Hiába a puha motelágy, egész éjjel csak forgolódtam és agyaltam. Úgy mindenen. A dolgok abszurditásán, hogy Amerika 50 állama közül, pont itt, Maine egyik városában, Dover-Foxcroftban találkozok össze másik két vadásszal, akikről közel mindent tudok, hála egy angyalnak. És egyre csak az jár a fejemben, hogy mi közöm van hozzájuk. Vagy az én drága ballonkabátos figurámhoz. Meg úgy egyáltalán, a legnagyobb kérdéseim mind miérttel kezdődnek.

Közel a Winchesterek motelszobájához foglaltam magamnak egy sajátot, mindössze háromajtónyira. Egy kiadós zuhany és pár falat rendelt pizza után bevetettem magam a paplan alá, de alvás, az nem volt. Túlságosan is pörgött az agyam, nem tudtam álmot erőltetni magamra, csak késő hajnalban. Így, mikor reggel, mindössze fél óra alvás után felkeltett egy irdatlan hangos és erőszakos dörömbölés, mint egy frissen felkeltett zombi, úgy vonszoltam el magam a bejárati ajtóhoz.

Túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármilyen éberséget, vagy az életem épségére való figyelmet kimutassak, így fegyver híján nyitottam ajtót. Még a kukucskálón sem néztem ki, hogy ki a vendégem. Szerencsére, csak egy ismerős volt. Akinek még kevésbé örültem.

- Jó reggelt. - köszöntött mosolyogva Dean. Lehet, hogy fáradt voltam, meg ilyesmi, de akkor is szöget vert a fejembe, hogy Dean Winchester mióta mosolyog így rám?

Megforgattam karikás szemeim és nyitva hagyva az ajtót visszaindultam az ágyba. Csodálatos látványt nyújthattam a szénaboglyával a fejem tetején és a gyűrött ruházatomban. Mint aki most lépett ki egy horrorfilmből a való életbe, ami felér egy másik horrorfilmmel.

- Jobbat. - morogtam és visszadőltem fekhelyemre.

- Jobb lenne, ha összeszednéd magad, mert mindjárt indulunk. Találtunk egy nyomot Sammyvel. - lépdelt beljebb.

- Mifélét? - fúrtam a fejem a párnámba.

- Ha jössz, megtudod. - Felhorkantam. Felkönyököltem, majd törökülésbe ültem. Kihúztam a párna alól az ott megbúvó pisztolyomat, amit vészhelyzet esetére tartottam ott. Kivettem belőle a tárat, megnéztem, hogy minden golyó megvan e, majd élesítettem a fegyvert.

Dean természetesen egyből mozdult és hátrált pár lépést.

- Most mi van? - kérdeztem ránézve.

- Ezüstgolyók, mi? - kérdezte. Ha nem tudnám, hogy vadász és az ő fegyverében is ezüstgolyók vannak, azt mondanám, megijedt.

- Miért? - válaszul csak egy vállrándítást kaptam. - Hol van Sam?

- Itt marad a motelben és nyomozgat még egy kicsit. - felelte teljes nyugalommal. Egy bólintással nyugtáztam a dolgot.

- Adj tíz percet. - azzal kipattantam az ágyból, a pisztolyt az éjjeliszekrényemre tettem, majd a fürdőbe indultam.

Összeszedelőzködtem és egy táskába pakoltam azokat a holmikat, amik szerintem kellettek. Vagyis, még több ezüstöt. Valami nagyon nem stimmelt Deannel.

- Mehetünk?

- Hogyne, egy pillanat. Hagyok egy üzenetet a takarítónőnek, hogy a fürdőszobát rakja rendbe, mert az előző tulaj úgy hagyta.

- Erre most nem érünk rá!

- Csak egy perc. - kotortam ki az éjjeliszekrény fiókjából egy papír fecnit és az első kezem ügyébe akadó tollal hagytam rajta egy üzenetet. Csakhogy, az nem a takarítónőnek szólt, hacsak nem egy igen termetes, hosszú hajú férfiról van szó. Röviden, tömören: Sherlock, Mr. Anti-feminizmussal elmentünk ezüstkészletet venni. Majd jövünk. Andy.

- Jövök! - dobtam le a fecnit az asztalra, felkaptam a táskám és kiléptem az ajtón Dean után. - Nem a te kocsiddal megyünk?

- Gondoltam itt hagyom Sammynek, ha talál valamit és utánunk akar majd jönni. - jött a válasz. Végignézve Deanen, eléggé híján volt bármiféle értelmes felszerelésnek. Se táska, se húsz vágóeszköz, vagy valami. Talán egy pisztoly akadt nála, de ebben sem voltam biztos.

- Oké. - rántottam meg a vállam. Ha eddig nem is, most teljesen bizonyossá vált számomra, hogy nem Dean az útitársam, hanem egy alakváltó. Az igazi Dean Winchester, nem ülne csak úgy be egy csotrogányba azzal a szöveggel, hogy itt hagyja a kocsit az öccsének, ha mehet is vele. - Íme, egy alkalom, amikor hasznos, ha tudok valamit valakiről.

Beszálltunk a furgonomba és a rókás kulcscsomóm kikotorva zsebemből, beillesztettem a slusszkulcsot a helyére.

- Róka. - mutatott rá Dean mosolyogva a kulcstartóra. Értetlenül néztem rá.

- És?

- Semmi, csak még nem láttam ilyet. - mosolygott tovább magában és az ablakon kezdett kibámulni. Ráhagytam. Elindultunk, és míg ő kifelé nézelődött, addig én vezetés közben pötyögtem párat a mobilomon. Bekapcsoltam a GPS-t, hogy a fiúk megtaláljanak.

- Hova is megyünk?

- Dover South Mills. - mutatott fel egy összehajtogatott térképet, amit a kabátja belső zsebéből húzott ki. - Van ott egy elhagyatott gyárépület, a meggyilkolt házaspáré volt. A biztonsági őr egy hete tűnt el onnan. - elhúztam a szám. Valaki nagyon nem szereti ezt a családot. Persze, benne volt a pakliban, hogy ál-Dean csak tőrbe akar csalni.

Lediktálta a pontos címet - mintha én odatalálnék térkép nélkül. A gyár egy hatalmas telken volt, az isten háta mögött, a város szélén. Egy elég régen újított közút vitt ki, mindössze tíz perc alatt. Egy lélek sem járt arra.

Alig hagytuk el a városhatárt az úton haladva, mikor megrezzent a zsebemben a telefonom. Egy név jelent meg a kijelzőn: Sam. Nos, amikor eldöntöttük, hogy márpedig mi együtt fogunk dolgozni, számot cseréltünk. Persze, csak vele, bátyja még egy fikarcnyit sem kedvelt, és még erre sem méltatott. Érte nyúltam, amikor is a mellettem ülő megneszelte, mire készülök.

- Mit csinálsz?

- Én csak... - kezdtem, de ő átnyúlt az én oldalamra és kikapta a kezemből a telefont. Megragadtam az alkalmat, hogy teljes erőmből rátapossak a fékre és a másik kezemmel előrántsam a nadrágomba csempészett ezüstkést. Amíg „Dean" megpróbálta felkaparni magát a műszerfalról, addig egy határozott mozdulattal ejtettem egy vágást az alkarján. Felüvöltött, a bőre pedig, ahol a fém érintette azt, füstölni és egyre csak vörösödni kezdett.

Visszahúzódott az anyósülésre. Tenyerét a friss sebre tapasztotta és halk káromkodásba kezdett. Félreálltam az út szélén és rászegeztem a kést.

- Tehát, rájöttél. Nem is vagy te olyan hülye, mint amilyennek tűnsz.

- Egy közös vonás van benned és abban a fickóban, akit lemásoltál. Az alábecsülés. - sziszegtem. Felnevetett. De nem azzal a kedves „na, most megfogtál nevetéssel". Inkább, mint egy pszichopata.

- Hidd el, mikor felvettem az alakját, a gondolatait és érzéseit is megkaptam. Ha tudnád, milyen valójában, sírva hazafutnál, mint egy kisgyerek. - emelte egyre följebb a hangját. - Jobban hasonlítok rá, mint hinnéd!

- Szállj ki! - utasítottam. Megadóan bólintott, de a szája szélén még mindig egy bosszantó vigyor ékeskedet. Ahogy ő kiszállt, vele egyidejűleg pattantam ki én is a volán mögül. Közben a nadrágomból kihúztam az ezüstgolyókkal töltött pisztolyom és rá céloztam.

- Mit keresel itt? Egy vadásszal egy kocsiba szállni egy másik vadász alakjában eléggé merész húzás volt!

- Ha hiszed, ha nem, segíteni akarok neked. - ismét megjelent az a vigyor az arcán. Már kezdtem a falra mászni a beképzeltségétől, hogy ha felveszi egy szexi srác alakját, ő is szexi lesz.

- Vagyis? - folytattam a kérdezősködést. Mindketten a furgonom orra elé lépdeltünk és ott néztünk farkasszemet.

- Vagyis, én tudom ki a gyilkos. - meghökkentem és a figyelmem is lankadt. - Vagy inkább, hogy mi az... - Lejjebb engedtem a pisztolyt. Már azon voltam, hogy a képébe röhögök, de ő megelőzött. Ezt kihasználva, egy másodperc sem telt bele, és már mellettem volt. Az alkaromra mért egy ütést, amitől elejtettem a fegyvert, de már észbe is kaptam. Ennyit a segítőkész szörnyünkről.

A következő ütést az arcomba kaptam. Megtántorodtam. Ez a rohadt kis mocsok betörte az orrom! Irdatlan gyorsasággal mozgott, és már újra ütött. A karom az arcom elé kaptam, így kivédtem egyet, de közben megvariálta a mozdulatot és térddel gyomorszájon rúgott. Közben vettünk egy kilencven fokos fordulatot, így nekiestem a furgonom orrának. Adott egy kis szünetet, mielőtt újra nekem esett volna.

Ez idő alatt megtöröltem vérző orrom és egy gyilkos pillantást is megeresztettem felé.

- Ez aztán a segítség, mondhatom!

- Csak tudni akarom, mennyit bír ki az angyalok védence! - azzal újra ütésre emelte az öklét, de én kitértem előle jobbra, majd a karját megragadva hátraszorítottam azt.

- Te meg miről beszélsz? - lihegtem. Hátrarúgott és kigáncsolt, így hanyatt estem, a keze pedig újra szabad volt. Mellém lépett és fölém egyenesedett. Mosolygott. Megint. Nekem pedig kedvem támadt egy vérontáshoz.

Csak szórakozott velem, a határaim feszegette. A türelmem határait. Azt várta, mikor durvulok be.

- A barátodról, Álommanóról! - elkerekedett a szemem. - Ugyan, nálunk gyorsan terjednek ám a hírek! Ha van egy gondolatolvasó médium haverod, aki épp egy étteremben dolgozik pincérnőként, több dolgot tudsz meg egy emberről, mint ő maga! - nevetett fel, azzal bemosott nekem egyet. A fejem a betonon koppant. Ennek nem lesz így jó vége! - Na, de vissza a te álmaidhoz. Gondolom, egy ideje tegnap éjszaka tudtál csak nyugodtan aludni. - kaptam még egy pofont. Furcsa, vajon a barátaival is így beszélget? - Bár, az álmos képedből ítélve, nem sokat volt csukva a szemed, igaz? - kezdett zsibbadni az arcom. Az arccsontjaim égtek, a bal szemem már alig tudtam kinyitni, a vérző orromról meg már ne is beszéljünk. Az biztos, hogy neki sem mondták otthon a szülei, hogy a lányokat nem illik megverni.

- Oké. - köptem. - Most én jövök. - összeszedtem minden erőm és cselekedtem. Untam, hogy én vagyok mindig alul!

Megemeltem a csípőm, így a lábaimmal, könnyű szerrel át tudtam kulcsolni a derekát. Közben a bal öklömmel beleütöttem a térdébe, mire ő összecsuklott. Lehúztam a földre, majd fölé kerekedtem. Most én osztottam ki pár pofont, így az arca már hasonlóan nézhetett ki, mint az enyém.

Egy idő után megálltam. Lihegve bámultam rá. Ő meg csak nevetett.

- De mégis, tudod, mi a leggázabb? - tette fel a költői kérdést. - Hogy a főszereplők nem ismerik a forgatókönyv teljes verzióját!

- Mintha te ismernéd! - azzal egy utolsót behúztam neki, majd felállva, nem szem elől tévesztve útitársam, kerestem egy bilincset. A kesztyűtartóm tele van ilyen jóságokkal. Visszasiettem hozzá, és egyik kezére erősítve azt, felrángattam a földről, majd odabilincseltem az anyósülés ajtajához. Átsétáltam a túloldalra, összeszedtem a telefonom az ülés alól - a nagy verekedés közepette beesett alá - az ezüstgolyókkal teli fegyvert, pedig felvettem a földről. A pisztolyt visszaraktam a nadrágomba, hogyha bármit tesz ál-Dean, gond nélkül lelőhessem.

A telefonomban kikerestem a névjegyzékből Sam telefonszámát. Igaz, nem volt nehéz megtalálni a mindössze öt név között. Közben azt is észrevettem, hogy három nem fogadott hívásom érkezett tőle az elmúlt pár percben. Benyomtam a hívást, majd a fülemhez emeltem a készüléket.

- Andy! - szólt bele köszönés nélkül.

- Sam. - szólítottam meg én is őt. A helyzethez képest baromira higgadt voltam.

- Bemértük a mobilod, egy perc és ott vagyunk! - azzal fogta és letette. Én is nagyon örültem!

- Idehívod a kis barátaid? Annyira megbízol bennünk, hogy együtt oldotok meg mindent? Vagy, magadban nem bízol? - a kérdéseinek következménye volt. Elsősorban, hogy lekussoltam, másodsorban, hogy elgondolkoztam a válaszon. Az tiszta sor, hogy ők nem igazán bíznak bennem, sőt! Még azt is kinézném belőlük, hogy ha nem írok egy üzenetet Samnek, akkor az egészet betudják annak, hogy leléptem. De azon még nem agyaltam, hogy én mennyire bízom meg bennük?

- Mindenesetre... - kezdte el piszkálni a zúzódásokkal teli kézfejét. Háttal nekitámaszkodtam a furgonom orrának és összefont karokkal várakoztam és hallgattam my little monster monológját. Eddig nem igazán tudtam, mi hiányzik a napjaimból! -... kész vagy kitálalni előttük? Mindent elmondani Castieltől kezdve egészen addigra visszamenőleg? - na, ez már több volt a soknál! Ez nem szimplán gondolatolvasás volt, hanem az elmémet túrták át.

Castiel? Az angyal? Az az angyal?

- Tényleg nem tudod befogni? - rivalltam rá felé sem fordulva.

- Nem. Túl jól szórakozom! - nevetett fel. A bőrdzsekim ujjába töröltem véres orrom, majd az alakváltó mellé lépve a torkához szorítottam az ezüstpengét. Ahogy az érintette a bőrét, füstölni kezdett.

- Akkor majd nem fogsz, ha kivágom a hangszálaid és egyesével fonok belőlük karkötőt neked! - persze ez csak üres fenyegetés volt. Egyelőre. És eléggé betegen hangzott az én számból. Mondhatom, ez az alak, nagyon kihozott a sodromból!

- Bocsika! - vigyorgott tovább, de ezután már csöndben maradt! Elléptem mellőle, mert épp akkor gördült le az úttestről az Impala is, pont az én kicsikém mellé, ami félig a fűben állt. A motor alig állt le, de a két férfi már ki is pattant belőle és rohamosan felénk indultak. Nem voltak boldogok. Nagyon nem.

- Hali! - köszöntem. Látva ideges fejüket, hirtelen jobb kedvem lett. Mosolyogtam volna, ha nem fájt volna minden arcmimika.

- Csá! - köszönt mellőlem ál-Dean, én pedig közelebb tartottam hozzá a kést.

A Winchesterekből, közelebb érve különböző reakciókat váltott ki többnyire vidám párosunk. Dean eléggé alaposan végigmérte ál-Deant, Sam pedig engem pásztázott. Nos, igen. Mindketten kaptunk jócskán!

- Hűha! - tátotta el a száját Dean. - Jól elláttad a baját!

- Egy lányhoz képest? - horkantam fel. Mint egy kényszerházasságban ragadt pár, akik befejezik egymás mondatait. Csodás! - Igazából, miközben püföltem, a valódi Dean Winchesterre gondoltam! - váltottam piszkálódóba.

- De hál' istennek, te is kaptál párat! Bár, nem mintha ez a beszélőkédet bármitől is eltántorította volna! - vágott vissza. Most az igazi Deant is kedvem lett volna elnáspángolni, nem csak a hasonmását!

- Oké, elég lesz! - lépett közénk a fiatalabb Winchester. - Ő mit akar? - biccentett a lebilincselő lebilincselt felé.

- Egy bögre kávét! Kimaradt a reggelim. - poénkodott. Csakhogy, mi nem kértünk a vicceiből. Egymás mellett álltunk meg, pont vele szemben. - Josh vagyok... amúgy.

- Nem mintha ez érdekelne bárkit is. - torkolta le csípőből Dean, ezek szerint, Josht.

- És, miért vagy itt Josh? Gondolom, nem ok nélkül törtél be a szobánkba, hogy felvedd Dean alakját, majd indultál el Andyvel valahova.

- Ha már itt tartunk, először téged pécéztelek ki magamnak. Aztán, arra gondoltam, milyen érzés is lenne Dean Winchesternek, ha valaki érezné azt, amit ő?

A mellettem álló Dean megfeszült, száját egy vonallá préselte.

- Elég a félrebeszélésből!

- Mint már említettem, segítek!

- Igen, valóban ezt mondta, mielőtt nekem esett! - egészítettem ki a történetet.

- De nem lesz ingyen! - folytatta. Megforgattam a szemeim.

- Ebben biztos voltam! - válaszolt Dean.

- Mi kell?

- Csak látni akarom a fejüket, amikor elmondasz mindent. - nézett rám. - Az elejétől a végéig! - ideges lettem, de ennek ellenére a szemem sem rebbent. - Ha tudnád, mennyi közös van bennetek! - nevetett fel és hol rám, hol a mellettem álló idősebb Winchesterre nézett. Végül, a tekintete rajtam állapodott meg. Farkasszemet néztünk, közben a mocskos mosolya egyre szélesebb és szélesebb lett. Nem csak Deant, de engem is képes volt megszorongatni, és én meg nem voltam olyan hülye, hogy mindent megosszak olyan vadászokkal, akikkel személyesen csak tegnap találkoztam. Meg úgy semmilyen vadásszal sem. A „fajtánk" hajlamos a hazugságokra, sőt, ez elengedhetetlen számunkra. Így, ha én is arra kényszerülök, bizony, hazudni fogok. Mint a vízfolyás. De nem most van itt annak sem az ideje!

Csönd telepedett ránk. A szemem sarkából láttam, ahogy a testvérpár engem pásztáz.

- Nem. - válaszoltam Joshnak. - Nincs alku! - tudtam, hogy a két férfi kérdőre fog vonni, de akkor ne ez előtt a mocsok előtt tegyék, mert előtte nem tudok hazudni. Túl sokat tud.

- Kár! - tette a fejét. Nem érezte a súlyát annak, amit mondtam. Nem vette komolyan. - Igazán jó ajánlatot utasítottál vissza. - fapofával néztem végig rajta.

- Ellenben... - léptem hozzá közelebb. Elővettem a pisztolyom és szétlőttem a térdét. Üvöltve esett össze, már amennyire a bilincsek engedték, a térdéből ömlött a vér és eszeveszettül füstölt. - Az életed lehet alku tárgya.

- Te rohadt ribanc! - nyöszörgött. Összepréselte a száját, nehogy kicsússzon még valami epés megjegyzés a nememmel kapcsolatban. Rosszul viseli a fájdalmat, pláne a sarokba szorítottság érzetét.

- Most akkor alkudozunk, vagy sem? - elővettem a kedvesebb arcom és rávigyorogtam.