

Philip a falnak döntötte a vasvillát, majd friss szénát adott a lovaknak. Az egyik állat hálásan felnyihogott, mire ő továbbra is a gondolataiba mélyedve, ösztönösen megpaskolta az állat fejét.

– Hogy haladsz az... ügyemmel? – érdeklődött Gavin tettetett közönyösséggel.

Philip erre felnézett.

– Nem jól. Múlt éjjel, amíg te a fene tudja, hol kószáltál – nézett jelentőségteljesen az ifjú dalnokra –, belopóztam a varázslótanács könyvtárába. Az égvilágon semmit sem találtam, aminek segítségével elfogadható kompromisszumokkal visszahozhatnánk az életbe.

– Mit értesz nem elfogadható alatt?

– Szívesen áhítoznál a nap minden percében emberi agy után? Esetleg nem zavarna a rothadó hús?

Gavin felvonta a szemöldökét.

– Ez nem nekromancia? Azt hittem, egyéb mágiák varázsigéi után kutatsz. Például fénymágia után.

– Más nem volt – vont vállat Philip. – Pedig megdöbbentően sok könyvük van itt a mágiával kapcsolatban. Nem is igazán értem, minek gyűjtöttek össze ennyit. De még nem végeztem. Légy türelemmel.

Végiggondolta, miféle könyveket látott a könyvtárban, mit lenne érdemes legközelebb felütni. Nem hazudott Gavinnek, valóban megnézte még a fénymágiáról írottakat is, bár fogalma sem volt róla, mihez kezdene, ha véletlenül találna bennük egy megfelelő varázsigét. Azóta, hogy megvédte Aurorát a lélekfalóktól, még a legkisebb szikrát sem sikerült kicsiholnia magából.

– Mikor is találkozol Aurorával?

– Napszállta után, a gyilokjárón – felelte Philip.

– Ja, igen.

A legutóbbi találkozásuk igencsak katasztrofálisan végződött, és bár Philipnek esze ágában sem volt feladni a próbálkozást, legnagyobb döbbenetére most Aurora kért találkozót. Ezúttal is Gavinen keresztül beszéltek, aki igencsak unta már a postagalamb szerepét. Az ifjú lovag elég sok időt töltött távol, és egy-két elejtett megjegyzésből Philip úgy sejtette, nemcsak Aurorával, hanem Amberrel is sok időt tölt.

Kínszenvedés volt kivárni az estét, főleg az utolsó néhány órában vált nagyon feszültté, egy alkalommal még a lovászmesterre is ráförmedt, végül kénytelen volt kitörölni a férfi emlékeit, hogy aztán a fejét leszegve bólogasson. Közben átkozta a saját ostobaságát, hiszen tudta jól, hogy mindenféle varázslat nyomot hagy, és nem kívánta felfedni a jelenlétét. Egyedül Aurora érdekelte, más semmi.

És, ha igazán őszinte akart lenni magával, kénytelen volt bevallani, hogy nem csupán a megbocsátásra vágyik. Egyre gyakrabban eszébe jutott a lány puha, telt ajka, kecses nyaka, finoman ívelt domborulatai. Felidézte a közösen töltött pillanatokat, amikor Aurora ugratta őt vagy éppen felhúzott orral duzzogott. Ilyenkor persze mindig megrázta a fejét, és arra gondolt, hogy biztos túl régen látogatott már el a kedvenc bordélyházába.

A nap egy csíkban még tűzszínűre festette a láthatár szélét, amikor Philip megérkezett a gyilokjáró kiszemelt részére. Ez volt a vár védelmének leggyengébb pontja, csak nagyon ritkán járt errefelé őr, azonban Philip gyors álcázóvarázst borított a közvetlen környezetére. Olyan erősen szorította a fakorlátot, hogy az ujjpercei is belefehéredtek. Kegyetlenül szúrt a szíve.

Aurora ugyanazt a köpenyt viselte, mint legutóbb, ám most, amikor odaért mellé, hátrahajtotta a csuklyáját. A haja bonyolult fonatokban simult a vállára, és bár igazán csinosan festett, Philip hiányolta a szabadjára engedett tincseket. Egyfajta naiv bájt kölcsönzött Aurorának, meghagyta annak az ártatlan tizenhat éves lánynak, aki többé már nem maradhatott.

– Nem hittem, hogy hajlandó leszel ismét találkozni velem – szólalt meg némi hallgatás után Philip.

Aurora az árnyaktól hemzsegő tájat figyelte, lent a szélben hajlongó fákat, fent a sebesen mozgó felhőket.

– Úgysem hagytál volna nyugtot nekem.

Philip szája arrogáns mosolyra húzódott. Nem tehetett róla, már ösztönössé vált.

– Ez könnyedén meglehet – ismerte el.

Borzongás járta át a testét, ahogyan Aurorára nézett. Már-már szuggerálta a hercegnőt, hogy pillantson ő is rá, hadd olvasson ki valamit a tekintetéből, valamit, amiből tudja majd, hogy nem hiába küzd a megbocsátásáért, azonban Aurora nem mozdult. Egyenesen maga elé meredt.

A szél különös, fűszeres illatot hozott, már-már mágikusat, és Philip felkapta a fejét, ám a következő pillanatban már nyomta sem volt. Talán csak képzelte.

Ismét minden idegszálával Aurorára koncentrált.

– Minek köszönhetem a találkozót?

Aurora ekkor végre ránézett.

– Meg akartam bizonyosodni róla, hogy még mindig be akarod-e tartani az ígéretedet.

Philip a homlokát ráncolta.

– Természetesen.

Aurora elmosolyodott.

– Remek. A változás szele fúj. Hamarosan minden megváltozik.

Valami egészen különös csillant Aurora szemében. Valami királynőhöz méltó.

– Szeretnék egyetlen aprócska dolgot cserébe – szólalt meg Philip.

– Mit? – húzta össze Aurora gyanakodva a szemöldökét.

– Táncolj velem a bálon! – szólalt meg Philip, elhessegetve a kellemetlen érzést, amit Aurora pillantása okozott.

Aurora egy ideig hallgatott. Végül meglepő válasszal szolgált.

– Legyen – bólintott Aurora lassan. – De csakis egy feltétellel.

– Mégpedig? – vonta fel a mágus a szemöldökét.

– Többé nem hazudsz nekem.

– Megváltoztam – felelte Philip halkan.

Aurora elfordult tőle, és a mindent körbeölelő sötétségbe bámult.

– Szerintem az emberek nem változnak.

– Hadd találjam ki! Mind hősnek vagy gonosztevőnek születünk, és ha valaki gonosz, akkor úgyis elnyeri méltó büntetését, ahogyan a jók is a jutalmukat – vágta rá Philip gúnyosan.

A hercegnő odakapta a fejét, szemében bosszúság csillant. Már épp szólásra nyitotta volna a száját, valószínűleg azért, hogy jó alaposan leteremtse őt, ám Philip közbevágott.

– Tudod, Aurora, az élet egyáltalán nem olyan, mint a könyveidben. Nincsenek hősies és nemes lovagok, meg aljas, gyalázatos átkokat szóró mágusok. Csak emberek vannak. Senki sem fekete vagy fehér. És mindannyiunknak van sötét oldala.

– Csak nem mindenki hagyja, hogy a sötét oldala átvegye az irányítást! – vágott vissza Aurora, és bár Philip nem látta pontosan a sötétben, le merte volna fogadni, hogy enyhe pír jelent meg az arcán a dühtől.

– Mind követünk el hibákat – vetette oda a mágus.

Aurora erre már nem felelt.

– Holnap találkozunk – szólalt meg Philip némi hallgatás után, majd hozzátette: – Remélhetőleg jobb tánc-, mint beszélgetőpartner vagy.

Azzal faképnél hagyta Aurorát.

Hiába átkozta magát, hogy ilyen ostobaságot mondott,amivel pont az ellentétét érte el annak, amire valóban vágyott, már nem voltmit tenni.