Philipnek nem igazán tetszett, hogy ugráltatják. Hozzászokott már, hogy ő az, aki másokat ugráltat. És az sem töltötte el boldogsággal, hogy Gavin folyamatosan rajta és a rossz során élcelődik, néha a hasát fogta a nevetéstől.

De egycsapásra elmúlt a nevethetnékje, amikor kiderült, hogy Amber a kastélyban van. Már nem vihogott úgy, mint egy hölgyképzőbe járó bakfis, helyette elgondolkodó kifejezés ült az arcán. Philipére pedig bosszúság rajzolódott ki. A legkevésbé sem számított rá, hogy Amber idejön, sőt, valami nemes hölgynek kiadva magát Aurora szolgálatába szegődik.

– Szóval, mi a terv? – kérdezte Gavin egy alkalommal, amikor az istállóban ücsörögtek.

Philip az egyik lovat csutakolta, rádöbbent, hogy megnyugtatja ez az egyszerű feladat. Gavin a szalmán heverészett.

– Találkozót kell szerveznem Aurorával. De azzal a bestiával az oldalán nem lesz egyszerű...

Gavin mintha mondani akart volna valamit, de végül nem szólt semmit. Philip elgondolkodva simogatta a pej csődört. Karján halvány, alig látható nyomot hagyott a szellemvilágban szerzett sérülés. Ahogy tekintete lassan Gavinre vándorolt, hirtelen szöget ütött valami a fejében, és elmosolyodott.

– Mi az? – kérdezte Gavin gyanakodva.

– Végre eszembe jutott, hogyan vehetném hasznodat!

Gavin összefonta a karját.

– Szóval én segítsek neked, de nem látom, hogy bármit is tennél az én érdekemben!

– Megmondtam, hogy hosszadalmas dolog lesz – morogta Philip türelmetlenül.

– Persze, értem én, de azért nem ártana, ha legalább elkezdenéd...

Philip kénytelen-kelletlen igazat adott Gavinnek, így nem vitatkozott, inkább beavatta a terv részleteibe.

Beletelt némi időbe, mire sikerült kivitelezniük, a terv első lépése az volt ugyanis, hogy Philipnek négyszemközt kellett beszélnie Amberrel. Kissé megfeszültek az izmai, amikor egy árnyékos alkóvból kilépett elé a folyosón, nem tudta egész pontosan, mire számítson a bestiától.

– Amber! – mosolyodott el széles, lelkes vigyorral, mintha hatalmas örömmel töltené el, hogy ismét összetalálkoznak.

A gyönyörű vörös-arany páncél helyett Amber most egyszerű szabású, méregzöld ruhát viselt, a legújabb divathoz képest is merész kivágással. Lenyűgözően festett, Philipben mégsem ébresztett semmilyen vágyat. Nyilván nehéz vonzalmat érezni olyasvalaki iránt, akiről úgy sejti az ember, hogy legszívesebben felfalná. Nem mintha Philip úgy tudta volna, hogy a sárkányok esznek embert, de biztosra vette, hogy a kedvéért Amber kivételt tenne.

– Mit keresel itt? – húzta össze a szemét a sárkány.

– Úgy sejtem, ugyanazt, amit te.

Amber felvonta a szemöldökét.

– Mégpedig?

– Segíteni akarok Aurorának. – Amber szólásra nyitotta a száját, de Philip felemelt kézzel belefojtotta a szót. – Egyezséget kötöttünk. És be szándékozom tartani a rám eső részt.

– Miért? – kérdezte Amber továbbra is gyanakvóan.

– Az legyen az én dolgom.

Amber hirtelen közelebb lépett hozzá, és Philipnek az utolsó csepp akaraterejére is szüksége volt, nehogy meghátráljon.

– És mégis mi tartana vissza attól, hogy most helyben végezzek veled? – suttogta tőle szokatlan, vérfagyasztóan hűvös hangon a sárkány.

– Hogy bármi okom is van arra, hogy segítsek Aurorának – nézett Philip egyenesen Amber szemébe –, segíteni akarok neki. Nézz körbe! Elkélne neki még egy szövetséges.

Philip érezte, hogy ezzel a legkevésbé sem győzte meg a sárkányt, úgyhogy gyorsan folytatta:

– Meg kell próbálnom helyrehozni ezt az egészet – suttogta halkan, és a szíve meglepő sajgással reagált az állításban csendülő szemernyi igazságra.

Amber szeme hirtelen tágra nyílt. Oldalra billentett fejjel, homlokráncolva tanulmányozta Philipet. Hátrébb lépett, mintha távolabbról talán könnyebben kideríti azt, amit akar.

– Visszakerült a szíved a helyére – konstatálta végül.

– Igen – bólintott Philip.

– És mikor fogod újra kivenni?

Hosszúra nyúlt a csend. Philip a hűvös kőfalnak támaszkodott.

– Nem fogom – felelte végül.

– Nem mintha számítana – vetette oda Amber. – Bár szívesen kitépném a szívedet a helyéről, az nagyobb büntetés, hogy most visszakerült a helyére.

Philip nem felelt. Amber fején találta a szöget.

– Menj innen, Philip! – szólalt meg ismét a sárkány. – Hagyd békén Aurorát! Már így is épp elég szenvedést okoztál neki.

– Segíteni akarok neki – mondta gyorsan Philip. – Csak annyit tegyél meg, hogy elmondod, éjfélkor várom a rózsakertben...

Amber felnevetett. Csúf, gonosz kacaj volt, egyáltalán nem illett a gyengéd emberi vonásaihoz.

– Ne is álmodj róla, hogy segíteni fogok neked! A jelenlétedet még csak-csak eltűröm, de hogy bármiben is segítsek neked... Szó sem lehet róla!

– Kérlek! – próbálkozott Philip, de Amber már hátat fordított neki.

Amber faképnél hagyta, Philip pedig végignézte, ahogyan eltűnik a folyosó végén. Ekkor ő is hátat fordított, és arcán félmosollyal visszaindult az istállóba. Remélte, hogy hozzá hasonlóan Gavin is sikerrel járt.

Órákkal később Philip összefont karral állt a fal vetette árnyékban. Csendes, tiszta éjszaka volt, csupán egy-egy felhőfoszlány úszott el a ragyogó hold és a csillagok előtt.

A rózsakert nem volt különösebben érdekes, nagyrészt csak virág nélküli tövek levelekkel, Philip nem foglalkozott vele. Egyre csak a lejtős udvar magasabbik pontján lévő ajtót figyelte, onnan várta Aurorát.

Csakhogy a megbeszélt időpont óta már percek teltek el, és Philip már attól tartott, hogy nem jön el. Megdörzsölte a mellkasát, ott, ahol a szíve sajgott. Mióta visszakerült a testébe, egyre gyakrabban kínozta.

Megnyikordult az ajtó, de csak egy katona jött ki könnyíteni magán. Philip úgy feldühödött, hogy legszívesebben fojtogatni kezdte volna az illetőt, de végül megelégedett annyival, hogy egy egyszerű varázsige segítségével visszaküldje a férfit a várba.

Hirtelen halk léptek ütötték meg a fülét a másik irányból, az udvar alacsonyabban nyíló feléből.

– Mi az már megint? – motyogta Philip kissé dühösen.

Azt hitte, valami ostoba cselédlány az, esetleg egy éjszakai találkára induló udvarhölgy, ám amikor odafordult, elállt a lélegzete.

Aurora volt az. Bár köpeny alatt rejtőzött, így is sugárzóan szép volt. Összevont szemöldökkel, gyanakodva kémlelte a sötétséget. Philip egy ideig nem mozdult, némán csodálta a lány kecses tartását, csinos vonásait.

Az ivókban és a bordélyházakban mindig kissé idősebb nők társaságát kereste, valahogy rosszul érezte magát, ha egy ilyen fiatal lányt látott. Olyankor eszébe jutott, hogy valójában már rég nem az a fiatal suhanc, akinek kinéz. Ha azonban Aurorára nézett... Vele kapcsolatban valahogy másképp érzett. Talán azért lehetett, mert tudta, Aurora is majdnem annyi idős, mint ő, hogy miféle mágia miatt nem öregedett, az már más kérdés.

De nem csupán ennyiről volt szó. Magának is alig akarta bevallani, de... A hercegnő közelében ismét annak az ifjúnak érezte magát, aki annyi évvel azelőtt hadba vonult az apja oldalán, akinek a lelkét még nem csúfította el az elmúlt száz év borzalma.

Mély levegőt vett, kihúzta magát, és kilépett az árnyékból.

Aurora halkan felsikkantott, amikor észrevette.

– Megállni! – parancsolta kissé bizonytalanul, amit Philip egészen bájosnak talált volna, ha nem amiatt aggódik épp, hogy mit fog szólni a hercegnő, ha meglátja őt teljes valójában.

Most ugyanis annak a lovászfiúnak látta, akinek a vár népe, akinek maga Amber is, mielőtt eloszlatta a szeme elől az álcázóvarázslat ködét.

– Hercegnő – hajolt meg a szokásos eleganciájával.

Aurora homlokán igencsak elmélyültek a ráncok.

Néma csend borult rájuk, miközben Philip lassan odasétált Aurorához. A szél be-bebújt az inge alá, és arra gondolt, hogy Aurora nyilván didereg a köpeny alatt. Csakhogy a hercegnő nem remegett, őt fürkészte vesébe látó pillantásával.

– A mozgásod... – mormolta. – Annyira ismerős, csak nem tudom...

– Gyere velem! – suttogta Philip, majd behúzta Aurorát a még virágzó rózsák közé.

Aurora engedelmesen követte. Bizonyára megbabonázhatta a talány, amire nem lelte a választ, máskülönben miért követett volna egy idegen férfit bárhová is? Hiszen már egészen másképp álltak a dolgok, mint amikor szellem volt, most, hogy felébredt, már volt veszítenivalója. Méghozzá nagyon is sok.

Philip megacélozta magát.

És feloldotta a varázslatot.

Aurora ezúttal nem sikoltott, helyette botladozva hátrálni kezdett.

– Hogy merészelsz idejönni?! – rázta a fejét.

Bár halkan beszélt, mégis elemi erővel robbantak ki belőle a szavak.

– Aurora, kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam!

– Mit kell ezen megmagyarázni? Elátkoztál! Nincs mit magyarázni ezen.

Philipnek hirtelen a torkán akadtak a szavak. Annyi mindent szeretett volna mondani, részletesen elmesélni, mi történt annyi évvel ezelőtt...

– Segíteni akarok – nyögte ki végül nagy nehezen. – És oda szerettem volna adni valamit.

Aurora fejéről lecsúszott a kapucni, arany fürtjeit ide-oda lengette a szél. Szeméből düh sugárzott, és még valami...

Gyűlölet.

Philip majdnem összerezzent a látványra. Minden csepp önuralmára szüksége volt, hogy ne valamiféle varázslattal oldja meg a helyzetet. Milyen könnyű lenne felejtésbűbájt szórni Aurorára! Vagy megváltoztatni az emlékeit. Elhitetni vele, hogy annyira szereti őt, hogy képtelen lenne haragudni rá.

De persze ez mind szemenszedett hazugság lenne. Ő tudná az igazat. És minden egyes alkalommal, amikor Aurorára néz, bűntudat marcangolná.

Így hát inkább előhúzta a ruhájában rejtegetett aprócska dobozkát, és a hercegnő felé nyújtotta.

– Mi ez? – nézett rá összevont szemöldökkel Aurora.

– Ha közelebbről megnézed, biztosan felismered – felelte Philip.

Aurora óvatosan elvette a kezéből a kis dobozkát, ügyelve, nehogy hozzáérjen Philiphez. Forgatni kezdte, majd néhány másodperces késéssel elkerekedett a szeme.

– Honnan szerezted ezt? – förmedt rá.

– A kastélyból.

– Hihetetlen, hogy képes voltál ellopni...

Philip úgy érezte magát, mintha Aurora pofon vágta volna.

– Neked hoztam el... Örömet akartam vele szerezni.

Aurora egy pillanatig hallgatott, majd amikor megszólalt, szavai nagyon komolyan csengtek.

– Philip, jól figyelj most arra, amit mondok! Nem szerezhetsz nekem örömet, mert pontosan az ellenkezőjét éred el minden alkalommal, amikor eszembe jutsz. Gyűlöllek, és soha többé nem akarlak látni!

Azzal Aurora sarkon fordult, és otthagyta.