- Nem megmondtam, hogy te jössz be hátulról? – rivallt rám Dean a pisztolyával hadonászva.

- Mért nem azt tettem? – fontam össze a kezeim és automatikusan váltottam gunyoros hangsúlyra. A gyár épület egyik nagyobb helyiségében álltunk, farkas szemet nézve.

- Nem, nem azt csináltad! Elölről jöttél, és nem akkor, amikor mondtam!

- Ja, bocsi, hogy nem veszem figyelembe a parancsaid, nem vagyok a beosztottad! Ugyan olyan vadász vagyok, mint ti, csak téged az zavar, hogy nő létemre okosabb vagyok, mint te!

- Hát ez nem igaz! – nevetett fel kínosan. – Leállnál már végre a vádaskodással?

- Csak ha te is leállsz a folytonos lebecsüléssel!

- Az nem fog működni, mert igen, kimondom, lenézlek! És nem bízom benned, mert olyanokat tudsz rólunk, amiket tuti nem Bobbytól hallottál! És a mostani magánakciód még rátett erre egy lapáttal!

- Ha hiszed, ha nem, veled is ez a helyzet!

Ha Sam nem bukkan fel az egyik elhagyatott folyosón pár perccel később, a marakodásunk vérre ment volna.

- Srácok, nem mondjátok, hogy amíg én átfésültem az épületet ti itt vitáztatok! – hűlt el Sam, mikor megállt mellettünk.

- Na és? – fordultunk felé egyszerre, majd ismét dühöngve egymás felé.

- Hát ez kész... – sóhajtotta a fiatalabb Winchester és beletúrt loboncába.

- Most mi van? – kérdezte meg tőle bátyja. Megdörzsöltem a homlokom. Most kezdtem csak igazán fontolóra venni egy kirándulást az ország túlsó felébe. Eddig még úgy elviseltem őket, de úgy tűnik, csak két napig bírtam. Legalább is Dean mellett, Sammel nincs bajom, ő legalább próbálja palástolni bizalmatlanságát.

- Olyanok vagytok, mintha húsz éve házasok lennétek. – hitetlenkedett. Ez két szempontból is rosszul esett; először is, biztos, hogy nem lennék ennek a felesége, másodszor, úgysem fogom megélni azt a kort. És szerintem ezen járt Dean agya is.

Gyilkos pillantást vetettünk rá, majd összenéztünk. Tényleg egy párnak tűnünk? Mi a fene Andy, most komolyan? Ezt azonnal verd ki a fejedből!

Kínosan, a fejem rázva arrébb mentem és a helyiség falait kezdtem pásztázni, mintha a másik kettő ott sem lenne mögöttem. Volt valami ebben a helyben, amit nem tudtam hova tenni.

Josh azt mondta, a meggyilkolt házaspáré volt az épület és itt halt meg a gondnok. Ha, tegyük fel, a gondnok ki nem állhatta a házaspárt, mert valami olyat tettek vele, akkor indítéka lehetett a szellemének bosszút állni. Csak az nem illett a képbe, hogy a páron állatmarcangolás nyomai voltak, egy szellem pedig nem képes ilyenre.

- Nem áll össze a kép... – suttogtam magam elé. Visszafordultam a testvérpárhoz, aki szintén a helyiséget pásztázta. Ők sem tűntek túl nyugodtnak.

Levezettem nekik az elméletem, bár úgy is mondhatjuk, csak magamban foglaltam össze újra a dolgot.

- Ott hibádzik a képlet, hogy egy szóval sem mondtam, hogy szellem tette. – jelent meg az ajtófélfának támaszkodva az alakváltónk, akit amúgy megbilincselve hagytunk kint a kocsiknál. Mindhárman előrántottuk a fegyvert, bár én ahelyett, hogy rá céloztam volna, inkább a combom mellé szorítottam. – Meg ne kérdezzétek, hogy bújtam ki a bilincsből! – szólt ránk. A fiúknak eszük ágában sem volt kérdezni, csak lőni akartak.

- Akkor mi volt?

- Andy, nehogy már higgy neki! - torkollt le Dean, de figyelmen kívül hagytam.

- Andy... – kezdte Sam is. Nyilván, megkérdőjelezhetőek a módszereim, de a tényeken attól még nem változtatnak.

- Akkor mi volt? – ismételtem magam.

- Nos, vannak megérzéseim. – vont vállat szórakozottan. Még higgadt voltam. Még.

- Ugye tudod, hogy nálam van a pisztoly? – kérdeztem egy sóhajtás kíséretében és a plafont kezdtem el vizslatni.

- Nem kérek még egy golyót, köszi. – botorkált beljebb. Jajj, hát majd elfelejtettem szegény pára térdét!

Ál-Dean a Winchesterek kereszttüzében lépdelt tovább felém.

- Vigyázz, hova lépsz! – mutattam fel a fegyvert.

- De kis humoros valaki. – ellépett mellettem és közelebb araszolt a mocskos, grafitis falhoz. Nézegetni kezdte, majd egy hümmögés kíséretében visszafordult. – Ti amúgy miért ezt nézegetitek? Itt nincs semmi!

- Te rohadék... – prüszkölte Dean. – Ide hoztál minket a semmiért?

- Azt azért nem mondanám. – mosolygott rám, de én továbbra is érzelemmentes arckifejezéssel bámultam. Kezdtem unni. – Ne csináld, Andy! Nem nagy ügy! Csak pár szócska. – most lett igazán elegem. Fogtam a pisztolyt és lőttem.

Josh ijedten ugrott arrébb egyet, ahogy a lába engedte. Mellette egy kis lyuk éktelenkedett a beton alapzatban.

Nem mondtam semmit. A fegyvert felemeltem a fejemhez és a halántékom felé mutogattam. Aztán ismét rácéloztam. Úgy nézhettem ki, mint egy némasági fogadalmat tett apáca, aki megtalálta az atya rejtett pisztolyát. Ámen, Atyám!

De most komolyan, már kezdett nagyon elegem lenni abból, hogy beszéltetni akar. Úgysem fogok beszélni.

- Szeretnéd, hogy én beszéljek? – kérdezte meg szórakozottan, mintha az előbb nem a lába mellé lőttem volna. – Tudod, az alku rád eső részét még mindig nem tartottad be.

- Az alku az volt, hogy nem öllek meg. De ezen változtathatok.

- Mondjuk, beszélhetnél. – vetette fel az ötletet Sam. Mielőtt ránézhettem volna, hogy komolyan gondolja e, már közelebb is lépett és folytatta. – Ha azt mondod, tudod mi volt, akkor mondjad!

Csönd lett. Ál-Deant vizslattam, aki megint előnyösnek találta, ha hármunk közül engem néz.

- Először nem lehetne, hogy átöltözöl? – lépett mellénk Dean is. – Kezd zavarni, hogy...

- Oké, értettem. – emelte fel a kezeit Josh. – Nem akartok elfordulni? – kérdezte szégyenlősen. Hülyék lettünk volna hátat fordítani neki. Meg én ezt az egész „átöltözősdit" rossz ötletnek tartottam. – Most mi van? – összenéztünk Sammel, amolyan „ez most komoly?" arckifejezéssel. Az biztos, hogy én lennék az utolsó, aki megteszi, amit kér.

- Siess! – szóltam rá. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom, úgyhogy kénytelen voltam kissé arrébb menni.

- Anne Smith. – szóltam bele.

- Ügynök? – kérdezett vissza azonnal egy rekedt, kétségbe esett hang. Ismeretlen volt számomra.

- Ki keres?

- Reed rendőrtiszt vagyok. – folytatta a nő. – Azt hiszem... mindenki... az őrs.... – dadogta és én már hallottam a hangján, hogy bármelyik pillanatban elkezdhet sírni.

- Kérem nyugodjon meg! Mondja el mi történt! – közben visszafordultam a fiúkhoz, ahol már nem két Dean állt, hanem az egyikük egy számomra teljesen ismeretlen férfi volt. Sam engem nézett, mire én biccentettem egyet a fejemmel a kijárat felé. Válaszul bólintott egyet, így én kisiettem az épületből, egyenesen a furgonomhoz. Elsiettem a bejárat előtt, csak úgy ott felejtett két autó mellett, amik kitudja, mióta árválkodhattak ott egyedül és eközben még a rendőrnő beszámolójából is próbáltam kimazsolázni az értelmet.

- Azt mondja, hogy egy itteni lakos támadta meg az őrsöt? Egyedül? Fegyver nélkül? Csak bement és mindenkit megölt puszta kézzel?

- I-igen. És még... még mindig itt van... – suttogásba váltott a hangja. Léptek hallatszódtak a háttérből.

- Ne mozduljon, azonnal megyek! – szólítottam fel. Ez volt az egyetlen, amit jelen helyzetben képes voltam mondani. – Reed? Ott van még? – sikítást hallottam a háttérben, majd egy reccsenést. Összepréseltem a szemhéjam. Akaratlanul is a szemem elé táncolt a látvány, ami majd ott fog fogadni. Görcsbe rándult a gyomrom. Beültem a volán mögé és a kezem már a kulcson volt, de nem tettem le a telefont, ugyanis ismét lépéseket hallottam, majd a vonal recsegését. Majd egy túlvilági hang szólalt meg a túloldalról, valami érthetetlen dolgot motyogott, és a vonal megszakadt. A kezem megállt a levegőben és egy pillanatra a levegő is bennem rekedt. A hideg futkosott a hátamon. Ez meg mi a fene?

Ilyenkor épeszű ember mit csinál? Bemegy, és szól a két izomagynak, hogy jöjjenek és védjék a hátát. És mit csináltam én? Egy szó nélkül elhúztam a csíkot és mint az őrült úgy száguldottam végig a városon kora délután.

Nem láttam értelmét a távolsági parkolásnak, most nem akartam ilyenekkel foglalkozni. Ha még van ember, aki életben van bent, az épületben, akkor a menekülés érdekében egyszerűbb. Igyekeztem nem mészárlásra gondolni, de amit a rendőr mondott telefonon, az eléggé megrémisztett.

Leállítottam a motort közvetlenül a bejárat előtt. Hátramásztam és elhúztam a vörös függönyt. Nem tudtam mire számíthatok. Felszerelkeztem mindennel, amit csak elbírtam.

Egy pisztolyt a kezembe véve szálltam ki a kocsimból és kikukucskáltam mögüle. Nem láttam mozgást az épület ezen felén, de még nem indultam el. Össze kellett szednem azt a maradék lelki erőm, hogy bemenjek. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy fogalmam sincs, mi vár rám bent, és ez elbizonytalanít kissé.

- Oké, Andy, semmi gáz! Volt már ehhez hasonló ügyed, ez sem vészes, igaz? Igaz...? – próbáltam lelket önteni magamba, de hát, esélytelen volt. Az utolsó dolog, amit tehettem, hogy egy szép kis ajándékot ígértem magamnak: egy üveg vodkát és egy forró zuhanyt. – Gyerünk... – suttogtam, majd kiléptem a kocsi mögül. Óvatosan araszoltam az ajtó felé. Lépésről lépésre. Éberen figyeltem a környezetem, a legapróbb mozgásra is odapillantottam.

A falnak döntöttem a hátam, ahogy odaértem az épülethez. Vettem egy mély levegőt, majd hangtalanul kitártam az üvegajtót. Vártam egy kicsit, de mikor nem hallottam mozgolódást, beléptem rajta. Feszülten magam elé tartottam a pisztolyt, nem engedhettem meg, hogy ne koncentráljak, vagy, hogy a bent fogadó szag és látvány kizökkentsen. Pedig, majdnem sikerült neki. A szemközti pult mögött ülő Steve most lógó bensőségekkel, egy hatalmas vértócsában hasalt a fánkjai és papírjai között.

Ahogy beljebb értem, az irodai asztaloknál is ez fogadott. Szerte-szét hevertek, mind a rendőrtisztek, mind a szerveik. Megfordult a gyomromban a reggelim, amit amúgy el sem fogyasztottam.

Már mentem volna tovább, Mr. Coll irodája felé, amikor a szemem sarkából mozgást láttam. Az egyik asztal mögül mintha még hangokat is hallottam volna, és nem hasonlítottak madárcsicsergéshez, az biztos! Óvatosan közeledtem, igyekeztem nem rá lépni semmire. Úgy mozdultam, hogy lássam mit takar az asztal, miközben egyre közelebb osontam. Először egy lábat láttam felbukkanni, majd egy kezet és a körülötte lévő vértócsát, aztán az egész ember elém tárult. Egy szőke hajú, negyvenes éveiben járó nő, elég csúnya vágásokkal a felsőtestén. A szája megmozdult, és pislogott egyet. Még életben volt. Egyenesen rám nézett, és a szabad kezével – amivel nem a hasát szorította – mögém mutatott.

- Reed? – kérdeztem, ekkor pedig valami rám vetette magát hátulról.

°°°°°

Körülbelül három órával később érkeztem vissza a gyárhoz és örömmel tapasztaltam, hogy az Impala még mindig ott állt előző helyén, ám a kettő bejárat előtt álló kocsi eltűnt. Véresen, mocskosan, megtépázott ruhával és egy szénaboglyával a fejemen szálltam ki a furgonomból, vértől csöpögő macheteval a kezemben. Dean a kocsijának támaszkodva, eléggé morcos ábrázattal nézelődött és mikor meglátott még idegesebb lett.

- Hol az istenben voltál? – támadott le. – Több órája, hogy elmentél.

Időm se volt, hogy kifújjam magam a szörnyes incidens után, mert az a bizonyos „több óra" azzal telt, hogy szinte kockákra vágtam azt az izét és elégettem, mert fogalmam sem volt, hogy kéne megölni. Aztán hívtam egy mentőt, meg a szomszéd városból a rendőrséget az őrsre, majd elhúztam a csíkot.

Úgy határoztam, hogy ejtem arról a lényről a beszámolóm, hisz láttam fényképeken a házaspár sérüléseit a rendőrségi dokumentumban és biztos vagyok benne, hogy nem ez az izé okozta őket. Úgyhogy, a tettes még várat magára! Gondoltam, akkor ugorhatunk is a következőkre.

- Bocs! – emeltem fel a két kezem, még mindig benne tartva a fegyvert, majd a térdemre támaszkodva kifújtam magam. Jó pár porcikám sajgott a verekedéstől, a bal karomon pedig egy jókora karmolás is húzódott.

- Amúgy jól vagy? – tett felém pár lépést.

- Ja, mondjuk. – zártam rövidre, Dean pedig egyből visszaváltott az aggodalmaskodóból. Felegyenesedtem. – Hol van az alakváltó? – kérdeztem, mire ő elfintorodott.

- Meglépett. – kérdőn néztem rá és csak most vettem észre a szeme körül a monoklit és a felrepedt szemöldökét. Gondolom, nem hagyták magukat.

- És Sam?

- Visszament a motelbe, rám hagyta azt a mesés feladatot, hogy várjalak meg itt. – és megint piszkálódott. Szinte kezdtem hiányolni!

- Oké. – morogtam. Fáradt voltam, semmi kedvem nem volt visszabeszélni. Visszaültem a furgonba, de az ajtót még nem csuktam be. Hátra hajítottam a machetet, beillesztettem a zárba a slusszkulcsot. – Tudod, nem értem, hogy... – kezdtem, de észrevettem, hogy a férfi már nem figyel rám, ő is beült a kocsiba és elhajtott. – Oké... – ismételtem újra, bár most egy sóhajtás is követte azt.

Visszamentünk a motelhez, Dean egy szó nélkül csörtetett be a szobájukba és csapta be az ajtót maga után, én pedig csak néztem utána, mint aki sosem látott dühkitörést. Elkönyveltem magamban annak, hogy Dean nem kedvel, nem akar velem együtt dolgozni, rám se akar nézni, és mindannyiunknak szar napja van. Vagy valamelyik a sok közül. Jobbnak láttam én is a saját szobámba menni és ember faragni magamból.

Frissen lezuhanyozva akartam nekiállni, összevarrni azt az egyre rondábbul kinéző sebet a karomon, ám fertőtlenítő és bármilyen alkohol tartalmú lötty hiányában ez a tervem kudarcba fulladt. Egy kellemes káromkodás után, a még mindig vérző felületre szorítottam valami éppen talált ruhadarabot és átballagtam kedvenc testvérpáromhoz, akik felelőtlenül, félig nyitva hagyták az ajtót.

Azon voltam, hogy kopogok, de a kiszűrődő beszélgetés túlságosan is érdekesnek bizonyult ahhoz, hogy félbeszakítsam.

- Eltűnt, köddé vált! Nem tudom merre indult, vagy hol van most. – ecsetelte Sam.

- Rohadt életbe! – benéztem az ajtón. A két Winchester fel-alá járkált a szobában. Dean idegesen a hajába túrt, míg öccse a homlokát dörzsölve gondolkozott.

- Megoldjuk, oké? Majd Andyvel együtt megtaláljuk.

- Ó, igen? Andyvel? Mikor lettetek ti ilyen nagy puszipajtások?

- Dean...

- Nem, Sammy, akkor beszéljünk Andyről! Ha nem lépett volna le szó nélkül, Josh nem szökött volna el. Aztán pár órával később felbukkan vértől tocsogva, megviselten és annyit se mond, hogy bikk-makk.

- Figyelj, ez...

- Nem mellesleg, rengeteg mindent tud rólunk, olyanokat, amit ezer százalék, hogy nem Bobbytól tud. – folytatta, nem is figyelve testvérére. – És felhívtam Bobbyt, amíg a cuki barinőddel csevegtél kint a teraszon tegnap este. Képzeld, bizton állítja, hogy semmit nem mondott rólunk neki! – ennyit a Bobbys mutatványomról... Kösz, öreg! – Biztos titkol valamit, rá van írva az arcára! Nem bízok benne, Sam! – fordult felé. – És neked sem kéne. Nem tudjuk ki ő, nem tudunk róla semmit. Semmit! – hangsúlyozta. – Arról már nem is beszélve, hogy miféle kitálalásról beszélt az a nyavalyás alakváltó. Még ő is jobban ismeri! Szörnyekkel szövetkezik, vagy mi? Alkut köt velük? – ezzel nem is talált annyira mellé...

- Dean, állj már le egy kicsit, oké? Ne kezdj el mindenféle összeesküvés elméletet gyártani nulla nyommal! – szólt rá.

Hirtelen felindulásból, kopogás nélkül benyitottam a szobájukba. Mindketten indulattól fűtve fordultak felém, én pedig meg sem várva a kérdést, belevágtam.

- Nyitva volt, ezért nem kopogtam. – magyaráztam.

- Remek, már kémkedik is utánunk... - sziszegte az idősebbik Winchester, mire öccse egy gyilkos pillantással jutalmazta. Kezdett felmenni bennem a pumpa és már épp visszaszóltam volna valami éleset, de Sam megakadályozta.

- Mit akarsz? – kérdezte felém fordulva, a továbbiakban tudomást sem véve testvéréről. Bár, kissé idegesebbre sikerült a kérdése, mint vártam volna.

- Van egy kis alkoholotok? – tettem fel a kérdést.

- Mi van a mini bárral a szobádban? – kérdezett vissza Dean helyet foglalva az egyik ágyán, rám sem nézve. Előkotorta a cuccait, és nekiállt fegyvert tisztítani.

- Kiürült. Tegnap. – vontam vállat és gondolatban hozzátettem: „miután rájöttem, hogy nem tudok aludni". Nos, igen, a mini bár rogyásig volt piával újkorában, de mint mondtam, szar éjszakám volt.

- Szolgáld ki magad. – foglalt helyet Sam a laptopja mögött a bár felé mutatva, minek ajtaja félig nyitva volt. Leguggoltam elé és kitártam azt. Ahogy észrevettem, ők sem tétlenkedtek fogyasztani az italok közül. Találtam egy félig üres whiskys üveget, kivéve kérdőn felmutattam, mire a fiatalabbik testvér egy legyintéssel engedélyt adott a használatára. Elindultam az ajtó felé, de mielőtt kiléptem volna, megálltam. Még vissza akartam fordulni, elköszönni, de csak toporogtam a küszöb előtt. Úgy döntöttem, most hogy kicsináltam valami franc se tudja mit, le fogok lépni. A házaspár gyilkosát már csak megoldják ők ketten is.

- Igen? – felocsúdtam a kérdésre és visszafordultam feléjük. Sam az asztalnál ücsörgött, ujjai a billentyűk felett maradtak a levegőben, közben a monitor mögül engem nézett. De bátyja még mindig a fegyvereit bújta.

- Csak... gondoltam elköszönök. – sóhajtottam. – Holnap reggel elmegyek, mert... - és ez volt az a pont, ahonnan nem tudtam folytatni. Nem mondtam nekik semmit. Nem tudják, hogy az elmúlt pár hétben nem vadásztam, az okát sem tudják ennek, azt meg még annyira sem akartam az orruk alá dörgölni, hogy menekülök. Mert, bizony, így volt, és erre én is csak most döbbentem rá. Menekültem a vadászattól, az angyaltól, a pokolkutyáktól, a démonoktól. Magamtól. Végtére is, én hoztam a saját fejemre a bajt anno. – Máshol van dolgom. Fontos dolgom. – fejeztem be végül.

- De mi lesz az üggyel? – szólalt meg végre Dean, igazság szerint, fogalmam sincs miért, hisz egész eddig nem akart velem dolgozni. – Már nem azért, mert annyira hiányoznál, ketten is meg tudjuk oldani. – mintha csak kitalálta volna a gondolataim.

- Dean! – szólt rá erélyesen az időközben a szék támlájának dőlt fiatalabb. Ismét. Ha nem tudnám az okát, simán azt hinném, hogy szereti mondogatni a testvére nevét.

- Ahogy mondod, megoldjátok ezt az ügyet ketten is. – mosolyodtam el erőltetetten. – Így, mindegy, hogy én itt vagyok e, vagy pár állammal odébb. – bólintottam. Egy kissé hosszúra nyúlt szünet következett. Lenéztem a kezemben tartott üvegre és a karomra, ami lassan már sírt az elsősegély ellátás után.

- Akkor ennyi? – kérdezte Sam váratlanul és a szemembe nézett. – Csak egy viszlát, igaz?

Elmosolyodtam és eszembe jutott a tegnapi beszélgetésünk. Vadászok, mi? Mindig így búcsúznak.

- Viszlát. – köszöntem el, de nem bírtam ki, hogy valami poénosat még ne mondjak utána, így: - Valószínűleg már csak odaát! – hát, mégsem sikerült olyan poénosra. Mindketten komoran bólintottak, az idősebbik testvér meg mintha még egyet grimaszolt is volna.

Utoljára végignéztem rajtuk, majd kiléptem a szobából. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, egy megkönnyebbült sóhajt hallattam. Így kell drámaian kilépni a Winchesterek köreiből!