- Biztosan ő az? - kérdezte homlok ráncolva. Mindkét alak az ablak alatt állt és a szobában ülő lányt nézte. A sötét helyiségben csak a számítógép kijelzője világította meg az arcát, ahogy az asztalánál ücsörgött.

- Igen, bár én csak egy lázadó tinédzsert látok. - felelte a másik. - De, ki tudja, mi történik még vele ez alatt az egy év alatt, nem igaz? - Csend telepedett rájuk. Csak az éjszaka lényeit lehetett hallani. De egy idő múlva a kérdező ismét megszólalt.

- Jól cselekszünk?

- Castiel. - fordult a másik alak társa felé. - Legyen hited. Ne kételkedj atyánk parancsában. - szünetet tartott, közben ismét az ablak felé fordította tekintetét. - A lánynak készen kell állnia. Sem Aurora, sem Eriael nem várhat rá. A szükség nagy úr, Castiel. Olyan dolgokra késztet, miket máskor nem tennénk meg. Soha. - ismét tartott egy kisebb hatásszünetet, csak a drámai hangulat megteremtése érdekében. - Ez alól kivétel fivérünk, Lucifer. Őt nem a szükség hajtja.

Castiel a mellette álló nyugodt arcát vizsgálta, melyet félig megvilágított az utcai lámpák fénye. Tagadhatatlanul kételkedett. Mind magában, mind a feladatában, mind a mellette álló arkangyalban. A testvéreiről és atyjáról nem is beszélve. De ezt még magának is nehéz volt bevallania. Annyira hinni akart. Annyira nagyon akart...