Philip még jóval Aurora eltűnése után is arra a pontra meredt, ahol a hercegnő állt.

Nem emlékezett, mikor érezte magát utoljára ilyen borzalmasan. Rémisztőnek tűnt, hogy mindezt a szívével a testében is át kell majd élnie, százszoros, ezerszeres erősséggel, de elhessegette a gondolatot.

– Ó, egek! – fújt egyet a tündér.

– Erre azért nem számítottam – motyogta Gavin egyetértően.

Fájt a némaság, a csendet megtörő vízzubogás, a lélegzetvételek hangja, a kínos mozdulatok nesze. Fájt az ablakon beáradó délutáni fény, az anyja otthonának örökös aranyszíne. Fájt a vállára, a szíve helyére helyeződő nyomás, ami azzal fenyegetett, hogy összeroppantja.

Így hát Philip azt tette, amihez a legjobban értett, és elzárta az érzelmeit.

Évszázados gyakorlata volt benne, egészen azóta, hogy az apja meghalt...

A háta mögött kiáltások harsantak, miközben Philip félretolta a sátorlapot.

Az apja felnézett az asztalra terített térképről.

– Minden rendben? – kérdezte halkan.

Philip bólintott. Olyan volt az apjára nézni, mintha varázstükörbe pillantott volna, ami megmutatja számára a jövőt. Tudta, hogy egy nap ő is épp így fog kinézni, fekete hajába ősz szálak vegyülnek majd, az arcát ráncok szabdalják, és lassacskán ő is kikerekedik. Talán még a mosolyuk is ugyanolyan lesz, ugyanaz a jóságos, megértő kifejezés ül majd az ő arcán is egyszer, ami annyiszor megmelengette a lelkét.

Csakhogy az apja most nem mosolygott. Máskor szálfaegyenes háta kissé megrogyott, a vállát súlyos terhek nyomták. Egy háború összes felelőssége, borzalma.

Kalenor az asztalra támaszkodott, és álló helyzetbe nyomta magát. Megkerülte az asztalt, megállt a fia előtt, és a vállára tette a kezét.

– Félsz, Philip? – nézett mélyen a szemébe.

– Nem – vágta rá.

Az apja megszorította a vállát.

– Túl fiatal vagy még, hogy szembenézz egy ilyen háborúval – sóhajtotta.

– Te sem voltál sokkal idősebb az első csatád idején – felelte Philip kissé felháborodva.

Az apja elengedte a vállát, és visszalépett az asztalhoz. A térképre meredt, és amikor kezdett hosszúra nyúlni a csend, Philip rádöbbent, hogy talán máshol járnak a gondolatai.

– Szerencsém volt, hogy élve kikeveredtem onnan – szólalt meg némi hallgatás után Kalenor, majd felnézett rá. – És megtanultam félni a háborúkat.

Philip összevonta a szemöldökét.

– Félsz a haláltól? – nézett értetlenül az apjára.

Bár tudta, hogy mindenki fél, különös volt az apjára úgy gondolni, mint aki retteg a végtől. Mágusként sokkal tovább élt, mint egy átlagos ember, és a többség... Nos, a többségnek ennyi idő épp elég volt ahhoz, hogy végül megváltásként fogadja a halált.

– Nem a haláltól – rázta az apja a fejét. – Attól, amit a háború tehet velem.

Philip továbbra sem értette. Attól fél, hogy megnyomorodik, hogy olyan sérülés szerez, ami örök életére megkeseríti a mindennapjait? Hát nem gyógyítható szinte minden mágiával?

Az apja a fejét csóválta Philip értetlen arckifejezése láttán.

– A háború borzalmai olyasmit hív elő sok emberből, amiről nem is tudták, hogy bennük szunnyad. Pedig mindannyiunkban ott él.

– Mire gondolsz? – adott hangot Philip végre az értetlenségének.

– Kegyetlenségre. Vérszomjra. Mintha születésünktől kezdve ott lenne bennünk mindez. – Elhallgatott, és kesztyűs ujjával végigsimított a térkép egyik vonalán. – De küzdhetünk ellene, Philip. Küzdenünk is kell. Az élet folytonos harc. De nem másokkal... önmagunkkal.

Kürt harsant, amihez aztán jó néhány másik is csatlakozott, szerteszét vitte a hírt, miszerint ideje csatába vonulni.

– Itt az idő – szólalt meg Philip. Már forrt a vére, és nem igazán tudta, mit felelhetne mindarra, amit az apja mondott.

Kalenor komoran bólintott.

Philip csak jóval később értette meg, miről beszélt az apja, ám akkor már túl késő volt. Még mindig emlékezett a pillanatra, amikor az egyik mágus meghozta a hírt, hogy Kalenor titkos béketárgyalásra ment, de nem úgy alakult a találkozó, ahogyan kellett volna, és az apját kivégezték. Mit tegyünk? – néztek rá kérdőn a többiek. Philip tette, amit tennie kellett, és csatába vezette a mágiahasználókat. A fülében csengett a hang, ahogyan egyetlen csuklómozdulata nyomán reccsent az első katona nyaka, ahogyan páncélja csörömpölve földet ér. Különös, hogy ilyen tisztán hallotta mindezt a csatazaj kellős közepén. Talán a képzelete szüleménye lett volna, amit akkor költött hozzá az emlékhez, amikor később újra és újra és újra lejátszotta gondolatban?

Az viszont biztosan nem a fantázia szüleménye volt, ahogyan a keze egy áruló mágus mellkasába mélyedt, ahogyan a férfi szeme tágra nyílt a döbbenettől és a rettegéstől, ahogyan a meleg vér beburkolta a kezét, miközben kirántotta a férfi még dobogó szívét. Az árnymágia legsötétebb bugyraihoz fért hozzá, miközben kiszívta az utolsó csepp életet és mágiát a még meleg szervből.

Ahogyan az sem, amikor feláldozta a fénymágiáját, és kimondta azt a rettenetes átkot. A fél harcmező lemészárlása cseppet sem enyhített a bosszúvágyán, a fájdalmán. A királyt magát nem kaparinthatta a keze közé, mert – bár ezt ő akkor még nem tudta – Malcolinus már meggyilkolta az uralkodót és a feleségét. Ahhoz viszont nem kellett tudnia a hercegnő pontos helyét, hogy átkot bocsásson rá. Elég volt hozzá egyetlen csepp vér, amit még korábban, egy rokka segítségével utolsó mentsvárként beszereztek.

Csakhogy az átok sem hozott enyhülést. És a szíve szép lassan sötétedni kezdett. Philip hirtelen rádöbbent, mekkorát hibázott. Pontosan azt tette, amitől az apja óva intette. Azóta sokszor eszébe jutott, vajon előre sejtette-e a halálát, vagy csupán meg akarta védeni őt, de tudta, hogy erre sosem derül már fény.

Annyira fájt... Annyira fájt, hogy képtelen volt elviselni. Az apja halálát, mindazt, amit utána tett.

Még Aurorát sem tudta felébreszteni, ennyi enyhülés sem járt neki. Heteken át próbálkozott, de mindennel kudarcot vallott. Egyszer meg is csókolta. De semmi sem történt.

Ezután otthagyta. Igyekezett megfeledkezni róla. És minél mélyebbre süllyedt az ivók mocskos világába, annál könnyebben ment. Főleg azután, hogy megszabadult a szívétől.

Attól a szívtől, amit most kénytelen lesz visszaerőszakolni a testébe, hogy ismét életre keljen.

Kinyitotta a dobozt. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt, amikor meglátta, milyen fekete.

Kavarogtak a gondolatok a fejében. Megtegye? Ne tegye? Miféle élet várna rá, ha hagyná, hogy teljesen megfeketedjen? Talán még nincs késő...

Philip az anyjához lépett. Mélyen a szemébe nézett, és így szólt:

– Köszönöm. De meg kell kérjelek még egy dologra.

A tündér felvonta a szemöldökét.

Philip mélyet sóhajtott.

– Szeretném, ha elteleportálnál Ysrithhez.

Az anyja szeme elkerekedett.

– Az életmágushoz? – kérdezett vissza halkan.

Philip komoran bólintott, mire a tündér szája gyengéd, szerető mosolyra húzódott. Lábujjhegyre állt, és megsimogatta a fia arcát.

– Ideje volt már, Philip.

Philip egy pillanatra behunyta a szemét, majd megacélozta magát, és a többiekhez fordult.

– Velem jöttök?

Gavin kissé eltátotta a száját a meglepetéstől, Amber azonban a fejét rázta.

– Veled? Mégis miért mennék veled bárhova? Szabad vagyok – ízlelgette a szót. Majd elkomorodott. – Nem fogok bosszút állni rajtad itt, anyád otthonában, de imádkozz, hogy többé ne keresztezze egymást az utunk!

A mágus lassan, elgondolkodva bólintott.

Amber ajka gúnyos mosolyra húzódott. Enyhén meghajolt a tündér előtt, kurtán rámosolygott Gavinre, majd még mielőtt felfoghatták volna, mit csinál, eltűnt az ajtó mögött. Hamarosan szárnycsapások zaja szűrődött be odakintről, és egy rikoltás is hallatszott, ami még sokáig ott csengett Philip fülében.

A tündér Philiphez lépett, végigsimított az arcán, majd intett egyet.

Hirtelen szélsebesen forogni kezdett a világ, és amikor ismét megállt, Philip csak nagy nehezen tudta megtartani az egyensúlyát. Gavin a földre zuhant, és öklendezni kezdett.

– Miért küldött el veled? – fakadt ki a lovag.

– Legközelebb dönts gyorsabban, ha kérdeznek tőled valamit! – vicsorgott Philip.

– Máris visszatértetek? – csendült a már ismerős, nyugodt hang.

Philip megfordult.

A smaragdhajú Ysrith arcán békés mosoly ült. Tengerkék szemében felismerés csillant, amikor meglátta a Philip kezében szorongatott dobozt.

– Tehát döntöttél – szólalt meg ismét.

Philip biccentett.

– Igen.

– De ugye tudod, hogy ez azt jelenti, többé nem játszhatod ki a halált? – vonta fel zöld szemöldökét a sárkány.

Philip mély levegőt vett, majd ismét bólintott.

– Tudom. – Összerándult a gyomra, ezért némi hallgatás után mintegy önmagát is győzködve hozzátette: – Szeretnék élni.

A sárkány elmosolyodott, és elvette Philiptől a dobozt, amit azonnal ki is nyitott. Philip szíve éppolyan mélyvörösben játszott, mint amikor legutóbb látta. Tudta, hogy ez a kegyetlenségének a következménye, hogy a szíve részben megfagyott és méreggel telt meg, és valahol örült neki, hogy nem roncsolta tovább az elmúlt száz évben.

Ysrith óvatosan kiemelte a szívet a dobozból, majd halkan mormolva megforgatta a kezében.

Biccentett Philipnek, aki közelebb húzta a testét, majd ahogyan korábban Gavinét is, magára öltötte. Hasonló érzés volt, mint akkor, ám most jóval könnyebben mozdultak az izmok, és úgy érezte, hazatért. Viszonylag könnyedén feltápászkodott, és sürgetően Ysrithre nézett. A szíve nélkül nem sokáig tudta megtartani az uralmat a test felett.

Az életmágus karja mindenféle figyelmeztetés nélkül előrelendült, és a szív Philip mellkasának csapódott. Azaz csak csapódott volna, ám a teste azonnal megnyílt előtte, és olyan égető fájdalom hasított belé, hogy előbb kétrét görnyedt, majd térdre zuhant.

Egyik kezével a döngölt földpadlón támaszkodott, a másikat a szívére fektette. Levegőért kapkodott. Az idő mintha megdermedt volna, hogy aztán hirtelen eszelős sebességgel felgyorsuljon, és minden lángokba borult körülötte. Izzott a teste, érezte, ahogyan verejtékcseppek gördülnek végig a homlokán, a tarkóján, majd nedves csíkot hagyva maguk után legördülnek a testén, hogy végül a földre hulljanak.

És báriszonyatos fájdalom kínozta, Philip pontosan érezte, amikor ismét verni kezdetta szíve.