Aurora hercegnő már nem hitt a mesékben.

Épp száz éve ücsörgött a legmagasabb torony legfelső szobájában, és megunta, hogy a fehér lovon érkező herceget várja, aki csókjával megtöri az átkot.

Elhatározta, hogy ideje a saját kezébe vennie a sorsát.

Az elmúlt hónapokban a mágia alapvetéseiről, varázsigékről, átkokról olvasott szobája napról napra változó könyvtárában. Igencsak megnehezítette a dolgát, hogy éjfélkor minden egyes könyv eltűnt, hogy helyükre újak kerüljenek, és csak nagy ritkán találta meg másnap ugyanazt a kötetet a falakat borító könyvespolcokon. Hiába vette le és hagyta a fontosabbnak tűnő könyveket az ágyán, másnapra hűlt helyüket találta, így sokszor hetekbe, sőt, előfordult, hogy hónapokba tellett, mire a végére ért.

Mély, megkönnyebbült sóhajtással csukta be az ölében tartott viharvert bőrkötésű könyvet, és rámosolygott a kopott aranyozású címre.

Alig várta, hogy betévedjen hozzá a következő szellem – ám ez a vágy egyúttal bűntudattal is töltötte el, hiszen senkinek sem kívánta a halálát. A torony egyfajta szellemközpontként működött, oda került az elhunytak szelleme, hogy némi bolyongás után, miután a lelkük elfogadta az elkerülhetetlent, a túlvilágra léphessenek.

A baldachinos ágy tartóoszlopának dőlve kémlelte az ajtót, ám időről időre elkalandozott és az aprócska ablakra vándorolt a tekintete. Nem mintha sok látnivaló akadt volna odakint, a kastélyt jó darabon áthatolhatatlan töviserdő vette körbe, messzebb pedig már csak a tavasszal még zöldellő, most már narancsban és sárgában játszó táj húzódott, azonban a szépsége az évek múlásával megfakult, unalmassá vált.

Az árnyékok szép lassan megnyúltak, ahogy az alkonyat ismételten beborította a környéket. Némaság honolt, még a szél sem dalolt, nem hozta magával a közeli folyó olykor-olykor idáig is elérő zubogását. Aurora kezdett egyre laposabbakat pislogni, azonban hirtelen különös villanást vett észre a szem sarkából. Odafordult, először csak a fejével, majd az egész testével, és végül az ablakhoz sietett. Akármennyit győzködte is magát, hogy úgysem jön felmentősereg, lovasok fáklyás menetében, tábortűzben reménykedett – valakiben, aki kirántja végre ebből a borzalmas állapotból.

Kopogás törte meg a csendet. Aurora azonnal megfeledkezett a kinti villanásról, és megpördült. Egy szívdobbanásnyi ideig várt, majd az ajtóhoz futott. Lenyomta és maga felé rántotta a kilincset, mire a tölgyfaajtó panaszos nyikorgással kitárult.

Egy öregember állt odakint, szemmel láthatóan fogalma sem volt, merre jár. Balra, mindig csak balra – érezte az ezerszer elismételt szavakat a nyelvén Aurora, ám ezúttal lenyelte őket. Nem fogja útba igazítani a szellemet, még nem. Most neki van szüksége segítségre.

– E-elnézést a zavarásért, kisasszony, csak tudja... – Az öreg elhallgatott, majd megvakarta a feje búbját. A mozdulat nyomán a ritkás, ősz hajszálak némelyike égnek meredt, és úgy is maradt. – Nos, az az igazság, hogy...

– Ez egy szellemközpont – magyarázta Aurora kedvesen.

Egyelőre csak ennyit mondott, hátha az idős férfi ennyiből is rájön, mi történt vele. Voltak, akik nagyon nehezen fogadták el a halált, és nem mindenkinek lehetett ugyanúgy elmagyarázni, hogy véget ért az élete.

– Ó! – kerekedett el a férfi szeme. – Ó!

Aurora titkon megkönnyebbült. Nagyon utálta ezt a részt, nem szerette kipuhatolózni, hogyan adja tudtára az illetőnek a történteket. Nem mintha nem szerette volna az embereket úgy általában, vagy ne lett volna alapvetően megértő, de száz év után szeretett volna egyszer már jó hírt is közölni velük, nem csak mindig ezt a borzalmat.

– Végül is rosszabb is lehetett volna – motyogta a férfi.

– Az árnyékjárvány – jegyezte meg Aurora komoran.

Az öregember bólintott.

– A fél falum odaveszett már. Csodálom, hogy én nem kaptam el.

– Szóval még mindig ugyanúgy tombol? – sóhajtotta Aurora, és a tehetetlenségtől ökölbe szorult a keze.

Az elmúlt néhány évben egyre több és több csontsovánnyá fogyott ember szelleme érkezett, testüket kelések és sötét foltok borították. Még a félig lefejezett és kibelezett szellemeknél is rémisztőbbek voltak.

– Egy kis faluban élek... éltem – javította ki magát összerezzenve az öreg. – Lassan jutnak el hozzánk a hírek, de úgy tűnik, senki sem tudja megállítani.

Mert senki sem próbálja, dühöngött magában Aurora. Olyan nem, akinek elég hatalma lenne hozzá.

– Szóval a király még mindig nem hívta össze a varázslótanácsot – állapította meg halkan.

Az öreg vállat vont. Honnan is tudhatna ő ilyesmit?

Aurora igyekezett csendesíteni a haragját, hogy arra koncentrálhasson, ami most a legfontosabb. Ki kell jutnia innen. Mert ha nem teszi, senki sem fogja megmenteni a népét. A nyomorult trónbitorló Ashlainék legalábbis biztosan nem.

– Ha nem sértem meg, kihez van szerencsém, és mit csinál itt? A szellemek társasága nem éppen finom hölgynek való.

Aurora komoran elmosolyodott.

– Aurorának hívnak – mutatkozott be, majd amikor az öreg arcán semmiféle felismerés nem mutatkozott, csupán csodálkozás suhant át a szemén, hozzátette: – Én is szellem vagyok.

– Declan – hajolt meg kissé a férfi.

– Declan, szükségem van a segítségére – fogta könyörgőre Aurora.

Az öreg szeme elkerekedett.

– De hát miben lehetnék én a segítségére, kiasszonyka? Hiszen...

– Higgye el, nagyon sokban. Én... beragadtam ide – magyarázta Aurora kissé elkendőzve az igazságot. – Talán segíthet nekem kijutni.

– Mégis hogyan?

– Ó, nagyon egyszerűen. Csak meg kell fognia a kezemet – mosolygott rá Aurora.

Az idős férfi értetlenül és kissé gyanakodva nézte Aurorát, aki erre elmagyarázta, hogy egy varázsige tartja fogva őt ebben a toronyszobában, és hosszas kutakodás után arra jutott, hogy az ilyesfajta gonosz varázslatokat néha egyszerű, varázserővel nem bíró emberek is meg tudják törni, pedig jószívűséggel vagy a szeretet erejével.

– Persze a legjobb lenne, ha élő ember segítene rajtam, de hátha így is működne – kérlelte Aurora az öreget.

A férfi jó alaposan meghányta-vetette magában a dolgot, de végül rábólintott. Aurora felé nyújtotta a kezét, és ő maga kilépett a folyosóra.

Aurora lassan követte.

Egyfajta különös derengés ölelte az ajtófélfákat, messziről nem látszott, sőt, közelről is inkább csak érződött. Régóta nem próbálkozott már ezzel. Megacélozta a szívét, mély levegőt vett, és kidugta a kezét.

Az alkarja közepéig eltűnt a keze. Az öreg azonnal elhátrált, tágra nyílt szemében félelem csillant.

Aurora visszahúzta immáron csonkban végződő karját. Égő fájdalom mardosta, és olyan erősen az ajkába harapott, hogy kiserkent a vére. Fémes ízzel a szájában várta, hogy apránként, kínzó lassúsággal visszanőjön a keze. A fájdalom mellett a rémülettel is meg kellett küzdenie, a szíve kalitkába zárt madárként repesett. Verejtékcsepp gördült végig a gerince mentén, kellemetlen érzést hagyva maga után.

– Semmi baj – zihálta az öregnek. – Mindig ez történik, ha megpróbálok kimenni.

A férfi ijedtsége idővel aggodalommá vált, majd szánakozássá.

– Sajnálom, hogy nem segíthettem – rázta a fejét szomorúan.

Aurora kínzó csatát vívott a csalódottságával, és igencsak vesztésre állt. Szúrt a szeme, és tudta, hogy hamarosan kibuggyannak a könnyei.

– Tartson balra, mindig csak balra – szipogta hát gyorsan az öregembernek. – Arrafelé kijuthat.

Az öreg hálásan bólintott, ám szemmel láthatóan igencsak tétovázott. Jó embernek tűnt, aki nem szívesen hagyta volna magára a bánatos Aurorát. A hercegnő azonban az utolsó csepp önuralmát is összeszedve mosolyt varázsolt az arcára.

– Menjen csak! – biztatta. – Ön már megpróbált segíteni nekem, most hadd viszonozzam a szívességet. – Hozzátette: – Ez az élet rendje.

Vagyis inkább a halálé.

Az öregember végül nagy nehezen elcsoszogott, és magára hagyta.

Aurora becsukta mögötte az ajtót, és kicsordultak a könnyei. Hosszan és keservesen sírt, miközben az őszi nap vékonyka sugárrá változott a láthatár szélén, narancsszínű szalagot húzva a vidék fölé, majd a világ sötétségbe borult.

Már épp kezdtek felszáradni a könnyei, és a lelke is elcsendesedett, amikor puffanást hallott odakintről. Majd még egyet.

A következő pillanatban a toronyszoba ajtaja hatalmas döndüléssel kivágódott, és egy fiatal férfi zuhant be rajta.