13 évvel ezelőtt

- Szia Hazza! Hiányoztál! - mondta a kócos hajú lekonyuló mosollyal arcán.

- Te is nekem, de mostmár együtt vagyunk. Na gyere, menjünk hintázniiiiii! - húzta egy szó végét kérlelően. Louis csak halkan kuncogott. Aranyosnak tartotta a fiú lelkesedését.

- Várj még. Hoztam nekünk valamit.

- Mit hoztál Lou? - csillant fel a fiú szeme.

- Mindjárt meglátod. Gyere utánam! - mondta, majd elindult a pad felé.

- Nézd! - mutatta fel Louis a zacskót a banánnal és keksszel.

- Tényleg hoztál nekem banánt? - könnyezett a meghatódott fiú. Louis mindig is cukinak tartotta, hogy ilyen érzékeny.

- Igen. Tudom, hogy imádod. - mosolygott.

- Pont, mint téged! - suttogta orra alá, de a kék szemű meghallotta. - Köszönöööm! - ölelte meg barátját.

- Nincsmit. - és azzal leültek egymás mellé és elkezdtek falatozni.

- Louis... - kezdte a lehajtott fejű fiú, azonban nem folytatta.

- Igen? - bíztatta őt az alacsony fiú.

- Se..semmi. Inkább hagyjuk. - mondta zavaros hangon, de nem nézett rá a mellette ülőre.

- Naaa. Mondd csak! Baj van? - kezdett aggódni.

- Hát...igenh...nemm...ahh nem tudom Louu.

- Mondd el mi bánt! - bíztatta tovább. Megakarta nyugtatni mikor látta, hogy kezd könnyezni a barátja.

- Én...nem akarlak elveszíteni. - felelte végül a fiú, és végre Louis szemeibe nézett.

- Ugyan már, nem fogsz elveszíteni. Miért mondod ezt nekem?

- Tegnap volt nálunk egy néni. Kedves volt velem, de amit beszéltek anyuékkal az nagyon nem tetszett.

- Mi történt? - félt a kócos hajú fiú.

- Azt mondta, hogy el fogunk innen menni - itt már keservesen sírt.

- Mi? - nem értette. Miért kéne elmenniük?

- Azt mondta, hogy apukám kapott egy álláslehetőséget Londonban. - Louis meg sem tudott szólalni. Csak figyelmesen hallgatott. - Anyáék elmondták nekem, hogy a néni lesz apa új főnöke. - megállt egy pillanatra, hogy kapjon levegőt, majd folytatta. - A néni még azt is mondta, hogy így sajnos nem járhatok majd ugyanabba az oviba., mivel az egész családnak Londonba kell költöznie. Így nem látlak majd Louis! - és ezzel bömbölni kezdett. Louis szorosan átölelve próbálta nyugatatni őt, de ő is sírt. Nem akart elszakadni egyetlen barátjától.

- Jajj nyugi. Minden jó lesz. Ne aggódj. Nem fogunk elszakadni! - mondta, bár nem tudta, hogy ez így lesz-e. Igaz, hogy még csak óvodás, de azt tudta, hogy London nagyon nagyon messze van innen.

- Megígéred? - nézett fel könnyes szemekkel az őt ölelő fiúra.

- Ígérem! - Louis adott barátja arcára egy puszit ígérete jeléül. - Na de figyi. Menjünk játszani és ne szomorkudjunk! Jó?

- Oké... - mondta beletörődve a fiú.

Louis nagyon örült, amiért anyja elengedte őt egyedül, mert most szeretett volna kettesben lenni barátjával. Azt érezte, hogy el fogja őt veszíteni, ezért minden egyes együtt töltött percet ki akart élvezni.

Amíg ketten voltak minden ott lévő mászókát, hintát vagy libikókát kipróbáltak és élvezték, hogy most egy kicsit szabadnak érezhették magukat. Nem mondta nekik senki, hogy ne mászannak olyan magasra a pókháló mászókán, mert leeshetnek. Nem szabták meg nekik.

Mikor Jay megérkezett a játszótérre a fiúk éppen labdáztak. A fiú Louis-nak dobta a labdát, mikor meglátta a nőt. Elkezdett rohanni felé. Majd mikor elé ért a karjaiba vetette magát.

- Szia Jay. - motyogta a sírdogáló fiú Jay pulcsijába.

- Szia Kicsim! Hé, mi a baj?

- El fogok menni... - zokogott.

- Mi, Miért? És hova mész? - kérdezősködött a nő. Harry ugyanazt elmondta neki is, mint amit Louis-nak mondott. Jay figyelmesen hallgatta végig. Louis azt gondolta, hogy Jay érti miért történt ez, ellentétben velük, ugyanis megértő és szomorú tekintettel tekintett barátjára.

- Semmi baj Kicsim! Nyugodj meg. Mikor hazaértünk átmegyünk Boo apukájával a szüleidhez és beszélek velük, hátha találunk valami megoldást. Rendben van Drágám?- kérdezte Jay.

- Jó...- felelte a még mindig halkan sírdogáló fiú Jay ölében.

- Na gyertek fiúk, induljunk! - és azzal elindultak haza. A két család háza egymás mellett volt.

Jay

Ahogy hallgatta a sírdogáló Harry szavait szíve összeszorult. Jól tudta mit jelent ez. Nem akarta ő sem elfogadni, mert nagyon szerette a Styles családot, ő sem akarta, hogy elköltözzenek, de tudta, hogy a pénz nagy úr.

- Sziasztok! - köszönt Anne miután kinyitotta a ház ajtaját, amin pár pillanattal ezelőtt kopogott Jay.

- Szia Anne! Bejöhetünk? Szeretnénk valamit megbeszélni veletek Robinnal. - mondta Mark, Louis apja. Amint Jay hazaért a fiúkkal, felküldte őket fia szobájába játszani, majd elmesélte férjének a történteket.

- Persze gyertek csak! Robin! - kiáltott fel férjének az emeletre. - Kértek valamit inni-enni?

- Nem kérünk, köszönjük.

- Jay! Mark! Sziasztok! - köszöntötte őket Robin a lépcsőn lefele jövet.

- Szia Robin!

- Mi a helyzet? - Markkal kezet fogot, Jay-nek meg adott egy puszit.

- Az, hogy Harry ma mesélt nekem valamit. Most Louis-val játszanak nálunk, ne aggódjatok! - mondta Jay.

- Renben. Nos szerintem üljünk le. - felelte Anne, majd mind leültek a nappaliban.

- Tényleg elköltöztök? - kezdte máris Jay.

- Hát kaptam nemrégiben egy remek állásajánlatot Londonban. Higyjétek el nem önszántunkból megyünk el, de nagyon jól fizetne, muszáj elfogadnom. - Felelte Robin. Érezhető volt a hangjában, hogy ő sem szívesen hagyja el Doncester-t.

- Én megértem, teljes mértékben. De nincs valami megoldás, hogy ne kelljen elmennetek? Nagyon hiányoznátok nekünk, és a fiúk szinte már összenőttek...- érdeklődött Mark.

- Jajj tudjuk. Ti is nagyon hiányoznátok, de ezt most muszáj. Mi még csak ki bírjuk, csak azt nem tudom, hogy a fiúk mit csinálnak majd egymás nélkül... - mondta elszomorodva Anne.

- Fiúk megjöttünk! Gyertek le a nappaliba! - kiáltotta Jay. Még egy kis ideig beszégettek a részletekről a kis Harry szüleivel, de sajnos nincs rá megoldás, hogy a fiúknak ne kelljen elszakadniuk egymástól. Mindegyik szülő nagyon szomorú volt a fiúk miatt.

Harry és Louis kézenfogva futottak le a lépcsőn a nappaliba pár pillanat múlva. Még látszott arcukon az előző játék izgalma, de amint meglátták Jay és Mark lehangolt arcát, a gyermeki mosoly lehervadt arcukról, mégis reménykedve mentek a szülők elé.

- Sajnálom fiúk... - mondta a Jay. 

Louis és Harry megtörve és sírva borultak egymás karjaiba. Nagyon sírtak. Kapaszkodtak egymásba, hátha azzal mégsem kell elszakadniuk. Nem akartak elválni. Legjobb barátok voltak. Egymáson kívül nem voltak barátaik. Jó, ott volt Louis-nak Boo Bear, meg Harry-nek Lily, a macskája, de sem a maci, sem a cica nem értek fel arra a szintre, amit jelentett egymásnak a két fiú.

Harry

Mióta kiderült, hogy nincs megoldás és el kell költözniük, Harry és Louis egy percre sem váltak el. Tényleg nem. Mindenhova együtt mentek, még a mosdóba is. Vagy Louis-nál, vagy Harry-nél aludtak. Rendszerint egymás karjaiban merültek el az álmok mély és végtelen tengerében. A fiúk szülei ezt nem bánták, tudták, hogy milyen nehéz nekik, nem akarták, hogy mégkevesebb időt tudjanak együtt tölteni, ameddig el nem költözik a Styles család.

2 hét telt el. Azóta egyszer elutaztak Londonba megnézni az új házat. Louis is ment velük. Harry-nek igazából tetszett a ház, de akkor sem akarta ott hagyni Doncaster-t sem Louis-t.
Robin már egy hete Londonban volt, hogy berendezkedjen és elkezdje a munkáját.

Ma van a költözés napja. Sok minden már az új házban van, szinte csak a ruhákat kell elvinni. Viszont a búcsúzás ma vár a két családra.

- Királyfi kelj fel! Ma még össze kell pakolnunk a ruhákat, meg ami kimaradt. - jött be fia szobájába Anne.

- Nem akarok elmenni Anyuu! Kérlek had maradjak Lou-val! - kérlelte anyját még félálomban Harry. Mióta meg tudta a hírt, miszerint költöznek, azóta minden álma csak barátjáról szól.

- Harry kicsim, tudom, hogy nem akarod itt hagyni, de sajnos muszáj édesem. De úgyis fogtok még találkozni. - mondta Anne miközben felhúzta a redőnyt.

- Akkor sem leszünk már együtt, nem tudunk majd anya. A Föld két másik végén leszünk majd. - szomorkodott tovább a már éber fiú.

- Kicsim, nem lesztek annyira messze egymástól. London nem a Föld másik végén van, csak párszár kilóméterre Drágám. Csak pár óra oda az út. Majd néha meglátogatjuk, vagy ő minket, jó? - kérdezte nevetve az anya. Imádja, hogy kisfia, bár még nem tud sokat a világról, mégis oly nagy beleéléssel tud róla mesélni.

- Jó, de az a néha, lehetne esetleg naponta? - próbálkozott be Harry.

- Jajj Kicsim! - nevetve mégis szomorúan ölelte magához a fiát.

- Menj csak Haz! Nézd Lou már ott vár téged! - mutatott Anne a játszótéren lévő padra, ahol 2 hete még -majdnem- boldogan nyammogták a banánt meg a kekszet. - Várj Kicsim, a kekszet ne hagyd itt! - szólt utána.

Harry, amint a padtól egy méterre ért, megtorpant. Hirtelen kapta el a szomorúság kicsi szívét.

- Szia Hazza! - Louis észrevette barátját. - Nézd, hoztam neked banánt! - mondta, majd felpattan és Harry elé sietett, aki mikor meghallotta, hogy legjobb barátja gondolt rá, elsírta magát.

- Naaa Harry! Ne sírj! Mi a baj?

- Nem akarlak elveszíteni! - ennyit tudott csak kinyögni könnyeivel küszködve.

- Én sem Hazzi. Nagyon nem. De figyelj, mi lenne ha most nem szomorkodnánk, hanem mennénk mondjuk.... hm... labdázni? - esett kicsit gondolkodóba Louis. Most még nem akart búcsúzkodni, az ráér később is. Most játszani akart Harryvel. Mégegyszer utoljára...

- Jó. Egyébként én meg hoztam neked kekszet. - Harry gyorsan letörölgette könnyeit, majd próbálta kiélvezni barátjával a maradék időt míg vele lehet, ameddig el nem szakítják őket egymástól.

Egy óráig csak játszottak. Most kivételes alkalommal meg volt engedve nekik, hogy minden játékot kipróbáljanak, amit csak láttak a játszótéren...hát ezt ki is használták, jó alaposan.

Hintáztak, libikókáztak, mászókáztak, labdáztak, fogócskáztak és még homokoztak is egy keveset, pedig az egyiküknek sem volt a kedvence, mert olyankor mindig koszos lesz a kezük és nem tudnak játék közben lopkodni a kekszből.

- Harry.- szólt Louis.

- Igen?

- Én...hajj szóval én nagyon... najó... nagyon szeretlek! - mondta ki végül félve. Mindig is tudták a magukról, hogy szeretik egymást, mert hát na, de még sosem mondta ki így egyikük sem.

- Istenem Lou! Én is nagyon szeretlek! - zokogva borult Louis karjaiba.

Perceken keresztül csak sírtak és kapaszkodtak egymásba. Nem akarták elengedni egymást, mert féltek, hogyha csak egy pillanatra is, de megteszik, akkor vége mindennek.

- Gyerekek lassan mennünk kell. - sajnos Anne-nek muszáj volt beleszolnia a szívszaggató pillanatba, mert hamarosan indulniuk kell. Könnyezett ő is.

- Anyu? - szólt Lou, mire Jay kérdőn nézett fiára. - Nem lehet mégis megoldani, hogy Harry ne hagyjon itt? Nem költözhet hozzánk, vagy nem mehetek én velük? - reménykedve názett anyjára, aki halkan sírdogált.

- Jaj Boo. Édesem, sajnálom de nem lehet. Mindkettőtöknek szükségetek van a családotokra, és nekünk is rátok. Sajnálom fiúk. - Jay és Anne szíve is összeszorult, ahogy szegény kis Lou még az utolsó percben is próbálkozott.

- De nekem Harry is a csakádom, igazad van anya, szükségem van rá! - jellentette ki határozottan, de szívében ott volt a fájdalom.

- Kérlek Anyu, nekem is szükségem van rá! - szólalt fel Harry is, de sajnos nem tudott vele sokat elérni.

- Tudom Szívem. Sajnálom. - válaszolt Anne lehajtott fejjel. Nem tudott segíteni a fiának.

- Harry kérhetek tőled valamit? - kérdezte Louis.

- Akármit!

- Kérlek soha ne felejts el! Ha majd egyszer nem is fogsz emlékezni a nevemre, vagy hogy hogy néztem ki, vagy a hangomra, akkor is legalább úgy emlékezz rám, mint a legjobb barátodra, aki nagyon szeret és hiányolni fog téged, ameddig élet az élet! - minden egyes szavát komolyan gondolta. - Megígéred?

- Megígérem Louis! De kérlek Te is ígérd meg nekem ugyanezt! Ne felejts el! Ha majd öreg nagypapák leszünk és már azt sem tudjuk, hogy mi a saját nevünk, kérlek gondolj rám néha. A legjobb barátodra, aki sosem fog elhagyni igazán, mert a szívének egy része nálad maradt.

- Megígérem Hazz!

- Megígérem! - mondták ki egyszerre egymás szemébe mélyen belenézve.

- Gyere Harry kérlek, nem tudom ezt tovább nézni. - szipogott egyet Anne. - Louis, Jay vigyázzatok magatokra nagyon!

- Úgy lesz! - mondta Jay.

Harry elindult anyjával haza felvenni a bőröndöket, de Louis is követte őket, Harry-t nem zavarta, sőt kézenfogva mentek vissza a házhoz.

Robin hazajött a mai napra, hogy segítsen még az utolsó csomagoknál. Amíg ő a bőröndöket és a kimaradt dolgokat rakta be a kocsiba, addig Anne és Jay még kávéztak egyet, a fiúk pedig Harry szobájában voltak.

- Egyszer írok neked egy dalt. És az lesz a címe, hogy If I could fly. Majd megtanulok repülni és akkor visszarepülök hozzád a világ másik végéről. Mit szólsz? - vázolta terveit Harry.

- Nagyon örülnék neki. Én meg majd egy olyan dalt írok, aminek az lesz a címe Too Young. Olyanok vagyunk most is. - nevetett fel.

- Kisfiam! Indulnunk kell! - kiáltott Robin. A fiúl összenéztek és tudták, hogy mi fog most következni.

Mindkét család kint állt a ház előtt.

- Lou! Nagyon fogsz hiányozni! Nem tudom, hogy leszek meg a legjobb barátom nélkül, de majd kibírom valahogy.

- Harry! Nekem is nagyon fogsz hiányozni. De most megmondom neked, hogy sosem fogjuk elhagyni egymást egészen. Az én szívemnek is egy része nálad maradt, már nem adhatod vissza, de nem is akarom, hogy visszaadd.

- Betartod, amit ígértél? - kérdezte Harry kisujját Louis felé tartva könnyezve.

- Megígérem! Te is? - a kék szemű fiú bakasztotta kisujját Harry-ébe.

- Megígérem! - és rántottak egyet kezükön a szövetség jeleként.

- Van még valami, amit megígérhetek, mégpedig, hogy fogunk még találkozni az életben, ebben biztos vagyok! - mondta Louis könnyeivel küszködve.

- Szeretlek Louis! - Ölelte meg a göndör hajú a barátját.

- Szeretlek Harry! - válaszolta.

- Gyere Harry! - intett Robin fiának, hogy szálljon be az autóba.

Harry beült az autóba, ami elviszi őt Londoba. Anne és Robin is beszálltak, de a kocsi még nem indult el. A fiú ezt kihasználva még egyszer visszanézett barátjára.

- Szia Lou!

- Szia Haz!

És azzal a zöld és a kék elszakadt egymástól. Onnantól kezdve nem láttak tisztán, bár a fiúk ezt nem tudták. Ám ez 13 év múlva, szeptember 3.-án megváltozott. Minden újra tiszta lett.

Sziasztok!

Nos, itt van az új rész, remélem tetszik!  <3