Még alig kelt fel a nap, de a házban durmoló négyes közül egy valaki már biztosan talpon volt és nagyban kutakodott a nappali egy részéből kialakított dolgozószobában. Egy vaskos könyvet bújt, miközben lázasan jegyzetelt. Bajsza alatt mormolt valamit, majd folytatta tevékenységét. Baseball sapkája természetesen a feje tetejét fedte, mint mindig, félig az arcába lógva a nagy munka közepette, így eltakarva a szemeit.

Csak akkor nézett fel, mikor mocorgást hallott a folyosó felől, majd a konyhából. Egy pillanattal később pedig már a helyiség ajtajában állt az a bizonyos személy, aki mindezen zajok forrása volt.

- Ó, hát te már fenn vagy? - kérdezte Sam, ahogy beljebb lépkedett a szobába. Szemei alatt oda nem illő karikák éktelenkedtek, félő, hogy alig aludt valamit az éjjel. Akár csak a többiek.

- Én azon csodálkozom, hogy te is. Miért? - kérdezett vissza Bobby, több figyelmet már nem szentelve az előtte heverő könyvnek és jegyzeteknek.

- Nem tudtam tovább nézni a plafont. - vont vállat a fiatalbbik Winchester, miközben helyet foglalt a vörös díványon.

- Nocsak! - lepődött meg még jobban a ház tulajdonosa. Elgondolkodva figyelte, ahogy az előtte ülő csak kellemetlenül biccent egyet. Hunyorogva méregette, mintha a mozdulataiból próbálta volna kitalálni, mi ennek az álmatlanságnak az oka. Nem kellett sokáig töprengenie, mert Sam magától is belekezdett.

- Egész éjjel Andyn agyaltam és hogy hogyan tudnánk segíteni neki. - Bobby Singer meghökkenten nézett rá.

- Elmondta, hogy...?

- Nem, magamtól jöttem rá. - nézett komolyan az idősebb szemeibe. - Hisz, úgysem mondott volna semmit.

- És akkor Dean is tudja?

- Nem, nem akartam neki elmondani.

- Miért is? - vonta fel a szemöldökét Bobby.

- Mindegy, amúgy sem áll szóba velem. Bár, fogalmam sincs mi a baja.

- Nem is csodálom, hogy kerüli a társalgást, azok után, amit tegnap látott! - feltápászkodott az íróasztala mellől, majd miután kiropogtatta a hátát, elindult a konyha felé.

- Mire gondolsz? - vonta össze a szemöldökét a fiatal férfi és utána nézett.

- Rád és Andyre. - Sam nyelt egyet. - Fogalmam sincs, mi van vele, de eléggé felkapta a vizet, majd az óta nem is láttam. - tartott egy kis hatásszünetet, közben az egyik konyhaszekrényben kezdett el kotorászni. - Mindenesetre örülök nektek, legalább elterelitek egymás figyelmét erről az egész hülyeségről.

- Nem! - kiáltott fel Sam, mire Bobby ösztönszerűen rápillantott. - Mármint... mi nem... - sóhajtott egyet, próbálta a következő mondatait úgy megfogalmazni, hogy ne hozza magát még kínosabb helyzetbe. - Azért nem akarom elmondani a bátyámnak, amit tudok Andyről, mert nem akarom, hogy valami meggondolatlanságra késztesse. Semmi sincs köztem és Andy közt. Ellenben velük. - utalt testvérére és a lányra.

- Aha... - reagált Bobby, kezében egy üveg lekvárral (?) és egy vajazó késsel, miközben a kezeit a levegőben tartotta és kissé elnyílt szájjal bámult a fiatalabb Winchesterre. - Igazság szerint, fogalmam sem volt, hogy ők ennyire közeli kapcsolatban vannak, hisz az elején ki nem állhatták egymást.

- Mert nincsenek is ennyire közeli kapcsolatban, egyszerűen csak ismerem a bátyám. - vont vállat Sam.

- Aha! - „válaszolt" megint Bobby. Isten se tudja honnan varázsolt elő ilyen gyorsan egy szelet kenyeret, mindenesetre épp a frissen lekvárral megkent szeletbe harapott egy hatalmasat. Persze ezt a mozdulatsort a beszélgetőpartnere fura arckifejezéssel nyugtázta.

- Mi van? Én nem csak gyors kaján élek veletek ellentétben! - morogta teli szájjal Bobby. Sam akaratlanul is elmosolyodott a hallottakon. Na, igen. Így jár az, akinek nincs egy takaros kis háza, ahol a nyugodtabb napokon meghúzhatja magát. Vagy minimum egy üveg lekvárja.

Lenyelve azt a bizonyos első falatot, a rangidős ismét visszatért az előző tárgyhoz. - És veled mi van, Sam? - tette fel az ezer dollárt megérő kérdést, amire talán még maga Sam se tudta a választ.

- Nem tudom. - felelte őszintén. Bobby csak bólintott egyet, majd félre nézett. Pár perc néma csend vette kezdetét - vegyítve az idősebb vadász étkezésének hangjaival. Mikor végzett, egyszerűen a mosogatóba csúsztatta a tányérját és a kést, amolyan „majd később" elképzeléssel. Visszatette előző helyére a lekváros üveget, és visszasomfordált az íróasztalához.

- Azt mondtad, segíteni akarsz, ugye? - Sam csak egy bólintással jelezte egyetértését. - Biztos magánakcióba akarsz kezdeni úgy, hogy itt az apokalipszis? Elég lenne azzal törődnöd.

- Biztos! - válaszolta hezitálás nélkül.

- Ahogy gondolod! - biccentett Bobby, majd helyet foglalt az íróasztalnál.

Már egy jó ideje csak csendben ültek, hallgatták a falon lógó óra másodperc mutatójának kattogását. Teljesen belemerültek az előttük heverő könyvekbe és a laptop képernyőén keresztül megjelenített forrásokba. Néha a lapozás és a billentyűn való pötyögés törte csak meg a feszes csendet.

Hirtelen egy hangos ajtócsapódás nyilallt bele a némaságba, mire mindketten felnéztek. Dean vágtatott le a lépcsőn és egy szó nélkül be a konyhába. Irtó zabos volt, szinte majd felrobbant a dühtől. Megállás nélkül morgott, csak akkor szakította ezt meg, amikor a hűtőből kivett sörösüveget a szájához emelte.

Bobby és Sam kérdőn egymásra néztek, majd az idősebb bátorkodott megszólítani duli-fulit.

- Történt valami? - kérdezte. Az idősebb Winchester feléjük fordult, mintha eddig észre sem vette volna, hogy ők is ott vannak. Az üveggel a kezében lépett a nappali ajtaja felé és nekitámaszkodott az ajtófélfának.

- Semmi! - mordult fel ismét, majd megint belekortyolt az alkoholos folyadékba. - Csak zavar, hogy vele kell egy fedél alatt tartózkodnom. - biccentett fel az emeletre.

Úgy tűnt, Bobbynak itt elege lett: - Akkor keress egy motelt a környéken! Vagy olyan messze, amennyire tudsz!

- Bobby... - szakította félbe Sam, mert biztos, hogy tovább mondta volna.

- Nem, komolyan mondom! Andy olyan nekem, mintha a lányom lenne, és ő itt marad!

Dean egy kissé megrökönyödött az idős férfi kirohanásától, de máris váltott csipkelődősbe.

- Tudtommal, mi is olyanok vagyunk, mintha a fiaid lennénk. - mondta. Érezte, hogy túl messzire ment, de Bobby Singernek ez a hirtelen jött idegessége nem tűnt másnak, mint egy kislányos hisztinek.

Pár másodpercig csak farkasszemet néztek.

- Mindegy, én lépek. Gyere Sam!

- Én nem megyek, Dean. - nézett testvérére, aki már indulóban volt. Dean elképedve nézett rá.

- Nem mondod, hogy... - kezdte, majd felnevetett. - Végül is, mire számítottam? Nem hagyod itt a kis barátnődet, igaz? Értem én!

- Nem erről van szó!

- Aha, ja persze! - fordította el a fejét, majd újra belekortyolt a sörbe.

- Dean, nyakunkon az apokalipszis, azzal akarok foglalkozni. Meg Andy ügyével, hogy kirángathassuk a szarból! - úgy tűnt, hiába mondja, bátyja elengedte a füle mellett a hallottakat.

Abban a pillanatban az emeletről egy hatalmas sikítás hallatszott. Mindhárman egyszerre kezdtek a hang forrása felé rohanni. Az idősebb Winchester ért fel elsőnek és berontott a lány szobájába, aki az egyik sarokban kuporgott a fejét fogva, tőle nem messze pedig Castiel állt.

- Hol van ő? - kérdezte az angyal mereven bámulva az előtte gubbasztót.

- Cas! - kiáltotta Dean és beugrott közéjük, közben Sam és Bobby a még mindig remegő lány mellé léptek.

- Andy... - kezdte a fiatal Winchester szólongatni, de nem reagált. - Andy! - próbálta erőteljesebben.

- Dean, menjetek ki! - rivallt Bobby idegesen a szoba közepén ácsorgó párosra.

- Valamilyen rohama van! - állapította meg Sam.

- Segítsük fel. - azzal felkarolták a lányt, aki alig tudott magáról. A látása homályos volt, a hangok csak tompán jutottak el a tudatáig, az elméjében nagy volt a zavar és alig tudott megállni a lábán.

Dean maga után „vonszolva" Castiel elhagyta a helyiséget, ameddig a másik kettő eltámogatta a lányt az ágyig. Andy lerogyott a matracra, majd csak mereven bámult maga elé.

- Maradj vele! - utasította Bobby Samet, és ő is elhagyta a szobát. - Mégis mi a fene volt ez? - címezte a kérdést az angyalhoz.

- Mit csináltál vele, Cas? - kérdezte, sőt szinte ordította Dean. Bobby már a lelki szemei előtt látta, ahogy nekiesik a ballonkabátosnak.

- Én nem tettem semmit. - válaszolt komoran, mire a Winchester megragadta a kabátja gallérját.

- Akkor mégis mi baja van, hm? - ideges volt, olyannyira, hogy simán verekedésbe kezd.

- Hé! Mindenki fogja vissza magát! - választotta ketté őket Bobby. Szinte érezni lehetett a vibráló feszültséget abban a pillanatban.

Megteremtve egymás közt a tisztes távolságot, a két vadász az angyalt bámulta, aki összezavarodva kapkodta pillantását az ajtó és másik kettő között.

°°°°°

Kopogásra „keltem". Alig aludtam pár órát az éjjel, az a kevés viszont kellőképp pihentetőnek tűnt.

Elfordítottam a tekintetem a plafonról és egy sóhajtás közben kibújtam a paplan alól, majd meggondolatlanul, az eléggé rövid pizsamámban vonszoltam el magam az ajtóig. Hangsúlyozom az eléggé rövidet.

És ez a bizonyos eléggé rövid pizsama nadrág és felső feltűnt az ajtóm előtt ácsorgónak is, akinek szóra nyílt szája úgy maradt. Olyan volt, mintha már előre kitalálta volna, mit akar mondani, de egy pillanat alatt elfelejtette volna még a nevét is. Lenézett rám és végigmért, ahogy a múltkor a szoknyában és ingben is tette. Most viszont kezdtem kellemetlenül érezni magam.

- Igen? - vontam fel a szemöldököm és próbáltam elkapni az előttem álló férfi tekintetét. Mikor sikerült, végre megszólalt.

- Gondoltam, beszélhetnénk. - vont vállat Dean.

Fogalmam sem volt, miről akar velem beszélni, mikor tegnap alig akart velem szóba állni.

- Oké. - biccentettem furán, majd arrébb álltam, arra számítva, hogy bejön. De nem tette, ugyanúgy állt az ajtóban, talán kissé kínosan nézelődve. - Itt akarsz beszélgetni az ajtóban állva? - kérdeztem tőle egy halvány mosollyal az arcomon. Be kellett valljam, eléggé vicces látványt nyújtott.

- Igaz. - bólintott, majd mellettem belépett.

- Nos, miről akarsz beszélni? - álltam meg vele szemben összefont karokkal. Egy kicsit még ténfergett a szoba közepén, nézelődött, őrlődött. - Dean... - szólítottam meg. Ha jobban belegondolok, talán még sosem szólítottam a nevén. Jó érzés volt, most kimondani. Mi a fene van veled Andy?!

Úgy tűnt, ezt ő is észrevette. Épp csak egy pillanatra, de az arckifejezése teljesen megváltozott. Majd visszatért az eredetibe.

- Láttalak titeket tegnap este. - hirtelen fordult felém. Remek, egyből a közepébe!

Nem néztem furcsán, gondolatbeli kérdőjelekkel a fejem fölött, hogy mégis miről beszél. Tudtam miről beszél, így csak elfehéredtem, majd fogalmam sincs miért, egyből magyarázkodni kezdtem. Mióta magyarázkodom egy Winchesternek? Vagy egyáltalán bárkinek is?

- Mi nem... Én nem... Csak... Beszélgettünk, és...

- Aha, csak beszélgettetek. - mosolyodott el kínosan. - Így néz ki egy beszélgetés?

- Semmi sem történt! - háborodtam fel. - És amúgy is, ha történt volna, téged miért érdekel? - hirtelen húztam fel magam.

- Mert a testvérem és nem akarom, hogy valami hozzád hasonló öngyilkos hajlamú szuka magával rántsa, mert nem bírja nem gyűlölni saját magát! - vágta rá gondolkozás nélkül, hirtelen jött haraggal. Egy pillanatra megállt az idő.

Megrekedt a levegő a tüdőmben, a szemeim tágra nyíltak, a szám pedig szóra. De nem tudtam megszólalni. Fogalmam sincs mi történt velem, ilyet még nem nagyon éreztem. Egész életemben nagy ívből tettem az emberek véleményére, ám ez most más volt. A gyomrom görcsbe rándult, a torkomban pedig egy bizonyos gombóc kezdett el növekedni.

Becsuktam a számat és félre néztem. Kimondva még jobban fájt...

- Tudod, Winchester, itt sem kéne lennetek! - jelentettem ki halkan, de határozottan. Érzelemmentes hangon. Még mindig nem néztem rá, de azt tudtam, hogy furcsán hallgatag. - Bobby kérte, hogy ide gyertek, igaz? Miattam kérte. Nos, én nem kértem, hogy két seggfej ugráljon körbe, mikor azt hiszik ők a megváltók, pedig mindig csak szerencséjük van! - most belenéztem a szemébe. Abba a rohadt smaragdzöld szempárba. - És jobb, ha tudod, te minimum annyira utálod magad, mint ahogy én. - azok után, amit ő a fejemhez vágott, ez egy kis semmiség volt.

Az előttem álló állkapcsa megfeszült, és egy kis bűntudatot sem tudtam megpillantani a szemében - nem is volt ott semmi.

- Kösz, hogy beugrottál! - bólintottam az ajtó felé, mire ő egy szó nélkül kiviharzott, maga után pedig becsapta azt. Kellemeset beszélgettünk, mit ne mondjak!

És tessék! Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is múlt el minden, amit az előbb kiváltott belőlem. Minden figyelmem más emberek véleménye felé elpárolgott!

Más esetben kiborultam volna, összetörtem volna. Más esetben még a lehetőséget is megfontoltam volna. De hogy éreztem most? Sehogy. Nem éreztem semmit, csak azt tudtam, hogy Dean Winchester épp ma rossz passzban van, és ezt rajtam tölti ki. Utál, mert nem ismer. Bár, szerintem, ha ismerne, se változna meg a véleménye.

Még mindig a szoba kellős közepén álltam. Mélyen beszívtam a szellőztetés előtti, fülledt, éjszakai levegőt, majd kifújtam azt. Felkaptam a laptopom és törökülésben helyet foglaltam az ágyon. Ez nem változtat azon, hogy segíthetnék megmenteni a világot. Még akkor is, ha nekik mindig csak szerencséjük van!