Elkezdés: 2020 június 02.

Hulla fáradtan érkeztem meg a felderítőkhöz. Egész este nem tudtam aludni, szinte képtelen voltam, csak fel-le járkáltam a lakásban.
Már mindenki csinálta a mai teendőit, mikor én beestem az ajtón. Nagyot sóhajtva néztem körül és könyveltem el magamban, hogy ez is egy lesz a szürke napok közül.

- Hah? - lepődtem meg, mikor karon ragadva hurcolni kezdtek engem a folyosón. Az illetőre néztem és meglepődötségemet, mérges, unott hangulat vette át. - Hanji. Mit művelsz? - Kérdeztem, hagyva neki, hogy tovább hurcoljon.

- Valamit mutatnom kell neked. - húzott be az egyik helyiségbe, ahol egyből elengedett és a kupis asztalhoz rohant. Egy ideig a lapokat dobálta, meg a különböző tárgyakat, mire egy üvegcse a kezébe akadt. Boldogan felkiáltott, hogy "meg van" majd kezében szorongatva elém szaladt és az arcomba nyomta. - Idd meg! - húzta széles mosolyra a száját.

- Mi?! - néztem rá mérgesen. Utálom mikor kísérletezik és másokon próbálja ki. Hetven százalékban, mindig rajtam, és azoknak sosincs jó vége, még csoda, hogy élek. Hanji kísérletezett italai, hamarabb a föld alá tesznek, mint a titánok. - Még mit nem! - toltam el a kezét. - Már ezt egyszer megbeszéltük, hogy többé nem adsz nekem ilyen katyvaszokat! - mordultam rá és teljesen jogosnak éreztem a kiakadásom.

- De.. Kora-chan~- kérlelt szomorúan, mire én megmakacsolva magam, továbbra is nemlegesen megráztam a fejem.

- Emlékszel mi történt legutóbb? - emlékeztettem a múlt hónapban történtekre.

~

- Már megint ilyen hülyeségeket itatsz velem. A múltkoritól belázasodtam és a halálomon voltam, kezdem úgy érezni, hogy megakarsz ölni. - morogtam a székben ülve. Nem tetszik ez nekem, mikor elsőnek megengedtem, onnantól már nem volt megállás.

- Ez most teljesen ártalmatlan! - huppant le mellém, csillogó szemekkel. A pohárban lévő folyadékot élem tette és egy kicsit felém is csúsztatta. - És ne beszélj hülyeségeket, az én Kora-chanom soha nem bántanám. - mosolygott boldogan. Magamban vitatkozva néztem a pohárra és azon gondolkodtam, hogy megigyam vagy ne. Talán én lennék a világ legidiótább embere, ha meginnám....igaz? De ahogy rám néz azokkal a szemekkel, ha most megbántom...Fene a nagy szívemre!

- Ez az utolsó alkalom! - szóltam rá keményen, majd a már szinte émelyítően édes italt, letuszkoltam a torkomon.

Mivel egésznap nem történt semmi, ezért egyre boldogabban végeztem a dolgom. Úgy éreztem, hogy most talán Hanji valamit elrontott, aminek kifejezetten örültem, és azt kívántam, hogy ez a nap további részében is így legyen. Viszont, úgy tűnt a kívánságom, nem hallgatták meg.

- Kora? - sietett mellém Eren és amint ide ért leguggolt hozzám. - Mit keresel a földön?

- Föld. - abban a pillanatban csak ennyit tudtam kinyögni, mintha nem is én lettem volna. Teljesen be voltam zárva a gondolataimba, míg testem és cselekedeteim, minden bizonnyal Hanji szere, irányította. - Eren. - ragadtam meg a karját és rántottam le magam mellé, csak úgy. Magam se értettem miért csinálom. - Föld. - nyögtem ki továbbra is az értelmetlen szavakat.

- Segítsünk neki. - hajolt le hozzánk Armin. Teljesen a hátamra fordultam és az arca elé bukó, szőke tincseit kezdtem el piszkálni. A fiú arcára enyhe pír szökött fel és alig bírt megszólalni. Látszólag eléggé zavarba hoztam.

- Szőke. - ejtettem ki egy újabb szót, mintha egy gyerek lennék, aki most tanul meg beszélni. Mérhetetlenül szégyelltem magam abban a pillanatban és legbelül őrjöngtem, viszont továbbra sem voltam ura a helyzetnek.

- Mi történt veled, Kora? - állt fel mellőlem a barna hajú fiú. Én is felültem, hátam a hideg falnak támasztva és tekintettem rájuk vezettem.

- Morcos lány. - mondtam ki gondolkodás nélkül, amint megláttam Mikasat. Legszívesebben most arcon vágtam volna magam.

- Oi, kölykök! - hallottam a lépteket magam mellől, majd az illető meg is állt Erenék mellett. Az unott acélkék szemekbe néztem és már Hanji kivégzésén gondolkodtam, hisz ilyen állapotban lát a hadnagy, még az eddigieknél is jobban fog engem csesztetni. - Mi van itt? - kérdezte keményen, szúrós szemeit szorosan rajtam tartva.

- Kora.. - kezdett bele Eren, de nem is tudta, hogy mit is kéne mondania. - Nem tudjuk mi történt vele.

- Tch, szedjétek fel a földről. - biccentett felém, Erenéket figyelve, akik megindultak, hogy összeszedjenek.

- Még morcosabb törpe. - csúszott ki a számon. Ha eddig nem is, most nagyon őrjöngtem legbelül, el akartam szaladni nagyon messzire, ahol soha nem találnak meg. Ahogy ezek kicsúsztak a számon a két fiú ledermedt, még a Hadnagy gyilkos pillantásokkal méregetett és ettől a pillantástól a szer is menekülni kezdett a szervezetemből. Mielőtt bármi történhetett volna, Hanji futott be köreinkbe.

- Kora-chan~! - állt meg kifújva magát egy pillanatra majd azonnal leguggolt élem, mérhetetlen nagy boldogsággal. - Mond mit érzel! Sikerült? Hatott a-

- Pápaszem, ez a te műved? - szólt keményen a Hadnagy. Hanji már egy fokkal higgadtabban állt fel és fordult vele szembe.

- Kora beleegyezett. - mosolygott szélesen.

Másnapra, a lötty már nem keringett bennem, de az utóhatása nem maradt el. Azon a napon a Hadnagy, kitakarítatta velem az egész szállást és ami mégrosszabb volt, hogy többször a padlón kötöttem ki a fejfájás miatt. Akkor fogadtam meg, hogy soha többet nem fog ilyen történni.

~

- Már hogyne emlékeznék. - legyintett nevetve. Mérgesen figyeltem, ahogy semmibe veszi az akkori szenvedésemet. Nem is tudom hányszor éreztem azt, hogy ott és akkor megfogok halni. - De ez teljesen ártalmatlan. - változott meg a tekintette, talán egy pillanatra meg is ingott bennem valami, mikor elakartam fogadni, de azonnal észhez terítettem magam.

- Hanji, nem! - mordultam rá, majd az asztalhoz sétáltam. Kihúztam egy széket, amire leültem majd a papírokat kezdtem nézegetni. - Ez mind a Hadnagy munkája? - kérdeztem, egy újabb unalmas szöveggel ellátott, fehér lapot figyelve.

- Igen. Tegnap sem volt bent. - válaszolta Hanji, valamivel csörömpölve.

- Nem is tudtam, meg nem is figyeltem. - ásítottam egyet és letettem a lapot.

- Tegnap előtt este, el is utazott, miután kapott egy levelet. - tett le elém egy csészét, mire mérgesen ránéztem és mielőtt lekiabáltam volna, védekezően maga elé emelte a kezeit majd megszólalt. - Csak kávé, gondoltam jól esne. - mosolygott. Félve nyúltam a pohár füléhez majd a feketeségbe kortyoltam, melynek a szokásos keserű ízén kívül mást nem éreztem. - Tényleg, ha már itt vagy megkérlek valamire. - keresett elő, üres mappatartókat, majd elkezdte bele pakolni a papírokat. Csak szemöldökráncolva figyeltem, ahogy foglalkoskodik, hisz el sem tudtam képzelni mit akar már megint. Amióta Hanji a felettesem, a legtöbb munkát mindig én kapom. Persze ezekre nem mondok nem-et, mert nem is tehetem meg. - Most már biztos haza ért, te pedig úgy is arra laksz. - dobta le elém a már rendezett papírokat. Kikerekedett szemekkel ittam a kávém, félve, hogy már előre tudom mit is akar kérdezni, de azért az az apró remény még nem hagyott el. - Elvinnéd ezeket a Törpének? - kérdezte mosolyogva, míg én a kávémtól fulladozva dőltem előre.

- Hanji, erre nem kérhetsz meg! Tudod mennyire gyűlöl! - kiabáltam kétségbeesetten. Mióta ide kerültem egy szabályom van, egyetlen egy. Kerüld a Hadnagyot! Teljesen érezteti velem mennyire nem bírja a képem, és mindenért engem szid le, még ha a társaim is csinálják, akkor is én kapom a legnagyobb szidást és büntetéseket. Miatta utáltam meg a takarítást, nem mintha eddig szerettem volna.

- Ugyan, nem utál és az a pár másodperc nem fog semmit jelenteni, még a kezébe nyomod ezeket. - tolta elém a mappákat és akkor tudtam, hogy már nincs menekvés ez elől. Minden erőm összeszedve vettem magamhoz a Hadnagy munkáit és indultam ki az ajtón. - Köszi, Kora-chan~! - hallottam meg Hanji boldog hangját, miután becsuktam az ajtót. Első utam az udvarra vezetett, hogy beszéljek Erenékkel, akiket furcsa módon még ma nem láttam. Ezután neki kezdtem a teendőimnek.

*

Összeszorítottam a kezemben lévő mappákat, ahogyan az utcán sétáltam a késő délutáni órákban. Viszont, amint rá jöttem mit is csinálok, idegesen próbáltam elsimítani a gyűrődéseket. "Ha a hadnagy ezt észreveszi, nekem ott helyben elintézi a temetést". Sóhajtva hagytam abba a mappák simítását, hisz nem láttam értelmét. Hozzászokhattam volna már, hogy mindig kipécéz magának. Megerőltetve magam sétáltam tovább a Hadnagy házához és minden szituációt lejátszottam a fejemben, hogy most vajon mi be is fog bele kötni. Én pedig állni fogom a szavait, mert nem szólhattok vissza egy felettesnek.

Gyomorgörccsel léptem az ajtóhoz és csak álltam ott. "És ha megmondom Hanjinek, hogy nem volt rá időm? Jesszus, de beszari vagyok egy törpétől." Vágtam magam homlokon a gondolataimra.

- Esünk túl rajta. - emeltem fel remegő kezem, hogy kopogjak. Amint jeleztem, hogy egy nem várt vendég vagyok, pár másodperccel később ki is nyílt az ajtó, de amit láttam, nem tudtam eldönteni, hogy igazi vagy sem. Nagyra nyitott szemekkel és félig elnyiló ajkakkal figyeltem egy fekete hajú kisfiút, ahogy mosolyogva tágabbra nyitja az ajtót. "Egy gyerek van a Hadnagynál. Egy gyerek. Ez mindenképp életveszélyes a kisfiúra tekintve!"

- Oi, taknyos! Hova lettél?! - hallottam meg a Hadnagy ideges hangját, amire összeszorult a torkom. Egyáltalán nem jó pillanatban kaptam el, és még csak elsem búcsúztam a barátaimtól. - Ha megtalálak annak nem lesz jó vége!

A kisfiú, mutató ujját az ajkai elé emelte, majd a hátam mögé szaladt, lábaimat szorosan átölelve. Ennyi, tényleg ennyi volt. Én is, de ez a fiú is még olyan fiatal, ahhoz a halálhoz, ami bentről közelít az ajtóhoz. A Hadnagy unott egyben eléggé mérges és ideges tekintettel nézett ki az ajtó mögül. A félelmetes acélkék szemekbe néztem, amik miatt gombóc keletkezett a torkomban és képtelen voltam megszólalni.

- Mit keresel itt kölyök? - mordult rám, amire nehezen, de nyeltem egyet és már szólásra nyitottam a szám, de megelőztek.

- Biztos jöttek hozzám játszani, apa! - nevetett fel mosolyogva, ahogyan kilépett a hátam mögül a fiú.

- APA?! - néztem a gyerekre sokkosan, hirtelen nem tudta az agyam befogadni az információkat. Ez a gyerek, a Hadnagy gyerek? De mikor, hogyan és miért? Ehh~. Ezek a kérdések most nem illenek ide. Végül is ha jobban megnézem, egy kicsit hasonlít a Hadnagyra. Fekete haja van, ahogyan a férfinek is és szemei furcsán szürkések.

- Kölyök! - szólt rám az ajtóban álló dühös férfi. Rákaptam a tekintetem és csak egy ideig a szemeibe néztem, még körülöttem mindennek tompa, zúgó zaja lett.

- Én..öh..eheh..- kezdtem el vakarni a tarkóm idegesen, majd inkább át nyújtottam neki a mappákat. - Hanji kért meg rá. - vezettem tekintetem a földre és csendben hallgattam.

- Kölyök, amit itt láttál azt senkinek. - mondta keményen rám nézve. - Taknyos befelé! - szólt a kisgyereknek, aki görcsösen szorította a nadrágom.

- Játsz velem. - nézett rám kis kutya szemekkel. Nem tudtam megszólalni, hisz annyira zabálni való volt, de túlságosan féltem az ajtóban állótól ahhoz, hogy akárcsak hozzá szóljak a csöppséghez.

- Nem tud veled játszani, mert nem szereti a gyerekeket, na húzz befelé! - mordult fel egyre idegesebben az ajtóban toporogva. Viszont ezt a hamis megjegyzést rólam, nem hagytam szó nélkül.

- Ez egyáltalán nem.. - vezettem rá a tekintettem felháborodva, de amint megláttam az övét, belém lett folytva a szó és nagyot nyelve halkan kinyögtem a végét is. -..igaz.

- De játsz velem, én jó gyerek vagyok. - kérlelt tovább a kisfiú, el nem engedve a nadrágom, viszont én csak a rideg, félelmetes acélkék szemeket figyeltem, majd felbátorodva valamennyire, nagyot nyeltem és idegesen guggoltam le a fiúhoz.

- Igaza van az ijesztő bácsinak, fogadj szót neki. - simogattam meg a kisfiú fejét majd felnéztem - elvileg - az apjára, akinek szinte már vörös volt a feje idegességében. Talán még soha nem láttam ilyen feszültnek. Halkan felnyikkantam és idegesen kezdtem el kapkodni a levegőt. - Háhh.. Mit is mondtam? Egyáltalán nem ijesztő, dehogy nem az, egy igen kedves ember. Eheh. - kezdtem darálni a szavakat, végül tehetetlenségemben zavartan felnevettem és megvakartam a tarkómat. Újra a Hadnagyra néztem, de szinte ugyan olyan ijesztően bámult. - Nem is kedves?! - szökött fel a hangom, néhány oktávval feljebb, hisz már nem tudtam mit mondani, hogy meg ne gyilkoljon, viszont jelenleg képes lettem volna elájulni. Tényleg, miért szédülök? Kaptam a fejemhez, mikor egy dologból többet kezdtem el látni. Hatalmas zúgás keletkezett, és még az eddigieknél és jobban kezdtem el szédülni, így előre buktam a térdeimre.

- Oi! - hallottam még a Hadnagy hangját, ami oly halk volt a többi zaj miatt. - Taknyos befelé, te pedig kölyök kelj fel! - állt elém, de egyre jobban kezdett elhagyni az erőm, amit nem értettem. Csak nem? Ugye nem!

- Hanji! Még, hogy csak kávé! - szorítottam kezeimet a fülemre, mert a zaj elviselhetetlenné vált, ahogy a látás is lehetetlennek bizonyult számomra. Hanji átvert, a lötty hatni kezdett, és pont akkor mikor a Hadnagynál vagyok. Most már önszántamból akarok meghalni.

*

Számomra kínos csendbe burkolózva nézek ki a fejemből a kanapén ülve, egy csésze teával a kezemben. Nem is lenne olyan rossz, ha nem a Hadnagynál lennék! Az említett csak a fotelben ülve méregett, azokkal az ijesztő, unott, acélkék szemekkel. Hangosan nyeltem le a teát, meg voltam róla győződve, hogy még az utcán is hallották, ahogy leküzdöttem ezt az egy kortyot a torkomon.

- Kö-köszönöm. - néztem rá letéve a csészét az asztalra.

- Nem hagyhattam, hogy az ajtómban fetrengj, ahol mindenki lát. - lökte nekem oda a szavakat, ami miatt még a víz is levert. Távozni akartam, minél hamarabb, de ez a tervem meghiúsult. Az egyik pillanatban hangosan felnyögtem, ahogyan hirtelen súly nehezedett a hasamra. Lenéztem a szürkés szemekbe, amik boldogan kezdtek el csillogni, ahogy engem figyeltek. Nem értettem miért néz rám így, mintha valami olyan dolgot látna, amit nagyon szeret, pedig nem rég találkoztunk, bár már akkor is ilyen furcsán nézett rám.

- Kai vagyok! - kuncogott majd hirtelen megölelt. Valami nem volt rendben, éreztem, hogy azt is ahogyan az apró kezek jobban szorítani kezdenek. Lassan simogattam meg a kisfiú karjait és próbáltam úgy eltolni, hogy rá tudjak nézni, de szinte lehetetlennek bizonyult.

- Taknyos enged el a másik taknyost. - szólt gúnyosan a Hadnagy, amire megforgattam a szemem, de acélkék szemeit megpillantva, bocsánatkérően behúztam a fülem, farkam.

- Nem. - rázta meg nemlegesen a fejét Kai, engem egy pillanatra sem elengedve. - Olyan, mint anya. - nyomta mégjobban arcocskáját a mellkasomba. Mérhetetlen szomorúságot árasztott magából, miközben, mintha élete múlna rajta, úgy szorított. Meglepődve néztem le, de csak a fekete hajzuhataggal találtam szembe magam.

- Oi! Fogadj szót és- mordult volna újra fel a Hadnagy, de nem engedtem neki.

- Hagyja. - szakítottam félbe, miközben kezeim az apró kis test köré fontam. - Mi történt az anyukáddal, Kai? - félve tettem fel a kérdést, mivel nem tudtam, hogyan reagál erre a fotelben ülő személy, de eddig még meg sem szólalt.

- Azt mondták szép helyre ment és már nem láthatom. - szipogta a felsőmbe, mire simogatni kezdtem a hátát nyugtatásképpen. Kezdtem magamban összerakni a kis darabkákat, hogy mit is keres egy gyerek a Hadnagynál. Kai anyukája ezek szerint meghalt, amit sajnálok, hisz hány éves is lehet a kisfiú, hat vagy hét? A lényeg, hogy túl fiatal és már is elveszítette azt, aki életet adott neki. - Te pedig pont úgy nézel ki, mint az anyukám. - motyogta, szomorúan csengő, gyermeki hangján, amitől azt hittem a szívem szakad meg.
Újra csendbe burkolóztunk, hallgatva Kai lélegzetvételeit, ahogy egyre egyenletesebbek lesznek.

- Azt hittem van annyi eszed, hogy többé nem leszel pápaszem teszt alanya. - szólalt meg hirtelen a jól ismert unott hang. Idegesen, egyben halkan felnevettem.

- Én nem is. - kezdtem el simogatni a kisfiú hátát. - Én elutasítottam, majd Hanji kávéval kínált. Szokványos íze volt, ezért megittam. - vakartam meg a tarkóm. Olyan nőies tudok lenni.

- Mit is vártam tőled. - sóhajtott fel, mintha egy lehetetlen dolog lennék, amiről már rég lekéne mondani és kidobni a kukába. Egy ideig gondolkodtam, hogy vajon jó ötlet lenne-e kérdezni vagy csak tönkre tenném ezt a hangulatot, ami most még elviselhető is. Viszont már így is láttam a kisfiút, már tudok róla, szóval nem hiszem, hogy nagy port kavarnék azzal, ha rá kérdeznék.

- Hadnagy. - szólítottam meg, szorosan a padlót nézve. Mivel nem reagált semmit, félve de folytattam amit elkezdtem. - Miért.. - próbáltam megfogalmazni a kérdésem, de pontosan nem tudtam, hogyan is tegyem. Hisz ha összerakom a képeket, akkor a Hadnagynak volt valakije, aki ezek szerint, már nem él. Biztos nagyon rossz téma, főleg ilyen friss állapotban felhozni, de nem arról vagyok híres, hogy a komoly dolgoknál is befogom. - Ez a kisfiú, aki apának hívja önt. - nagyot nyelve néztem a férfire. - Mi történt, Hadnagy?

A Hadnagy ijesztő tekintetét már kezdem megszokni, de a csendbe burkolózó, higgadtsága most megijeszt. Biztos higgadt? Felkavarom az álló vizet?! Akkor csak magamnak csinálom a baj.

- Tch, mintha kibaszott sok közöd lenne hozzá. - felelte keményen, gondolom csak nem fog egy ilyen senkinek, beszámolni a magán életéről. - De a taknyos kedvel téged.

Nem tudom miért, hisz ezt is a maga megszokott stílusában mondta, mégis mosolyt csalt az arcomra. Tény és való, hogy nem vagyok oda a gyerekekért, de talán ez csak azért van, mert nem tudom megérteni őket, viszont az ilyen pillanatok, néha kellemesen hatnak rám, hogy csak a kezemben fogom őket és semmi többet nem teszek.

- Hány éves? - bátorkodtam fel, hogy egy kicsit többet kérdezhessek még ha ezek csak ilyen apró dolgokból fognak is állni.

- Hét. - felelte a Hadnagy majd felkelt a fotelből és elém állt. Villámcsapásként ütött belém a tudat, hogy én még mindig nála tanyázok, pont az a személy, akit a legjobban ki nem állhat.

- Már rég nem kéne itt lennem, sajnálom. - fogtam meg óvatosan Kait és lefektettem magam mellé a kanapéra, de úgy hogy még véletlenül se verjem fel álmából. Fel álltam, majd lenéztem a Hadnagyra. Akárhányszor eszembe jut, hogy majdnem egy fejjel magasabb vagyok nála, nevetnem kell, de azután jön az a rész is, hogy ettől az embertől jobban félek, mint a tűztől. Ilyenkor szégyenkezek belül. - Sajnálom, hogy gondot okoztam, Hadnagy. - indultam meg az ajtó felé.

- Sajnálhatod is, szaros kölyök. - motyogta utánam igyekezve. Kiléptem az ajtón majd a félelmetes szemekbe néztem és már szólásra nyitottam a szám, hogy elköszönjek, viszont ekkor hangosan bevágta az ajtót előttem.

- Még ilyen embert. - motyogtam magam elé, egy megkönnyebült sóhaj után. A feszültség, mely eddig bennem cikázott, már eltűnt és felszabadultabb is lettem, ahogy távoztam a Hadnagytól.
Viszont, mindenképp fúrta a kíváncsiság az oldalam, hisz tudni akartam, hogy valójában mi zajlik, most a Hadnagyéknál.

*

Ma nem mentem be a felderítőkhöz, hisz ami dolgom van, az jelenleg cseppet sem fontos. Az egész napom lustálkodással terveztem tölteni, amikor is kora délelőtt kopogtak az ajtómon. Azt gondoltam, hogy Eren az miközben megindultam az ajtó felé. A legtöbb időt ő tölti itt, a "menj innen" mondatom ellenére is. Hanji után ő a második ember, aki a legtöbbet zaklat. Viszont nem értettem miért jött volna vissza mikor nem rég ment el. Reggel óta kétszer nézett meg és ha megint ő jött, akkor ez már a harmadik alkalom lesz. Mintha nem lenne magán életem a fiútól...

- Eren ne keserítsd meg jobban az... - nyitottam ki az ajtót, de mikor nem a fiúval találtam szembe magam, azonnal elhalkultam. -..életem. Hadnagy? - nyíltak nagyra a szemeim meglepetéségemben. Várjunk..csináltam volna valamit, amiért most elkell számolnom? De mit csináltam, ha a házamig eljött?! Totális instant halált haltam az ajtóban állva, mikor is feltűnt más is a szemem előtt.

- Kora! - futott fel a verandára Kai, kezében egy apró virág csokorral, amit körülbelül most szedett. Oda érve hozzám, átfonta karjaival a lábaim.

- Nem tudtam féken tartani a taknyost, remélem van pár perced. - mondta a Hadnagy rám se nézve. Gondolom nem volt ínyjére, hogy elrángatta egy kisgyerek ide, viszont engem cseppet sem zavart.

- Tudod a nevem? - guggoltam le mosolyogva Kai elé. Eléggé meglepett, hogy tudja a nevem, hisz nem rémlett, hogy tegnap megemlítettem volna neki. Mondjuk a tegnapi dolog eléggé sokkosan ért, nem csodálkoznék ha több részletre se emlékeznék.

- Apa mondta. - nézett csillogó szemekkel. Egy ideig furcsán néztem, utána leesett, hogy a Hadnagyra célozz. Még most sem tudom felfogni, hogy ez az életvidám gyerek a Hadnagy gyerek, ahogy azt se, hogy a Hadnagy tudja a nevem. Mindig csak "kölyök" vagyok. - Szedtem neked virágot. - nyomta az arcomba, amit nevetve vettem el tőle. Csak pár szál, színes virágot fogott össze, apró mancsával, mégis ez a kedves gesztus eltudott varázsolni.
Elfogtam tőle és az orromhoz emeltem, hogy érezzem az illatukat. Mintha egy virágos réten feküdnék, olyan kellemes és lágy illatot árasztott magából a csokor.

- Köszönöm. - simítottam bele a fekete tincseibe, miközben csillogó szürke szemeket vizslattam. Ilyen boldogsággal még a szüleim se néztek rám, sőt ha jobban bele gondolok, még senki sem. - Szereted a gyümölcs tálat, Kai? - kérdeztem, amire heves bólogatás volt a válasz, ezért mosolyogva invitáltam be a vendégeimet. A konyhába lépve, szedtem Kainak az egészség bombából és az asztalhoz vittem neki.

- Nagyon finom! - kezdte el ízlelgetni. Nevetve figyeltem, majd a másik vendégemre is ránéztem, aki eléggé csúnyán meregette a lakásom. Mikor acélkék szemeivel találkozott az én barna szemeim, a mosolyom letörlődött, miközben hangosan nyeltem félelmemben.

- Esetleg kér valamit, Hadnagy? - kérdeztem, ami után egyből megszólalt, figyelmen kívül hagyva a kérdésem.

- Mi ez a kosz fészek? - nézett végig fintorogva a lakáson, amibe minden energiám beleszoktam adni, hogy rendet tartsak. Ezek szerint még sem sikerül elérni ezt a célom.

- Tessék? - nyögtem ki hirtelen, ami csak az eszembe jutott, de levegőnek lettem nézve. A Hadnagy elindult a konyhába, ahol mosogatót kezdte el pakolni, majd a koszos edényeket tisztítani. Felhúzott szemöldökkel figyeltem a férfit, hogy még is mi a fenét művel. A Hadnagy mosogat..nálam..

- Mit bámulsz, kölyök? - dörrent rám, felém se nézve. Időközben, elnyílt ajkaim becsuktam és hevesen megráztam a fejem.

- Semmit, de igazán nem kell ezt csinálnia. - tiltakoztam, viszont hiába, mert azt mondta: "ha ő nem fogja, megcsinálni, akkor senki sem". Ezért próbáltam nem foglalkozni a takarító Hadnaggyal és csak a kicsi Kaira próbáltam figyelni. Úgy ahogy sikerült, de fél szemem a Hadnagyon volt, ne hogy a keze ügyébe akadjon egy igen személyes dolog vagy ruha darab.

Egy ideje már elbújt Kai, hogy keressem meg, de akár hol is keresem nem találom. Kisebb pánik uralkodott el rajtam, hisz egy gyerekről beszélünk. Viszont a legnagyobb félelmet egy gondolat okozta: Nem találom a Hadnagy gyerekét.

- Kai! Feladom! - siettem fel az emeletre, ahol már vagy háromszor néztem meg. A szobámba belépve észrevettem valamit, amit eddig nem. A szekrényem résnyire volt nyitva, így reménykedtem, hogy talán ott megtalálom. Kinyitva a szekrényt, egy alvó kisfiúval találtam szembe magam. - Meg vagy. - suttogtam a fekete tincseibe simítva ujjaim. Lassan karjaimba zártam és az ágyamra fektettem, ahol nyakig betakartam. Még egy utolsó pillantást vetettem rá majd elindultam le az emeletről.

- Hol a taknyos? - kérdezte a Hadnagy kezét törölve egy fehér rongyba, amit szépen összehajtva visszarakott a helyére. Mintha a házam csillogna-villogna. Ilyen tisztára én nem tudtam volna kitakarítani, de ez csak egyet jelent. Ezzel a munkával még több gondot okoztam a Hadnagynak.

- Elaludt. - léptem le az utolsó lépcső fokról. Az asztalom felé tartottam, mikor a Hadnagy felém fordult. Megtorpanva, szívtam be egy nagy adag levegőt és figyeltem az acélkék szemeket.

- El kell intéznem egy dolgot. Még alszik maradhat nálad? - kérdezte és mintha arra törekedett volna, hogy az eddigieknél kedvesebben próbáljon megkérni. Mivel én úgy sem mondhatok nem-et, és bele gondolva nem is akarok ezért beleegyeztem. Talán így a takarítását is, kitudom egyenlíteni.

*

Már egy ideje elment a Hadnagy, Kai pedig azóta is alszik. Nem volt szívem felkelteni, de tudtam, hogy az este folyamán nem fog aludni a Hadnagy, hisz ki zárt, hogy a fél délutánt át alvó gyerek, este is képes lenne elaludni. Lassan neki láttam vacsorát készíteni, hátha Kai éhes lesz ha felkell.
Talán a Hadnagy nem is olyan rossz ember, mint amilyennek gondolom. Végűl is egy hét éves gyerekkel él együtt, aki még mindig tele van vidámsággal a Hadnagy mellett. Én ha két percnél többet töltök vele, már önszántamból akarok meghalni.

- Kora~! - kiáltottak bele a fülembe, ezért ijedtségemben mindent levertem a pultról, és azt is elejtettem ami csak a kezemben volt. Hangos csörömpöléssel érték földet, én pedig mire felfogtam mi is történt, mérgesen fordultam hátra. Eren nézett rám mosolyogva.

- Hülye vagy Eren?! - kiabáltam le a fejét és csak reméltem, hogy az emeleten lévő nem fog felkelni. Úristen, Kai! Eren nem láthatja meg Kait! Akkor tényleg megöl a Hadnagy a puszta kezével!

- Bocsi, csak annyira gondolkodtál. Észre sem vetted, hogy be jövök. - tette le a kezében lévő szatyrot az asztalra. Minden gondolatom csak az volt, hogy el kell most azonnal küldenem innen. Most.

- Jelenleg nem érek rá. Vissza jönnél máskor? - toltam az ajtó felé, de hiába mert amint megmakacsolta magát, csak egyhelyben állt még én továbbra is próbáltam tolni.

- Miért, mit csinálsz? - kérdezte továbbra is a földbe gyökerezve.

- Csak kérlek szépen gyere vissza máskor. - toltam továbbra is és, mintha engedett volna egy kicsit. - Eren ne légy makacs és menj haza. - mondtam erre ellépet előlem, így a földön kötöttem ki. - Jaeger! - kiabáltam rá, amint összeszedtem magam a padlóról. A fiúra néztem, aki szemeivel az ajtó felé bámult meglepődve. Én is oda néztem és egy újabb instant halált haltam, mikor a Hadnagy szemeibe néztem.

- Hadnagy. - tisztelgett a fiú. Sose értettem, hogyha munkán kívül vagyunk, akkor minek tisztelegni, én ilyenkor nem teszem. Lehet ezért sem szeretnek engem. Eren mérges tekintét rám kapta, amit nem tudtam mire vélni, így csak szemöldökráncolva figyeltem az előttem állót. - Miért jött hozzád a Hadnagy? - kérdezte számonkérően, ebben a pillanatban rá sem ismertem. Biztos te vagy Eren Jaeger?

- Miért? Nem jöhet más hozzám csak te? - kérdeztem vissza nem egy kedves stílusban, hisz ahogy ő tette az előbb, az eléggé megbántott. Nem beszélt velem még, így.

- Értem. - felelte cinikusan, közben gúnyosan felnevetett és ki kerülve a Hadnagyot távozott a lakásomból. Értetlenül néztem utána, hogy vajon mi baja lehet a fiúnak. Mintha csalódott volna, de miben? Bennem? Miért?

- Tch, szerelmesek. - jött beljebb a Hadnagy. "Szerelmesek", még mit nem, nem vagyunk szerelmesek, beszél itt nekem ő is hülyeségeket.

- Mi nem is-

- Hol a taknyos? Még mindig alszik? - kérdezte elindulva az emelet felé. Nyugodtan érezze magát otthon, Hadnagy. - szarkazmus. Nem is válaszoltam neki, hisz rég eltűnt a szemem elől. Sóhajtva fűszereztem meg még egy kicsit a vacsorát, néhány ízt adva neki pluszba.

- Kora~! - rohant felém, lábaimat átölelve Kai. - Jó illata van. - nézett fel a pultra, ameddig fel látott.

- Megkóstolod? - kérdeztem elmosolyodva. Akárhányszor azokat a szürke, vidám szemeket nézem, mosolyognom kell. Hevesen megrázta a fejét én pedig egy kanalat adva a kezébe, leguggoltam elé az egyik tányért fogva. A kanalon lévő ételt az ajkaihoz emelve megfújta majd meg is ette.

- Ez nagyon finom! - felelte vidáman, mellette hümmögve, ahogyan ízleli az ízét. Vissza emelkedtem és szedtem ki neki egy adaggal majd az asztalhoz invitáltam ahol a Hadnagy is áll.

- Már mennünk kéne. - zsörtölődött a Hadnagy, egy helyben állva.

- Ha Kai jól lakott, addig nem engedem el a csöppséget. - néztem mosolyogva a kis fiúra, aki viszonozta, viszont a Hadnagyra már nem mertem rá nézni. A Hadnagy megadva magát, kihúzta az egyik széket és leülve várt a fiára. Megkínáltam őt is, de tudtam, hogy visszafogja utasítani.

Kai kipihenve, jól lakva ölelt magához szorosan, miközben már az ajtóban álltunk. Mosolyogva figyeltem a fiút, de amint eszembe jutott a holnapi nap, én is megöleltem szorosan. Talán két napja sincs, hogy ismerem ezt a fiút, de olyan boldogsággal tölt el, mikor csillogó szemeivel rám néz, hogy látni akarom még ezeket a szemeket és megakarom ismerni. Bár ez a Hadnagytól is függ, de ha Kai ennyire ragaszkodik hozzám, hogy képes ide elrángatni, akkor nem érzem, hogy lenne bármilyen akadály is.

- Holnap is találkozunk? - kérdezte gyermeki hangján, továbbra is azzal a csillogással a szemében. Ajkaim összeszorítottam, hisz azt se tudtam, hogy élve visszatérek-e a falon belülre. A Hadnagyra néztem, akinek szokványos kemény tekintette, most lágyabb volt. Biztosan képzelődöm.

- Lehet, nem tudok ígérni semmit. - néztem vissza a fiúra, akinek tekintette értetlenné változott és már kérdezett volna, ha a háta mögött álló férfi bele nem folytja a szót..

- Gyere taknyos, menjünk. - tette kezét a fiú vállára. Hangja máshogy csengett, de a tekintetét most nem láttam, pedig kíváncsi voltam, hogy tényleg képzelődöm vagy sem.

- Szia Kora! - mosolygott rám, amire elnevettem magam.

- Szia Kai! - nevettem fel állva majd a Hadnagyra néztem. - Hadnagy. - bicentettem és figyeltem, ahogy nekem hátat fordítva elmennek. Ezután be mentem a lakásba és csak akkor éreztem, hogy mennyire nem maradt már energiám. Mivel holnap újabb felderítő útra megyünk, mindenképp arra összpontosítottam, hogy ki pihent legyek, ezért a vacsora után, egyből az alváshoz készültem.

*

Kevés kedvvel kezdtem el felnyergelni a lovam. A hasam görcsberándult, rosszul voltam és ahogy arra, gondoltam, hogy nem sokára a falon kívül leszünk, émelyegni is kezdtem. Talán Hanji hülye kis katyvaszának az utóhatása. Igaz is, Hanji látványos módon nem jön a közelembe és nem is próbál meg kettesben maradni velem, hisz amint rá kerül a sor elhúzza a csíkot, pedig akárhogy menekül, úgyan úgy megfogja kapni a jól kiérdemelt szidását.

Az istállóknál megláttam Erent, aki gondolom a lováért indult. Nem tudtam, hogy jó ötlet lenne-e oda köszönni vagy hagyni még egy kicsit. Azok a türkiz szemek teljesen máshogy néztek rám tegnap. Nem is egyszer jutott az eszembe, hogy át megyek hozzá, beszélni. Meg akartam tudni az okát, hogy miért viselkedett olyan furán, de inkább hagytam lenyugodni. A végén még miattam változott volna át és harapta volna le a fejem.
Jesszus, milyen közveszélyes emberekkel vagyok körülvéve!

- Kora! - csengett fel mellettem a nevem. Fejem oda kapva, figyeltem fel a lován ülő Nifara. - Az osztagvezető hív minket. - közölte és a bólintásom után tovább állt. Olyan merevek. Utóljára leellenőriztem, hogy jól felnyergeltem-e a lovam majd a hátára pattanva elindultam.

Hanji újra ismertette velünk az út lényegét és, hogy kinek mi lesz a feladata. A merev csapat csak itta a szavát majd néhány percen belül, mindenki megindult a falhoz. Körülöttünk a város lakók álltak, némelyikük szidva minket, valakik pedig dicsérve és bátorítva a felderítőket. A mi osztagunk mellett, a Hadnagy osztaga helyezkedett el, ahol ki is szúrtam Erent, így megpróbáltam nem feltűnően, közelebb jutni hozzá.

- Eren. - szólítottam meg mikor kellő távolságba kerültem hozzá. Megmakacsolva magát a fiú, még csak rám sem nézett, de kénytelen volt megállni mert a fal felhúzása előtt, elsőnek Erwin parancsnok hangja hasítja ketté a levegőt. - Eren, kérlek figyelj már egy kicsit. - álltam mellé, de még most sem figyeltem rám. Mérges voltam, hisz nem tudtam mi a baja és ha nem számol be róla, akkor nem is tudom meg. Nem vagyok gondolatolvasó. Sietnem kellett a kis monológommal, amit a fiúnak terveztem, hisz pillanatok kérdése és a felderítősök megindulnak. - Nem tudom mivel bántottalak meg, nem akartam, de tudnod kell ha nem is mondod el, nem is tudjuk megbeszélni, ráadásul ne így váljunk el, hisz most az is benne van, hogy talán valamelyikünk nem tér vissza. Nem akarok úgy meghalni, hogy megbántottalak és magamra haragítottalak. - fejeztem be a beszédem, mire türkiz szemeit rám kapta, amik már kezdtek halványan úgy figyelni, mint mielőtt bármit is tettem volna. Szólásra nyitotta a száját, de nem volt esélye bármit is mondani, mert azonnali vágtát adtak, előre.

Még egy utolsó pillanatást vetettem a fiúra és az osztagára, mindeközben a Hadnagyra is ránéztem. Tudom milyen erős a Hadnagy, de én akkor is azt kívántam belül, hogy térjen haza a szürke, csillogó szempárral rendelkező kisfiához.

Szorosan követtem az osztagom, haladva a pont felé, ahol felbomlunk külön válva, így a felderítősök egy nagyobb, félkörben haladnak tovább. Viszont nagyon nehezen tudtam jelenleg bármire is figyelni most, valami belül nem hagyott nyugodni és nem tudtam, hogy mi az. Talán Eren miatt vagyok még mindig olyan furcsa állapotban. Nem az lehetetlen, hisz láttam a szemét, hogy hogy nézett rám mielőtt elindultunk.

- Kora! - kiáltott rám Hanji. Fejemet felkaptam és láttam, ahogy Nifa rám vár, hisz elértük a pontot. Bocsánatot kérve indultam meg Nifával a megbeszéltek felé.

- A Levi Hadnagy osztaga kissé le van maradva, de mi vagyunk a legközelebb hozzájuk, plusz egy csapat akik hátulról támogatnak minket. - ismertette velem a helyzetet, de mintha ő is zaklatott lenne. Nifa egy erős, merev nő, furcsa tőle ilyet látni. - Mi vagyunk az utolsók, tőlünk jobbra Levi Hadnagyék vannak, a másik oldalunkon pedig Keiji és Moblit van. - emlékeztetett a megbeszéltekre. Talán észrevette, hogy nem nagyon tudtam figyelni.

- Valami történik fog, Nifa. - néztem magam elé, várva hátha megkönnyebbülök végre, hogy ki mondtam. De cseppet sem változott a bennem kavargó érzések helyzete.

- Igen. - felelte, miközben egy aprót szorított a kantáron. - Ha elérjük az erdőt, könnyebb dolgunk lesz. Ráadásul, amint láthatóvá válik, a ponthoz is közelebb leszünk, ahol felveszük az indulásnál alkalmazott alakzatott.

Hallgattam Nifa hangját, mintha próbálna megnyugtatni a maga módján. Viszont bennem semmi hatást nem ért el.
Ahogy közeledtünk az erdőhöz, mely igaz még messze van, de már láthatóvá vált, egyre húzódtunk összébb. A Hadnagy osztaga is láthatóvá vált, ahogy a miénkből is pár ember. Egy dolog zavart csak, hogy a hátsó csapatoknak nyomuk sincs, és egy füst jelzést se adtak le az út folyamán. Nyeregben hátrafordulva fürkésztem a néhány kisebb fákkal és nagyon kicsi, elszórt erdőkkel ellátott pusztát.

- Kora, ha így lovagolsz, lefogsz esni. - szólt rám Nifa, mire meg is álltam. Igaz nem szabadna, de a kezdetbeni rossz érzés most felerősödött és nem hagyott nyugodni. - Mit csinálsz? - lovagolt vissza hozzám.

- Nézd. - mutattam a Hadnagyékra, akik igaz a hátunk mögött jártak, de ők is elég közel voltak már hozzánk. - Ott vannak a Hadnagyék, a másik oldalt meg már Keiji és Moblit előrébb járnak.

- Mi ezzel a probléma? - türelmetlenkedett mellettem.

- Nifa. - néztem rá, amire felvonta az egyik szemöldökét. - Hol a hátsó csapat? Nem kaptunk tőlük jelzéseket vagy bármiféle információt és már őket is látnunk kéne. - indultunk meg újra lassan, így már mi voltunk le maradva. Nifa nem szólalt meg, mintha magában kezdett volna el keresni válaszokat.

- Lehet megálltak végezni pár Titánnal. - gondolkodott hangosan, hisz tudtam és ő is, hogy ez nem egy egyértelmű válasz.

- Ha azt tették, hol maradtak a jelzések? - kérdeztem, de nem tőle. Én is válaszokat kerestem magamban, de tudtam, hogy ahogyan Nifa úgy én sem fogok találni. Ezután mindketten elmélyültünk és vártunk, hogy beérjünk nem sokára a magas fák közé.

- Hallod ezt Kora? - nézett hátra Nifa. Kérdésével visszahúzott a valóságba és én is meghallottam, ahogy valaki torokból kiabál a már egyre gyengédebben ható hangján. Hátra fordulva láttam valamit, ami elég gyorsan kezdett felénk közelíteni. Egy Titán futott felénk, négykézláb, szájában egy embert hordozva. A férfi tovább ordított, végül megjelent egy fekete füst jelzés, amit ő lőtt ki, még a titán szájában hánykolódott. Nifára néztem, aki szintén ugyan azzal a tekintettel tekintet rám, mint én ő rá. Szóval ez lenne a baj, amit végig éreztem? A titán a jelzésre megállt és kétlábra küzdötte fel magát, majd a szájában tartott felderítőst néhány harapás kíséretében megette. Utáltam az egésznek ezt a részét. Ilyenkor még ha túl messze is voltak tőlem, akkor is hallottam a csontok roppogását, a vérben fuldokló ember utolsó tompa nyöszörgéseit, és a vér illatát. - Nekünk kell megölnünk, mi maradtunk hátul. Ott pedig jön Lauda és az újonc. - mutatott balra, ahol tényleg mindketten felbukkantak és felénk siettek. Pontosabban úgy helyezkedtek, mint minden stratégiánál. A titán vissza ereszkedett négylábra és újra futásnak eredt. Meg vártuk, hogy Lauda és az újonc sikerrel jár-e vagy nem, de mindeközben lemaradtunk, hogy közelebb legyünk hozzájuk. Az újonc kilőtte a kábelt, kampója a titán nyakszírtjébe ért célba, még Lauda próbálta a bestia figyelmét elterelni. Kezdtem nyugodtabb lenni, hisz bíztam bennük, mikor is a titán elkapta Laudat szájával, az újoncot pedig hatalmas kezével és a földbe nyomta vele. Laudaban már nem volt élet, mikor is hagyta kiesni a szájából élettelen testét, végig minket nézve hatalmas szemeivel. Testem megrázkodott a félelemtől, miközben nyeltem egy nagyot. Rá néztem Nifára, kinek szemei furcsán csillogtak, viszont semmi egyéb jelet nem mutatott, hogy hogyan is érzi jelenleg magát.

- Készülj. - szólt rám halkan. Elvezettem róla a tekintettem és újra a titánra néztem, aki lendülettel rúgaszkodott el a talajtól és vett célba minket. Többen megjelentek két oldalról, hogy segítséget nyújtsanak a titán megöléséhez. Viszont másodpercek leforgása alatt mészárolta le az embereket. Nem ette meg őket, csak legyilkolta mindegyiket egytől egyig. Menni akartam segíteni, de nem mertem és nem is volt engedélyezett. Ha a mi körünkbe ér akkor támadunk. A rengeteg sikolytól és vérfürdőtől a torkomban gombóc keletkezett, még gyomrom tartalma felkavarodott. Féltem, nem is kicsit, de tudtam, hogy elérkezik ez a pillanat, hogy nekünk kell megpróbálni és végezni a titánnal. Ketten is mellénk csatolódtak, az egyikük Loya egy régi barátom. Amit nem értettem, hogyha a Hadnagy látja a helyzetet, miért nem segítbe az Elit csapatával. Emiatt egy kisebb adag düh kavargott bennem.

- A megbeszéltek szerint. - mondta Nifa majd eltávolódott tőlünk. Rá néztem Loyára, aki csak egy halvány, ideges mosolyt erőltetett az arcára, hogy engem nyugtasson. Én vagyok az idősebb és mindig is féltettem. Nem mondhatni, hogy minden egyes percben együtt töltöttük az időnket. Ritkán találkoztunk, de így is ugyan olyan fontosak vagyunk egymás számára.

- Figyelj oda, Loya. - mondtam, mielőtt én is le váltam volna tőlük. Loya csak bólintott, majd már is a tervre figyelt.

Nifa megpróbált egyből a nyakszírtjét támadni, ám a titán észrevette oldalról, hogy közelítenek felé. Kezét Nifa felé emelte, aki kitért előle és eltávolódott tőle. Próbáltuk, Loyával és a férfivel elterelni a figyelmét, hogy őket kövesse még mi megpróbáljuk kivágni a nyakszírtjét, de ez kudarcba fulladt, mikor én támadtam rá.

- Kora! - kiabálta egyszerre Nifa és Loya amikor a kampóm a titán nyakába vájta magát és felé suhantam, abban a pillanatban felém fordította fejét, majd száját nagyra nyitva rám támadt. Közel voltam, éreztem, hogy karom súrolja az állát, miközben a szája alatt kitértem előle. El is mentem a titán közeléből, majd a földre ereszkedtem. A végtagjaim remegtek, a szívem hevesen dobogott, hangjával megtöltve a fülem. Gyorsan vettem a levegőt és azon voltam, hogy minden félelmem elűzzem, különben hamar meghalok, úgy hogy semmi hasznosat nem tettem. A titán felém fordult, figyelmen kívül hagyva Loyát és a fiút, akik a háta mögött lovagoltak. Megiramodott felém, majd kezével próbált elsodorni, de még épp időben tértem ki előle. A vállán álltam, amikor újra leakart csapni hatalmas markával, ezért elrugaszkodtam tőle és a földre érkeztem. Mélyet lélegeztem, miközben figyeltem, ahogy Nifa újra próbát tesz sikertelenül. Loya és a fiú is neki rontottak többször is, de mind hiába. Szememmel megpillantottam Nifát, aki a titán arca felé vette az irány. A fiú kábelébe beleakasztotta a kezét, miközben figyelmét a társamra szegezte, aki vészesen közelített hozzá. Száját kinyitotta, én pedig a hirtelen adrenalin lökettől elrugaszkodtam és mielőtt elkaphatta volna Nifát neki ütköztem, így mindketten kitértünk előle, de egy valamit nem vettem észre. Egy hatalmas hibát vétettem. Zúgott a fejem, miközben az idő megfagyott körülöttem és csak azt néztem, ahogy Loyát elkapka hatalmas szájával, aki valójában Nifa mögött közelítette meg. Ez az én hibám. Egy hatalmas hiba. Én miattam történt.

Nyekkenve érkeztünk külön-külön a földre, ahol megpróbáltam két lábon maradni, de a bokámba hatalmas fájdalom költözött. Térdre estem, ami alatt egy kő helyezkedett el, így nem csak a bokám, de a térdem is, nyíllalóan fájni kezdett. Fejem tompán zúgott, ahogy a kemény földbe vertem. A fiú fájdalmas ordítását nagyon halkan hallottam, hisz mindent elnyomott a kíméletlen zaj. Nifa felém kiáltott, de hasznavehetetlen voltam. Jobb is, hogy így járok, csak még több hibát vétenék. Láttam, ahogy a társam maga elé tartja a pengéjét, miközben a titán felé nyúl, de ekkor keze meg dermed a levegőbe majd oldalra csuklik a teste. A külvilág zajai egyre erősebbek lettek, főleg mikor Eren letérdelt mellém és fejem az ölébe vette.

- Kora! - rázta meg a testem, amiért nem válaszoltam neki. Azért a cselkedetéért, most behúznék neki, úgyan is minden végtagom sajgott. - Hé, Kora!

- Eren, ne rángasd! - sétált mögé Petra, majd felmérte a sérüléseim. - Lehet agyrázkódása van, ezen kívül a bokája kiment a helyéről. - mutatott az említett testrészemhez. Szemeimet csak hunyorítva tudtam kinyitni, miközben figyeltem az engem szugeráló embereket.

- Eren, tedd a helyére. - hallatszott egy rideg hang, majd fel is tűnt a látószögemben a Hadnagy.

- Mi?! - nézett kitágult szemekkel a férfire. Őszintén, én sem akartam, hogy Eren bármilyen csontom helyre tegye. - Majd egy orvos. - vezette vissza rám türkiz szemeit. Jobban szétnéztem, de képtelen voltam megszólalni, nem is akartam csak ott akartam feküdni és az eget nézni még vége nem lesz a fájdalomnak. Viszont nem voltam olyan sérült, hogy belehaljak, még is lettem volna.

A Hadnagy morgott valamit és a lábamhoz sétált, ami elé leguggolt. Egyből észheztértem és mielőtt megszólaltam volna, kezei közé fogta a bokám és minden figyelmeztetés nélkül visszarántotta a helyére. Mintha újra átéltem volna a pillanatot, mikor leérkeztem a földre. Kezem a számra szorítottam, hogy ne kiáltsak fel, így csak egy tompa, mégis kissé hangos morgás szerű, kiabálás szökött ki a torkomon. Az a kínzó fájdalom, ami a bokámba hasított..nem lehet szavakkal leírni.

- A kurva életbe! - vettem el, kezem a szám elől és jelen helyzetben csak ennyit tudtam kinyögni. Szép, mondatom.

*

~
Mint mindig most is elmenekültem otthonról a folytonos veszek miatt. Úgy is rajtam töltenék ki a veszek utáni feszültséget, csak rajtam csattanna az ostor, lehet szó szerint. Ezért még mielőtt elfajultak volna a dolgok, eljöttem. Szokásokhoz híven csak bolyongtam a nyüzsgő utcákon, mikor egy lány nekem szaladt.

Kék szemeit rám emelte, miközben ziláltan vette a levegőt. Szőkés, barnás haja az arcába bukott, hosszúsága miatt pedig, haja az arcomat kezdte el csiklandozni. A lány felkuncogott majd fel állt rólam és kezét nyújtotta segítségként.

- Bocsánat. - kuncogott egyben végig nézett rajtam , hogy nem-e ütött meg nagyon. - Hogy hívnak? Engem Loya Millernek. - csillogtak kékszemei.

- Kora. - morogta és azon csodálkoztam, hogy hogy tud ennyit mosolyogni.

- Vezetékneved nincs? - kuncogott tovább. Egyik szemöldököm felhúzva, sóhajtottam fel.

- Grinnel. - morogtam. A lány egy mosoly kíséretében bólintott majd lehajolva, kezében vett egy könyvet mely, gondolom az ütközés során kötött ki a földön.

- Kora, hallottál már a tengerről? - kérdezte, de előtte alaposan szétnézett. Nem beszélt hangosan csak pont annyira, hogy én halljam.
Fogalmam se volt, hogy miről beszél.

- Nem, mi az? - kérdeztem, hisz a kíváncsiság elkapott.

- Egy olyan folyó, mely hatalmas és tele van temérdek sóval. - csillantak fel szemei. - Olyan messzire nyúlik, hogy már a horizonttal érintkezik.

Nem tudtam, hogy higyjek-e neki vagy ne, de ha tényleg létezik ilyen, meg kell néznem.

- Hol található? - álltam közelebb hozzá, mivel a viselkedéséből leszűrtem, hogy nem hallhatják meg akárkik, hogy mi erről beszélünk.

- A falakon túl. - hangolódott le. - Egy nap befogok lépni a felderítősök közé, hogy lássam a tenger. - nézett fel a kék égre. Csendben álltunk, ő álmodozott, én pedig megpróbáltam elképzelni azt a bizonyos tengert. - Te szeretnéd látni? - szólalt meg hirtelen.

- Szépnek hangzik. Meg akarok győződni a saját szememmel, hogy tényleg az-e. - néztem rá, mire mosollya még nagyobbra húzódott.

- Kora Grinnel, lennél a társam, hogy együtt lássuk a tenger? - nyújtotta felém kezét. Egy ideig csak az említett testrészt figyeltem majd magamban rendezve a dolgokat, viszonoztam a gesztust.

- Együtt fogjuk látni. - adtam meg a választ. Azóta a nap óta társak vagyunk, voltunk. Együtt akartuk látni a tengert.

~

Fejemtől elhúztam a vizes ruhát, melyet a forró bőröm már langyossá tett. Egy széken ülök bekötözött lábbal és meg van tíltva, hogy bár merre is elmozduljak. Viszont jelenleg nem is tettem volna. Az üres szobában gyászoltam egy magam, csendben. Kora Grinnel, lennél a társam, hogy együtt lássuk a tengert? Hallatszanak szavai még most is. Akarva, akaratlanul is felcseng a találkozásunkkor feltett kérdése. Együtt fogjuk látni. Szívem bele fájdult, ahogy felrémlett a válaszom. Loya azután a nap után, ha szükségem volt rá, mindig mellettem volt, de miután beléptünk a felderítősök közé már nem voltuk annyit együtt, mint régen, de ez semmit nem változtatott a kapcsolatunkkon. Ő egy jó családból származott, még én mindennap azt lestem, hogy nem - e ittasak vagy ingerültek-e a szüleim és, hogy haza merjek-e menni. Rosszul viselkedtem másokkal, nem mutattam érzelmeket, de amint volt mellettem egy megbízható személy ez hamar megváltozott és mikor rá döbbentem már el is felejtettem a régi énem. El akart jutni a tengerhez. De nem láthatja, többé semmit nem láthat a világból...

- Miattam. - sóhajtottam lehajtott fejjel, mikor egy kezet éreztem meg a vállamon. Hanji állt mellettem, eközben pedig Nifa helyet foglalt az asztalnál. Hanji háta mögé néztem, ahol az ajtóban Eren állt, mellette pedig a Hadnagy. Jesszus milyen halkan közlekednek.

- Ne hibáztasd magad. Én nem figyeltem oda. - felelte Nifa, miközben székében hátra dőlve a padlót kezdte el figyelni. Azért örültem is, hogy Nifát sikerült megmentenem. Csend telepedett ránk, még Hanji helyetfoglalt előttem, a két férfi egyed pedig elhelyezkedtek az asztal körül.

- Látni akarta a tengert. - terült el a számon egy keserű mosoly. Nem tudom miért mondtam el nekik, de mintha könnyítettem volna magamon, ezzel egy kicsit. - Én meg megígértem neki, hogy együtt lássuk, erre miattam...- csuklott el a hangom. Könnyek gyültek a szemembe, de nem engedtem egyet sem távozni. - Miattam nem láthatja.

- Kora, tudod, hogy nem lehet semmit sem megjósolni. - nézett rám Hanji, de én inkább a földet néztem. - Ahogy azt sem mikor veszted el az életed. Biztos vagyok benne, hogy fentről már biztos látta.

Kedvesen csengtek Hanji szavai és úgy éreztem ha tovább fogja folytatni megfogok tőrni. Nem szabad, nem hagyhatom most el magam.
Tekintettem rá kaptam Hanjire, aki kérdően nézett rám.

- Csak kávé. - emlékeztettem a minap történtekre, ezzel terelve a témát. Hanji idegesen felnevetett, de nem szólt semmit, ahogy én sem. Nem is szándékoztam.

Csendben ültünk, de olyan csendben, hogyha egy tűt leejtettünk volna, hallottuk volna a koppanását. Oldalra néztem Erenre, aki az asztal felületét vizsgálta és magában gondolkozott. Tekintettem a másik irányba vezettem, ahol a Hadnagy szokásos ijesztő szemeivel találtam szembe magam, de jelenleg nem is foglalkoztatott a dolog. Csak néztem az acélkék szemekbe, melyek némi nyugodtságott árasztottak magukból. Én sem értem miért nyugodok meg, ettől a tekintettől, amitől máskor az ereimet vágnám fel.
A Hadnagy alig észrevehetően, felvonta az egyik szemöldökét, jelezve, hogy minek bámulom, mire elnéztem a másik irányba. Vajon kivel van Kai? Szegény fiú, eszembe se jutott mikor a földön feküdtem és szívem szerint meghaltam volna.

- Haza kísérlek, biztos nehéz járni. - állt fel Eren és nem is értettem mi ez a nagy sietség, de nem is érdekelt. A kapott segédeszközöm kezembe vettem és nehezen fel álltam a botra hagyatkozva.

- Mint valami öreg nő. - fintorodtam el a botott nézve. Hanji elmosolyodott, de nem szólt semmit. Elköszöntünk a többiektől majd elindultunk.

Még mielőtt a házunk elé értünk volna, a fiú megtorpant és megállt. Értetlenül fordultam felé nehézkesen.

- Mi az Eren? Nem jössz? - kérdeztem tőle, viszont nem válaszolt csak a földet nézte. Türelmetlenül álltam a kissé hidegben utcán. Mi baja lehet? Még mindig haragudna? Gondolkoztam el, mikor rám kapta szemeit, melyeket könnyfátyól fedett. Megesett a szívem rajta, megakartam nyugtatni és megkérdezni mi a baj, mikor hirtelen megölelt. Egy kicsit felnyekkentem a pillanatnyi fájdalomra, mely a labámba hasított.

- Azt hittem...- kezdett el beszélni a nyakhajlatomba. - Azt hittem.. - szívott be hangosan egy nagy adag levegőt, amit azután ki is fújt. Meleg leheletét éreztem a bőrömön.

- Mi a baj, Eren? - kérdeztem egy idő után, mivel nem szólalt meg egy ideig, csak a nyakamba temetve fejét, próbált lenyugodni.

- Megijedtem. - simított végig hátamon, ujjaival, másik kezével pedig barna fürtjeimbe túrt. Tudtam mire gondol, a mai útra. Vártam és hagytam, hogy lenyugodjon, közben kezemmel simogatni kezdtem a hátát, hogy feszültsége távozzon. - Szeretlek Kora.

*

Már több, mint két hete itthon vagyok és még most sem jött helyre a lábam teljesen. Igaz, erőltettem is, hogy jobban menjen a járás, ami már kisebb fájdalom árán, de megy. Viszont a hosszabb utak, esetleg futás már megterhelő számomra.

- Szerinted jó gyerek vagyok? - kérdezte mellettem ülve Kai, a kanapén. Mikor haza száműztek, egy kis idővel utána a Hadnagy újra megjelent fiával, aki annyira látni akart engem. Én pedig felajánlottam, hogy vigyázok rá, mikor a munkáját végzi a Hadnagy. Ami meglepett, hogy volt mikor Hanji jött érte, nem is tudtam, de még csak nem is sejtettem, hogy tud róla.

- Persze, hogy az vagy. Miért? - borzoltam össze fekete tincseit és kérdően meredtem rá. Vajon mi baja lehet? Gyermeki arca most szomorúvá változott és az előtte lévő lapon tartotta szürkés szemeit.

- Apa azt mondta, hogy kerít nekem egy családot, ahol jobban gondomat fogják viselni. - préselte ki magából a szavakat majd sóhajtott egy nagyot, amire azt hittem azért teszi, mivel a sírás határán van, de tévedtem, egy könny sem szökött a szemébe. A szívem összeszorult, ezek szerint a Hadnagy leakarja passzolni valaki másnak a gyerekét? Milyen apa az ilyen, mondjuk a Hadnagyról beszélünk. Ha egy ilyen be is belead minden erőt, akkor sem hiszem, hogy fényes eredménye lesz, bár ez csak külső szemszögből ítélt vélemény. Elgondolkodtam és, úgy döntöttem, hogy segíteni fogok Kainak és a Hadnagynak.

- Figyelj Kai. - fordultam a kisfiú felé, aki szürkés szemeit rám kapta. Azok a szemek..muszáj volt elmosolyodnom. - Nem lehet semmit sem megjósolni, de majd segítek, hogy ne kerülj el semmilyen más családhoz. - nyugtattam a mellettem ülőt, kinek mosoly jelent meg az arcán, majd óvatosan a lábamra ügyelve, az ölembe mászott és fejét a mellkasomra hajtottam.

- Te vagy a legjobb, Kora. - suttogta és a mellkasomon feküdve kezdett el pihenni. Hagytam, hogy elnyomja az álom, addig a lakást figyeltem. Általában mindig Kai jön hozzám, viszont most én tanyázok náluk, ahol szinte vakítóan nagy tisztaság van. Mivel már nem bírtam otthon maradni és egy kis séta mindig jól esik, ezért nem volt ellenemre, hogy át jöjjek.

Egy óra múlva nyílt az ajtó, ezért a kezemben tartott könyvet letettem, majd magam mellé néztem, ahol Kai aludt. A Hadnagy sétált be a nappaliba, ahol acélkék szemei unottan néztek rám egy pillanatra, majd a fiára, ezután pedig elindult a konyhába. Beszélni akartam vele ezért utána siettem, már amennyire tudtam sietni. Éppen hozzá fogott teát csinálni és mintha nem lenne jó kedve, de mondjuk róla nehéz eldönteni mikor jó és mikor rossz a kedve.

- Hadnagy. - köszöntöttem egyben biccentettem is, amit nem láthatott mivel nekem háttal áll. - Beszélni szeretnék a Hadnaggyal. - tértem is a lényegre mikor nem válaszolt semmit. Viszont le nem tagadhatnám, hogy a testem remegett a szívem pedig a torkomban dobogott az idegességtől.

- Mit akarsz, kölyök? - vett le egy csészét, hogy elő készítse mielőtt kész lenne a teája. Nyeltem egy nagyot és megfogalmaztam magamban, hogy mit is akarok mondani neki.

- Kai mondott ma nekem egy érdekes dolgot. - kezdtem el szugerálni a padlót és nyugtatásképpen az ujjaim tördeltem. - Ha nagy feladat magának, akkor én be segíthetek a felnevelesébe. - mondtam. A Hadnagy megfordult és ijesztően méregetett acélkék szemeivel. - Megteszem, ha ez kell ahhoz, hogy ne kerüljön el más családhoz. - vezettem vissza a padlóra a tekintettem. Nagyon csendben volt, szinte sértette a fülem, hogy nem hallom kemény hangját.

- Te csak egy kölyök vagy. Nem tudsz felnevelni egy másik kölyköt. - fordult vissza a teához, amit ízesíteni kezdett. - Én már döntöttem és ehhez kurvára nincs sok közöd. - sétált csészével a kezében az asztalhoz, amire letette majd rám nézett. - Ülj le. - nem parancsolta, még is annak vettem és ültem le a tea mellé. Levett egy másik csészét, amibe a saját adagját töltötte és leült velem szembe, az asztalhoz. Az acélkék szemek, unottan szugeráltak engem még kezével furcsán fogta meg a csészét és emelte ajkaihoz. Nyeltem egyet, majd a tea felszínén, visszatükrözödő énem néztem. - Te sem értesz hozzá, ahogy én sem. - tette le a csészét, de kezét továbbra is rajta tartotta. - Kibaszottul nem értünk ehhez, ezért is lesz neki jobb máshol.

- De ő a Hadnagy fia. - csúszott ki hirtelen a számon, miközben ránéztem a férfire.

- Igen, és ennél jobb dolgot nem is tehetnék a taknyos ért. - pillantott át a nappaliba majd újra rám. - Ezután te is visszatérhetsz a saját életedbe, ahogy én is. - dörmögte. Szóval gyűlöli, hogy a közelben vagyok és szinte bele másztam az életébe. Mondjuk tény és való, hogy én sem örülnék ha az általam legutálatosabb személy az életem része lenne hirtelen, még ha nem is teljesen csak éppen annak a küszöbén állva.

- Elnézését, Hadnagy. - pillantottam búsan a teámra, hisz mióta Kai megjelent, sokkal másabbak a napjaim és a Hadnagytól sem félek már annyira, mint azelőtt. - Észre sem vettem, hogy bele pofátlankodtam az életükbe. Minden olyan gyorsan zajlott, hogy nem vettem figyelembe, másokat körülöttem.

Ez tényleg, így van. Még csak nem is gondoltam arra, hogy mennyire bosszanthatom ezzel a Hadnagyot és, hogy mennyire is az útjában vagyok. Ki kell szállnom az életéből és hagynom őket, hisz most ajánlottam fel, hogy segítek neki a gyerek nevelésbe. Most már ezzel nem csak a küszöbön lennék, ha nem teljesen benne az életükbe.

- Nagyon sajnálom. - álltam fel a helyemről, most már teljes szégyenben ázva. Úgy gyűlölöm magam. - Megígérem Hadnagy, hogy mostantól, a munka dolgokon kívül más miatt nem fogom felkeresni. - álltam vigyázba, a legtöbb súlyom a bal lábamra nyomva, hogy valamennyire megadjam a tiszteletett. - Nem is zavarok tovább-

- Ülj vissza a seggedre. - parancsolt rám keményen, ahogy távozni szerettem volna. Meglepetten néztem rá, mégis vissza leültem a helyemre. Minden mozdulatát figyeltem, nem szólt egy árva szót sem, csak a még gőzölgő italát itta. Rosszul kezdtem magam érezni, a csend számomra mérhetetlenül kínos volt és a gondolat, hogy most talán megakar ölni vagy ki tudja mit akar, megrémiszt. Úgy érzem a folytonos halálon gondolkodás a közelében, elég nagy probléma. Felkeresek majd valami orvost, hogy ezt szűntesse meg. Sóhajtottam egyet, hátha vége szakad a tíz perce tartó némaságnak.

- Hadnagy. - szólítottam meg hátha, végre megszűnteti a csendet. Kezében tartott csészéjét, üresen tette le az asztalra.

- Nem tudsz csendben maradni, mi? - rázta meg a fejét, gondterhelten felsóhajtva. Pedig most nem is csináltam semmit. - Legyen.

Szemeim nagyra nyíltak, a lélegzetem pedig elakadt egy pillanatra. Jól hallottam, amit mondott? Azt mondta legyen, vagyis segíthetek Kait felnevelni? Igen? Mindjárt elájulok.

- Va..vagyis segít..hetek? - nyögtem ki nagy nehezen a szavakat, hisz nem akartam elhinni, az egész dolgot. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy az egészet csak álmodom, de nem.

- Süket vagy, kölyök? - mordult rám, még egy teát kitöltve magának. Fél álltam a székről, óvatosan majd a Hadnagy elé álltam.

- Köszönöm! - hajoltam meg előtte.

- Tch. - felelte rám nézve és az asztalhoz sétált, én pedig mosolyogva szedtem össze a dolgaimat, úgyan is kezdet későre járni. Már kint be is sötétedett.

- Jó éjt, Hadnagy. - mondtam immár az ajtóban állva. A férfi nem felelte semmit, csak szokásához híven, becsukta előttem az ajtót.

Sőtét és hideg éjszakának nézünk elébe, ahogyan kissé sántítva sietek haza. Rossz érzés kerített hatalmába, amin elgondolkodtam, így véletlen félre léptem a lábammal. Felmordulva támaszkodtam neki az egyik háznak. Ilyen szerencsétlen csak én lehetek, mindig is béna voltam. Viszont tényleg nagyon rossz érzésem volt, így sajgó lábbal, de mindenképp próbáltam haza sietni. Túlságosan csend van, a vihar előtti csend.

- Nézzétek! - szólalt meg egy hang a hátam mögött, amire összébbhúztam magam. A tulajdonosa biztosan ittas állapotban van, hisz a hangján ezt lehetett a legelsőnek észrevenni. Nem is figyelve a kisebb zajt csapó társaságra, tovább siettem, már amennyire jelenleg tőlem telik. Testem megremegett, ahogy a lépéseik felém közelítettek. Tényleg ilyen szerencsétlen lennék?

Egy kéz ragadta meg a vállam és szembe fordított a tulajdonosával. Három, nagy darab férfivel álltam szemben, akikról az alkohol és a cigaretta szaga, erőteljesen érződött. Hangosan szívtam be a levegőt, miközben testem megremegett, hisz volt egy sejtésem miért lettem le állítva. Semmi olyan nincs nálam, amivel megtudnám védeni magam, a három nagy darab embertől. Az pedig mégjobban hátráltatt, hogy az egyik lábam sérült.

- Játszunk vele. - szólalt meg a másik, miközben a hátam mögé sétált. Mocskos kezével rá simított a hasamra, majd az ingem alá vándorolt, érintve érdes ujjaival a puha bőröm. Mit tegyek? Mit csináljak? Kiabáljak? Meghallanának?
Megfogva a férfi kezét, lelöktem magamtól és elhátráltam tőlük.

- Ugyan. - szórított magához az, aki eddig csendben álldogált. - Játsz velünk. - harapta meg a nyakam erősen, amire felszinsszentem, majd alatta durván szívni kezdte a vékony bőr felületet. A bal lábammal megrúgtam majd szaladni kezdtem, már amennyire tudok. Úgy döntöttem vissza megyek a Hadnagyhoz, hisz ő van a legközelebb, így nála megtudok húzódni, addig még ezek el nem tünnek.

- Hadnagy! - kezdtem el ütni sietősen az ajtaját, hisz hallottam, ahogyan a három férfi, már ki is szúrt engem. - Hadnagy! - dörömböltem mégjobban, mikor is ki nyílt az ajtó. Meg akart szólalni, de a mellkasánál fogva beljebb löktem, hogy betudjak menni és becsuktam az ajtót, neki dőltve a hátam.

- Mi a szart csinálsz, kölyök? - húzta fel az egyik szemöldökét, én pedig mielőtt megszólalhattam volna, megkapta a választ.

- Gyere ki, kislány! - kopogtak az ajtón, amitől el sétáltam és nem feltűnően a Hadnagy háta mögé próbáltam állni. Ezek az idióták nem tudják, hogy ki lakik itt? Motyogás hallatszott, majd látszódott, ahogyan a kilincsel babrálnak. Rá néztem a Hadnagyra, aki unottan meredt az ajtóra, ami ki is nyílt abban a pillanatban.
Mikor fel ismerték az előttem álló személy, szemük elkerekedett és ijedtség csillant fel bennük.

- Le..Levi hadnagy. - nyelt egy nagyot az, aki megállított engem az utcán. - Sajnáljuk, hogy zavartunk. Már itt sem vagyunk. - indultak volna meg, ám egy rideg hang megállított őket.

- Még mit nem. - sétált ki az ajtón a Hadnagy, amit be is csukott maga után. Nem hallottam semmit, sem olyanra utaló jelet, hogy verekednének. Csend volt és a pár perces csend követően a Hadnagy is visszatért, az iszákos férfiaknak pedig semmi nyomuk.

- Sajnálom, hogy gondot okoztam. - hajtottam le a fejem. Nem mertem rá nézni, féltem, hogy most már tényleg elege van belőlem és engem is elzavar keményen. Ehelyett viszont egy ruha darabot éreztem meg a nyakamnál. Felnéztem az acélkék szemekbe, amikből semmit nem tudtam ki olvasni. A nyakamhoz nyúltam, hogy én tartsam az anyagot, ezzel a cselekdettel pedig kezem összeérintkezet a Hadnagy hideg ujjaival. Alig feltűnően megborzongtam, de próbáltam nem mutatni, hogy zavarban vagyok.

- Minek volt három év kiképzésed ha megvédeni sem tudod magad az utcán? - szólalt meg lenézően, miközben elsétált tőlem. Ennyit az idilli pillanatról. Felsóhajtottam és elvettem a ruhát a bőr felületről. A fehér rongyon, ott vöröslött kis mennyiségben a vérem. Még is mekkorát harapott az az állat? A nappaliban lévő tükörhöz sétáltam és figyeltem a szívás feletti, csúnya harapás nyomott. Fantasztikus, hogy fogom én ezt eltüntetni?

- Sajnálom Mégegyszer, hogy zavartam és gondot okoztam. - fordultam a helység másik végében álló férfi felé. - Viszlát, Hadnagy. - indultam meg az ajtóhoz, de a hangjára megtorpantam.

- Ha most elindulsz és újra beléjük botlasz, megint ide fogsz szaladni? - kérdezte, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy ezt gúnyosan teszi-e. Nem tudtam mit válaszolni, csak a padlót figyeltem. Csendbe burkolóztunk, amit az ő sóhajtása tört meg. - Csak ma éjszaka.

*

A rendezett ágyra vándorolt a tekintettem, mintha nem is lenne használva. Néha elcsíptem néhány beszélgetési foszlányt, hogy a Hadnagynak alvás problémái vannak, de biztosra sose mentem vele.

- Aludhatsz az ágyon. - sétált be, kezében néhány ruha darabbal, amit le is lökött a takaróra. Zavarba jöttem, szemeimet ezért lesütöttem, miközben arcomra kúszott a pír. Hisz itt fogok aludni a Hadnagynál, aki utál. Felkaptam a ruhákat majd a férfi felé fordultam, de nem tudtam a szemébe nézni, csak is a friss, gyürődés mentes anyagokat néztem.

- Nagyon sajnálom és köszönöm. - hadartam el, majd berohantam a fürdőbe. Nem tudom mi ez a reakció, hogy miért viselkedek így. Felkapkodtam magamra a kapott ruhákat, az enyémeket pedig szépen összehajtottam. Visszamentem a szobába ahol már a Hadnagy nem tartózkodott és be feküdtem az ágyba. Lassan elnyomott az álom, de nem aludtam sokat, körülbelül nem lehetett több két óra hosszánál. Mikor felébredtem csak a hold világította meg a helységet. Tompa fény volt még is láttam, hogy a fotelben egy ember alakja kirajzolófik. Minden bizonnyal a Hadnagy alakja. Egy ideig figyeltem, miközben helyezkedtem is.

- Nem tudsz aludni, kölyök? - szólalt meg rekedt hangján, amitől kirázott a hideg jó értelemben. Sosem voltam jó alvó, a problémáimat leginkább az álmaim okozzák, amikre nem nagyon szoktam emlékezni. Viszont tény és való, hogy nekem sincs meg a napi egészséges alvás rend.
Nem feleltem, helyette feltettem egy kérdést, ami már rég óta érlelődik bennem.

- Miért utál, Hadnagy? - kérdeztem halkan, ebben a pillanatban azt hittem, hogy a síri csendben sem fog hallatszani. Hallottam, ahogy fel sóhajt majd mozgolódni kezd a fotelben.

- Sok mindent nem tudsz, mert csak egy kölyök vagy. - mondta, hangnemével és szavaival megbántott. Sertődötten morogtam egyet.

- Ne kezeljen úgy, mint egy kölyköt mert nem vagyok az. - morogtam, mire egy "tch" hallatott. - Viszont ha a maga korához néz engem, akkor nem csodálom, hogy egy kölyöknek tart, hisz már nem csodálkoznék ha ősszülni kezdene.

Amint ezt kimondta erősen harapta rá az ajkamra. Nem tudtam felfogni, hogy hogy is mondhattam ki az előbbi szavakat. Testem megremegett, hisz most tényleg, de tényleg van rá lehetőség, hogy meghalok.

- Én nem úgy érte-

- Hallgass.. - szólt rám keményen. -..kölyök. - tette hozzá és szerintem ezt már igen is sértően tette. Sóhajtottam majd átfordultam a másik oldalamra, így neki hátat mutatva. Még ha csak a körvonalát is láttam, most nem akartam rá nézni.

- Sajnálom. - suttogtam, szemeimet pedig fájdalmasan szorítottam össze és próbáltam arra fókuszálni, hogy minél hamarabb elnyomjon az álom.

*

Ébredezni kezdtem, ahogy meg éreztem, hogy valaki összevissza mozogva, fekszik mellettem. Szemeimet kinyitottam majd néhányat pislogtam, hogy hozzászokjon a fényhez. A látóterembe feltüntek a szürkés, gyermeki szemek, melyik csillogva figyeltek engem. Mosolyogva ölelte át Kait, aki nevetett egyet.

- Nem tudtam, hogy itt alszol Kora! - ujjongot, és barna haj tincseim kezdte kiseperni az arcomból. Valahogy ez a reggel más. Lehet azért is mert a Hadnagynál aludtam, de ahogy Kai hangját meghallottam és éreztem a jelenlétét, sokkal nyugodtabb reggel ez így.

- Látom sikerült felkelned, kölyök. - hallottam meg az ajtó felől érkező, morgos hangot, ami kis mennyiségben lelombozta a reggelem. Eszembe jutott mit is mondtam a Hadnagynak tegnap este, ami miatt a párnába fúrtam a fejem. Szégyelltem magam.

- Reggelizel velünk, Kora? - kérdezte Kai mosolyogva. Nem tudtam mit válaszolni, féltem a másik személytől, hisz így is rengeteget tartózkodtam már az otthonába.

- Nem is tudom. - néztem a szürke szemekbe, amik most kérdően csillogtak.

Végül megértettem Kai-al, hogy sietnem kell haza, hiába mondta a Hadnagy vagyis inkább egy "tch" kíséretében azt mondta, hogy : mit bánom én. De én nem akartam jelenleg tovább ott maradni, úgy hogy siettem haza, hogy utána mehessek a felderítősökhöz. Még most fogok másodjára megjelenni ott, mióta megtörtént a kisebb balesett. Komolyabb munkát nem is bíznak rám. Viszont nem gondoltam volna, hogy bárki is be fog törni hozzám és a nappaliban fog várni.

- Hát te? - nyeltem egy nagyot. Legutóbb akkor láttam, mikor egy igen érdekes szót ejtett ki a száján, nekem címezve és az érzéseit bele sűrítve. Én pedig ezután kerültem.

- Hol voltál? - kérdezte, szavai pedig furcsán hangzottak. Bágyadtan, álmosan. Eren türkizkék szemeit rám emelte, melyek a fáradtságtól csillogtak. Meddig várhatott rám? Egész este?

- Történt egy dolog az este folyamán, így az egyik ismerősömnél húztam meg magam. - dobtam le az asztalra a zsebem tartalmát. Nem mondhatom, hogy a Hadnagynál voltam, így akármennyire is nem szeretnék hazudni, most képtelen vagyok azt tenni. Eren csendben ült tovább, nagyon kimerültnek látszott, amit nem tudtam mire vélni. - Minden rendben?

- Persze. - vágta rá azonnal. - Nem is zavarok tovább. - állt fel, de lábai megremegtek és tartani se tudta magát. Ha én nem kapom el, most a padlómon feküdne.

- Mi a baj, Eren? - próbáltam tartani. Hümmögés volt a válasz, amit nem értettem. - Mikor aludtál utoljára? - nem kaptam választ. Mivel az emeletre kizárt, hogy feltudnám cipelni, így a nappaliban lévő kanapémhoz sétáltam vele és nagy nehezen, de elfektettem rajta. Fel siettem egy párnáért egy takaróért. Az egyiket a feje alá tettem, még a másikat rá terítettem. Nem mertem vele beszélni, mióta azt mondta, hogy szeret. Mivel én nem hiszem, hogy tudom neki ezt viszonozni.

~

- Megijedtem. - simított végig hátamon, ujjaival, másik kezével pedig barna fürtjeimbe túrt. Tudtam mire gondol, a mai útra. Vártam és hagytam, hogy lenyugodjon, közben kezemmel simogatni kezdtem a hátát, hogy feszültsége távozzon. - Szeretlek, Kora.

Nem bírtam felfogni, amit az elébb mondott. Sőt, féltem, hogy nem is jól hallottam.

- Eren..én...- mit kéne ilyenkor mondanom, mit tegyek? Most mit kell tennem? - Sajnálom. - ennyit tudtam tenni, csak ennyit. Még egy ideig ölelt, amit hagytam neki majd eltávolódott tőlem és kissé szomorúan figyelt. Türkizkék szemek, most nem voltak olyan boldogak, ahogyan a mosoly sem, ami most az arcára kúszott.

- Menjünk. Meg fogsz fázni. - nézett le a földre, én pedig összeszorult torokkal elindultam nagyon nehezen, és fájdalmasan. Nem akarom, hogy bármi változzon kettőnk között, ő egy nagyon fontos személy az életemben, de nem tudok több szemmel nézni rá csak barátként.

~

Végül nem mentem a felderítősökhöz, hisz Erent felügyeltem, hogy minden rendben legyen vele. Készítettem neki ételt, hogyha kipihente magát, akkor ne legyen üres a gyomra. Viszont jól tudtam, hogy elég sokáig nem fog felkelni, ezért én is elfoglaltam magam. Kitakarítottam a lakást és próbáltam erőltetni a lábam, amivel azt értem el, hogy a végén lüktetni kezdett. Remek. Már egy ideje az asztalnál ültem, mikor az ajtón kopogtak. Szemöldök ráncolva siettem oda és mikor megláttam kik állnak ott csak egy hallván mosollyal beinvitáltam őket.

- Kértek valamit? Mikasa? - néztem a lányra. - Armin? - majd a fiúra, miközben ők helyett foglaltak az asztalnál. Nemlegesen megrázták a fejüket, én pedig töltöttem magamnak egy pohár vizet és leültem velük szembe.

- Tegnap délután elment valahova és nem jött vissza a szállásra. - mondta Mikasa, Armin pedig bólogatva nyomatékosította a szavait.

- Igen. Nekem említette, hogy hozzád jön és mivel már reggel se tért vissza, így gondoltuk rá nézünk. - szinte suttogta a fiú, miközben a kanapén alvó Erenre nézett.

- Sajnálom. Gondolom egész este rám várt. - néztem rá én is a fiúra.

- Miért, hol voltál? - ráncolta a szemöldökét Mikasa, alig láthatóan. Nagyot nyelve néztem a szemeibe.

- Az este volt egy kisebb összetűzésem pár emberrel, így az egyik ismerősömnél húztam meg magam. - sütöttem le szemeim. Mikasa kiváló megfigyelő, úgy hogy nem szabad gyanúsnak tűnnöm.

- Annak is köze van hozzá? - kérdezte, mire rá kaptam barna szemeim. A lány éppen a saját nyakára mutogatott, amivel tudtam, hogy mit akar üzenni. Hajamat át dobtam a harapás és szívás folttól szenvedő nyakamhoz.

- Igen, emiatt nem jöttem haza az este. Nem tudtam, hogy Eren itt lesz. - fogalmam se volt róla. Talán ha tudom, haza jöttem volna. Hiába kerültem, azért még is biztonságban éreztem volna magam a közelében.

Mikasa és Armin nem maradtak sokáig. Néhány szót váltottunk, a lány pedig megbizonyosodott arról, hogy semmi gond a fiúval, majd elmentek. Csendben ültem a konyhába és magam elé meredtem. A Hadnagy áll aludtam. Miért tölt el olyan furcsa érzéssel ez a dolog? Nem kéne. A Hadnagytól nem kaptam konkrét választ, hogy miért utál vagy egyáltalán utál-e.

Elhessegettem a gondolataim, nem akarok rá gondolni, akkor mindig furcsán érzem magam. Főleg mostanában. Úgy gondoltam, mivel ma elég nagy piac van, én is kinézek rá. Írtam Erennek egy cetlit, hogy hova mentem és, hogy egyén nyugodtan, ha éhes. A zsebeimbe gyömöszöltem a dolgaim majd elindultam. Jó hangulat volt a bódék között és a vásárlók közt. Mindenki mosolygott, egy - két dolgon még fel is nevettek. De persze olyanok is voltak, akiről tisztán látszott, hogy semmi kedvük ehhez és minél hamarabb túl akarnak esni az egészen. Az egyik gyümölcsösnél megálltam és figyeltem a választékot, mikor át ölelték a lábam.

- Kora! - nézték rám a szürkés, gyermeki szemek. Mosolyogva vettem felkarjaim közé, viszont a tudat egyből belém csapott.

- Kai, hol az apukád?! - kérdeztem idegesen, hisz remélem nem szökött el otthonról.

- Hanjivel jöttem. - mosolyog majd a piros almákat kezdte elkémlelni. Ezt halva egyre nyugodtabb lettem, már ha Hanji őrültségét nem veszem figyelembe.

- Kai, kérsz egy almát? - kérdeztem, hisz csillogó szemekkel figyelte, én pedig úgy éreztem muszáj vennem egyet. Mosolyogva bólintott, így az árus felé fordultam és kértem egy almát tőle. Kifizettem majd Kai kezei közé adtam. - És Kai, hol van Hanji?

- Beszélgetett valakivel, én pedig szóltam neki, hogy ide jövök hozzád. - majszolta a gyümölcsöt. Mivel nem akartam messzire menni Kai-al, ezért Hanji keresésére indultam. Rossz érzés kerített hatalmába, mintha figyelnének ezért gyorsabban szedtem a lábaim, akár mennyire is fájtak. Mondhatom azt is, hogy már hozzászoktak.

- Hanji! - értem oda mellé. Éppen valami furcsa kinézetű tárgyak között nézelődött. Amint rám kaptam a tekintetét, elmosolyodott.

- Kora-chan~. - állt mellénk majd megölelt. Mi ez a hízelgés? Még mindig a múltkori, a csak kávé esett lenne?

- Nem kéne hagyni, hogy Kai csak úgy elszaladgáljon. - ráztam meg a fejem. Nem akartam, hisz még a végén valami baja lesz.

- Ne féltsd annyira azt a gyereket, semmi baja nem lesz. - intett le, és újra a bódé felé fordult. Kai jelezte, hogy le akar szállni, ezért letettem. Még a kisebbik arrébb sétált, addig a nagyobbik karon ragadott.

- Nem voltál otthon az este. - felelte, miközben Kai után sétáltunk lassan. Nagyot nyeltem, hisz Mikasánál csak is Hanji a rosszabb.

- Jártál nálam? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Persze, hogy mindenki akkor jön, mikor én nem vagyok otthon. Ezek a dolgok mindig így voltak és így is lesznek.

- Tönkre ment a dzsekid, mikor legutóbb a falon kívül voltunk. - tapintatosan mondta, egyben óvatosan is, hisz biztos Loyával kapcsolatos dologtól félt, nehogy összeroskadjak. - Na meg persze a köpenyed és leakartam mérni a méreted, de csak Erent találtam. Ő se tudta, hogy hol vagy.

- Az egyik ismerősöm kisegített. - vágtam rá, ezzel együtt pedig leakartam zárni az egész témát, de Hanji sejtelmesen elmosolyodott. Nem szeretem ezt a mosolyt, biztos tud már a dologról, csak ne nyissa ki a száját.

- A Hadnagy mi? - húzta fel az egyik szemöldökét, én pedig úgy éreztem, mintha hirtelen zavarba jöttem volna. Miért vagyok zavarban? Hisz csak a maga módján segített, semmi több. - Ezt is ő csinálta? - lökte el a hajam a nyakamtól. Arcom paradicsom pirosba burkolózott, miközben furcsa érzések leptek el. Mérgesen hajtottam vissza rá a hajam, hogy ne lássa már más.

- Állítsd le a fantáziád. - szóltam rá mérgesen, még is volt, ahol megbotlott a nyelvem. Miért érzem, így magam? - Nem ő volt, és csak, hogy felelevenítsem az emlékeid, engem utál a Hadnagy. - néztem széjjel a kipakolt áruk között. Hanji kuncogni kezdett, amit nem tudtam mire vélni. Kérdően felé fordultam, de ő csak továbbra is mosolygott.

- Jaj Kora-chan! - húzott oda magához. Meg akartam kérdezni, hogy még is mit bazsalyog itt nekem, mikor fegyver dördülés csitította el a nyüzsgő utcát. Ijedten kerestem Kai-t, vagy azt akire rátámadtak. Ám elég hamar rá jöttem, mikor a vállam égni kezdett. Kezemet rá tapasztottam, amire felsziszentem és megpróbáltam bemérni, honnan is jött a lövés. Az egyik háztetőn állt egy alak, kinek arca el volt takarva, még is bármikor felismerném az illetőt.

- Hanji!

- Kora. - mondta ledöbbenve.

- Csak súrolt. Nem így akar megölni, vidd innen Kait! - szinte már parancsoltam, hiába ő az én felettesem és nem én, neki. Azt akartam, hogy biztonságban legyen. Hogy biztonságban legyenek. Az ismerős alak megvárta, hogy rá fókuszáljak majd lesietett a tetőről. A piaci vásárlók már nem voltak olyan vidámak, mint mikor ide jöttek. Mindenki gyors tempóban hagyta el a helyét, még én szembe a tömeggel mentem az egyik mellék utcába. Ott állt, nem is tudom hány év után. Nekem háttal állt, és csak várt. Minden bizonnyal, hogy mondjak valamit, de nem szólaltam meg csak unottan figyeltem a testvérem.

- Jó újra kint lenni. Sokáig voltam bezárva. - fordult meg. Arcáról levette az anyagot.

- Magadnak köszönheted, hogy egy cella volt sokáig az otthonod. - morogtam. Egyáltalán nem haragudtam az előttem álló személyre. A múlt hirtelen csapott arcon, a lábaim bele is remegtek. Magamra kéne haragudnom, de nem teszem. Ha megtettem volna, akkor nem járnék most itt, és ezután se fogom megtenni. Ez így a helyes döntés néhány zökkenővel, ami előttem is van.

- Mind tudjuk drága nővérem, hogy az egész a te hibád. - nézett rám megvetően. Készen állt bármikor végezni velem, de tudtam, hogy előtte játszadozni fog egy kicsit. - Szépen megformáltad az életünket. - sóhajtott, miközben elnézett rólam. Gúnyos mosoly kúszott az arcra, ahogyan barna hajába túrt. Ugyan az a színskálája, mint nekem. A hajának, a szemének, még talán a bőrének is olyan árnyalata van, mint nekem. Viszont ettől függetlenül teljesen különbözünk.

- Nem én öltem meg őket. - szorult össze a mellkasom. Tudtam jól, hogy ami megtörtént azon már nem lehet változtatni.

- De te vezetted el hozzánk a gyilkost. - vezette tekintetét rám. Testtartása laza, de még is bármikor készen áll rám támadni. - A lényeg. - mosolyodott el, miközben két lépést tett felém. - Hogy a belépő tökéletes volt, de innentől fogva, nem szabadulsz meg tőlem. A játék még csak most kezdődik, Kora. - húzta elő a fegyverét és rám célzott, viszont gyorsabb voltam. A felpakolt ládák mögé bújtam, így egy golyó se talált el. Mikor ki néztem, már nem volt ott. Miért csinálod ezt, Rei? Sóhajtottam.

*

Fellépve a verandámra, hangokat hallottam a lakásomból. Halkan sétáltam az ajtómhoz, majd a kint elhelyezkedő vasdarabot a kezembe vettem. Még jó, hogy nem pakolok annyit kint. Lassan nyitottam ki az ajtót, viszont közel vannak, ezért kilököm és támadó állásba állok. Megnyugvás kerít hatalmába, mikor meglátom a srácokat. Ledobom a vasat és becsukom az ajtót, kint szét nézve. Paranoiás vagyok? Nem, nem. Szerintem meg van az okom arra, hogy parázzak.

- Minden rendben, Kora? - sétált mellém Eren. Próbáltam rá mosolyogni, több kevesebb sikerrel. Semmi sincs rendben.

- Persze. - lépek az ablakhoz, ahol szétnézek, majd a sötételőket becsukom. Ezt eljátszom az összes ablaknál.

- Én nem úgy látom. - mondja Hanji, amire csak leintem és a konyhába siettek. Nincs kedvem magyarázkodni. A konyhába érve ledöbbenek.

- Hadnagy? - döbbenek le az előttem lévő személyen, aki jelenleg teát készít magának. Soha nem csináltam magamnak teát, azokat csak úgy tartogattam a szekrényben. De, mégis mit keres itt a Hadnagy? Érzem, ahogy az arcom felforrósodik és hirtelen melegem lesz. Mi ez a reakció. A férfi felhúzott szemöldökkel néz rám.

- Ne bámulj, kölyök. - morogja és visszafordul a teájához. Torkom kiszáradt ezért öntöttem egy pohár vizet magamnak. Éreztem a tekintetét, miközben a folyadékot leküzdöttem a torkomon. Viszont lehet csak képzelődöm. - Lásd el a vállad, mielőtt elfertőzödne. - kortyolgatta az italát. Csak úgy Mégegyszer megemlítem, hogy nyugodtan érezze magát otthon, miért ne... A szekrényhez sétálok, amiből kiveszek egy dobozt és egy kissé bénáskodva kezdek, hozzá a sérülésemhez. - Tch.

Értetlenül nézek rá a Hadnagyra, aki unott képpel sétál oda hozzám.

- Hadnagy?

- Még ehhez is szerencsétlen vagy. - morogta, majd éreztem, ahogy egy érzékeny, fájó ponthoz ér, mire felnyikkantam. Mi baja lehet velem? Tudtam jól, hogy mindig is neheztelt rám, de eddig sosem érdekelt. Most pedig... Éreztem, ahogyan abba hagyja a vállamon lévő seb ellátását és a nyakamat köti be. Csak nem a két foltot? - Ezt igazán eltakarhattad volna, kölyök. Tch.

Szemforgatva néztem az ujjaim, miközben azokat tördeltem. Nem volt hangulatom, a mai napot még csak fel sem fogtam. Nem is akarom, elfáradtam.

- Óh a fiatalok. - állt meg az ajtóban Hanji és mondata után a Hadnagyra nézett. - Majdnem fiatalok. - ejtette ki a szavakat, amiken elkuncogtam magam. - Kai a nappaliban rajzolgat, mi pedig nem zavarunk tovább. - egyáltalán nem rám figyelt, hanem a mellettem álló férfit figyelte, miközben beszélt. A mondata végén még egy ideig őt nézte, majd kedvesen rám mosolygott és elhagyta a konyhát.
Megfordult egy hülye ötlet a fejemben, egy kis buta kérdés, amit tudtam, ha feltennék neki, talán fájdalmas választ kapnék. Ott ülve a Hadnagy mellett, megértettem magam. Nekem érzéseim vannak felé, amik nem tudom mikor alakultak ki. Persze, tudom, hogy neki nincsenek és nem is lesznek felém, ezért nem terveztem a dologgal semmit, de egy valamit elakartam érni. Hogy ne rossz szemmel nézzen rám.

- Hadnagy.. - kezdtem bele, de egyből a torkomon akadtak a szavak. A Hadnagy csak morgósan hümmögöt egyet. Leküzdöttem a csomót és folytattam a kérdésem. -..mit tehetnék azért, hogy ne utáljon? - hangom remeget, ahogyan kiejtettem ezt a pár szót, de nagyon bíztam benne, hogy nem fogok rossz vlaaszt kapni. Valahol, legbelül az a kis darab, nagyon kicsi darab hívő énem, még imádkozott is.

- Semmit. - felelte a szokásos stílusában. A szívem kissé fájdalmasan összehúzódott egy másodperce, ahogyan a testem is megfeszült. Persze, gondoltam erre a válaszra is, de nem voltam rá felkészülve, hogy halljam is. Szomorúan néztem a földet, miközben ő a sebem kötözte be. - Mert nem utállak. - ejtette ki halkan a szavakat, kezét pedig a készen lévő munkáján tartottam. Most kellemesen meleg kezét az én bőrömön. Tudtam, hogy ezek nem olyan nagy szavak... A fenéket! Nekem nagyon sokat jelentenek! Csendben voltunk, nem szólaltunk meg csak hallgattunk. Én boldog voltam abban a pillanatban és csak is egy dolgot kívántam ott akkor. Sokáig szeretnék a Hadnagy és Kai közelében lenni, a társaságukat élvezni. Szeretnék velük lenni, még nagyon sokáig, talán addig még meg nem halok.

12247 words

Na hát sziasztok! H eljutottatok idáig, akkor szeretnék köszönetet mondani... Áh, stop, még nem.

Ha tetszett ez a rész, csak úgy szólok, hogy lassan írom a második részét. (ilyen pár részes történet)

És most! Szeretnék köszönetet mondani, amiért végig elolvastad teljesen a történetet. Tudom, hogy néhol, kissé lapos, de attól függetlenül remélem élvezhető volt. Hozzászólásban jöhetnek a vélemények, hogy mi tetszett, mi nem. És csak mondom, hogy jön hamarosan a második rész.
Sziasztok!

Ui. Egyáltalán nincs átolvasva. (majd megteszem)

2020 június 23.