Az első néhány pillanatban Philipnek fogalma sem volt róla, mégis hova a fenébe került. A halál nem volt újdonság számára, és gondolatban azonnal bosszút esküdött Rowena és a csatlósai ellen. Igazán ostobák, ha azt hitték, hogy ilyen egyszerűen elbánhatnak vele.

Vakon tapogatózva elindult a sötét folyosón, ahová került, és jó néhány perces menetelés után aprócska fénysávra lett figyelmes. Egy ajtó állt előtte. Megpróbált benyitni, ám zárva volt, így sutba dobta az óvatosságot, és vállal belökte. Csakhogy a jelek szerint túl nagy hévvel tette, ugyanis az ajtó könnyedén kitárult, ő pedig elterült a földön.

Nagyot nyögve négykézlábra tornászta magát, majd felnézett.

És megfagyott az ereiben a vér. Mármint megfagyott volna, ha nem éppen szellemformában kajtat a kijárat után.

A baldachinos ágy végében vékony, fiatal lány kuporgott térdét az állához húzva.

Egy olyan lány, akinek nagyon is jól ismerte az arcát.

Aurora hercegnő.

– Nem kellett volna így berontanod – pattant fel a lány. Hangja rekedtes volt, szeme puffadt. Csak nem sírt? – Nyitva volt.

Philip néhány szívdobbanásnyi ideig mozdulatlanná merevedve bámulta a hercegnőt, majd amikor érezte, hogy már kezd túlságosan hosszúra nyúlni a csend, kényszeredetten megszólalt.

– Mi?

A lány felvont szemöldökkel szemügyre vette őt.

– Egy kicsit szorul az ajtó – magyarázta.

Philip lehunyta a szemét, majd gyorsan összeszedte magát. Feltápászkodott, és leporolta fekete bricseszét. Amit a valódi világban könnyen lehet, hogy már leloptak róla. A fogát csikorgatta a gondolatra.

Aurorára pillantott, és látta, hogy a lány tágra nyílt szemmel mered rá. Azt hitte volna, hogy miatta dühös? Vagy talán... Nem, az nem lehet.

– Hiszen te nem vagy halott! – kiáltott fel a hercegnő.

– Csak félig – palástolta Philip könnyed vigyorra a megkönnyebbülését.

Tehát nem ismerte fel. Nem mintha valaha is találkoztak volna, mielőtt Aurora és az egész udvartartása álomba szenderült, de nem igazán szeretett volna magyarázkodni a lánynak. Sem arról, amikor a varázshasználók hadba vonultak az apja ellen, sem... sem semmi egyébről, ami utána történt.

– Az meg hogy lehet? – ráncolta a homlokát Aurora.

– Mágus vagyok.

– Távol álljon tőlem, hogy úgy tegyek, mint aki ért a varázsláshoz – simított végig makulátlan ruháján Aurora –, de úgy tudom, az ilyesmi még nem tesz halhatatlanná.

Philip vigyora kiszélesedett.

– Csak azt, aki ért is a mesterségéhez.

Aurora felvonta a szemöldökét. Majd megváltozott az arckifejezése. Alig észrevehetően, és Philip nem is igazán értette, hogy miért.

– Aurora hercegnő vagyok – mutatkozott be Aurora, kihangsúlyozva a rangját.

Philip nagy nehezen megállta, hogy a szemét forgassa.

– Philip – vetette oda helyette a saját nevét.

Árgus szemmel fürkészte a lány szemét, vajon gyúl-e benne felismerés. Amikor nem történt semmi, elfordult, és úgy tett, mint aki alaposan szemügyre veszi a szobát. Nem mintha sok látnivaló akadt volna benne. A kőfalakat könyvektől roskadozó polcok borították, a szoba közepén pedig széles, fából faragott ágy állt, amit aranyló fénybe vont a szellemlámpások lángja.

– Tudod, hogy ki vagyok? – csendült Aurora hitetlenkedő hangja, és amikor Philip odanézett, látta, hogy még a száját eltátotta kissé.

– Mindenki tudja, nem igaz? – vont vállat a mágus.

– Nem, egyáltalán nem igaz – tájékoztatta Aurora gyanakvóan.

Erre most Philip húzta fel a szemöldökét.

Nem mintha mostanában olyan sokat járta volna a vidéket, és amikor megtette, akkor is inkább csak az ivókba és a bordélyházakba látogatott el, de hogy ilyen rövid idő alatt elfeledkeztek volna Reynold királyról, és az ő megátkozott lányáról, Auroráról...

A hercegnő felsóhajtott.

– Az idetévedő szellemek nagy része azt hiszi, hogy csak kitaláció vagyok. Történet, amit a tűz körül énekelnek, egy bugyuta mese, amivel a gyerekeket szórakoztatják elalvás előtt. – Elhallgatott, majd így folytatta: – Te viszont nem lepődtél meg. Tudod, hogy ki vagyok. Hogy lehetséges ez?

Philip fejében forogni kezdtek a fogaskerekek. Mennyit áruljon el a hercegnőnek?

– Több mint száz éves vagyok – felelte végül a mágus. – Sok mindent tudok, amit mások nem.

– És ez hogyan is lehetséges? – faggatta Aurora ismét, ám Philip már ezerszer hallotta ezt a kérdést, így tulajdonképpen ösztönösen hárította.

– Sokan próbálták már kiszedni belőlem ezt az információt.

Egy darabig hallgatásba burkolózva figyelték egymást.

– Fogalmam sem volt róla, hogy ébren vagy – jegyezte meg végül Philip, és annyira, de annyira hálás volt érte, hogy nincs a mellkasában a szíve.

Aurora keserűen felnevetett.

– Azt azért nem mondanám, hogy ébren vagyok – fordult az ágy felé.

Philip követte a pillantását. A halványrózsaszín, tövisekkel és rózsákkal hímzett ruhára, a vállára omló puha, aranyszínű fürtökre, a finom vonásokra, és az enyhén összevont szemöldökre. Ha ez utóbbi nincs, egész békésnek tűnt volna.

– A lelked ébren van – szögezte le. – Miért rostokolsz akkor itt? A szellemek oda mennek, ahova csak kedvük szottyan.

Aurora Philip szemébe nézett.

– Nem tudok kimenni – felelte komoran.

Ez meg hogy lehetséges? – gondolta a mágus. Arról nem volt szó, hogy a lelke a testéhez lenne kötve. Hiszen mindenki más szabadon mozoghat, miért lenne akkor egy ilyen átok más, mint egy egyszerű halál. Hiszen még az ő lelke is bármennyire el tud távolodni az ideiglenesen halott testétől.

Philip hümmögve az ajtóhoz sétált, és alaposan szemügyre vette a bejáratot. A szeme sarkából látta, ahogyan Aurora a nyakát nyújtogatva figyeli, amit csinál. De Philip nem csinált semmit. Csupán kiterjesztette a szellemvilágban némileg korlátozottabban működő mágikus érzékelését.

– Nem érzek átkot az ajtódon – konstatálta végül Philip.

– Mi az, hogy nem érzel átkot az ajtón? – tátotta el a száját Aurora, majd ő maga is odasietett.

Odakint hosszú, sötétbe burkolózó folyosó húzódott. A falak csupasznak tűntek, legalábbis azon a részen mindenképpen, amit a toronyszobából beláttak.

– Az égvilágon semmiféle mágia nem akadályozza meg, hogy kimenj – magyarázta Philip.

– Hadd mutassam meg! – tolta félre őt Aurora gúnyos mosollyal az ajkán.

Hirtelen mozdulattal kidugta a kezét az ajtón, és amikor visszahúzta, csupán a csonk maradt meg. Philip eltátotta a száját döbbenetében.

Hiszen az égvilágon semmiféle mágia nem zárja le az ajtót, nem érzett semmit, ami itt tartaná a lányt. Újra és újra megvizsgálta az ajtókeretet, és már épp kezdett dühössé válni, hogy több mint százévnyi tapasztalattal képtelen megfejteni egy ilyen egyszerű rejtélyt, amikor hirtelen megvilágosodott.

Aurora felé fordult, és tetőtől talpig szemügyre vette a lányt. Az aranyként ragyogó hajkoronát, az épp visszanövő kézfej fájdalmától összerezzenő, mégis finom vonásokat, a fitos orrot, a málnapiros ajkakat. Aurora végül ránézett.

– Szerintem te vagy az oka – osztotta meg a hercegnővel a felfedezését.

– Ez meg mit jelentsen? – tette csípőre a kezét Aurora.

– Az ajtón nincs nyoma semmiféle gonosz mágiának.

– Valami csak megakadályozza, hogy kimenjek!

Philip Aurora szemébe nézett, majd lassan, tagoltan így szólt:

– Igen. Te magad.

Aurora összefont karral meredt rá. Ajkát pengevékonnyá préselte, és Philip majdnem elnevette magát. Úgy festett, mint egy durcás hercegnő, aki nem kapta meg azonnal, amit szeretett volna.

Hát, talán ideje volt, hogy száz év után mégis kapjon valamit. Az átkot ugyan megtörni nem tudta, azonban egyet megtehetett a hercegnőért. Kiszabadíthatta a szellemét a toronyszobából. Csak egy kis önbizalomra volt hozzá szükség.

Philip fogta magát, és kilépett az ajtón.

– Csak egy módon derítheted ki, hogy igazam van-e – ütött meg nemtörődöm hangot.

– Megőrültél? – nézett rá Aurora döbbenten.

– Mi vesztenivalód van?

Aurora szemmel láthatóan gondolkodóba esett. Hosszasan álltak mozdulatlanul, miközben a hercegnő az alsó ajkába harapva, a homlokát ráncolva csatázott a félelmével. Végül leengedte a kezét, mély levegőt vett, és határozottan az ajtó felé lépett.

Philipet egy pillanatra borzalmas aggodalom kerítette a hatalmába, amikor a hercegnő már félig kint volt az ajtón – és bizony félig el is tűnt. Azonban a következő másodpercben ismét megjelent, mégpedig teljes valójában, és megállás nélkül menetelt előre.

Egyenesen neki Philipnek.

Ekkor hirtelen megtorpant, és kinyitotta a szemét.

– Látod? Nem volt olyan nehéz – paskolta meg a vállát Philip leereszkedően, majd ellépett tőle.

– Neked lehet, hogy nem – morogta Aurora.

A lány a gondolataiba mélyedve meredt a sötétségbe, valószínűleg igyekezett felfogni, hogy száz év után végre kiszabadult a toronyszoba fogságából. Philip örült neki, hogy legalább ennyivel megkönnyíthette az életét, azonban egyre inkább a markukba kerítették azok az érzelmek, amikhez a legkevésbé sem fűlt foga. Hiszen mégiscsak az ő apja vezette a felkelést Reynold király ellen, mégiscsak...

Nem, ideje volt indulni. Megkeresni a testét, és újra életre kelni. Bosszút állni azokon, akik elárulták.

– No, hát akkor örültem a találkozásnak – intett Aurorának, majd sarkon fordult, és elindult vakon a sötétségbe.

– Hova ez a nagy sietség? – kérdezte riadtan Aurora.

Gyorsan Philip után szaladt, és elé vágott.

– Dolgom van, vissza kell térnem az élők sorába – felelte Philip, miközben könnyedén kikerülte Aurorát.

– Nagyszerű terv, segítek a megvalósításában! – vágta rá Aurora pillanatnyi gondolkodás után.

Philipnek erre földbe gyökerezet a lába. Homlokán mély redők keletkeztek az értetlenségtől.

– És mégis miért tennél ilyesmit?

Aurora csábosan elmosolyodott.

– Mert ha ismét az élők táborát gyarapítod, visszajöhetsz ide.

– Miért is?

– Hogy felébressz, természetesen.

Philip majdnem felnevetett. Csakhogy nem derűsen. Ismét megindult előre, Aurora pedig a nyomában maradt.

– Ugye tudod, hogy csak az igaz szerelem csókja ébreszthet fel? – igyekezett lerázni a lányt. – Valószínűleg teljesen feleslegesen jönnék ide vissza.

– Lárifári! Igaz szerelem! – legyintett a hercegnő. – Mégis hogy szerethetne belém valaki igazán, ha egyszer nem is ismer? Biztos egy egyszerű csók is megteszi.

Philip erre önkéntelenül is felnevetett. Nem hitte volna, hogy Aurora ennyire... karakán. Mindig is gyámoltalan, elkényeztetett kislányként gondolt rá.

– És honnan veszed, hogy meg akarlak csókolni? – évődött vele. Már kezdte egészen élvezni a beszélgetést.

– Egyszer biztosan kibírod – forgatta a szemét Aurora. – Nem arra kérlek, hogy vegyél feleségül... Egyébként is, amint megszerzem a trónt, bőséggel megjutalmazlak.

– Vissza akarod szerezni a trónt? Miért? – lepődött meg a mágus.

– Megvan a magam oka rá.

Bár Philip kíváncsi lett volna a válaszra, jobbnak látta annyiban hagyni a dolgot. Talán ha ő nem faggatja Aurorát, akkor a hercegnő sem faggatja többé őt.

Megállt az egyik sarkon, és kikémlelt.

– Mi van a sárkánnyal? – kérdezte.

Aurora vállat vont.

– Régóta nem láttam már. Valószínűleg elpusztult.

Philip hitetlenkedő pillantást vetett rá, de nem vitatkozott.

– Bármit megkaphatsz, ha segítesz nekem – győzködte a hercegnő. – A súlyoddal megegyező aranyat, helyet a varázslótanácsban, vagy... – Elhallgatott, de végül azért csak kimondta. – Akár királyi fővarázslónak is megteszlek. Bármit megkaphatsz, amit csak szeretnél.

Philip erre felnevetett.

– Kétlem, hogy képes lennél megadni azt, amit szeretnék. – Aurora már nyitotta volna a száját, hogy győzködni kezdjen, de Philip gyorsan folytatta: – Viszont egy dologban talán a segítségemre lehetsz. Királynőként biztosan.

– És mi lenne az? – kérdezte óvatosan Aurora.

– A fővarázsló fejét akarom.

– Fővarázsló akarsz lenni? Azt könnyedén...

Philip a fejét rázta, és közbevágott.

– Dehogy akarok! Valószínűleg saját kezűleg vetnék véget az életemnek, ha az udvarban kellene élnem. Nem, én egyszerűen csak meg akarok szabadulni tőle.

Aurora elhallgatott. Úgy tűnt, nincs igazán ínyére a gyilkolás.

– De miért? – csendült Aurora hangja némileg aggodalmasabban.

– Fogalmazzunk úgy, hogy igencsak megnehezítette az életemet az elmúlt néhány évben. Eddig tűrtem, de nem tovább.

– Miért, mit csinált egész p...

Csakhogy a mondatot már nem fejezhette be, mert Philip hirtelen megtorpant, és a hercegnő szájára tapasztotta a kezét. Aurora méltatlankodó hangokat hallatva igyekezett szabadulni a férfi szorításából, ám a mágus egyetlen, sokatmondó pillantására oldalra fordította a fejét.

A hatalmas, narancsos aranyban égő írisz felé, közepén vékony, függőleges csíkszerű pupillával. A szem körül mindenütt mélyvörös, fémes pikkelyek csillantak.

Úgy tűnt, a lány tévedett, a sárkány nagyon is életben van. És egyenesen a karmai közé sétáltak.