Semmit sem érzékelek. Vajon miért? Hiába nyitom ki a szemem, csak a sötétet látom. Tapogatózni kezdek, mire megérzek valamit a szememen. Valami ruhaanyag féleség, le kell vennem. Megragadom az anyagot, mire egy kéz tapad a csuklómra, megállítva ezzel a mozdulatot.

-Ne vedd le -hallottam meg az ismerős mély hangot.

Ez Kid. Miért vagyok itt? Vagyis inkább az a kérdés, hogy hol vagyok? Puhaságot érzek magam alatt, valószínűleg az ágyában vagyok. Hogy is jutottam ide? Ja igen, elájultam.

-Mióta vagyok itt? -kérdezem nyöszörögve.

-Csak egy napja -tudatja velem.

-Mindenem fáj és éhes is vagyok -ülök fel a hasamat fogva.

-Szóval éhes vagy mi -mondta lassan -Eddig nem voltál éhes?

Kezd mérges lenni...

-Nem -füllentettem.

-Legalább most ne hazudj! -fogja meg a torkomat -Miért nem eszel rendesen?!

-Oké, oké -adtam meg magam -Szerintem kövér vagyok és leakartan adni egy keveset.

Elengedte a nyakam, mire újra normálisan levegőhöz jutottam. Lihegve borultam a lábaimra.

-Rendben, enni fogunk -döntötte el ő maga ezt egyedül.

Nagy csörgés, zörgés, majd megérzek valamit a szám előtt. Kissé szétnyitom a szám, mire az étel betolakszik. Megrágom, majd lenyelem, de egyszerűen szörnyű és ehetetlen. Köhögve próbálom kiköpni, de már késő, hiszen lenyeltem.

-Ennyire rossz? -kérdezi, miközben valószínűleg az arcomat kémleli.

-Erre nincsenek szavak -köszörülöm meg a torkomat.

-Én főztem.

Kíváncsian felemelem a fejem, ahol ő van, talán a jó irányba.

-Mondták már, hogy szörnyű szakács vagy? -kérdezem tőle kissé mosolyogva.

-Ez volt az első próbálkozásom, ne harapd le a fejem -mordult fel elégedetlenül.

-Mutatok valamit -veszi le rólam a szememet eltakaró kendőt.

Túl fényes. A szemem nem tud hozzászokni ilyen gyorsan a fényhez, ezért kezemmel takarom kissé, hogy ne vakuljak meg. Amikor már valamennyire megszoktam a hirtelen jött fényáradatot, akkor meglátom őt egy papírral a kezében. Egy körözési plakát.

-Megemelték a vérdíjad? Mennyivel? -kérdezem kíváncsian.

-Ez a te plakátod -vigyorog rám.

-Mi van?! -kapom ki a kezéből azonnal a papírt.

-30 millió beli?! -merevedek meg a vérdíj láttán -Miért ennyi?!

-Az újságban azt írták, te is részt vettél a tenryuubitok elleni harcban -tárja szét a karjait, majd előveszi a mai újságot és egy elmosódott képen, nagyon halványan látszik az arcom és úgy tűnik mintha leütnék egy tengerészt.

-Ez meg se történt! -kapom ki a kezéből az iratot és a plakáttal együtt elhajítom a közelemből.

-Örülnöd kéne, hogy ekkora összeget kaptál -huppan le mellém az ágyra -A csapatomból sokan még mindig vérdíj nélkül szaladgálnak -túr bele vörös tincseibe fáradtan.

-Mondd -szólítom meg, mire rám emeli a szemeit -Mit akartál velem csinálni, akkor?

-Felejtsd el -legyint.

-De..!

-Mondom hogy felejtsd el! -nyomja vissza a fejemet az ágyra, majd mellém heveredik.

Kis rendezkedés után, végre megtalálja a számára kellemes pózt. Én középen végigterülve az ágyon, míg ő féloldalasan fekszik, engem bámulva. A hajammal kezd játszani, egyik tincset tekergeti, egészen addig amíg az ujjára nem tekerte az egészet, majd elengedi és újra kezdi a műveletet.

Túl nagy a csend. Bármi ami legalább egy aprócska zajt is tudna csinálni, annak most nagyon örülnék.

-Kid -töröm meg a csendet -Hogy hogy nincs most semmi dolgom?

-Este van, aludj -simogatja meg a fejemet.

-Este? -döbbenek meg -Miért nem szóltál? A vacsora... -ülök fel hirtelen, de vissza ránt maga mellé.

-Már alszanak. Mellesleg ugyanazt a szörnyű vacsorát ették, mint te -húzza el a száját, emlékeztetve engem arra, hogy leszóltam a kaját, amit készített.

-Bocsánatot kell kérnem tőlük -vakarom meg a tarkóm szomorúan.

-Miért? -néz rám érdeklődve.

-Mert engedtem, hogy a konyha közelébe menj -nyújtottam ki a nyelvem.

-Nagyon vicces vagy -fordul a másik irányba.

-Tudom -húztam fel magamra a takarót mosolyogva.

A tökéletesen csendes pillanatot a gyomrom korgása szakította félbe.

-Kid, csináljunk vacsorát.. -szólaltam meg halkan.

-Rendben -egyezett bele, majd egyszerre ugrottunk ki az ágyból.