- Gyere már Haz! Láttad, nem történt semmi. Valószínű nem a fotel miatt volt. Látomásod volt. Ennyi. Majd egyszer megtudod miért. - mondta Niall, miközben kifizette a péksütiket. - Na menjünk haza. - és azzal kiléptek a helységből.

Harry kezdte elfogadni, hogy látomás volt. Nem fogja többé látni a fiút. Elszomorította, de nem állhat meg a világ emiatt.
Elindultak hazafelé. A fiúk egymással szemben laktak. Mikor Harry meglátta a szomszéd ház melletti furgont és utánfutót, egyből tudta mi történt. A melletük lévő házban egy éve nem lakott senki, miután Anderson-ék kiköltöztek. Niall-lel elköszöntek, majd a göndör a szomszéd ház ajtajához ment köszönteni az új lakókat. Bekopogott és szinte azonnal kinyílt az ajtó, gondolta, hogy biztos most pakolnak be. Egy kedves ábrázatú, alacsony nő állt előtte, barátságos mosollyal az arcán.

- Jó napot kívánok! Harry Styles vagyok a szomszédból. Csak gondoltam köszönök. - mondta szégyellősen, de úgy érezte máris kedveli a kedves mosolyú asszonyt.

- Szia Harry! Johannah Deakin vagyok! De hívj nyugodtan Jay-nek! Örülök, hogy megsimerhetlek! - mondta még mindig mosolyogva Jay. - Gyere csak beljebb!

- Rendben Jay. Köszönöm! És miért költöztek ide? - kérdezte Harry, gondolta, hogy nem csak egyedül jött Jay, sok cuccot látott kint.

- Ezt nem szabadna elmondanom neked, mert valószínű a fiam nem örülne neki, de úgy érzem bízhatunk benned. - elhalgatott egy pillanatra majd a fiúra mosolygott és folytatta. - A fiamat sokat bántalmazták és zaklatták az előző iskolájában. Azt mondta nekem, hogy nem baj, túléli, de tudtam, hogy szenved és csak a legjobb barátja miatt akart ott maradni Doncaster-ben. - mondta szomorúan, majd felnézett a fiúra. - Tudtam, hogy egy darabig rossz lesz neki Liam nélkül, de még mindig jobb, mintha bántanák. Így hát eljöttünk.

- Hát először is el kell, hogy mondjam, nagyon megtisztelő, hogy élvezhetem bizalmát 2 perc ismertség után, nem fogja megbánni! - biztosította a nőt. - És sajnálom a fiát. Tudom milyen érzés ha bántanak...- vallotta be.

- Csak nem téged is bántanak? - aggódni kezdett a fiúért.

- Csak bántottak. Régebben, de ma már csak néhány bántó szót kapok, megunták, hogy nem tudnak kifogni rajtam. - nem tudta miért mondta el mindezt egy idegennek ilyen gyorsan, de megbízott benne, érezte, hogy nem lesz baja ebből.

- Sajnálom Kicsim! - óvatosan megölelte a fiút. Harry-nek jól esett a becézés meg az ölelés is, amit egyből viszonzott.

- Jól van, nekem mennem kell, még sok leckém van holnapra.

- A pár utcányira lévő gimnáziumba jársz?

- Igen. - mondta egyből. Nem értette ez miért fontos.

- Ez remek. A fiam is oda fog járni holnaptól. Sőt lehet, hogy osztálytársak is lesztek. - csillant fel Jay szeme, hogy lehetséges máris lesz a fiának egy új barátja, ha minden jól alakul.

- 12/D osztály? - kérdezte a zöld szemű, remélve, hogy a válasz igen lesz, mert ha az anyja ennyire rendes, a fia sem lehet sokkal másabb.

- Igen! - vigyorgott a nő.

- Hát akkor holnap találkozok vele is. Szertintem jól kijövünk majd, már várom a találkozást! Örülök, hogy meg ismerhettem! Viszlát!- intett egyet egy kedves mosoly kiséretében, majd kilépett az ajtón és indult is a szomszéd házba.

- Szia Harry! - kiáltott utána mosolyogva.

- Anyu, Apu! Megjöttem!- kiáltott a házba, miközben levette csizmáját és pulcsiját.

- Szia Királyfi! Milyen napod volt? - jött a konyhából a hang.

- Nem volt rossz. Niallel megint elmentünk a pékségbe, és az a kakaóscsiga tényleg nagyon jó. - emlékezett vissza a göndör, tényleg jól csinálják. - Aztán mikor hazaértem, láttam a furgont a szomszéd háznál, és gondoltam beköszönök nekik. Jay egy kedves nő, aki fogadott, nagyon megkedveltem. És osztálytársak leszünk a fiával. - mondta izgatottan.

- Oh tényleg? Én is köszöntem neki, megbeszéltük, hogy ma átjönnek vacsorára a fiával. - mosolygott.

- Nem is mondta nekem... Na mindegy. És neked milyen napod volt? - kissé csalódott lett.

- Nekem sem volt rossz Kicsim! Bár pont a műszakom végén volt egy veled nagyjából egyidős fiú, aki rosszul lett, megerőltette magát, annyit pakolászott. Elájult és mikor elesett beverte a fejét. - mesélte szomorúan Anne.

- Oh jajj, szegény. És tudsz va...- félbeszakította anyja telefonjának csörgése.

- Bocsi Haz! Haló?....Igen. .... Jaj Istenem, tényleg? - Harry megrémült. - Uh jól van akkor. ... Nem, dehogy, semmi baj. Majd máskor. ... Tényleg semmi gond, pihenjen csak. ... Szia, jobbulást neki! - és azzal letette, majd fiára nézett szomorúan.

- Az a fiú, aki rosszul lett, ő Jay fia. Azt mondta, hogy az apjánál pakolta öszze a cuccait, mert külön élnek. És a fiú rosszul lett. - Harry lefagyott. Hirtelen nagyon elkezdett aggódni a fiúért, akinek még csak a nevét sem tudta. - Jay-t éppen az előbb hívták, miután elmentél tőlük. Azért hívott, hogy lemonjda a vacsorát. De az orvosok pár órán belül kiengedik a fiút, mert nincs komolyabb sérülése, csak egy púp a fején. Így holnap megy iskolába, viszont ma pihennie kell.

- Persze, hogyne. Nehogy bármi baja legyen! - mondta gyorsan a fiú, de azért elszomorodott.

- Na jól van. Egyél valamit, ha éhes vagy, aztán mehetsz a szobádba. Én megyek kicsit ledőlök. - és azzal sarkon is fordult, miután adott egy puszit fia arcára.

- Várj Anyu! Apu hol van? - szeretett volna köszönni Robinnak.

-  A dolgozóban! - hallotta a választ már a hálóból.

- Szia Apu! Hazaértem. - bement a dolgozó szobába.

- Szervusz Fiam! - ölelésbe vonta fiát. - Miújság?

- Nem sok minden, csak köszönni akartam!

- Jól van, örülök, hogy itthon vagy! Menj csak! - és Harry már ment is a szobájába.

Leült a földre és hátát az ágynak támasztotta. Kezébe vette gitárját, és csak elkedzte pengetni a húrokat. Nem egy tanult dallamot játszott. Úgy mozgatta ujjait a húrokon, ahogy csak jött neki. Nem akart szabályt alkotni a hangoknak, csak szívéből játszott. Nem tudott másra gondolni, csak azokra a gyönyörű kékségekre. A szemekre, melyek még mindig fogságban tartották őt. Akárcsak egy különleges szín, vagy kép, egy szem elé táruló látvány, vagy igazából bármi más, melyről az ember nem tudja levenni a szemét, mert az fogságba ejtette őt, pont úgy, mint madarat a kalitka. Szabadság. Fontos volt Harry számára, azonban nem bánta, hogy most az a kék szempár ragatta el őt. Nem mintha menekülni akart volna előle. Nem. Végtelenségig tudott volna gyönyörködni benne. Éppen ezért fájt neki, hogy soha többet nem fogja látni, még csak a képzeletében sem.

Óh, hogy mekkorát tévedett, azonban ő ezt még nem tudta...

A kék szemek ihletet adtak neki a következő dalához. A dal címét már a legelején tudta, hogy mi lesz. Leírt néhány sort, amit legelőször kigondolt. Nem akart változtatni rajta, tudta, hogy úgy lesz tökéletes. A dallamot is, mely szívéből szólt, leírta, majd a kis dalos füzetét elrejtette fiókjában.

Megírta a háziját, megtanult. Lement kicsit beszélgetni családjával. Időközben anyukája is felkelt. Nagyrészt szokásos témákról volt szó kivéve egyet. Gemma megemlítette, hogy mikor jött haza, látta a szomszédokat lassan besétálni a házukba. Harry felkapta a fejét. Nagyon érdekelte hogy lehet a fiú. Nem értette miért, hiszen még nem is találkoztak. De hatalmas aggodalmat érzett. Nem mutatta ki családjának érzelmeit. Inkább elköszönt, mert már álmos volt.

Ez alkalommal zuhanyzás közben, úgy ahogy szokta, dalszövegen gondolkodott. A nemrég elkezdett dalához eszébe jutott még néhány sor. Miután végzett a fürdőben teendőivel, futott a szobályába felöltözni pizsibe. Sietett, nehogy elfelejtse az újabb sorokat. Gyorsan leírta füzetébe, majd átfutotta szemével az eddig kész szöveget. Nagyon tetszett neki, és büszke volt magára, amiért szerinte ilyen jó dallamot és szöveget hozott ösze. Eldöntötte, hogy eljátsza gitárjával mégegyszer, de ezúttal énekli is hozzá a kész sorokat.

Elkezdte és ahogy a közepéhez ért, kipillantott az ablakon. Meglepődött, a szomszéd házban égett a vilany az egyik emeleti szobában. Tudta, hogy mátol már nem áll üresen az épület, de egy pillanatra furcsa volt neki. Nézte még egy darabig a kis fénycsóvát, majd hirtelen az ismerős bizsergető érzés szánkázott végig a testén. Mozgolódni kezdett a kellemetlen érzéstől. Próbált úrrá lenni rajta, de nem sikerült. Kénytelen volt újra hagyni, hogy történjen, aminek történnie kell. Nem gondolkodott. Még az sem jutott eszébe, hogy talán újra láthatja az angyalt. Csak próbált megnyugodni.

Hiába volt ugyanaz az érzése most, mint akkor a pékségben, most nem történt meg, ami a múltkor. Szinte egyből, magátol elmúlt a tehetetlenség érzete, mikor szorosan összezárta szemeit. Most mivan?  gondolta magában. Nem értette, hogy most miért nem történt ugyanaz, mint a pékségben. Elszomorodott mikor rájött, hogy így nem láthatta az ő kékségeit, a csodás fiút.

Annyi mindent nem értett már, hogy kezdte ostobának érezni magát, hogy miért nem képes rájönni, mi történik vele. Pedig ezzel nem volt semmi baj, sőt. Általában nem gyakran történik ilyen az emberrel, ő pedig próbálta megérteni, de ez nem sikerülhetett neki egy bizonyos ember nélkül, akit még nem ismert, de már agódott érte. Hogy a történtek megértése nem sikerülhet neki a bizonyos személy nélkül, azt még nem tudta.

Lassan felkelt a földről és bemászott az ágyába. Azt hitte nem lesz könnyű elaludnia ezek után, de tévedett, ugyanis amint behunyta a szemét, szinte azonnal az álmok tengerébe merült.

Louis

Első nap a suliban. Félt egy kicsit, hogy mi lesz ma. Félt, hogy a többiek, majd gonoszan fogadják, mert befurakodik a megszokott közösségükbe. Félt, hogy nem talál majd barátokat és egyedül lesz, de attól félt a legjobban, hogy majd itt is bántani fogják őt. Az előző iskolájában rendszeresen verték, Pontosabban  csak 2 fiú, Simon és Stan, de a többiek sem hagyták nyugton, ők undorító szavakkal bántották a fiút. És akkor eszébe jutott egy ilyen eset.

- Na, kit látnak szemeim? A suli mocskos kis buziját. - nevetgélt gúnyosan Simon.

Louis meleg volt. Sokiág próbálta tagadni, aztán titkolni. De egy napon Simon meglátta, hogy a fiú telefonján egy meleg zászló a háttérkép. Attól a naptól kezdve zaklatta őt Simon folyamatosan, Stan párn nappal később csatlakozott hozzá. A kék szemű fiú próbálta letagadni, és azzal magyarázni a képet, hogy ő csak fontosnak tartja elfogadni a másságot. Így fogalmazott, ellenben ezzel 2 gond is volt. Nyilván egyrészt a fiú ezzel menteni akarta magát, ami nem jött össze. Másrészt ez nem másság. Attól még ő is ugyanolyan ember, mint Simon vagy Stan -bár nem igazán gondolta őket túl emberinek, azok után, amit műveltek vele- nem szabad ezt 'más' dologként felfogni, ő így gondolta mindig is. Pontosabban fogalmazva tehát, ő azt vallotta, hogy fontosnak tartja elfogadni ezt is. Ez teljesen normális dolog mamár. Azt viszont nagyon sajnálja, hogy még mindig vannak olyannyira befordult és konzervatív emberek, akik képesek csak azért megverni valakit, mert az ellenkező nemhez vonzódik.

Szülei egyébként remekül fogadták a dolgot, mindketten tudták már rég. Liam meg... igazából ő döbbentette rá Louist, mikor azt kérdezte tőle, hogy kit tart vonzónak az évfolyamból. Louis akkor nem mondott senkit, mert lesokkolt. Észre vette magán, hogy a lányokra még csak rá sem nézett. Liam büszke volt magára, mikor rávezette barátját. Általános óta a legjobb barátok. Nagyon szerették egymást, testvérként néztek a másikra.

- Hagyj békén, Simon, kérlek! - bár tudta, hogy nemleges választ fog kapni.

- És mégis miért, Louis? Hogy nyugodtan megnézhess magadnak, mi? - kérdezte undorral az arcán.

- Nem, olyat sosem tennék. Nem vagy épp az esetem. - Louis tudta, hogy nem kéne így viselkedni, mert csak neki lesz rosszabb, de ezt akkkor sem hagyhatta ki.

- Mit mondtál te ki buzeráns? Pedig örülhetnél nekem. - és azzal Louis mellé léppet, és beleütött egy erőset a fiú hasába, mire az összegömböjödve rogyott a földre.

- Szánalmas vagy! Senki sem fog téged szeretni, mert nem létezik ember a földön, aki  olyan elbaszott, mint te vagy!  - erősen rúgdosni kezdte a már zokogó fiú oldalát. Akkor megjelent Stan is.

- Nocsak Simon, csak nem a kis boxzsákunkba futottál bele? - ő is rúgdosni kezdte szerencsétlent. Ekkor a többiek - Ez az srácok, verjétek szét azt a mocskot!

- K-kérlek, ha-hagyjátok abb-ba! - dadogta sírástől vöröslő szemekkel. A fiúk még hármat-hármat rúgtak belé fejenként, majd nevetve magára hagyták. Louis csak próbált valahogy felülni és lenyugodni, ám oldalába nyilaló fájdalom megakadályozta őt ebben. Lassan lecsillapodott és újra kapott levegőt. A mosdóban gyorsan megmosta arcát, majd elkezdett a terme felé sétálni, mutatva, hogy minden rendben, ám ez közel sem volt így. Összetört.