Aurora koromsötétre ébredt. Hangfoszlányok szálltak felé, mintha valaki a távolból beszélt volna hozzá. Úgy érezte, ködös álomban úszik, egyszerre volt kellemes és kellemetlen.

Apránként foszladozni kezdett a teljes, tökéletes sötétség, és fények melengették a koromszínt. A bal szeme felől világosságot érzett.

Nagy nehezen megmozdította ólmosnak tűnő szempilláját, épp abban a pillanatban, amikor az eddig hallott hang valamivel kivehetőbbé vált.

– ...kellene felébrednie? Mi van már? Ó!

Éles fény vakította el Aurorát, így nem látta, ki beszél. Lehunyta a szemét, és kissé jobbra fordította a fejét. Próbaképpen megmozdította a kezét, a takaró selymes volt az ujja alatt, a hímzés könnyedén kitapintható. Ismét kinyitotta a szemét, és kényszerítette magát, hogy minél hosszabb ideig nyitva tartsa.

Két férfi állt a szobájában. Az egyikük, a fiatalabbik, még az ágyból nézve is alacsonynak tűnt, a másik magas volt és szikár. Az idősebb, őszes hajú férfi megköszörülte a torkát.

– Hercegnő – köszöntötte enyhe meghajlás kíséretében, majd amikor látta, hogy Aurora fel akar ülni, rögtön odaugrott. – Hadd segítsek!

Aurora leintette. Nem volt szüksége egy férfi segítségére sem. Ha egy valamit, hát ezt megtanulta az elmúlt száz év, az elmúlt néhány nap alatt...

Elfacsarodott a szíve.

Az árulás fájdalma és dühe kavargott benne. De nem Philipre haragudott igazán, amiért hazudott neki, hanem saját magára. Azt hitte, ennél már több esze van, hogy ennél többet tanult a könyvekből. Úgy tűnik, mégsem. Elég volt néhány közösen eltöltött nap, pár kedves szó, és volt olyan ostoba, hogy egészen megkedvelje...

Aurora összeszorította az ajkát.

Fogalma sem volt, ki ez a két fickó, de legszívesebben elküldte volna őket melegebb éghajlatra. Persze, részben hálás volt, hogy nem kell több időt töltenie Philippel, ugyanakkor más társaságára sem vágyott.

– Hadd mutassam be őfelségét, Stone koronaherceget – vette magához a szót az idősebb férfi ismét.

A fiatalabbik, Auroránál – mármint a tizenhat éves testénél – némileg idősebb férfi eltúlzott mozdulattal meghajolt.

Aurora az öklébe gyűrte a takarót.

Tudta jól, melyik királyság koronahercege.

Ceneriáé.

Az ő királyságáé! Az övé!

Lehajtotta a fejét.

Heves érzelmek kavarogtak a lelkében, libabőrössé változtatták a karját. Ismét eszébe jutott Philip. Minden az ő hibája. Ő vette el tőle a birodalmát, az életét.

Hűvös elhatározás futott végig Aurora gerince mentén, pusztító jéggé változtatta az eddig lángoló dühöt.

Visszaszerzi a trónját. Aztán bosszút áll Philipen.

Így hát az egyetlen dolgot tett, amit ebben a helyzetben tehetett.

Lassan, nagyon lassan felemelte a fejét, és félénken elmosolyodott.

– Mi történt? – Kissé cincogva buktak ki belőle a szavak, hiszen olyan régóta nem használta már a hangszalagjait, de nem igazán érdekelte. Mit számít, mit gondol róla Stone?

Hiszen a koronaherceg nem véletlenül jött ide személyesen, hogy felébressze őt. Az egyetlen logikus magyarázat az volt, hogy el akarja venni feleségül, így törvényesítve a trónbitorlásukat.

Ám legyen. Belemegy a játékba.

– Egy gonosz varázsló átkot szórt önre – felelte Stone, és nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne horkanjon fel a „gonosz varázsló" kifejezés hallatán –, és százéves álomba merült. Eljöttem, hogy megtörjem az átkot.

Aurora tekintete önkéntelenül is a fiú telt ajkára siklott. A herceg tulajdonképpen egész jóképű volt, valahogy mégis megborzongott a gondolatra, hogy megcsókolta őt. És hogy az a nyomorult átok megtört... Hát tényleg semmi köze nem volt az igaz szerelemhez. Az az ostoba Philip! Ha egy kicsit tovább próbálkozik, ha csak egyszer, egyetlenegyszer megpróbálja megcsókolni őt...

Kissé erőtlenül, ám a tőle telhető legkecsesebben a barna hajú, tengerzöld szemű fiú felé nyújtotta a kezét, aki egy pillanatig kissé értetlenül pislogott rá, de gyorsan észbe kapott, és csókot lehelt rá.

– Köszönöm, hercegem – hálálkodott, és bár az ő fülének hamisan csengtek a szavak, remélte, hogy a két férfi nem így hallja.

Aurora ezután már hagyta, hadd segítsék fel őt. Ami azt illeti, szüksége is volt a támogatásra, mert mint kiderült, elég gyenge a lába, csak nagy nehezen, reszketegen tudta megtenni az első néhány lépést. Az idősebb férfi – aki, mint kiderült, a Godfrey névre hallgat – felajánlotta, hogy leviszi őt a toronyból, de Aurora a tőle telhető legkedvesebben nemet mondott. Ha Stone ajánlkozott volna, talán elgondolkodik rajta, azonban az ifjú herceg semmi ilyesmit nem tett. A karját legalább azért odanyújtotta, hogy Aurora benne megkapaszkodva lépdeljen lefelé a lépcsőn.

Minden egyes múló pillanattal egyre könnyebbé vált a mozgás, mintha csak berozsdásodott páncél lett volna, amit most némi tisztogatással és olajozással újból működőképessé varázsoltak.

Ettől függetlenül hosszas és kínkeserves volt lefelé az út, Aurorának olykor-olykor még a látása is elhomályosult kissé a szemébe szökő könnyektől, de összeszorította a fogát, és nem panaszkodott. Ártatlan, szende hercegnőként szeretett volna bemutatkozni, ám semmiképpen sem akart gyámoltalannak, gyengének tűnni.

Már csak maga miatt sem. Ki akarta húzni magát, és felszegni a fejét, hogy legalább ő öntsön lelket magába, ha már más nem fog.

– Mi történt a szüleimmel? – jutott eszébe Aurorának, hogy egy mit sem sejtő, tudatlan hercegnő bizony erről is érdeklődne. – A komornáim jól vannak?

Stone egy pillanatig hallgatott.

– A nemes király és a gyönyörű királynő sajnos életüket vesztették a háborúban.

Aurora megrándult a behízelgő szavak hallatán. Nem baj, legalább őszinte döbbenetnek tűnhet az, amit csupán színlelni tudott.

– A szüleim... – Gyorsan megállt, lesütötte a pillantását, és jobb tenyerével a falnak támaszkodott. – Miféle háborúban?

– Száz évvel ezelőtt háború tört ki a mágiahasználók és a királyság között – magyarázta a herceg, Aurora pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerekedett szemmel, tátott szájjal hallgassa a magyarázatot.

A herceg elmesélte, hogyan arattak győzelmet a királyi seregek az ő szépapja vezetésével a varázslók és mágikus lények felett, és hogy a nemesek az egész nép támogatásával királlyá tették meg a szépapját a háborúban tanúsított hősiességéért. A mágiahasználókkal ezután egyezséget kötöttek, és a királyságban azóta is béke uralkodik.

Meg a te trónbitorló családod, persze, tette hozzá Aurora magában.

Döbbenetes, mennyire másképpen mesélték a történetet a háború két oldalán állók. És ha ezt az egészet Philiptől hallotta volna csupán, talán hajlott volna rá, hogy higgyen Stone-nak. Az az aljas mágus azt sem érdemelte, hogy egyáltalán szóba álljon vele. Amber viszont... Amber nem hazudott neki. Tette, amit az átok szerint tennie kellett, és egészen az ébredéséig vigyázott rá. Aurora teljes mértékben megbízott a sárkányban.

– Mi történt a komornáimmal? – ismételte meg a kérdést.

– Mind ugyanolyan állapotban voltak, mint ön – fogalmazott óvatosan Godfrey. Aurorának elég volt felvonnia a szemöldökét, a férfi máris gyorsan hozzátette: – Természetesen azonnal odaküldjük néhány emberünket, hogy gondoskodjanak róluk.

Aurora biccentett. Szíve egy pillanatra elfacsarodott a többiek iránti aggodalomtól, ám azonnal vasmarokkal visszaszerezte az irányítást, és még csírájában elfojtotta az érzést.

Nem engedheti meg magának, hogy ilyesmivel foglalkozzon.

Visszakell szereznie az országát.