- Állj le, oké? – ragadta meg a karom Dean. – Mi nem így oldjuk meg a problémát!

- Biztos ez? – kérdeztem vissza gúnyosan. Az előttem álló férfi megfeszítette az állkapcsát és elfordult.

- Jobb lesz, ha mész és lenyugszol egy kicsit! – szűrte fogai között.

- Ez kész! – nem akartam őket egyedül hagyni az alakváltóval, nehogy túl segítőkész legyen. Nem tudom, miért lett hirtelen ennyire fontos, hogy ne tudják meg az igazságot.

Az ellenkező irányba indultam el, végig az út mentén. Nem akartam messzire menni, csak egy kicsit arrébb. Mióta parancsolgat nekem egy Winchester? Nagyon idegesített ez a helyzet. Egyre csak azt mondogattam magamnak, hogy csak ezt a pár napot kell kibírnom. Befejezzük ezt a melót, aztán lelépek, és soha többé nem találkozom velük.

Mélyen magamba szívtam a kora délelőtti párás levegőt, majd kifújtam azt. A gyilkos elkapására kéne koncentrálnom, nem erre. Most nem.

Séta közben egy kavicsot kezdtem el magam előtt rugdosni. Az alakváltó azt mondta, tudja ki a gyilkos, vagy legalább is, hogy hol van. Említett egy régi gyárépületet a közelben. Szaporáztam a lépteimet és már nem rugdostam a kavicsot. Itt kellett valahol lennie annak a fránya gyárnak!

Ahogy haladtam előre, tényleg megláttam a régi épület tetejét kibukkanni a fák közül. Talán Josh mégsem hazudott akkorát!

- Váá! – üvöltötte valaki mellőlem, a fák felől. Mire odanéztem, az illető rám vetette magát, és mindketten elterültünk az úttesten. Miért vagyok olyan peches, hogy engem szúrnak ki először? Mindig?

Az alak egy nő volt, hosszú, fekete hajjal. Frufruja alól alig látott bármit is, és ezen a szemüvege sem segített. Volt nála egy bicska, azzal akart kárt okozni bennem. Nem tűnt szörnynek, de még harcias alkat sem volt.

- Mi van ma mindenkivel? – nyöszörögtem, miután a fejem a betonhoz csapódott. Dejavú érzésem támadt, mintha nem rég valaki ugyanígy tett volna szegény koponyámmal, úgy száz méterrel arrébb.

A csaj felemelte a fegyveres karját, hogy lesújtson rám, de én még a fájdalomtól fél kábultan is gyorsabb voltam. Megragadtam a csuklóját, olyan erősen, ahogy csak tudtam, a másik kezemmel eközben előrántottam a pisztolyom és a halántékához nyomtam.

- Szállj le rólam! – morogtam, mire a csaj abbahagyta a támadást és lehuppant mellém a betonra. Lihegve bámult maga elé. Végig a homlokára céloztam, miközben szisszenések közepette ülőhelyzetbe tornáztam magam.

- Dobd azt el! – utasítottam a vágóeszközre sandítva. Gyűlölködő tekintete ellenére eleget tett kérésemnek és összecsukva a kis eszközt ledobta azt az útra, közel a lábamhoz. Velem szemben ült.
Szabad kezemmel a sajgó tarkómhoz nyúltam, az ujjaim ragacsos folyadékot érintettek a fájó ponton. A kis szuka miatt betört a fejem. Hát ez pompás!

- É-én annyira... sajnálom! – mondta remegő hanggal. – Nem tudom mi ütött belém, nem akartalak bántani... - elsírta magát a mondata végére. Mi a fene? Mi van itt? Az előbb még megpróbált megölni, szinte izzott a düh a szemében, most meg átvált bűnbánó apácává? Mi van ma mindenkivel?

- Oké, csak fogd be! Így is szar passzban vagyok! – feltápászkodtam a földről, majd eltettem a pisztolyt. Tényleg nem tűnt olyannak, mint aki ártani akarna bárkinek, de ha mégis, simán lenyomom még fegyver nélkül is. – Gyere! - nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, ő pedig elfogadta azt. Ő is felállt, így ismét szemtől szemben voltunk. Egyfolytában a fájós fejem tapogattam. Másra sem bírtam most gondolni, csak egy zacskó fagyasztott borsóra. – Hogy hívnak? – végignézve rajta, nem lehetett több tizenötnél.

- Nem tudom... Nem emlékszem... - a szeme megint megtelt könnyekkel. Már épp kezdtem megsajnálni. De komolyan! Csak aztán megint olyat tett, amiért kedvem lett volna lelőni valakit.

Lehet, hogy gyengének gyenge volt, de gyors. Egy szempillantás alatt mögöttem termett, majd ütést mért a fájó tarkómra. A szemem előtt fekete foltok kezdtek bele egy angolszász keringőbe, miközben én visszazuhantam az útra. Valaki mondja már el, mi van itt, mert már kezdek nagyon kiakadni!

- Mi a... - nyögtem, aztán képszakadás. Nem túl hosszú, legalább is, azt hiszem. Mikor visszanyertem eszméletem, az a csaj még mindig felettem magasodott. Nevetett. – Mi olyan vicces, hm? – szűrtem a fogaim között és egyből cselekedni akartam. Alkaromra támaszkodtam, onnan pedig a tenyeremre, de ő újra leütött. Már nem volt olyan gyenge, mint az előbb. Pláne nem zaklatott. Higgadt volt és erős. A bal tenyerében pedig egy viszonylag hosszabb, ezüstös beütésű pengét szorongatott.

- Hogy te mennyire gyenge vagy! – még hangosabban nevetett. – Pedig már kezdtem azt hinni, Castiel védence felér a hírnevéhez.
Oké, most jutottam el arra a pontra, amikor teljesen elvesztettem a fonalat. És ez csak feldühített.

- Azt hittük, Dean Winchester a nagy kiválasztott, talán még megértettük volna valahol. De hogy te? Egy egyszerű vadász az elavultabb fajtából! Eleinte azt hittük, különleges vagy! Hogy Castielnek oka van arra, hogy téged pátyolgat. Mondjuk egy eltitkolt angyal, vagy legalább egy ember. Bár ők is szánalmas teremtmények, de te túlteszel rajtuk. – ismét nevetett. – Mond csak! Mégis mi vagy te? – mögém lépett és a hajamnál fogva felemelte a fejem, közben persze érintve a hatalmas sebem is. Sikítottam. A pengét a torkomhoz nyomta, a hideg vas égette indulattól izzó bőröm. Ebből a helyzetből rálátásom nyílt az előttem álló gyárépületre. Már nem azon az úton voltam, mint az előbb, hanem pár kilométerrel arrébb. Ezeknek komolyan nem tűnt fel, az előző kis bunyónk, meg hogy csak úgy eltűntem onnan?

Figyelmem visszatáncolt az épp a torkom elvágásán igyekvő... mit tudom én mihez.

- Inkább te mi vagy? – kérdeztem vissza.

- Ó, drágám. Ez már egy kicsit érdekesebb kérdés, igaz? – elengedett, így visszacsuklottam a földre. – Ananhel vagyok, az Úr egyik angyala.

Egy kis ideig csöndben maradt, hagyta ízlelgetni a dolgot. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira megilletődtem. Aztán, mikor feleszméltem és elgondolkodtam a helyzet abszurditásán, legszívesebben hangos kacagásban kezdtem volna. Helyette csak fájdalmas mosolyra húztam az ajkam és átfordultam a hátamra, mintha csak egy matracon hemperegnék.

- Mégis minek örülsz ennyire?

- Igazából... – köhögtem párat, majd folytattam. Ilyenkor azért elgondolkodom, hogy ha befogom a pofám, megúszom a verést, de nem tudtam féken tartani a nyelvem. – Fura, hogy egy hét alatt két angyal szadizik... – a bőrdzsekim gallérjánál fogva emelt fel. A lábam még épp érte a földet. – Még hogy védenc, hah! Castielnek csak boxzsáknak vagyok jó. Hogy fájdalmat okozzon. Miféle angyal tesz ilyet? – vért köptem a földre. – Ja, tudom. Egy bukott angyal, mint te!

Akkora erővel vágott a földhöz, hogy hallottam a gerincem reccsenését.

- Nem tudsz te semmit! – üvöltött rám. Így kell kihozni egy szárnyas pojácát a sodrából!

- Dehogy nem! Mindent tudok rólad! – blöfföltem, miközben próbáltam ordítás mentesen megmoccanni. Kezdett tényleg elegem lenni abból, hogy minden angyal engem pécézett ki a frusztrációja levezetésére. Igaz, a fájó végtagjaim, tarkóm és hátam miatt alig tudtam megmozdulni, mégis, a szám még most sem állt be.

- Pofa be! – azzal a pengéjével húzott egy határozott csíkot a hasamra. A pólóm kiszakadt, a bőr felszakadt és mint akinek muszáj, úgy kezdett el vérezni. Felordítottam a fájdalomtól. Lassan már a torkom is kezdett berekedni, bár szerintem ebben a percben ez lett volna a legkisebb bajom. Odakaptam a kezem. – Kussolj! Nem tudsz te semmit! Csak egy nyavalyás torzszülött vagy! – eldobta a pengét és fölém térdelve ütni kezdett. Szünet nélkül. Csak ütött és ütött, én eközben már alig éreztem bármit is. A vér megállíthatatlanul folyt a sebeimből, az ütések után csak zúzódások és felrepedt bőr maradt.

A földön, a sárban feküdtem, kábultan, az  egyre rondábban nézhettem ki. Ananhel ökle is hasonló  lehetett. Majd egyszer csak abba hagyta. Már alig láttam a hatalmas monoklimtól. Sosem páholtak még el ennyire. Ez minimum egy hónapig látszódni fog. Hacsak nem halok bele előbb a sérüléseimbe.

Az elmúlt héten szinte semmit nem csináltam a tegnapi napon kívül; nem vadásztam, nem találkoztam senkivel. Az ilyen pillanatok az életben elgondolkodtatnak: hiányoznék e bárkinek is? Gyászolna e bárki is? Egyáltalán tudná e bárki is, hogy már nem élek? Vagy hogy egyáltalán éltem? Ugyebár, ezek a depis kérdések. És bármennyire is akarjuk elviccelni, a nyers, elborzasztó igazság az, hogy nem. Minden ilyen kérdésre a válasz egy hatalmas nem. És ezzel tökéletesen tisztában vagyok.

Ananhel karja még a levegőben volt, ütésre emelte.

- Na, mi lesz? Fejezd be! – suttogtam, mert már semmi erőm sem maradt. Tiltakozni sem akartam. – Ha most nem intézed el... majd elintézik a kutyák!

Nem mozdult, nem remegett meg a keze, csak meredten bámult rám. Érzelem mentes, ködös tekintete az enyémbe fúródott. Majd elkapta a tekintetét, felnézett, a fejem fölé. A szája kissé elnyílt ijedtségében, és egyből lemászott rólam.

- Takarodj! – hallottam egy igen ismerős hangot. Most nem fájt a fejem, legalább is, már nem tudtam, miért fáj. Ananhel suhogó hang következtében, amilyen hirtelen jött, ugyanúgy tűnt is el. A „megmentőm" mellém sétált és aggódó tekintettel méregetett.

- Jól vagy? – kérdezte Castiel.

- Úgy nézek ki? – kérdeztem vissza, bár a végét már csak hörögtem. Öblös utálattal igyekeztem fűszerezni a szavaim, de az ezt követő köhögőroham ezt lehetetlenné tette. De most komolyan, ott feküdtem a sárban, vérző hassal, szét vert pofával, fájó végtagokkal, és ő még komolyan meglepődik, mikor a kérdésére egy nem a válaszom?

- Segítek. – tett felém egy bizonytalan lépést és már nyújtotta a kezét a homlokom felé, hogy... fogalmam sincs, hogy miért.

- Biztos nem! – ütöttem el a kezét – már ahogy én ezen állapotomban ütni tudtam -, majd minden maradék akarat erőmet összegyűjtve igyekeztem legalább négykézlábra tornázni magam. Mondhatom, kevés sikerrel, de legalább a fél-ülő helyzetig eljutottam.

Az angyal hajthatatlanul állt meg mellettem és minden tiltakozás elenére is megfogta a homlokom. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy extra erős energiaitalt dántpttem volna le, csak nem a gyomromban kötött ki, hanem minden sejtembe. Egy kissé kellemetlen volt, de utána jól eső frissesség uralkodott el rajtam.

Meglepődve álltam meg egy pillanatra a mozdulataim közben. Lenéztem a hasamra felkészülve a legrosszabb látványra, de az elszakadt felsőmön kívül semmit sem láttam. A tarkómhoz kaptam a tenyerem, de ott sem találtam fájó pontot, vagy bármelyik másik testrészemen. Eltűntek, mintha nem is lettek volna. Meggyógyított.

Felnéztem Castielre, aki továbbra is aggódva méregetett. Hálásnak kellett volna lennem? Meg kellett volna köszönnöm? Mondanom kellett volna bármit is? Lehetséges, de mégsem tettem. Hiába egy jó dolog, ha előtte majdnem egy hétig kínzott a migrénrohamokkal. Arról nem is beszélve, hogy miatta páholt el ma egy alakváltó és egy angyal is. Úgyhogy, semmit sem szóltam, csak feltápázkodtam és megálltam vele szemben. Ekkor viszont észleltem, hogy a felszíni sebek eltűntek ugyan, de még ugyan úgy fájnak az izmaim.

Gondoltam, ha már itt vagyunk, nem ártana pár dolgot tudnom az én „őrangyalomtól", addig is beszéltetem magam és nem azon gondolkodom, hogyan végezzem ki Isten kedvemcét.

- Mi van ma, hogy mindenki engem akar péppé verni? – tettem fel a költői kérdést, tulajdonképpen csak magamnak, de az elmés válasz mégis megérkezett az eddig kínos némaságban ácsorgó ballonkabátos haveromtól.

- Szerda van ma. – nézett rám értetlenül.

- Ó... – pillantottam fel rá furán, már amennyire az arcom engedte még a mimikát a dühtől. Meg az enyhe fájdalomtól. – Remek! Kaptam egy szárnyas naptárt!

- Azt is megmondjam, hányadika van?

- Isten ments!

- Sajnos ő nem tud, most nincs otthon...

- Oké, elég lesz! – szóltam rá. Csodáltam, hogy a helyzetem ellenére is milyen nyugodtan tud „poénkodni".

Castiel a cipője orrát nézegette, amíg én hátam nekidöntve a gyár koszos falának, álltam vele szemben.

- És most? – kérdeztem egy sóhajtás után, ami inkább tűnt halk nyöszörgésnek.

- Bocsánatot szeretnék kérni.

- Ugyan miért? Mert ma már másodszorra döngöltek a földbe? Először egy alakváltó, aztán egy angyal? És mindkettő miattad történt? – enyhe túlzással, de igaz volt, amit mondtam. – Ó, ugyan, ne kérj bocsánatot! – gúnyolódtam. – Igazán semmiség.

- Aurora... - nézett rám bűnbánón, de én felemeltem a kezem, jelezve, hogy most fejezze be. Meg kell, mondjam, ez sem ment a leg fájdalom mentesebben.

- Ne hívj így! A nevem Andy, oké? Betűzzem is neked?

- Andy. Meg kell értened, jó oka van annak, hogy itt vagy most a Winchester testvérekkel.

- Hogyne, ezt egyből gondoltam! Most jön az, hogy „Isten útjai kifürkészhetetlenek"? – forgattam meg a szemem. Beletúrtam a zsebembe, hátha megtalálom a mobilom.

Castiel elmosolyodott. De komolyan, szabályosan felvidult az arca, ennek ellenére egy szót sem szólt.

- Most mi van?

- Azt hiszed, annyira különbözöl a Winchesterektől? – már megint azok a rohadt kis... – Pedig az első beszélgetésemkor Dean ugyan ezt kérdezte tőlem.

Leesett az állam. Mármint, nem azért, amit mondott Deanről, hanem azért, amit Deanről mondott! – He?

- Egy szóval sem mondtam, hogy annyira különbözöm tőlük. Mindenkinek vannak keresztjei, amiket saját magának kell cipelnie. Nekik az apokalipszis, nekem meg a... – elakadtam. Mióta osztok én meg ilyen felelőtlenül információt bárkivel is? Meghát, ha járt a fejemben, úgy is képben van a dolgaimmal, nem igaz? – De ezt te nyilván már tudod.

- Tudom. – bólintott.

- És ennek ellenére is csicskáztatsz? – emeltem fel a hangom.

- Aurora, tudod, az áldozat sosincs hiába. Olyan ajándékot kaphatsz ettől a pár hónaptól, amit el sem tudnál most képzelni. Nem hiszel nekem, ez egyértelmű, de adj nekik egy esélyt! – könyörgőn nézett rám. - Ők is és te is rengeteget nyerhettek!

- Andy... A nevem Andy. – morogtam és úgy tettem, mintha meg se hallottam volna, amit mondott. Castiel sóhajtott egyet.

- Remélem, majd megérted. – majd egy szempillantás alatt eltűnt. Én pedig mikor körülnéztem, ismét az út kellős közepén álltam és egy autó készült épp elgázolni. Félreugrottam előle, a sofőr pedig csúnyán méregetett és rátenyerelt a dudára. Mikor elhajtott, igyekeztem felocsúdni a döbbenetemből. A pisztoly a nadrágom hátuljában volt, a mobilom a zsebemben, és egy karcolás sem volt rajtam, csak amit még Josh barátunk ejtett, ám a testrészeim továbbra is sajogtak, amit biztos nem neki köszönhettem. A pólómra néztem. A hasam nem vérzett, a ruha nem volt kiszakadva. A tarkómhoz nyúltam, ahol nemrég még egy hatalmas seb éktelenkedett. Eltűnt. Se vér, se fájdalom. Mintha csak álmodtam volna az egészet.
Oldalra néztem, a fák felé. Ananhel sehol, ahogy Castiel nyomát sem láttam. A gyár továbbra is kilóméterekre tőlem magasodott ki a fák fölül. Mi az isten folyik itt?

Fura fintorral az arcomon tértem vissza a furgonomhoz, úgy nézhettem ki, mint aki szellemet látott. Vagyis, mint egy normális ember, aki szellemet látott.

- Már azt hittük elütteted magad azzal a kocsival. – köszöntött kedvesen a megbilincselt alakváltó. Morcosan fordultam felé, mire egy kaján vigyor kíséretében elhallgatott.

- Csak mondj még valamit és esküszöm, kimetszem a nyelved! – morogtam. Dean és Sam egyszerre néztek rám. – Most mi van? – tártam szét a karom. – Ne mondjátok, hogy titeket nem idegesít! – semmi reakció nem jött a testvérpártól pár fáradt pillantáson kívül. Idegesen kifújtam a levegőt és témát váltottam. – Van egy gyárépület nem mesze. Kis barátunk azt javasolta. – pillantottam ismét Joshra. – Amondó vagyok, vessünk rá egy pillantást.