Aurora kihúzta magát, és méltóságteljesen lépkedett a trónterem felé.

Az előző nap még hivatkozhatott a kimerültségre – és tulajdonképpen nem is hazudott. Ahhoz képest, hogy több mint száz évig aludt, gyakorlatilag lerogyott az ágyra a fáradtságtól, miután az egyik újdonsült szobalánya, Madelin bevezette a szobájába. A szoba fürdőrészét egy baglyokkal, Ceneria címerállatával díszített meseszép paraván választotta el a többi résztől, és bár Aurora igencsak hálás lett volna, ha megmosakodhat, ehhez sem volt ereje, egész egyszerűen elnyomta az álom.

Száz éve most először álomra hajtotta a fejét, és álmodott.

De az álmok nem éppen olyanok voltak, mint amiben reménykedett. Újra és újra Philipet látta maga előtt, ahogy a mágus bűnbánatos arccal, esdeklő tekintettel néz rá. Ám akárhányszor ott akarta hagyni, újra és újra belebotlott. Úgy tűnt, nem szabadul tőle.

És még most, ahogy földet seprő égszínkék ruhájában, felszegett fejjel bevonult a trónterembe, sem tudta teljesen száműzni a gondolataiból. A szeme sarkából az ő arcát kereste az összegyűlt tömegben, de csak kerek arcú, pofaszakállas nemeseket és botrányos kalapokat viselő hölgyeket látott.

Vele szemben pedig...

A vörös bársonyhuzatú trónon ülő férfi lusta mozdulatokkal simogatta a karfát díszítő aranyoroszlánokat – a trónbitorló Ashlain család jelképét. Aurora fenséges maszkja meghasadt, a szeme egy pillanatra megvillant. Egy szívdobbanásnyi ideig képtelen volt elfojtani a dühét. Sietve ismét királynői arckifejezést öltött, és reménykedett benne, hogy senkinek sem tűnt fel, miféle érzelmek dúlnak benne. De még ha fel is tűnne, miért hinnék, hogy bármi egyebet is érez, mint megilletődöttséget és zavarodottságot az új királya előtt? Nyilván senki sem feltételezte, hogy saját magát akarja a trónon látni, hiszen a birodalomnak sem az apja uralkodását megelőző, sem az azt követő időszakban nem volt királynője. Ő lesz az első.

Aurora végiglépdelt a széles, aranymintás oszlopok szegélyezte úton, majd az emelvény széléhez érve megállt. Bal kéz felől ott állt Stone herceg is, magabiztosan, sőt, talán egy kissé pökhendien mosolygott Aurorára, de lehet, hogy ez utóbbit csak képzelte.

– Aurora hercegnő – szólalt meg a király zengő, mély hangon.

Aurora a szemébe nézett. A férfi alaposan szemügyre vette őt, és bár végül ajka mosolyra húzódott, a szeméig már nem ért el a gesztus.

– Üdvözöllek az udvarban!

Aurora pukedlizett. Épp csak annyira, amennyire az illem megkívánta, egyetlen centiméterrel sem hajolt mélyebbre, és a fejét is végig felszegte, egyenesen a király szemébe nézett. Bár nem akarta felkelteni az uralkodócsalád gyanakvását, mindenképpen el akarta érni, hogy egyenrangúként kezeljék.

Hercegnőként nevelkedett, és éppolyan jól tudta játszani az udvari játszmát, mint bárki más ebben a teremben.

Legalábbis nagyon remélte, hogy így van.

A trón mellől egy idősebb férfi lépett előre. Őszes szakálla királykék palástját verdeste, szemében rátartiság csillant. Be sem kellett mutatkoznia, Aurora máris tudta, kivel áll szemben. Ez nem lehetett más, csakis Prebeus, a királyi fővarázsló.

– Megtiszteltetés, hercegnő! – hajolt meg a varázsló.

A király felemelkedett a trónról, mire Prebeus elhúzódott, és Stone is azonnal mozdult: Aurorához lépett, a karját nyújtotta felé. Aurora elfogadta. A trónteremből egy másik terembe vonultak, aminek közepén egy hatalmas asztal állt, körülötte rengeteg faragott székkel. És az asztalon...

Aurora szájában összefutott a nyál. Bár az út során és a kastélyban is kapott enni, ilyen nagyszabású lakomán már nagyon régen vehetett részt. Egyre csak a gőzölgő sültekkel teli tálakat és a különféle szószokat nézte, a gyümölcsökkel teli fonott kosarakat, a friss, ropogósnak tűnő kenyeret. Mennyei illat terjengett a levegőben, és Aurora gyomra panaszosan megkordult. Szerencsére akkora hangzavar uralkodott a teremben, hogy senki sem hallhatta, talán még a mellette lépkedő Stone sem.

Annyira lefoglalta a hívogató lakoma, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre, amikor valaki eléjük toppant, és majdnem nekiment.

– Úgy hiszem, még nem ismerjük egymást – szólalt meg a fiatal nő.

Hollófekete haja lágy hullámokban omlott csillogó kövekkel díszített vörös ruhájára, ami épp ugyanolyan színben pompázott, mint az ajka. Szeme smaragdzölden villant, de nem Aurorára, hanem a hercegre.

Aurora gyomra összeugrott. Nem volt sem ideje, sem kedve féltékeny nemes hölgyekkel foglalkozni, és ha Stone valóban gyengédebb érzelmeket táplál valaki iránt... Nos, a herceg kénytelen maga foglalkozni ezzel, Aurorának ugyanis jóval égetőbb problémái is voltak ennél, példának okáért az, hogy hatalomhoz jusson és megfékezze a népét tizedelő járványt.

Sanda pillantást vetett Stone-ra, azonban a herceg arcára nem elragadtatás és gyengéd érzelmek rajzolódtak ki, hanem pont ellenkezőleg – úgy tűnt, egy kanál vízben is meg tudná fojtani a lányt.

Stone megköszörülte a torkát.

– Aurora hercegnő – szólalt meg nagyjából annyi lelkesedéssel, mintha a fogát húznák –, hadd mutassam be a húgomat, Rania hercegnőt.

Kis híján múlt, hogy Aurora hangosan felsóhajtson megkönnyebbülésében.

– Igazán örvendek – pukedlizett Aurora, amit Rania hasonlóképpen viszonzott.

– El sem hiszem, hogy egy ilyen barátnőt sodort mellém a sors! – lépett közelebb Rania, és már karolt is volna bele Aurorába, de a bátyja eltolta.

– Rengeteg idő lesz még arra, hogy megismerkedjetek, húgom – vetett Stone gyilkos pillantást Raniára –, de jobb, ha helyet foglalunk. Botorság lenne magunkra haragítani apánkat.

Rania elhúzta a száját, és bár elengedte Aurora karját, gyorsan megfogta a kezét.

– Tehetnénk egy sétát holnap a rózsakertben! – javasolta lelkesen.

Aurorának bólintani is alig volt ideje, Stone már húzta is tovább az asztalhoz, és az étkek hamarosan elvonták a figyelmét a hercegnőről. Alig hallotta a király méltató – és minden bizonnyal álnok – szavait, csak a ropogós, mézes kérgű kacsát és a színpompás zöldségeket látta maga előtt.

Evés közben az asztalnál folyó beszélgetést figyelte, és úgy tett, mint aki nagyokat kortyol a mézborból, de csak egyszer engedte újratölteni a poharát. Úgy vélte, ez egy tökéletes alkalom lesz arra, hogy felmérje, ki miféle politikai nézeteket vall, azonban csalódottan be kellett látnia, hogy itt bizony az égvilágon senki nem beszél semmi komolyról. Vidéki kúriákról, vadászatokról, a jövő évi holdfesztiválról csevegtek. Egyetlen szó sem esett a járványról, az emberek szenvedéséről.

Aurora keze ökölbe szorult az asztal alatt, de mindjárt el is lazította az ujjait. Nem látszhat dühösnek. Nem kelthet gyanút. Mivel a politika messzire elkerülte a király asztalát, úgy döntött, kipuhatolja, kik lennének megfelelő szövetségesek a számára. Csakhogy szinte senki sem beszélt vele, ő pedig beszorult Stone és egy kövérkés hölgy közé, aki olyan hosszasan fecsegett a semmiről, hogy Aurorának még a feje is belefájdult. Nem hitte volna, hogy valaha is így érez majd, de bizony visszasírta a szellemként töltött éveket, amikor semmilyen fájdalmat nem érzett.

Időről időre Prebeusra sandított, és többször is azon kapta a férfit, hogy összehúzott szemmel, elmélyülten tanulmányozza őt. Aurora egyszer rámosolygott, majd igyekezett úgy tenni, mint aki észre sem veszi, de a gyomra görcsbe rándult, amikor magán érezte a fővarázsló tekintetét.

– ...abban a nyomorult földalatti...

Csupán hangfoszlányok szűrődtek el hozzá a király suttogásából, de rögtön hegyezni kezdte a fülét.

– Ne most! – csattant fel Stone. – Majd később megbeszéljük.

Aurora gondolatai lázasan pörögtek. Földalatti mi? Miről beszéltek? Van talán egy titkos kivezető út? Bölcs döntés lett volna ilyesmit építtetni. Vagy talán valami másról van szó?

Mire végre felálltak az asztaltól, Aurora teljesen izgalomba jött, és bár a többiek számára ez még csak a kezdet volt, fáradtságra hivatkozva kimentette magát. Mosolyogva megígérte az utánasiető Raniának, hogy másnap sétálnak majd egyet, aztán az őrei kíséretében elhagyta a termet. Szeretett volna magabiztos léptekkel a szobába sietni, de még nem ismerte ki annyira jól magát a kastélyban, úgyhogy megkérte az egyik őrt, hogy mutassa az utat.

A folyosók kihaltak voltak, csak a lámpások imbolygó fénye világította meg a kőfalakat. Újabb és újabb hűvös fuvallatok lebbentették meg Aurora haját. Megborzongott a vékonyka ruhában. Azt kívánta, bár lenne nála köpeny is, de a legjobb formáját kellett ma hoznia, nem ronthatta az összképet egy ócska köpennyel.

Hálás volt, amikor végre felbukkant előtte a szobája ismerős ajtaja.

– Madelin! – lépett be az ajtón. – Kérlek, készíts nekem...

A torkára fagyott a szó.

Nem a buzgó szobalány állt az ablaknál, fejét tűnődőn oldalra billentve, hanem olyasvalaki, akire a legkevésbé sem számított.

– Amber? – bukott ki Aurora száján önkéntelenül.

A vörös hajú szépség megfordult, és elmosolyodott.