Hirtelen vágódott ki a motelszobám ajtaja, én pedig arra fordítottam a zavaros tekintetem, hogy lássam, ki az az elvetemült, aki engem hajnali fél nyolckor óhajt zaklatni. Mikor megláttam a küszöbön álló, megviselt, morcos vénembert, azt hittem a nevetésbe fogok belehalni.

- Hali, papa! – kiáltottam neki, közben felemeltem köszöntésem jeléül a jobb kezemben tartott, félig üres üveget. - Hát te meg mit keresel itt? – prüszköltem az alig kivehető szavakat artikulálatlanul. Bal kezemmel letöröltem a még sírástól az arcomra száradt könnycseppek maradékát, majd újra a számhoz emeltem a whiskys üveget.

- Téged, nyílván, hisz te... te részeg vagy? – módosította gyorsan a mondandóját.

- Dehooogy... - nyújtottam el a szót és igyekeztem annyi gúnyt erőltetni bele, amennyit két és fél üveg alkohol után még bírtam. Megtöröltem a szám, majd a fejem nekidöntöttem a falnak és felnéztem rá.

- Mégis miért? – akadt ki jobban, közben közelebb jött hozzám. Megkerülte az ágyat és megállt előttem, amiért fel kellett rá néznem. A földön ültem, kinyújtott lábakkal. Mellettem feküdt a telefonom, és a már kiürült üvegek.

- Ma ünnepelünk Bobby! Szeptember 19.-e van! – kiáltottam ujjongva, mindkét kezem a levegőbe emelve. – Ja, meg, hogy ne halljam a fejemben kongó hangokat! – mosolyogtam fel rá bágyadtan. Bobby Singer összehúzta a szemöldökét, majd kikapta a kezemből a szeszt és elhelyezte tőlem biztos távolságban. – Hé!

Megragadta a karom és felhúzott a földről.

- Oké, szedd össze magad és igazán abbahagyhatnád a nyavalygást! Ha leiszod magad, senkinek sem lesz jobb!

- De hát úgyis meghalok, akkor nem mindegy, hogy józan vagyok, vagy sem?

- De nem ma, te idióta! – eltámogatott a motelszoba egyik sarkában kialakított kis konyhához és leültetett egy székre. – Mi a fene történt veled, hm? – fonta keresztbe a karjait. – Két hete nem hallottunk felőled semmit, azt hittük elnyelt a föld!

- Vigyáznod kéne az ilyen poénokkal! – szóltam rá „komoran". – Mellesleg, ki az a „tunk" és „tük"? Ők azúj legjobb barátaid?

- Mindegy, a lényeg, hogy megvagy! – engedte el a füle mellett a csipkelődő megjegyzésem. Elindult a földre dobott bőröndöm felé.

- De mégis hogy... - esküdni mertem volna, hogy a hangom megcsuklott a végén, és az elfogyasztott alkohol mennyiségtől még valami ázsiai akcentusom is lett.

- Te hívtál, Andy! Pár órája! –... találtál rám? Meg is válaszolta a be nem fejezett kérdésem.

- Ahaa... - említettem már, hogy részegen nagyon KO vagyok?

- Menekülök. – válaszoltam a jó pár perccel ezelőtt feltett kérdésére. Válaszul csak pár kérdő pillantást kaptam. – Majdnem négy éve csak menekülök. – sóhajtottam és az ujjaim kezdtem el birizgálni. – Félek, Bobby. – pillantottam fel rá és újra kedvem támadt bőgni, mint egy órája.

- Oké, figyelj ide! – lépett újra elém, már a bőröndömmel a kezében, miután mindent beledobált. – Ha iszol, őszinte vagy. Túlságosan is! Ki kell józanodnod! – megpaskolta az arcom, mire, mint egy durcás kisgyerek elfordítottam a fejem. – Na, nyomás, haza megyünk!

Nagy nehezen kitántorogtam az ismerős kocsihoz, majd mikor beültem, megcsapott a már rég nem érzett illat. Eddig nem is tudtam, mennyire hiányzott már.

Aztán egy jókora emlékezetkiesés következett – gondolom elaludhattam -, majd már csak arra emlékszem, hogy valaki feltámogat a lépcsőn és eldőlök egy ágyon. Majd, se kép, se hang.

Másnap, vagy még aznap - fogalmam sincs -, kibírhatatlan fejfájás volt az ébresztőórám. Átok ez az egész, az biztos! Elbotorkáltam az ajtóig, majd kinyitva azt, egy folyosóra értem. Bobby házában voltam, pontosabban a vendégszobába lettem elszállásolva. Elindultam le a lépcsőn, mikor beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülem.

- Ezt nem hiszem el... - dörzsöltem meg az arcom és elkezdtem visszaszámolni tíztől, mielőtt lerontok a napaliba és kiosztok pár pofont. Még ilyen állapotban is képes lettem volna pár zúzódást okozni!

- Van egy kis... hatalmas problémám. Vagyis, Andy-é, de szeretnék neki segíteni benne, mint régen.

- Nem is tudtuk, hogy ilyen közeli ismerősök vagytok! – szólalt meg Sam.

- Mert nem is mondtam. De a lényeg: ő sosem kérné a segítségetek, úgyhogy majd én.

- Persze, miről van szó? – hallatszott Dean hangja. Semmi gúny, semmi másodlagos megjegyzés. Komor volt, és Bobby minden szavát komolyan is vette. – De nem ígérhetünk semmit, hisz itt van a mi ügyünk is. – Jaj, majd el felejtettem! Nyakunkon az apokalipszis!

- A helyzet az, hogy tíz éve...

Most jött el az ideje annak, hogy sürgősen közbelépjek. Ahogy Bobby is említette: nem kérek a segítségükből.

Vettem egy mély levegőt, majd újult erővel és egy kellemetlen mosollyal az arcomon érkeztem meg a földszintre. Vagyis, majdnem; az utolsó lépcsőfokon pont sikerült megbotlanom, így majdnem megcsókoltam a padlót.

A beszélgetés abba maradt, gondoltam mindhárman felém fordultak.

- Sherlock és Watson! Micsoda meglepetés! – köszöntem, miután sikerült összeszednem magam. Égett az arcom a szégyentől, hogy milyen béna vagyok, de igyekeztem leplezni mindenféle érzelmet. Meg hát, nagyobb gondom is akadt ennél.

Egyéb pillantásra sem méltatva a vörös kanapén ülő testvérpárt, gyilkos tekintetem kereszttüzébe került régi jó barátom, Bobby Singer. A konyha felé indultam, hogy a nagy fájdalmaimra főzzek egy gyógyító hatású főzetet: egy bögre kávét, majd bevegyek egy aszpirint.

- Jó reggelt, Csipkerózsika! – köszönt vissza Dean a szokásos, piszkálódós hangnemben, egy elengedhetetlen, csábos vigyorral. Én az előbb pedig majdnem hiányolni kezdtem...

Sam nem mondott semmit, csak mosolygott csendben maga elé. A csoport rangidős tagja pedig ezerrel kerülte a tekintetem. Jól is tette, mert most ölni tudtam volna vele.

Nekitámaszkodtam a konyhapultnak és összefontam a karjaim. Igazság szerint, egész idáig nem vettem tudomást arról, hogy még mindig az a ruha van rajtam, amit a nagy ivászat közben viseltem, csak most, hogy az idősebbik fivér összevont szemöldökkel végigmért, még mindig az ülőgarnitúrán seggelve. Kezdtem kínosan érezni magam, tény.

Egészen addig síri csend volt a házban, amíg el nem készültem a konyhában. Addig is csak a kávéfőző zargatta a kialakult némaságot. Végig őket néztem és kerestem valamit, ami elárulhatja, mire is gondolnak. Bobby megköszörülte a torkát, majd az íróasztala mögé lépve kezdett a papírok közt turkálni. Sam kínosan kezdett szemezni a vele szemben álló könyvespolccal, Dean pedig végig engem nézett. Tekintete csontig hatolt, kereste a szemkontaktust, amit én direkt kerültem.

Végül, a kész bögre kávémmal és az aszpirines dobozzal a kezemben indultam vissza az ideiglenes szobámba – csak a jó ég tudja, meddig nem enged el innen Bobby.

- Andy, hagyd, hogy segítsünk! – szólt utánam a ház tulajdonosa, mire végigfutott a hátamon a hideg. Már épp kezdtem új rekordot dönteni; eltelt végre úgy két perc, hogy ez az egész szarság kiment a fejemből. Ilyet még a whiskyvel sem tudtam elérni, erre, most ő juttatta újra az eszembe.

Egy pillanatra akaratlanul is eszembe jutott Dean. Hogy az angyal szerint ő is alkut kötött és a pokolban végezte teljes négy hónapra. Egy évet kapott csak. De ő tuti nem volt olyan beszari, mint én. Csak hát, az a baj, hogy a tíz év baromi lassan telik, és nekem volt elég időm – és alkoholos italom – gondolkozni a dolgokon. Meg neki ott van Sam, az öccse, aki lemerem fogadni, megállás nélkül próbálta elterelni a figyelmét. Nekem igaz, itt volt Bobby, de ő állandóan a megoldást kereste. Hogy kibújhassak az alkum alól.

A francba is!

- Nem. – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, még mindig a lépcső felé fordulva, így nekik pont háttal állva.

- Tudod, kislány, kezd nagyon elegem lenni az önfejűségedből. Mire megy ki a játék, hm? A becsületedre?

- Azt mondtam, hogy nem! – fordultam felé indulatosan. A szabad kezem ökölbe szorult, de a szám széle így is megremegett. Nem tudom, hogy a dühtől, vagy a kétségbeeséstől történt e. – És már nem vagyok kislány!

Ezt szántam a végszónak és elindultam felfelé. Bobby egy nemtetszését kifejező fejrázással merült vissza a kutakodásba, a továbbiakban némasággal büntetve minden jelenlévőt.

Már majdnem felértem, mikor Sam szólalt meg.

- És mi van a hangokkal? – kérdezte, sokkal lágyabb hangnemben, mint Bobby tette. Nem néztem vissza.

Nem érdekelt, honnan tud a „hangokról". Nem érdekelt, komolyan kérdezi e, vagy, csak mert jó poénnak tűnik.

- Nyugi! Egy angyal vigyáz rám! – kiáltottam vissza, már az emeletről a gúnytól csöpögő szavakat.

Becsaptam magam mögött az ajtót.

És akkor, most volt itt az ideje egy jó, kiadós önutálatnak! Vegyítve minden szarral, ami az égvilágon létezik. – Visszasírtam a whiskys üvegek tartalmát...

A könnyeim némán folytak végig az arcomon. Letettem az ágy melletti szekrényre a kávém, de még mindig a gyógyszeres dobozt szorongatva vonultam be vendégszobához kialakított fürdőbe. Meg sem álltam mosdókagylóig. A dobozt a mellette álló törölközőtartó kis szekrényre dobtam. Megengedtem a vizet és alá tettem a tenyerem, hogy minél több víz maradjon meg a kezemben, amivel aztán megmostam az arcom. Így már nem lehetett megkülönböztetni az arcomon folyó vizet a sós könnyeimtől. Elzártam a csapot és a lefolyó vizet bámultam. Megtámaszkodtam a mosdókagyló szélén.

A csap fölött lógott egy tükör. Tudtam, hogy ott van, nem akartam belenézni, tudtam mit látnék. Egy összetört, rettegő lányt, aki egész életében elfutott a problémák elől. Csak most beleakadt egybe, ami elől már nem tud elfutni.

Nagy levegőt vettem és mégis felpillantottam. Semmiben sem tévedtem; barna hajam szanaszét állt, a tegnapi sminkem elkenődve száradt az arcomra - vagy az a tegnapelőtti volt? Már nem tudom. A szám kiszáradt, és fekete táskák éktelenkedtek a szemem alatt, de ami a legijesztőbb volt számomra, az maga a szemem volt. Már nem volt benne csillogás.

Elfordítottam a fejem. Akaratlanul is eszembe jutott az a lány, akit látnom kellett volna a tükörben magam helyett. Egy huszonhat éves, egyetemista lányt, fantasztikus barátokkal, egy fiúval az oldalán, aki a diplomaosztója előtt meg akarja kérni a kezét. Egy lányt, kire büszkék a szülei, nagyszülei, testvérei.

Nem egy ilyen roncsot, aki tizenhat éves kora óta vadász, mert valami természetfeletti atombomba tönkre vágta az otthonát és megölte a szüleit.

Hirtelen mozdult a kezem, a tükör pedig ripityára törve terült szét a földön. Csoda, hogy a csörömpölésre nem rohant fel senki világvégét kurjantgatva. Ja, igaz is: mi miatt is siránkozom, ha mindjárt itt a világ vége, hm?

Angyalkám, ezt a pillanatot választotta arra, hogy terjessze az Isten igéjét a fejemben. Halmozzuk az élvezeteket!

- Ezt ne... - préseltem össze az ajkaim. – Tűnj innen! – szólítottam fel erőteljesebben. Bár, igazság szerint, ez nem olyan volt, mint az eddigiek. Most nem mondott semmit, csak jelenlétét éreztem. De a fejem ugyanúgy hasogatott tőle.

Egy futball játékost megszégyenítve vetődtem az aszpirinért – igen, ebben az állapotomban – és gyorsan le is nyeltem egy darabot. A hatása meg is érkezett, pár perccel később. Addig kiszenvedtem magam az ágyig és a kávémért nyúltam.

Mint később kiderült számomra, csak pár órát aludtam az óta, hogy Bobby ide hozott. Késő délutánig pedig ki sem mozdultam a szobából, ahol el lettem szállásolva. Hallottam, ahogy a fiúk mozgolódnak lent, egyszer talán még az Impala motorját is hallottam felbőgni, majd csend. Beszélgetésfoszlányok, de távolról sem rólam, vagy az „ügyemről", hanem a nyakunkon lévő apokalipszisről.

Kissé jobban füleltem, mikor erről beszélgettek és ráébredtem valamire. Mi van, ha szárnyas barátom erre gondolt? Hogy segítsek nekik megállítani a világ végét. Így sok minden értelmet nyerne. Meg hát, azért nekem is érdekem megmenteni az embereket a haláltól, nem igaz? Elvégre, vadász volnék, vagy mi.

Már csak azt kellett kitalálnom, hogy csináljam. Csak úgy odaállítok eléjük, hogy hello, jöttem megmenteni a világot veletek együtt? Biztos, hogy nem. Ha már csináljuk, csináljuk Andy-stílusban!

Megesküdtem saját magamnak, hogy amíg csak bírom, nem lesz több összeroskadás, önsajnálat, vagy alkohol. Legalábbis abban a mennyiségben nem. Vadász vagyok! És ezen semmi sem változtat. Így B tervként lenyelem az egész dolgot, mintha nem halnék meg egy hónap múlva, hanem boldog életet élhetnék öregkoromig.

Az első lépés az volt, hogy embert faragok a zombiból, amilyen gyorsan csak lehet. Amíg agyaltam, rendbe szedtem magam és át is öltöztem. Egyelőre viszont, volt egy kisebb problémám, ami a tükröt illeti. Bobby ki fog akadni, ha nem csinálok vele valamit.

Végignézve a darabkáin láttam, hogy ez bizony menthetetlen. Összeszedtem őket és kidobtam a kukába. Jobb híján, más nem jutott eszembe, minthogy bemegyek a városba és veszek egy másik fali tükröt.

Aha, csak volt egy kis bökkenő: mivel megyek be a városba? Fogalmam sem volt, hogy a furgonom hova lett, mi van az én kis drágámmal, az elmúlt napokban nem igazán mozdultam ki a motel szobámból, így azt sem vettem volna észre, ha ellopják.

Nem maradt más választásom, mint egy kitérőt is tenni a kiruccanáskor. Busz meg csak van, ami visszavisz Sioux Falls-ból Dell Rapids városába. Egy óra alatt megjárom!

Frissen és üdén lekocogtam a lépcsőn és terveim szerint egy szó nélkül igyekeztem elhagyni a házat, amikor a két férfi az utamat állta a bejárati ajtóban.

- Hova, hova? – kérdezte Dean a kocsi kulcsot lóbálva az ujjai közt. Sóhajtottam egyet és megforgattam a szemeim. Jellemző, Andy, jellemző...

- Eltörtem egy tükröt. – feleltem, reménykedve abban, hogy ez elég és tovább engednek. Dean továbbra is kérdőn méregetett, Sam pedig elfordította a fejét és érdekesebbnek találta a lépcső korlátját. Ennek meg mi baja? – És szeretnék venni helyette egy újat, mielőtt Bobby észreveszi.

- Ezzel elkéstél! – kiáltott ki a konyhából az emlegetett szamár. Sóhajtottam egyet, majd elengedtem a fülem mellett. Szerettem volna ellépni az idősebbik Winchester mellett, aki ismét utamat állta.

- Elkísérünk! – jelentette ki. Na, azt már nem! Más sem hiányozna!

- Nem!

- Úgysincs kocsid, amivel elmenj. – folytatta.

- Van busz és útközben akartam elugrani a motelnél hagyott furgonomért. – folytattam a vitát.

- Ha elviszünk, gyorsabb.

- Elvisztek? – fontam össze magam előtt a karjaim.

- Elvisszük? – kérdezett vissza a fiatalabb bátyjára nézve. Most ők kezdtek el vitázni. Amíg folyt az eszmecsere, unottan kezdtem el a plafont bámulni.

- Na, akkor jöttök, vagy sem? – zárta le a dolgot Dean, visszafordulva a küszöbről. Végignéztem rajtuk amolyan „ez most komoly?" tekintettel. Most vettem csak észre, hogy milyen picinek is érzem magam mellettük. Még Dean is magasabb volt nálam egy fél fejjel. Samet meg inkább hagyjuk.

Megadóan bólintottam és kisiettem utána az ajtón, a sort pedig Sam zárta.

Ők ketten bepattantak az Impala első ülésére én pedig hátra.

- Dell Rapids, igaz? – pillantott rám a sofőr a visszapillantó tükörből. Bólintottam és meg se kockáztattam megkérdezni, hogy honnan tudja.

Elindultunk és meglepő módon az utunk egész szótlanul telt, csak a rádióból szólt a halk zene. Mivel a két város mindössze félórányira fekszik egymástól, nem volt olyan kínzó ez a némaság, nem tudtuk elég ideig élvezni ahhoz, hogy zavarhasson minket. Legalább is Samet és engem.

Az ablakon kifelé pásztáztam a sötétedő környezetet, mikor Dean váratlanul lekapcsolta a zenét és a visszapillantóban kezdte el keresni a tekintetem.

- Na, jó, általában nem én vagyok a lelkizős, de ha Sam nem akar beszélni, majd én fogok. – vissza-visszapillantgatott az útra, miközben egyre csak engem pásztázott a tükörből. – Mi a fene folyik itt, Andy?

- Bobby azt hittem elmondta.

- Nem mondott ő semmit, hiába faggattuk. Vagyis én... - morcosan fordult öccse felé. Tehát az öreg mégsem kotyogott el semmit. Érdekes. Vajon, mi járhat a fejében?

Szinte lelki szemeim előtt láttam, ahogy a testvérpárt bízza meg a pesztrálásommal, hogy kiszedjék belőlem, amit neki nem engedtem elmondani.

- Figyelj, tudom, hogy az elején döcögősen ismerkedtünk meg, de jó lenne, ha tiszta lappal indítanánk. Hagyd, hogy segítsünk, Andy!

- Igazad volt... - fordultam vissza az ablak felé. – Tényleg nem vagy az a lelkizős fajta. – ezzel lezártnak tekintettem a dolgot.

Így belegondolva, ha tudnának is segíteni sem akarom őket belekeverni ebbe. Még nagyobb bajuk is lehet belőle. Most lehetne rám bármit mondani: önfejű, makacs, esetleg suicid hajlammal rendelkező, de semmi ilyesmiről nincs szó. Egyszerűen csak... nem. És már eldöntöttem, hogy nem önsajnáltatással fogom tölteni az utolsó napjaim. Volt abból elég az elmúlt két hétben.

Úgy negyed óra múlva megálltunk az előző otthonom előtt. Ott volt a kicsikém, magányosan ácsorgott a parkoló szélén.

- Kösz a fuvart! – pattantam ki a kocsiból. Velem párhuzamosan viszont a fiatalabbik Winchester is így tett.

- Veled megyek!

- Ugyan miért? – fordultam vissza összeráncolt szemöldökkel.

- Csak úgy. – pillantott vissza bátyjára, aki feszülten megrántotta a vállát, majd már ott sem volt.

- Remek... - motyogtam magamban és Sammel az oldalamon sétáltunk a királykék furgon felé.

- Szia, Szivi! Hiányoltál? – simítottam meg fülig érő szájjal az elhúzható ajtót, mielőtt beültem volna a volán mögé. Sam felnevetett, mire kérdőn fordultam felé. - Mi az?

- Olyan vagy, mint Dean a kocsijával. - nyeltem egyet és egyből lehervadt a mosoly az arcomról.

- Szállj be, vagy itt hagylak! – szóltam rá, persze eszem ágában sem lett volna itt hagyni. Vagyis... nem tudom. Ha így folytatja, megfontolom ezt a lehetőséget is.

Mindketten beültünk, majd elhajtottam. Ha az Impalában ülve nem is, de most eléggé kínosan éreztem magam a köztünk ücsörgő némaság miatt. Lett volna miről beszélnem, és szerintem neki is, de egyikünk sem kezdeményezett.

Így volt ez akkor is, mikor már az új tükörrel tértem vissza az egyik kisboltból, ahol az eladót zavartam meg épp zárás közben – eléggé zokon vette, hogy én pont akkor akartam tükröt vásárolni. Sam addig a kocsiban maradt.

Már eltelt fél óra, én pedig éppen Bobby udvarában találtam egy tökéletes helyet az én Kincsemnek. Leállítottam a motort és kezembe fogtam a kulcsot a rókás kulcstartóval együtt. Egyikünk sem mozdult, csak csendben ültünk és bámultunk magunk elé. Fogalmam sincs, ez meddig folyt így, de egy idő után meguntam. A kilincsért nyúltam, de Sam levegőbe hasító hangja megállította a mozdulatot.

- Tudom. – csak ennyit mondott. Egy szívdobbanásnyi ideig vártam, majd felé fordultam. – Tudok mindent, Andy. – belenézett a szemembe a maga zöldes íriszeivel. A vér akkor futott ki az arcomból.

Meg se tudtam szólalni, csak habogtam össze-vissza. Hál' istennek, nem is kellett, mert ő folytatta.

- Tudom, hogy alkut kötöttél tíz éve, tudom, hogy hamarosan lejár az időd, bár azt nem tudom, pontosan mikor. – Még jó... - De nem mondhatom, hogy nem teszem majd ugyanazt, mint Bobby ez idáig. Segíteni fogok, mindent meg fogok próbálni. Hisz tudod, hogy van ez: vadász vagyok. Mi segítünk az embereknek. – biccentett felém.

- De ugye... - kezdtem. De csak kezdtem, mert ő közbevágott.

- Nyugi, nem mondtam el Deannek. – meglepetten pislogtam párat. Nem ezt akartam kérdezni, hanem hogy ugye nem fog bajba keveredni miattam. – Láttam, hogy néztek egymásra. – ennyivel magyarázta az egészet. Köpni-nyelni nem tudtam. Mégis hogy nézünk egymásra Dean Winchesterrel? – Csak vigyázz magadra, oké? – kérdezte komolyan, még mindig a szemeimbe nézve.

Nem tudtam moccanni se, annyira váratlanul ért, amiket mondott.

Egy kis hezitálás után közelebb hajolt és egy puszit nyomott a homlokomra. Majd egyszerűen kiszállt az anyósülésből és becsukta maga után az ajtót. A szélvédőn keresztül láttam, ahogy bemegy a házba.