Aurora nesztelenül osont a folyosón, halkan húzta be maga mögött az ajtót. Az őrök Amber varázslatának köszönhetően édesdeden aludtak, így semmit sem vettek észre Aurora éjszakai kiruccanásából.

Amber ezúttal is az ablaknál állt, összefont karral figyelte az udvart, a csendes éjszakát.

– Megérte elmenni? – kérdezte halkan.

Aurora kiérezte a sárkány hangjából a bosszúságot, hogy Philip átverte őt: lefoglalta Ambert, hogy Gavin észrevétlen besurranhasson Aurorához, és megkérje, találkozzon vele a kertben, éjfélkor. Vele, nem Philippel. Mindkettejüket tőrbe csalták.

– Nem vagyok benne biztos – mormolta.

Ledobta magáról a köpenyt, és letelepedett az egyik karosszékbe. Elgondolkodva forgatta a kezében a dobozkát, majd egyszer csak megtorpant, és megnyomott egy gombot. Oda sem figyelve, emlékezetből. A dobozka teteje felpattant, és megjelent benne egy aprócska tündér. Halk zeneszó csendült, álomszép csilingelés.

Aurora becsukta a dobozt. A virágminta már megkopott, de a szerkezet a jelek szerint még mindig működött.

– Az meg mi? – telepedett le vele szemközt a sárkány.

– A bátyámtól, Gilberdtől kaptam – felelte Aurora mélyet sóhajtva.

Amber szeme elkerekedett.

– A bátyádtól?

– Nem emlékszel rá? – kérdezte Aurora szomorú mosollyal. – Meghalt, még amikor kislány voltam.

Aurora végigsimított a fán, ujjával követte a virágokat, a kacskaringós indákat.

– Mi történt?

– Kalandvágyó volt, folyton világot akart látni, egyik palotából a másikba utazott. Kicsi voltam még, nem értettem őt, nem értettem, mi hajtja ennyire. Szerettem volna, ha velem marad. – Aurora elhallgatott. Mély levegőt vett, és így folytatta: – Nem csak azért nem akartam, hogy elmenjen, mert nem szerettem volna egyedül maradni, hanem... – Elcsuklott a hangja, és szúrni kezdett a szeme. Megköszörülte a torkát. – Féltettem őt. Mindig hihetetlen kalandokról mesélt, és tudom, hogy még ha kicsit ki is színezte a történeteket, nem hazudott, nekem sosem hazudott volna. És... Egy nap nem tért vissza.

Olyan erősen szorította a dobozkát, hogy kifehéredtek az ujjai, az élek a húsába vájtak.

– Amíg mellettem volna, mindig biztathattam magam azzal, hogy nem kell majd érdekből házasodnom, hogy hozzámehetek majd a herceghez, aki fehér lovon érkezik... Őt illette volna a trón.

– Azt hittem, mindig is uralkodni szerettél volna – jegyezte meg Amber elgondolkodva.

Aurora a fejét rázta.

– Sosem akartam királynő lenni – felelte. Suttogásra váltott. – De valakinek tennie kell valamit a kór ellen. És a király meg Stone... Ők maguktól biztosan nem fognak.

Hosszasan hallgattak. Aurora lehajtotta a fejét. Annyi idő telt már el, és mégis... mégis ennyire fájt. Tudta, hogy ennél könnyebb már nem lesz, hogy örökké együtt fog élni ezzel a gyásszal. De nem bánta. Legalább emlékezett rá. Még ennyi év után is.

Nagy nehezen lefejtette az ujjait a zenedobozról, és jó éjt kívánt Ambernek. A sárkány visszatért a saját szobájába, Aurora pedig hamarosan ágyba bújt. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy végre álomba szenderüljön, de amióta felébredt az átokból, rosszul aludt, sőt, gyakran az előző estihez hasonló rémálmok is gyötörték. A járványról, a szüleiről, Philipről...

Philip.

Amint eszébe jutott, azonnal ökölbe szorult a keze. A harag forró lávaként áradt szét az ereiben, felhevítette az arcát, a nyakát. Minek jött ide? Miért nem hagy végre békét neki?

Segíteni szeretnék.

Aurora felült az ágyban. Ujjaival óvatosan kifésülte a haját, majd lassan fonni kezdte, és közben kényszerítette magát, hogy higgadtan végiggondolja a helyzetét. Dühét apránként, nagy nehezen száműzve arra a következtetésre jutott, hogy bár Philip jelenléte mélységesen felzaklatja, talán mégis hasznára válhat. Azt mondta, segíteni akar. Nyilván úgy hitte, még mindig él az egyezségük, hiába nem teljesítette az első ráeső feladatot. És jobban belegondolva...

Az eredeti terv az volt, hogy Aurora felébred, és a nevét, a származását felhasználva hadsereget toboroz a régi birodalomhoz hűséges, valamint az új király hatalmát nem szívelő nemesekből. Aztán felébredt, és hirtelen a király udvar kellős közepén találta magát – egyedül, bármiféle támogatás nélkül. Kénytelen volt hát másfajta megközelítéshez folyamodni, és úgy tervezte, hogy először beházasodik az új családba, majd belülről szerzi meg a hatalmat. Most viszont... Most páratlan lehetőség kínálkozott, csupán a karját kellett kinyújtania érte.

Gyerekjáték lenne megszerezni a trónt egy sárkány és egy tisztavérű támogatásával. Ki merne az útjukba állni?

Aurora izgatottan felpattant, és járkálni kezdett a szobájában. Közelebb ment a kandallóban égő tűzhöz, hogy megmelengesse jéghideg ujjait, aztán máris továbblépett, kipillantott az ablakon, belenézett a tükörbe, belekortyolt az asztalán álló vízzel teli kupába. Megpróbált visszafeküdni, de pár perc múlva ismét felkelt.

Miért is ne használhatná ki az estét, hogy ismét felfedezőútra induljon? Ha minden igaz...

Résnyire nyitotta az ajtót. Ahogyan arra számított is, az őrök még mindig békésen szundikáltak Amber varázslata miatt.

Aurora kiosont, majd nesztelenül behúzta maga mögött az ajtót. Meg akarta találni a királynét, mert úgy sejtette, kulcsfontosságú lehet a trón visszaszerzésében. Ha más nem, hát...

Földbe gyökerezett a lába. Egyszerűen nem hitte el...

Hogy juthatott eszébe egyáltalán, hogy végső esetben még akár fel is használhatja a szerencsétlen, beteg királynőt?

Philip. Ez az ő hatása.

Nem. Mégsem hibáztathatja őt mindenért. Talán mégsem lesz olyan egyszerű megszerezni a trónt és uralkodni, mint hitte. És nem a támogatók hiánya miatt.

Hirtelen mozgást látott a szeme sarkából. Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy megtorpant a folyosó közepén, nem foglalkozott azzal, hogy bárki megláthatja. Gyorsan behúzódott az egyik alkóvba. A hideg falnak simult, a kövek érdesek voltak a tenyere alatt, ahogy megtámasztotta magát.

Hangosan dobolt a vér Aurora fülében, ahogy kicsit kijjebb dugta a fejét, hátha megpillantja, ki jár erre ilyen kései órán.

Egy köpenybe burkolózó alak sietett végig a folyosón, de Aurora hiába nyújtogatta a nyakát, hiába bújt ki a kelleténél jobban, nem látta az arcát.

Az alak a sarokhoz ért, majd hátrapillantott.

Aurora ijedten hátrahúzódott, torkában dobogó szívvel a falhoz simult. Ismerte ezt az arcot.

Rania hercegnő volt az.

Mégis mit művel itt éjnek évadján?

Aurora levegőt sem mert venni, biztosra vette, hogy a hercegnő meglátta, és hamarosan odaér hozzá. Csakhogy a hangok nem erősödtek, hanem halkultak, és Aurora kíváncsisága felülkerekedett a félelmén.

Eddig ügyesen elkerülte a járőröket, mindig időben behúzódott valahova, és egyébként sem a jól kivilágított, forgalmas folyosók és termek érdekelték, hanem az elhagyatottak – olyanokon ment akkor is, amikor végül a királyné szobájában kötött ki. Csakhogy akkor mintha minden arrafelé terelte volna, most pedig egyedül, vezérfonal nélkül tapogatózott a sötétben.

Most a lelepleződés veszélyével mit sem törődve kilépett az alkóvból, és Rania után sietett. A folyosó egyre hűvösebbé vált, az árnyak még inkább megnyúltak. Aurora surrogást hallott, apró, siető lépteket, és a szemét egy pillanatra szorosan összezárva igyekezett leküzdeni a rágcsálóktól való félelmét.

A folyosó hirtelen véget ért, és kőfal zárta el Aurora útját. Nem messze tőle lépcső indult lefelé, de odalentről beszélgetést elmosódott, halk hangját hallotta. A falakat halvány narancsos derengésbe vonta egy távoli lámpás fénye. Rania lement volna a lépcsőn? Hirtelen hangos hahota harsant, és Aurora elvetette a gondolatot. Az őrök nyilván nem röhögnének így a hercegnő jelenlétében.

De akkor hova tűnhetett?

Aurora értetlenül pislogott a piszkosszürke kőfalakra, és egy hirtelen jött fuvallattól dideregve dörzsölgette a karját. Felvonta a szemöldökét. Hirtelen jött fuvallat? Hiszen itt nincs is ablak, mégis honnan...

Aurora homlokráncolva közelebb lépett a falhoz, és apránként elkezdte tapogatni a falat. Mindenhol ugyanolyan hideg volt, és nem érzett semmiféle légmozgást, már kezdte azt gondolni, hogy csak képzelődött az imént, amikor hirtelen egy hidegebb kőre tapintott. Majd még egyre. Nem sokkal később megérezte a légmozgást is.

Volt ott egy ajtó. Egy átjáró. Valami.

Aurora fél szemmel a háta mögé sandítva, óvatosan végigtapogatta a falat. Meg-megnyomkodta a köveket, próbálta elforgatni őket, de semmi. Egyszer kénytelen volt elbújni, mert úgy hitte, lépteket hallott, de amikor senki sem bukkant fel a folyosón, visszatért a kövek tanulmányozásához. Amikor már úgy érezte, hogy az egész falfelületet végigtapogatta, és kezdte feladni, hogy bármit is talál, hirtelen megakadt a keze valamiben. Egy rés volt, vékonyka, szinte alig észrevehető, majdnem el is siklott felette.

Nagyot nyelt, és óvatosan becsúsztatta az ujjait. Félve mozdult, nem tudta, miféle csapda várhat rá, de feleslegesen aggódott, könnyedén kitapintotta a megfelelő helyet, ahol be kellett nyomnia a falat.

A kőfal megmozdult. Tehát tényleg van valamilyen földalatti alagút!

Dobhártyaszaggatóan hangosnak tűnt a zaj, ahogy kő kövön súrlódott, és Aurora attól félt, mindjárt meghallják odalent. Izmait megfeszítve, némán imádkozott, hogy minél gyorsabban nyíljon az ajtó. Amint elég szélesre tárult ahhoz, hogy átpréselhesse magát rajta, megtette, és azonnal kereste a nyílást záró szerkezetet. Szinte azonnal rátalált, ez már nem volt rejtve, egy kart kellett meghúznia csupán, és az ajtó bezárult mögötte.

Teljes sötétség borult Aurorára, aki ösztönösen a falhoz lapult, és a fülét hegyezte. Semmit sem hallott, a vastag kőfal elfedte az odalent beszélgető katonák hangját. A falak nyirkosan simultak a kezéhez, a levegő pedig frissebb volt, mint odakint. Vajon ez a titkos folyosó kifelé vezet? És ha igen, miért akar Rania hercegnő kimenni a kastélyból?

Miután zakatoló szívverése kissé csillapodott, Aurora elindult lefelé – mint arra hamarosan rádöbbent, ez nem egy folyosó, hanem egy lépcsősor, és lefelé vezet.

Kezét végig az érdes, nyirkos kövön tartva lépdelt. Az elején még próbálgatta a lépcsőfokokat, rejtenek-e vajon valamilyen csapdát, de az égvilágon semmit sem talált. Úgy a huszadik fok után megkönnyebbülten fellélegzett, hogy legalább emiatt nem kell aggódnia.

A lépcső hosszú volt, és mintha a föld mélyére vezetett volna. Húsz lépcsőfok, harminc, ötven. Aurora százötven után már nem számolta. A mozdulatok automatikussá váltak, jobb láb, bal láb.

És amikor már úgy tűnt, sosem ér véget a csigalépcső...

Hirtelen halvány fény világította meg az addig vaksötét lépcsősort. Aurora nesztelenül osont tovább, a kemény kőfokok hidegek voltak a talpa alatt.

A derengés egyre világosabbá vált, és a lépcső aljánál keskeny átjáró fogadta. Lassú, megfontolt mozdulatokkal lépet közelebb és kukucskált be a szűk nyíláson.

Nem alagút volt, hanem egy terem. A közepén egy kőkút állt, abból áradt a ragyogó, kék fény. Füst gomolygott a szélén, aláhullott a padlóra, ám még mielőtt földet ért volna, elpárolgott.

Aurora nagy nehezen elszakította a tekintetét a kútról, és körbenézett. A falakat mindenütt könyvespolcok fedték, csak úgy roskadoztak a különféle kötetektől. Bár ilyen messziről nem látta a címüket, volt, amelyik ragyogott, ezért úgy sejtette, varázskönyvek, esetleg grimoárok vagy effélék lehetnek. Előttük asztalok álltak, tele különféle holmival, de a sötétben nem látszott, hogy pontosan mivel.

Aurora tekintete visszasiklott a kútra. Megnedvesítette kiszáradt ajkát, és közelebb lépett, szinte mágnesként vonzotta őt a fény.

– Tudtam, hogy valaki követ – csendült egy hang mellette.

Aurora majdnem ugrott egyet ijedtében. Torkában dobogó szívvel oldalra fordult, oda, ahol az árnyak közül egy feketébe burkolózó alak lépett ki. A hercegnő hátrahajtotta a csuklyáját.

– Rania hercegnő... – szólalt meg Aurora rekedtes hangon. Amennyire megijedt, nem kellett nagyon rájátszania, hogy meglepődött.

Rania odalépett az ajtóhoz, és egy fáklyatartót meghúzva becsukta. Az ajtó hangosan csattant, mire Aurora a tenyerébe vájta a körmét, félhold alakú mélyedéseket képezve rajta.

Aurora riadtan járatta a tekintetét, képtelen volt eldönteni, vajon Rania fenyegetést jelent-e számára vagy sem. Bántaná vajon? Képes rá egyáltalán? Hiszen még Auroránál is vékonyabbnak, törékenyebbnek tűnt.

– Mit keres itt? – kérdezte a hercegnő.

– Ezt én is kérdezhetném – kerülte ki a válaszadást Aurora. – Hiszen az éjszaka közepe van!

A hercegnő felvonta a szemöldökét. Egy darabig egymásra meredve hallgattak.

– Csak egy kis elintéznivalóm volt itt – sóhajtott végül Rania –, de szívesen visszakísérem a szobájába, hercegnő, ha...

– Miféle elintéznivaló? – vágott közbe Aurora. – És kérlek, hagyjuk ezt a hercegnőzést!

Rania nyelt egyet, de azért bólintott.

– Semmi olyasmi, amiről beszámolhatnék – felelte végül.

Aurora összehúzta a szemét a válasz hallatán.

– Talán segíthetek... – szólalt meg ismét, hogy az időt húzza.

Rania zavarodottnak tűnt, szemel láthatóan erősen gondolkodott valamin, amitől mély ráncok barázdálták a homlokát. Végül egy újabb nagy sóhajjal döntésre jutott.

– Egy varázsigét keresek – fogott bele a magyarázatba.

– Miféle varázsigét? – kérdezett vissza Aurora. – És mi ez a hely egyáltalán?

– Én is csak nemrég találtam meg – csóválta a fejét Rania. – Nem vagyok szakértője az ilyesminek, de... Az az érzésem, hogy az a kút mágikus.

Aurora körbejáratta a tekintetét, mintha abban reménykedne, hogy a válaszokat a falakra rótták.

– Ez a fővarázsló terme? – kérdezte.

Rania nem felelt. Amikor Aurora odapillantott, úgy tűnt, mintha a hercegnő mondani akarna valamit, ki is nyitotta a száját, de aztán gyorsan becsukta. Végül a fejét rázta.

– Nem tudom biztosan – felelte.

– És miféle varázsigét keresel? – faggatózott tovább Aurora.

– Segíteni akarok valakin. Már nagyon régóta beteg, sem az orvosok, sem a gyógyítómágusok nem tudtak segíteni rajta, és arra gondoltam...

– Mire?

– Hogy talán itt megtalálom a gyógymódot.

– De ha a gyógyítók sem tudtak segíteni rajta, akkor...

Aurora hirtelen elhallgatott. Hát persze. Rania abban reménykedett, ha fénymágiával nem tudtak segíteni rajta, akkor talán árnymágiával sikerülni fog. Vagy talán valami egyéb fajtával... És ha Rania még a mágia árát is hajlandó lett volna megfizetni, akkor biztosan fontos személyről volt szó.

Közelebb lépett a hercegnőhöz, és megérintette a karját.

– Csak nem... a királynéról van szó? – kérdezte együttérzően.

Rania szeme tágra nyílt.

– Honnan... mégis honnan...?

– Megtaláltam a szobáját. Egészen véletlenül – magyarázta Aurora. – Csak ki akartam menni egy kicsit az udvarra, kiszellőztetni a fejemet, és hát... Valahogy odajutottam. – Megrázta a fejét. – Nem számít. Szívesen segítek. Elég sok varázskönyvet tanulmányoztam már.

– Hol? Azt hittem, Reynold király tiltotta a mágiát.

Rania értetlenül pislogott rá, Aurora pedig legszívesebben felpofozta volna saját magát. Több esze is lehetne, mint hogy felelőtlenül olyasmit kotyogjon ki, amit másoknak nem feltétlenül kell tudnia.

– Volt egy tanítóm, aki sok mindent megengedett – ötlött ki gyorsan egy hazugságot. Majd hogy elterelje Rania figyelmét, gyorsan a könyvek felé fordult. – Merre kezdjük?

– Ott hagytam abba legutóbb – mutatott Rania az egyik polcra.

Aurora buzgón odalépett, és levette az első könyvet, ami a kezébe akadt. Rania nem sokkal később csatlakozott hozzá. Ha Aurora azt hitte, konyít valamennyire a varázskönyvekhez, hát tévedett. Különös nyelven, rúnákkal írt könyveket talált, még sosem látott korábban ilyesmit. Az égvilágon semmit sem értett belőle. Ezeket egy gyors átlapozás után mindig visszatette, csak a ceneriai és a környező országok nyelvén íródottakat tanulmányozta tüzetesebben, bár el kellett ismernie, hogy igencsak megkopott már a nyelvtudása. Gondolatban feljegyezte, hogy később gondot kell fordítania erre.

– Szóval mit gondolsz a bátyámról? – kérdezte Rania, miután már túlvoltak néhány könyvön.

Aurora úgy meglepődött, hogy egy pillanatra abbahagyta a lapozást.

– Nem igazán ismerem még – felelte végül őszintén. – Miért kérdezed?

Rania vállat vont, Aurora pedig nem erőltette a dolgot. Tisztában volt vele, miért kérdezi a hercegnő – ő már tudta azt, amit Aurora hivatalosan még nem, hogy ha minden az udvar tervei szerint alakul, akkor ő és Stone hamarosan egybekelnek.

Az én terveim szerint is, emlékeztette magát Aurora, bár kénytelen-kelletlen elismerte azért, hogy nem éppen egy Stone-féle férfiról álmodozott kislánykorától kezdve. Mindig is nagy szerelmet akart, és amíg Gilberd élt, neki kijutott némi szabadság ezen a téren. De aztán a bátyja meghalt, és onnantól már egyértelmű volt, hogy Aurora kénytelen lesz érdekházasságot kötni valakivel. Ennek ellenére képtelen volt levetkőzni azokat a kislányos ábrándokat, miszerint egyszer azzal köti majd össze az életét, akit valóban szeret.

Hirtelen tompra puffanások egymásutánja ütötte meg Aurora fülét. Raniára pillantott, ám a hercegnő éppolyan tágra nyílt, rémülettel teli szemmel nézett rá, mint amilyen Auroráé is lehetett. Gyorsan visszatuszkolták a könyveket a polcra, és bemenekültek a legközelebbi tömör faasztal mögé.

Aurora fülében olyan hangosan zúgott a vér, hogy alig hallotta, ahogyan a kőfal elmozdult. Bőrcsizma surrogott, köpeny söpörte végig a földet. Aurora összeszorította a száját, és idegesen tördelte a kezét. Az asztal eltakarta előlük a varázslót, nyilván Prebeust, aki néhány lépés után megállt, és különös torokhangon varázsigét kántált.

Az idő mintha lelassult volna, csak nyúltak és nyúltak a percek, másodpercek, és Aurora mozdulni sem mert, nehogy véletlenül felhívják magukra Prebeus figyelmét. Rania remegett mellette. Aurora fején átfutott a gondolat, miszerint nem járja, hogy a király lánya rettegjen az udvari fővarázslótól, és ünnepélyesen megfogadta, hogy ő ugyan egyetlen alattvalójától sem fog félni.

Egy örökkévalóság eltelte után a varázsló léptei ismét felhangzottak, és Aurora majdnem felsóhajtott megkönnyebbülésében, amikor ismét meghallotta a kőfal mozgását. Szorosan lehunyta a szemét, és imádkozott az összes istenhez, amit csak ismert, hogy a fővarázsló ne gondolja meg magát, ne jöjjön vissza, és ne találjon rájuk.

Hosszasan ültek mozdulatlanul, dideregve a jéghideg kőpadlón, mire végre ki merték dugni a fejüket a rejtekhelyükről. A kút ugyanolyan némán és békésen ontotta magából a kék fényt, mint eddig, semmi sem változott.

– Menjünk! – szólalt meg Rania suttogva.

– Nem akarod folytatni a kutatást? – kérdezte Aurora ugyanolyan halkan.

Rania a fejét rázta.

– Nem akarom megkockáztatni, hogy esetleg visszajön.

Bár ez nem tűnt valószínűnek, Aurora nem bánta, hogy visszaindulnak a szobájukba. Igencsak kimerítették az aznap történtek, és a folyosóra érve döbbenten nyugtázta, hogy kezd oszlani az éjszaka sötétség, hamarosan pirkadt.

Rania vezetésével gyorsan visszataláltak Aurora szobájához, ahol az őr szerencsére még mindig húzta a lóbőrt. A hercegnő a homlokát ráncolta az alvó őr látványára, de Aurora elkapta a karját, és fojtott hangon így szólt:

– Segítek megkeresni azt a varázsigét. Ha van, ami segíthet a királynén, megtaláljuk! – ígérte merészen.

Rania nem felelt, csak halovány mosollyal bólogatott.

Aurora sietve húzta be maga mögött az ajtó, ésgyakorlatilag abban a pillanatban, hogy letette a fejét a párnára, nyugtalanálomba is merült.