Fehérség. Amerre csak nézek. És pár visszhangzó mondat, ami mindent betölt. „Segíts nekik! Védd meg őket! Kellesz nekik!" És egyre csak ez ismétlődött. Újra meg újra. Belefájdult a fejem, annyira hangosan kongott benne. „Kellesz nekik!" Jobbra kaptam a fejem. „Segíts nekik!" Balra fordultam. „Számítanak rád!" Előre fordultam és a fehérségben kirajzolódott egy szürkésen rikító alak. Szárnyakkal.

Nem volt arca, csak egy árny volt. Egy angyal árnyéka. „Aurora." - szólított meg. A fejemben szólt a hangja. „Keresd meg őket! Szükségük lesz rád! Óvd meg a Winchestereket! Mindegyiket!"

- Ki vagy te? - kérdeztem elakadó lélegzettel. Zavarban voltam, hisz nem mindennap találkozik az ember angyallal. Pláne nem egy hitét vesztett vadász.

Nem válaszolt, de előlépett az árnyékból. Immár egy harmincas éveiben járó, fekete hajú, enyhén borostás férfi állt előttem. Világos barna ballonkabátja kigombolva lógott a válláról. Elegáns öltönyt és hozzá illő fekete nadrágot viselt. Fehér ingje kivillant kék nyakkendője és az öltönye peremvonala között. Komor, elkötelezett arccal bámult, és kék szemével méregetett. Nyeltem egy nagyot. Ismét feltettem a kérdést: - Ki vagy te? - de megint néma maradt.

„Keresd a Winchestereket!" - hallatta utoljára hangját a fejemben, azzal eltűnt. Lassan megszűnt a fehérség, helyét a fekete semmi vette át.

Kinyitottam a szemem, hogy bármit is láthassak. Felültem az ágyban, de a szememnek és az agyamnak még kellett pár szívdobbanásnyi idő, hogy feldolgozza a környezetem információit. Ahogy tisztult a látásom, kiugrottam az ágyból. Már régi szokásom, hogy teljes harci díszben alszom, olyan ruhában, ami másnapra is jó. Így, nem pazarlom az értékes időmet. Amilyen gyorsan csak tudtam, összekapkodtam a holmim és mindent belevágtam egy bőröndbe.

Ahogy csak lehetett, el akartam hagyni a várost. Nem voltam idióta, tudtam, hogy nem csak egy egyszerű álom volt, amit láttam. Mellesleg, semmi kedvem nem volt egy angyal után pár démonba is belebotlani.

A hivatásom volt a démonok pokolra küldése, de most nem ment volna. Alul maradtam volna. Zaklatott voltam és zavarodott. Talán egy kicsit féltem is, bár ez amolyan részletkérdés volt csak.

Felvettem a bőrdzsekim, majd a motel kulcsát felkapva az asztalról húztam el a csíkot. A parkoló felé az úton leadtam a tulajnak a szobakulcsokat, majd egyenesen az én drágám felé indultam. Egy egyszerű, kék kis furgon volt, sanyarú időkben egy kisebb otthonnak is megfelelt.

Elhúztam az ajtót és bedobtam a táskám. A kocsi falán különböző fegyverek sorakoztak egy bordó függöny mögé rejtve. Bemásztam, majd magam után bezártam belülről az ajtót. Kikutattam egy biztos-ami-biztos pisztolyt és hátul a nadrágomba csúsztattam, a bőrdzsekim pedig ráhúztam. Ott senki sem veszi észre, hacsak nem egy perverz disznó.

Előre másztam a volán mögé és a plüssrókás kulcstartóval megáldott kulcsaimat beledugtam a zárba és ráadtam a gyújtást. Elindultam, ki a városból.

Már lassan egy órája utazhattam, amikor megcsörrent a műszerfal egyik résébe hajított mobilom.

- Mi a franc... - morogtam és fél kézzel kezdtem el kotorászni, közben próbáltam még az útra is koncentrálni. Már azt hittem feladja az illető, mire megtalálom a telefont, de az csak nem akart elhallgatni. Egy örökkévalóságig csengett.

Nagy nehezen kihalásztam rejtekéből a zenélő eszközt és a zöld gombot megnyomva a fülemhez emeltem. Semmit sem kellett mondanom, a telefonáló azonnal beszélni kezdett. Hirtelen tapostam a fékbe, így majdnem elvesztettem az irányítást a kocsi felett. A szemem tágra nyílt és igyekeztem lassabban venni a levegőt. Nem sikerült.

- Aurora. Segíts nekik... - a hideg futkosott a hátamon a hangjától. Emberszámba véve , már zaklatás volt, amit csinált. Másfelől pedig rémisztő.

Kinyomtam a hívást, de mielőtt elereszthettem volna a készüléket, máris újra csörgött. Megint az az ismeretlen szám virított a kijelzőn.

- Ne már! - kiáltottam és lehúzva az ablakot, kihajítottam rajta a telefont. Elhajtottam.

°°°°°

A villámmal bökdöstem a rántottám maradékát és a szalonnát. A kávémból még csak egy kortyot sem ittam. Csak bámultam magam elé. Három napja. Három napja nem aludtam, mert ugyanaz a cseszett álom gyötör. Ugyanúgy az angyalról, aki ugyanazt hajtogatja. Elegem van!

Előkotortam egy doboz aszpirint a zsebemből és két darabot vettem a számba. Egy darabig ízlelgettem a keserű hatóanyagot, majd felhajtva a kávém, lenyeltem őket. Hatalmasat sóhajtva dőltem hátra. Fájt a fejem és ezen még az aszpirin sem segített. Már csak rutinból szedtem. Vagy mert reménykedtem. Mindegy. A lényeg, hogy semmire nem mentem vele. Esküszöm, ha egyszer meglátom azt a két idiótát, akik miatt kínzom magam, megölöm őket!

A kis étterem szerű hely ajtaja, mint egy parancsszóra nyílt ki. Ezzel egyidőben egy idősebb pincérnő lépett az asztalom mellé, egy „más valamit?" szöveggel. Csak némán ráztam a fejem, közben tekintetemmel a belépő alakokat vizslattam. Rossz előérzetem támadt.

Két barna hajú férfi volt az, a magasabbnak hosszabbra, míg a nála pár centivel alacsonyabbnak rövidebbre volt nyírca. Mindketten a tipikusan kigyúrt, helyes pasik csapatát erősítették. Kis borosta fedte arcuk és íves állkapcsuk, nem annyira merész szakáll, csak épphogy egy kis macsós stílust kölcsönzött nekik. Körül néztek az étteremben, mindenkit jó alaposan végig mérve. Az alacsonyabb egy kicsit elidőzött a pultnál álló pincérlányon, annak is a dereka táján, majd folytatta szemléletét. Rám emelte innen is jól látszó smaragdzöld szempárját. Összetalálkozott a tekintetünk. Féloldalas mosolyra húzta száját, majd egy kacsintás kíséretében elfordult, követte társát az egyik asztal felé, az ajtó túlsó oldalára.

A másik férfi nem nézelődött ennyit, legalábbis nem a nőket pécézte ki magának. A másikkal ellentétben ő normálisnak tűnt, nem holmi nőcsábásznak. Volt valami a mozgásukban, valami ellenszenves, de az istenért sem tudtam rájönni mi volt az.

Elviselhetetlen fejgörcs kerített hatalmába. Ők azok! A Winchester testvérek! - szólalt meg egy hang az elmém egyik bugyrában. Nem az enyém volt, hanem a már jól ismert angyalkáé, aki zaklatott álmomban. Meg ébren is. Valamiért nagyon akarta, hogy segítsek a fiúknak. Winchesterek. - ránéztem arra a kettőre, akik tudat alatt is a legtávolabb ültek le tőlem. A magasabbra néztem. Sam. A másik pedig Dean. Előbbi feszülten várakozott a pincérlányra, míg utóbbi kedélyes csevegésbe merült - ezek szerint egyedül.

Felszisszentem és a hajamba túrva hajtottam a fejem az asztalra. Segíts nekik! A fejfájás enyhülni látszott. Zihálva a fájdalom utóérzetétől emeltem fel a fejem, ami ólomsúlyúnak tűnt e percben.

Az asztalra dobva a reggelim árát és egy kis borravalót, felálltam és úgy döntöttem kifelé veszem az irányt, ki a kocsimhoz. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, egy elég furcsa beszédfoszlányt kaptam el. A két fickó még mindig a pincérre várakozott, közben pedig beszélgettek. Egy kihajtogatott újság feküdt előttük az asztalon. Ez így még nem isfura, sőt, számomra még az sem tűnt furcsának, amikor ezek ketten különleges eltűnésekről és gyilkosságokról beszéltek. Mint jó vadász, még a vámpír és a szellem említése sem rázott meg, csupán a tudat, hogy ők beszéltek ezekről. Mi a fene? Vadászok?

A következő, ami megütötte a fülem, egy név volt. Egy bizonyos Bobby, és ha ezek tényleg vadászok, akkor a nyakam tettem volna rá, hogy egy és ugyanazon Bobbyt ismerünk. Bobby Singer. És akkor beugrott, hogy bizony a jó öreg Bobbytól már hallottam a Winchester tesókról. Hogy ez eddig, hogy nem jutott eszembe?

Az ajtóból visszafordulva, határozottan indultam el inkább a két srác felé. Egymással szemben ültek az asztalnál. Az egyik szomszédos széket megragadva, odahúztam az asztalukhoz és lovagló ülésben helyet foglaltam rajta. Szemben ültem az ablakkal, két oldalamon a két férfival, akik igencsak nagyot néztek. Köztem és egymás közt kapkodták a tekintetüket.

- Bocsi, de te ki vagy?

- Sam. - néztem bele az említett zöld szemeibe, figyelmen kívül hagyva Dean kérdését. - És Dean... - fordultam most a másik felé. - ...Winchester.

A két srác nyelt egy nagyot és összenézett.

- Most mi van? Nem emlékszem rá, hogy valaha is megfektettem! - emelte fel két kezét védekezőn Dean, látva öccse szemrehányó pillantásait.

- Mert nem is. És nem is fogsz. - válaszoltam komoran.

- Ki vagy te? - ismételte egy árnyalattal távolságtartóbban.

- Andy. - könyökkel az asztalra támaszkodtam, állam pedig a kézfejemre tettem.

- És mért vagy itt, Andy?

- Hogy segítsek. - megrántottam a vállam. Normális esetben persze hazudtam volna, nem bíztam meg bennük, egy cseppet sem. De nem volt helye köntörfalazásnak.

- Tessék? - kérdezték szinkronban és láttam rajtuk, hogy mindjárt a képembe röhögnek. - Hogy te segítesz nekünk? Akkor hoznál egy kávét, légy szíves? - folytatta Dean. Az arrogancia és nemtörődömség sugárzott belőle. Lenézett engem, bizonyára csak egy ringyónak tűnhettem számára. Nem lett a szívem csücske.

Nem válaszoltam azonnal. Gondoltam, nem szólok nekik az angyali kalandjaimról, addig nem, ameddig ki nem derítem, mi folyik itt.

- Ahogy látom, egy ügyön dolgoztok. - vetettem egy pillantást az asztalon kiterített újságra. - Gondoltam segíthetnék. - elővettem a lekenyerező mosolyom. Sam az újságért kapott és összehajtva elrakta kabátja zsebébe. Dean engem méregetett. Nem tetszett, ahogy végignézett a farmer takarta combjaimon, majd az egyszerű szürke felső takarta testemen, amin már csak a fekete bőrdzsekim volt, meg a rá hulló barna fürtjeim. A kettő srác összenézett, majd, mint akik telepatikus úton megbeszélték a dolgokat, folyékony hazudozásba kezdtek.

- Nos, igen, a megyei rendőr főkapitányságról jöttünk, és a gyilkosságok miatt nyomozunk...

- Hadd szakítsam félbe a nyomozóurat. - emeltem fel az egyik kezem. - Nem kell hazudni. Tudom, kik vagytok.

Azok ketten nyeltek egyet.

- És kik vagyunk?

- Vadászok, John Winchester fiai, ti öltétek meg a sárga-szemű démont, aki fél démonná változtatott - néztem Samre. -, démonvért kellett innod, hogy fejleszd a képességeid, összeálltál egy démonnal. Te feltörted az első pecsétet, amikor megjártad a poklot - néztem most az idősebbikre. -, te pedig az utolsót, azzal, hogy megölted Lilithet, és most itt az apokalipszis... - fordultam vissza ismét Samhez, és még folytattam volna. Fogalmam sem volt, honnan tudom mindezt, mikor nincs öt perce, hogy először megláttam a testvérpárt. Összepréseltem ajkaim, mert féltem, hogy még több infó jönne ki rajta. Megdörzsöltem az arcom és vettem egy mély levegőt.

Szerintem nem tudták feldolgozni, amiket mondtam, mert mindketten lefagytak és csak meredtek rám.

- Mit hozhatok? - jelent meg mellettem az egyik pincérnő.

- Két új agyat, mert ezeknél rendszerhiba van! - mondtam, felálltam és sietve elhagytam az éttermet, hogy friss levegőn legyek.

Mi a fene volt ez? Nem mondom, ez a sok infó még engem is megijesztett, nem hogy a fiúkat. Mély levegőt vettem, majd kifújtam, és ezt újra. Figyeltem a légzésemre. Mi az isten folyik itt? Ismét összezavarodtam. Lemertem volna fogadni, hogy angyal pajtim keze van a dologban. Démon vér... pecsétek... Lilith megölése... Apokalipszis... - csak ezek jártak a fejemben. Dean szó szerint megjárta a poklot, csak hogy az öccse élhessen. Majd egy angyal, Castiel kihúzta a pokolból, hogy éljen és megállítsa a világ végét. Csak hogy, ez rosszul sült el... nem igaz?

Ez merőben sok volt. És durva. A részletekről meg az előjátékról és erről a borzalmas folyamatról még nem is beszéltem, aminek ez lett a végeredménye. Mindent tudtam róluk. És ez rémisztő volt.

Visszasiettem a furgonomhoz, elhúztam az oldalsó ajtót és bemásztam rajta. Magam után becsukva, nyugodtan húztam el a bordó függönyt és betöltöttem pár fegyvert. Fogalmam sem volt mi folyik itt, és a tudatlansággal lehetett engem kikergetni a világból. Meg a bizonytalansággal, hogy nem tudod mi fog történni és mit tehetsz. Kiakasztó.

Dörömböltek a furgonom oldalán. Megfeszültem és egy pisztolyt kaptam a kezembe. Feltérdeltem a törökülésből, a fegyvert oda tartottam az ajtóhoz, a másik kezemmel pedig lassan, résnyire nyitottam azt, csak annyira, hogy kilássak rajta. Mit adj isten, Winchesterék álltak ott. Látszólag nyugodtan, de a megfeszülő álluk és merev testtartásuk nem erről árulkodott.

Önuralmat erőltettem magamra és kitártam az ajtót. Aztán átkoztam magam, hogy a függönyt nem húztam el, hogy elrejtsem a fegyvereim. A két srác egyből a kabátjába rejtett fegyverekért nyúlt.

- Igen? - próbáltam nem törődni azzal, hogy mindhárman fegyvert fogunk a másikra.

- Miattad nem ehettem meg a pitém! - kezdte Dean, de inkább az öccsére figyeltem.

- Te... te is vadász vagy? - kerekedett el Sam szeme. Felhúztam a fél szemöldököm, mert nem értettem mire céloz.

- Szép volt, Sherlock! Megtapsolnálak, ha... - lötyögtettem meg a kezemben a pisztolyt.

- Csak mert... nem tűnsz olyannak, aki... - kapcsolódott be Dean.

- Elég az anti-feminista dumából! - torkoltam le. Sosem bírtam, ha lenéznek.

- Oké, beszélgessünk! - emelte fel megadóan Sam a kezét és elrakta a pisztolyát. De ezzel egyedül volt. - Honnan tudsz rólunk ennyit? - na, ez volt az a kérdés, aminek válaszát én is csak találgathattam. Azt viszont egyáltalán nem akartam megosztani velük, hogy egy angyallal osztozom az álmaimon. Így hazudnom kellett.

- Bobbytól. - ez még jobban meglepte őket, mint ahogy arra számítottam.

- Hazudsz!

- Mért tenném?

- Mert te tudsz rólunk egy csomó mindent, de mi nem tudunk rólad semmit. - érvelt Dean.

- Ez végül is igaz! - vontam vállat. - De attól még nem hazudok. - csak részben. Tényleg hallottam már Bobbytól a híres Winchesterek nevét, de nem találkoztam még velük idáig, még azt sem tudtam, hogy néznek ki.

Ismét pár másodperces néma töprengés következett.

- Oké. - én is leengedtem a kezem. Ekkor egy olyan dolog történt, amire nem számítottam. Sam villámgyorsasággal húzott elő egy kis üveget a zsebéből és tartalmát rám öntötte. Becsuktam a szemem a hirtelen jött víz miatt és úgy kérdeztem rá egy idő után.

- Szentelt víz, mi? - megtöröltem az arcom a legközelebbi kezembe akadó ruhadarabbal. - A következő a só és az ezüstkés? - fordultam vissza hozzájuk.

- Kérlek! - szólalt meg gúnyosan Dean. A pisztolyt még mindig rám fogta. Kérdés nélküli bizalmat szavaztak meg nekem, az tuti. Morogtam egy sort, de kikotortam egy ezüstkést és egy potya doboz sót a holmijaim közül. A sót a kézfejemre öntöttem, a késsel pedig egy vágást ejtettem a többi közé, közvetlen a csuklómhoz, amit a fiúk jól láthattak. Hát igen, nem ez az első eset, amikor bizonygatnom kell, hogy nem vagyok alakváltó.

- Most már minden oké?

- Ja. - Dean is elrakta a fegyvert. Ilyenkor méltán merülhet fel bárkiben a kérdés, miért nem csináltattam ezt a procedúrát végig a testvérpárral? Fogalmam sincs. Egyszerűen csak éreztem, hogy ők valódiak, emberek. Ennél ésszerűbb magyarázatot nem tudnék adni erre a döntésemre.

- Szóval... Dolgozunk is?