Louis

Sosem volt egy túlzottan félénk típus. Legtöbbször ki mondta, amit gondolt. Viszont mikor a bántalmazások áldozata lett, visszahúzodott. Egy vastag magas falat húzott maga köré, melyen kizárólag családját és Liam-et engedte be. Liam végig ott állt mellette, mindig visszaszólt az osztálytársainak, mikor piszkálni kezdték Louis-t. Tőle Simon és Stan igazából féltek, így őt nem bántották soha.

Mikor Liam megtudta, hogy Jay költözni akar, végtelenül szomorú lett, de ő is tudta, hogy Louis-nak így lesz a legjobb, ugyanis azt is tudta, hogy Simon-ék nem fogják békén hagyni Louis-t. Barátjával megbeszélték, hogy a távolság nem szakíthatja szét őket, minden nap fognak beszélni, és ha lehetséges minden hónapban meglátogatják egymást, egyszer Louis Liam-et, egyszer fordítva.

Louis szülei még évekkel ezelőtt elváltak, de jó viszonyt ápolnak mai napig. A fiú egyszer egy héten anyjával volt, következő héten apjával. Ez így volt régóta. Néha kicsit zavarta a költözködés, mert alapjáraton anyjának "ítélték őt oda" a bíroságon. De mivel nagyon szerette apját, elfogadta ezt, sőt még örült is, mert lehetne sokkal rosszabb helyzetben is. Apja beleegyezett a költözésbe, azzal a feltétellel, hogy amikor Louis visszautazik Doncaster-be , töltsön nála legalább pár napot, és csak aztán menjem Liam-hez. Ez mindenkinek megfelelt, bár Louis ugyanannyira hiányolni fogja apját is, mint Liam-et.

- Hogy van a fejed, Lou? - kérdezte Jay a reggeli közben.

- Oh már nem fáj magától, csak ha hozzáérek, szóval sokkal jobban.

- Jól van Drágám! Na nyomás a suliba! El ne késs az első napodon! - pirított rá fiára.

- Oké, Anyu. Szeretlek! - arcon puszilta Jay-t, majd az ajtó felé vette az irányt.

- Figyelj Kicsim! Tudom, hogy félsz, de nem kell. Nem fognak újra bántani, nem engedem. És ott lesz Harrry is, szerintem barátok lesztek egyhamar. - bíztatta mosolyogva Jay.

- Hát remélem. Na, mostmár tényleg elkések! Legyen szép napod! Puszi! - köszönt el Louis, majd elindult az iskolába.

Kicsit bízott abban, hogy esetleg pont egyszerre indulnak majd a fiúval, úgy legalább nem kellett volna egyedül bemennie az új terembe. Meg ismerkedhettek is volna az úton. De nem volt szerencséje.

Út közben eszébe jutott a látomása. Ő maga sem hitte el, hogy látomása volt, de máshogy meg nem tudta volna megmagyarázni. Tegnap délután történt. Éppen a közeli erdőben volt, az volt a kedvenc helye egész Doncaster-ben. Gyönyörű volt az egész, tele ágaskodó fákkal és gyöynörű virágokkal. Éppen a kedvenc virágához ment "búcsúzkodni", mikor megremegett a keze és bizseregni kezdett egész teste. Nagyon megilyedt, nem tudta mi ez, és hogy mit kéne tennie. Egyik pillanatról a másikra, hirtelen egy üzletben találta magát. Nem tudta milyen üzletben, amíg meg nem érezte a friss péksütemények illatát. Azonban a sütik illatához keveredett még valami. Egy olyan illat, mely elkábította. Nem a sütikből jöttek, ez más volt, egészen más. Kinyitva szemét, kereste az illat forrását, mikor megpillantott egy fiút. A fiú amint ezt észre vette, belefúrta tekintetét Louis-éba. Louis onnantól semmi mást nem látott, csak a varázslatos zöld szempárt. Mélyen Louis retinájába égett, mert végtelen szeretet és gondoskodást látott azokban a gyönyörűségekben. Rabul ejtette a fiút a zöld szemű, göndör hosszú hajú tündér. Pislognia kellett, s ezzel eltűnt szeme elől a csoda, amit látott. Nem hitt benne, hogy van másik világ ezen kívűl, vagy bármi hasonló, ezért eldönötte, hogy ez látomás volt.

A zöld szemeket látta maga előtt, akárhányszor csak lehunyta a szemét. Nem is akart másra gondolni. Azt gondolta, hogy soha többé nem látja a kábító szempárt, így kiélvezte látványát, ameddig még emlékezett rá.

Amint beért az iskolába, egyből az igazgatóhoz indult, mert egy, egyedül azt tudta, hogy hol van. Kettő, valahonnan meg kellett tudnia, az órarendjét, meg a hogy merre kell mennie.

- Jöjjön! - kiáltotta ki a férfi, miután Louis illedelmesen kopogott. Lassan benyitott.

- Louis igaz? - kérdezte Mr. Jefferson.

- Igen Uram, Jó napot! - köszönt a megszeppent fiú.

- Szervusz Fiam! Köszöntelek iskolánkban! Remélem jól fogod érezni itt magad! - mondta miközben elvette az asztaláról Louis órarendjét.

- Tessék Louis! Az órarended. Gyere, megmutatom merre kell menni az első órádra, - egy pillanatra az órarendre nézett - ami biológia lesz. - mondta mosolyogva.

Louis ott állt a csukott ajtó előtt, várta, hogy Mr. Jefferson kinyissa majd bevezesse őt a terembe.

- Jó napot, Mr, Scott! Meghoztam az új tanulót. - mondta és azzal betessékelte a fiút a terembe, és már le is lépett. Így Louis ott állt tehetelenül.

- Ha jól tudom, Louis Tomlinson vagy, ugye? - kérdezte Mr. Scott. Louis bólintott. - Rendben, akkor mutatkozz be pár szóban kérlek!

- Öm....Sziasztok! Louis vagyok. Pár napja költöztem ide anyukámmal Doncaster-ből. Eddig oda jártam suliba. Szeretek focizni és..... ennyi. - kissé kínosan érezte magát, nem igazán nézett új osztálytársaira. Annyit viszont látott szeme sarkából, hogy a padok sorokban vannak elrendezve, szorosan egymás mellé helyezve.

- Rendben Louis. Akkor ülj le valahova.. áhh Harry másik oldalán van az utolsó szabad hely. Menj, foglalj helyet! - Harry felé mutatott.

Végre osztálya felé nézet, azon belül is Harry-re. És... el sem hitte, mit lát, illetve kit. A fiút a látomásából. Nem tudta felfogni hogy lehetséges ez. Ez egyszerűen hihetetlen. Látomása volt az új osztálytársával, az új szomszédjával, az új padtásával, úgy, hogy még soha életükben nem találkoztak. Harry arca ugyanúgy nézett ki, mint a fejében, kivéve a szemeit. Azok, ha ez lehetséges, még szebbek és varázslatosabbak voltak. - A tündérem - ennyit tudott kinyögni, de senki nem hallotta ezt rajta kívűl.

Harry lefagyva ült ott, nyitott szájjal. Louis nem tudta ezt mire vélni, de bízott benne, hogy nem valami rossz miatt meredt le. Mellette egy szőke fiú ült, aki csak Louis és Harry közt kapkodta a tekintetét.

Tett előre egy lépést, hogy valahogyan kirángassa magát a sokkból, de lábai megremegtek. Újra itt volt a bizsergető érzés. Nem akarta, mert jó első benyomást szeretett volna hagyni az osztálytársaiban, ezért nem jött volna túl jól, ha itt jön rá a rosszullét. De nem tudott parancsolni neki. Teste felett átvette az irányítást. Érezte, hogy mindjárt elájul. Már csukódtak le a szemei, mikor az utolsó kép, amit látott, Harry volt, ahogyan ő is ugyanolyan állapotba került, mint Louis. És mindketten elájultak.

Harry

Reggel izgatottan ébredt, ugyanis már várta, hogy megismerje Louis-t. - Időközben megtudta, hogy így hívják.- Várta, hogy lássa hogy van a fiú a tegnapi baleset után. Aggódott érte.

- Niall, neked még nem is meséltem. Lesz egy új osztálytársunk. Ő költözött be tegnap az anyukájával a szomszédba. - mondta Harry barátja felé fordulva, aki éppen a kajáját ette.

- Na ez tök jó. Biztos jófej lehet. - elmélkedett miközben letörölte szájáról a majonézt.

- Az anyja annyira kedves volt velem, máris nagyon megkedveltem. Akkor a fia sem lehet egy szörnyeteg.

- És volt azóta valami a látomás dologgal? - váltott témat a szőke fiú.

- Igen Ni. Tegnap kinéztem az ablakomon és megint rámjött a bizsergető érzés, de látomásom most nem volt, pedig szívesen láttam volna azt a szempárt újra. Bár tudom, hogy sosem fogom viszont látni...- mondta kicsit szomorúan.

- Hát sajnálom haver!

És épp mikor befejezték a társalgást, kopogást hallottak az ajtón. Az igazgató volt. Azt mondta, hogy meghozta az új diákot. Tudta, hogy most végre megismeri új szomszédját, és remélhetőleg barátok lesznek. Azonban a következőre nem számított.

- Az angyalom - mondta olyan halkan, hogy csak ő hallotta. Az angyal a látomásából. Nem hitt a szemeinek. Ez hogy lehetséges? Nem. Ez nagyon furcsa. Mégis hogy lehetséges, hogy egy olyan ember szerepelt látomásában, akit eddig soha nem látott, de most itt volt. Nem tudta elhinni. Egyszerűen lefagyott, a döbbenettől leesett állal. Csak a fiút látta, semmi mást sem maga körül. És a szemek. A gyönyörű kékségek szintén döbbenettől csillogtak, amit Harry nem értett. Louis. E név, mely annyira tetszett neki.

Csak egymást nézték, és minden megszűnt körülöttük. Harry nem is tudta, hogy ezt vajon mennyi ideig csinálták. Arra lett figyelmes, hogy Louis lép egyet előre, majd megtántorodik. Eközben újra jött a bizsergető érzés. Ne. Miért pont most?  De várt egy pillanatot. Ez most nem olyan bizsergés volt, mint az előzőek. Ez csak a hasában volt. Ez lenne a pillangó effektus? Gondolta, majd látta, ahogy Louis szemei csukódni kezdenek. Megilyedt. De nem volt túl sok ideje erre, ugyanis vele is pont az történt, ami a kék szeművel. Elájultak.

- Harry hallasz? - hallotta Mrs. Jonhs hangját. Gyengéden megütögette a fiú arcát. - Gyerünk Harry, nyisd ki a szemed kérlek!

- Jól vagyok Mrs. Jonhs, köszönöm! - a kedves, idősödő asszony segítette Harry-t felülni.

- Biztos kedvesem? Elájultál. Nem ütötted meg magad? Nem fáj a feled? - aggodalmaskodott.

- Nem, nem fáj semmim. Tényleg jól vagyok. - egy halvány mosolyt  kényszerített arcára.

- Jól van. A másik fiú még nem ébredt fel. De mi történt veletek?

- Hát tudja, azt én is szeretném megtudni!

- Milyen érdekes, hogy másodpercre pontosan egyszerre ájultatok el. - a fiú erre nem tudott mit mondani, így csak vállat vont. Körülnézett a szobában. Rég járt már itt. Utoljára 10. osztály végén. Akkor még bántották, és már muszály volt eljönnie ide, mert már alig bírt mozogni. 2 éven át elég gyakran látogatta meg a hölgyet, és ez alatt megszerette őt, de sosem mondta el neki mi történt, amiért ápolásra volt szüksége. Nem merte, félt, hogy a bántalmazói megtudják, és mégjobban szét fogják verni őt. Viszont egyszer már nem bírta tovább. A sérülései olyan súlyosak voltak, hogy belső vérzése lett, amiért korházba is került. Ott már nem tudott mit kitalálni sem, elmondta, hogy 2 éve bántalmazzák őt. A tetteseket azonnal kicsapták az iskolából.

Kicsit átrendeződött a szoba mióta utoljára itt járt. Például 2 ágy volt bent, nemcsak 1, mint akkor. Ránézett a másik ágyra mellette. És újra meglátta a Őt.

- 10 perc és visszajövök Harry, csak el kell intéznem valamit. - a hölgy nem várt választ, már fordult is ki az ajtón. Harry örült neki, mert így fel tudja talán dolgozni mi történt.

Nézte a fiút. Gyönyörű volt. Még békésen aludt. Arca nyugodt, de egyszerre aggodalmas is volt. Vonásai tökéletesek. Kis pisze orra, kiemelkedő arccsontja, éles állvonala, hosszú fekete szempillái és kicsi bororstája volt. Barna haja kócos volt, úgy mint a látomásában is. Olyan szívesen beletúrt volna, olyan selymes lehetett, de nem akarta még véletlenül sem felébreszteni. Egyedül azt sajnálta most ebben a helyzetben, hogy nem láthatta kék szemeit csukott szemhéjától.

Louis arca, melyet most jobban megvizsgálhatott, megihlette őt. Nem volt nála a dalos füzete, de le kellett írnia mielőtt elfelejtette volna ötletét. Így előkapta telefonját és elkezdte leírni a sorokat a jegyzetek közé. Kissé belemerült, csak úgy jöttek belőle a szavak. Néha ránézett a fiúra, mely egyből eszébe juttatott még néhány szót. Belefeldkezett, hogy nem egyedül van a szobában, így nem vette észre mikor Louis felébredt.

- Öm szia! - köszönt zavartan a kék szemű. Harry úgy megilyedt, hogy majdnem eldobta a telefont. Gyorsan elmentette az írtakat, majd a fiúra nézett. Végre újra meglátta a szempárt, és az újra elbűvölte, de eszébe jutott, hogy válaszolni is kéne talán.

- Szia! Öm... hogy vagy?

- Hát a fejem fáj egy kicsit. Tegnap volt egy kis...- a göndör félbaszakította - baleseted. Tudom, ezért nem jöttetek át hozzánk vacsorára. Harry vagyok. - remegve nyújtotta kezét a kócos felé. Mindent azonnal el akart mondani neki és megölelni az angyalt. Ezt érezte. De nem tehette, akkor biztos nem lesznek barátok, ha így letámadja a fiút. És valószínűleg Louis bolondnak is nézte volna őt.

- Louis - mondta egy kis mosollyan az arcán, aztán elfogadta Harry kezét. Az érintkezésre mindkettejük keze bizseregni kezdett. De nem engedték el egymást egy darabig. Kezük melegséget árasztott magából. Közben mindketten egymás tekintetébe fúrták a sajátjukat.

Louis is elakart mondani mindent, de ő sem merte. Félt, hogy mi lehet a következménye. Meg akarta ismerni a göndör fiút, és ha elmondaná esélye sem lenne.

- Rendben fiúk! - lépett be az ajtón Mrs. Jonhs. A két fiú azonnal elkapta a kezét a másiktól. - Sajnos sokáig ki voltatok ütve, hogy miért, azt még mindig nem tudom, mert semmi fizikai okát nem látom. - Mindketten elpirultak és lehajtották fejüket. - Mivel már csak kettő órátok lenne, ami lyukas, utána meg testnevelés, így hazamehettek. - mondta kedvesen. - Ha bármi tovább baj lenne, esetleg fáj valamitek vagy szédültök, menjetek el a házi orvosotokhoz! Rendben?

- Úgy lesz! - mondta Harry. - Rendben! - mondta Louis.