Egy hónapja, hogy semmit nem hallottam a testvérem felől, még csak nem is mutatkozott meg. Minden bizonnyal készül valamire, az pedig nem más, mint a meggyilkolásom. Megnyugtató.

– Kora, ez így jó? – kérdezte Kai, miközben az almás pite tésztáját, segített gyúrni. Mosolyogva hajoltam le hozzá, miközben kezeit megfogva segítettem neki, hogy hogyan is csinálja. A Hadnagy ki fog akadni, hogy a konyhájából szinte csata tért csináltunk. Mindenképp ki kell takarítanom vagy hússzor. A Hadnagy iránti érzéseim nem csillapodtak, viszont mit is vártam, hisz majdnem mindennap látom, ha csak néhány percre is, de mindennap. Szerintem így nem is kell csodát várnom.

Miután a süti már készen volt és csak egy kicsit kellett rá várni, leültem Kaial az asztalhoz, és segítettem neki írni, és abban is, hogy hogyan ejtse ki a betűket. Nem volt nehéz feladat, mert már szinte néhány megállással, olvasni is tudott. A számolással volt inkább, több gond. Ami meglepett, hogy Hanji és a többiek közül már néhányan tudják, hogy Kai a Hadnagy fia. Erenben pedig tisztázódtak a dolgok, hogy miért is volt nálam a Hadnagy, ezért bocsánatot kért a viselkedése miatt. Aminek nagyon örülök, hogy egyre több időt tölt Christaval. Talán a végén, neki fogja azt mondani, hogy szeretlek.

– Drágáim! – lépett be Hanji. Kai mosolyogva szaladt oda a szemüveges nőhöz. – Olyan bús vagy, Kora. – nézett rám miután elengedte a fiút. Felnevettem a mondatán, pedig nem volt vicces, mert ez az igazság. Tényleg az vagyok, de az okát nem tudom, pedig azt hittem most már minden rendben lesz az életemmel... Ha nem veszem figyelembe a testvéremet.

– Rosszul látod. – mosolyogtam rá és a konyhába siettem, Hanji pedig szorosan a nyomomban, követett engem. Elkezdtem felvágni a tésztát, még a szemüveges engem mérgetett. Felhúzott szemöldökkel sandítottam rá és egy mosoly kúszott az arcára. Csak ezt a mosolyt ne, kérlek.

– A Hadnagy? – mosolygott tovább, miközben szemöldökét felhúzta.

– Fejbe verjelek? – morogtam, tovább vágva a sütemény. Igazán leakadhatna már a témáról. Viszont ezzel nincs is annyira gond, inkább azzal, hogy biztosan tud valamit, amit nem mond el nekem. Mintha a hátam mögött szövetkezne.

– Ugyan már. – legyintett. – Ne húzd fel magad ennyire. – lopott el, egy darab süteményt.

– Nem tudom mióta csak azt hallgatom tőled, hogy Hadnagy így, Hadnagy úgy. Pedig...

– Kora. – tette kezét a vállamra, nyugtatásképpen. – Ne hagyd, hogy a Hadnagynak igaza legyen, hogy csak egy kölyök vagy. – pöccintette meg a homlokom, így a kis fájdalomra, oda kaptam a kezem. – Elmentünk Kaial, majd jövünk. Itt meg takaríts ki, mert ha Levi meglátja, komoly büntetést kapsz. – nevette el magát, miközben elhagyta a konyhát.

Kis idő múlva hallottam, ahogy a lakást is elhagyják, így egyedül maradt a gondolataimmal. Ne hagyd, hogy a Hadnagynak igaza legyen, hogy csak egy kölyök vagy. Vajon mire célozhatott ezzel? De, mintha már ehhez hasonló mondhatott hallottam volna a Hadnagytól..igen. Sok mindent nem értesz, mert csak egy kölyök vagy. Bár nem tudom, hogy függ össze a kettő, de mégis, mintha mindkét mondat egy kis kirakós darab lenne, vagy csak én gondolom túl nő létemre, igen biztos ez az csak túlgondolom.

A gondolkodásom közben a mosogató felé fordultam, viszont nem számítottam rá, hogy a Hadnagy haza jött. Ijedtemben elengedtem a kezemben tartott tányért, ami vészesen közeledett a padlóhoz, ám még is épségben maradt.

– Mit csinálsz, kölyök? – mordult rám majd eltéve a tányért, tovább csinálta magának a teáját. Néha elgondolkodom, hogy milyen lenne egy mosolygós, kedves Hadnagy. Tényleg vajon, milyen lenne? – Hol a taknyos?

– Még nem jöttek vissza. Itt maradtam hátha, hamarabb érnek ide, mint a Hadnagy. – mondtam, miközben éreztem, hogy egyre jobban melegem lesz.

– Pápaszem itt maradt volna vele. – morogta az asztalhoz sétálva.

– Ez igaz. Elnézést. – feleltem és mindent letettem a kezemből, hogy távozni tudjak. Nem akarom tovább zavarni, hiába tölteném vele az összes időmet. – Ezeket még beviszem a szobába, utána nem is zavarom. – mondtam kezembe kapva pár tiszta ruhát és elindultam az emeletre. A Hadnagy nem válaszolt, nem is vártam volna meg, hogy válaszoljon, csak minél gyorsabban akartam elmenni, hogy ne legyek terhére. Nem szoktam bejárkálni a szobájába, talán most vagyok itt másodjára. Elsőnek akkor voltam, mikor befogadott egy éjszakára.

Letettem a tiszta ruhákat és már indultam volna ki, mikor megláttam egy érdekes rajzot az író asztalon. Rengeteg papír van össze-vissza rakva, még is egyből kiszúrtam. Lassan oda sétáltam az asztalhoz és kihúztam a rajzot néhány papír alól, amik rajta feküdtek kissé eltakarva. A lapja már nem fehér, hanem sárgás és ami nagyon megdöbbentő, hogy én vagyok rajta, de az mégsem én vagyok. Hasonlít rám, de vannak kis vonások, amikből ha jobban megnézzük, meglehet állapítani, hogy még se én vagyok. Nehezen kezdtem venni a levegőt. Ki ő?

– Kora! – mordultak rám mérgesen a hátam mögül. Ijesztően csenget a hangja, sokkal mélyebb és ingerültebbnek hallatszott. Ráadásul, a nevemen hívott.. Soha nem hív a nevemen. Lábaim remegni kezdtek, ahogy a levegőt is félve engedtem ki a tüdőmből. Nem tudom, hogy félnem kéne amiért engedély nélkül nyúltam a dolgaihoz vagy kérdéseket feltenni, hogy én vagyok-e rajta és csak a rajz hibái miatt látnám másnak.

– E-ez..– fordultam a Hadnagy felé.

– Az, az enyém. – indult meg felém és mikor ki akarta venni a kezemből, elhúztam előle. Nem hagyom magam, tudni akarom még ha semmi közöm nincs hozzá, mégis szinte úgy néz ki, mintha egyek lennénk.

– Lehet, hogy a magáé, de én tudni akarom mi ez a rajz, amin egy olyan nő szerepel, aki kísértetiesen hasonlít rám. – néztem rá és mintha döbbenetet véltem volna felfedezni az arcán. Most az egyszer, ha kell utoljára kiállok magamért. Olyan, mint anya. Jutott eszembe Kai szavai. – Csak nem..

– Kai édesanyja.

Az nem lehet.. Létezik ilyen? Ez a nő és én szinte egymás tükörképei lehetnénk. Össze vagyok zavarodva, nem értem. A torkomon egy szó sem jön ki csak lefagyva állok előtte. Összezavar, miért hasonlítunk ennyire egymásra? 

– Figyelj kölyök. – lépett egyet felém, én pedig vele együtt egyet hátra. Talán a Hadnagy nem utált soha sem, csak én értelmeztem félre. Olyan vagyok, mint a gyereke anyja és távol akart tartani magától, talán.  Viszont miután meghalt a nő a Hadnagy hozzám is másképp állt. Lehetséges lenne, hogy rajtam keresztül próbálja visszakapni? NEM! KORA ELÉG! Akkor sem maradok itt tovább, most nem tudok. 

– Most haza megyek. – tettem le a kezemből a lapot, lefordítva. Nem akarom mégegyszer látni, nem akarok egy halott nőt helyettesíteni. Lassan, nagyban kikerültem a Hadnagyot, miközben az unott, acél kék szemeibe néztem mereven. Amint sikerült az ajtóhoz jutnom, ki sietem a lakásból, egyenesen haza. A gondolataim üvöltenek, annyiféle megoldást keresnek. De mi van akkor ha nem is kell megoldás semmire? Miért kell azt keresnem? Viszont ha jobban bele gondolok egy dologba, a szívem szinte összeszorul. Kai valójában azért szeret engem, mert az anyukáját látja bennem, nem pedig Korát.

A fejemben lévő nyüzsgéstől észre se vettem, hogy az arcomon sós könnycseppek folynak végig. Annyira fáj. Azt hittem már kezdünk jobban lenni egymással, hogy Kai szeret, hogy a Hadnagy elfogad, viszont ez mind azért van mert egy nőre hasonlítok, akit mindketten szerettek. Miért esik ilyen rosszul?

– Kora? – kérdezte valaki, viszont hiába néztem az illetőre, homályos képen kívül semmit nem láttam. Sírtam, kegyetlenül. – Semmi baj. – húzott magához és erősen a karjaiba zárt.

*

– Jobban érzed magad? – kérdezte Eren, miközben egy pohár vizet nyújtott át nekem. Halvány mosollyal az arcomon bólintottam és elfogadtam a folyadékot. – Mi történt? – kérdezte, miközben leült mellém. Nem válaszoltam semmit a fej rázáson kívül, csak ültem és néztem magam elé. Annyira fáj, de miért? Miért kell ennyire? – A Hadnagy csinált valamit? – kérdezte, mire újra megráztam a fejem. – Kora, ha nem beszélsz, nem fogok tudni segíteni.

– Jól vagyok. – feleltem, miközben fel álltam és a konyhába siettem. – Kérsz valamit enni?

– Segíteni akarok. – fonta keresztbe a karját, ahogy jött utánam.

– Én meg enni akarok. Éhes vagyok.  – szedtem elő valamilyen ételt és azt kezdtem el enni, míg Eren csak engem figyelt az ajtóban állva.

– Szóval nem fogsz válaszolni? – kérdezte, de én szinte még se hallottam.

– Mi újság Christával? – néztem rá felhúzott szemöldökkel, mire megforgatta a szemét.

– Ne tereld a témát. Amúgy egészen jók a dolgok, ha nem nézünk azt, hogy Ymir szinte mindenhova követ minket. – lökte el magát az ajtófélfától és hozzám közelebb sétálva, lopott a kajámból.

– Menj innen! Direkt kérdeztem, hogy nem-e vagy éhes. – húztam egy kicsit arrébb a tálat, de persze engedtem, hogy egyen belőle. – És Mikasa?

– Mi van Mikasával? – kérdezte, kissé bunkón is. Talán összevesztek.

– Semmi. – felejtettem el a témát, mivel látom most nem igazán szimpatizál vele. Szegény lány, már nagyon régóta ismeri Erent és Eren mégis mással jön össze.

– Jössz a következő felfedező útra? – kérdezte, miközben felült a pultra.

– Mikor lesz? – kérdeztem rá se nézve. Nem igazán akartam menni és ez látszódott rajtam is, de végül is miért ne. Ha nem a Titánok, előbb-utóbb a testvérem fog kinyírni.

– Holnap. – felelte, miközben én bele néztem Türkizkék szemeibe. Teljesen más csillogott most bennük. Eddig mindig az elszántságot, haragot láttam a szemeiben. Most mást, nagyon mást, mintha ideges lenne, és egy kicsit félne.

– Christa miatt nem akarod ezt az utat most, igaz? – néztem rá, ő viszont a mondatom után elkapta a tekintetét. – Ne aggódj, tudd magára vigyázni. – kezdtem el falatozni továbbra is az elkészített kajámból.

– Nem csak miatta, miattad se, Arminék miatt se. – nézett végre rám. – Attól függetlenül, hogy Christával kezdenek jól alakulni a dolgok, egy percig se mondtam, hogy téged elfelejtettelek. – nézett keményen rám, egy pillanatra még levegőt se vettem. Szóval ilyen nehezen múlnak el az érzések? Hiába van más az oldalunkon, aki szeret, aki segít felejteni, mégis ilyen nehéz lenne?

Eren leszállt a konyhapultról és oda lépve hozzám erősen magához húzott. Nagyra nyílt szemekkel néztem magam elé. De miért parázok? Csak egy baráti ölelés, ezért vissza is öleltem.

– Nagyon vigyázz magadra. – felelte, majd homlokon puszilva elindult a bejárati ajtó felé.

– Mész is? – kérdeztem utána sietve.

– Muszáj. Nem volt jó ötlet ez az ölelés. – nevetett fel kínosan majd távozott is. Összezavarodottan néztem az ajtót, és próbáltam fel dolgozni, hogy most mi is történt. De végül csak rá hagytam és elindultam fel a szobámba. Az este folyamán, viszont nem sokat aludtam. Nem is tudtam, de amikor egyszer sikerült bealudnom, akkor is rémálmom volt.

Éppen a felderítőkhöz érkeztem meg. Hanji jó kedvűen üdvözölt engem, viszont én nem tudtam vele nevetni ilyen önfeledten. A Hadnagyot meglátva, még jobban rossz kedvem lett. Nem akartam az egész napot.

Lovamat felnyergelve csatlakoztam Hanjihoz és a többiekhez, majd meg indultunk a falhoz. Meghallgattuk Erwin szokásos monológját, majd útra is bocsájtottak minket. Alig értünk egy kicsit távolabb a faltól, az ég beborult majd furcsán szürkés, sárgás, pirosas színben tündökölt, ahogy minden más emiatt sötétebb is lett. Abban a pillanatban Hanjit elsodorta mellőlem egy Titán, így az ijedtségtől csak néztem magam mellé az egészet félnem fogva. A föld remegett, nem csak egy Titán támadott meg minket. Körül nézve, mindenki vagy halott volt, vagy akkor halt meg. A földet már a piros pocsoják tarkították, én pedig nem mertem semmit se csinálni. Egy pillanatra csend lett, ezt a csendet pedig egy hang hasította át.

– Kölyök!

Megismerem ezt a hangot, bárhol felismerném. A Hadnagy volt, félig sérülten igyekezet felém, viszont amilyen csend volt, olyan zsivaly keletkezett. Az emberiség legerősebbjét épp előttem tarolják le a Titánok. Még álomnak is szörnyű.

*

A reggeli ágyból kikelésem után, semmit nem akartam csak minél hamarabb elvégezni a mai teendőim, még akkor is ha talán ma meghalok, de minél hamarabb kész akartam lenni mindennel. És ez az arcomra is volt írva.

– Hű de morcos vagy ma. – sétált mellém Jean. Csak bólintottam neki, majd továbbra is a lovammal foglalkoztam, addig Jean mesélt nekem, amire nem nagyon figyeltem, de nem azért mert nem akartam, hanem nem tudtam. A kis meséjének akkor lett vége, mikor Hanji megjelent.

– Jean. – szólította meg a fiút. – Szeretnék Korával beszélni. – mondta Hanji, mire Jean egy ideig értetlenül nézett, de utána csak elment. A legnagyobb problémám, hogy én jelenleg nem akarok beszélni Hanjivel. Tegnap ő vitte haza Kait, ennyi idő alatt elég információt szedett össze, hogy tudja történt valami. Az is lehet, hogy már azt is tudja mi történt. – Beszéltem Levial.

– Igazán? – vontam fel a szemöldököm, de nem néztem rá, csak is a lovamnak szenteltem a figyelmem.

– Kora teljesen félreérted a helyzetüket-

– Azt értem félre, hogy egy halott nőt helyettesítek? – szakítottam félbe a mondandóját, ezzel egy időben pedig fel is álltam, nem nyugodt állapotban. – Mond Hanji mit értek félre? Hogy éreznéd magad ha találnál egy ilyet, mikor már úgy érzed, hogy szinte családtag vagy? Jó lehet túlzás a családtag jelző, de igen is számomra már olyan érzés volt. – érzem ahogy a haragom jön elő, azután pedig vegyes érzelmek lepnek el. – Mikor nem magadért szeretnek, hanem azért, mert rajtad keresztül talán visszakapnak valakit?

– Kora, ez nem teljesen így van ne értsd félre. – jött közelebb hozzám Hanji, de én úgy hátráltam.

– Most szeretném, ha senki nem keresne egy ideig. – fordítottam neki hátat és indultam el valamerre. Nem tudom merre, csak pihenni akartam mielőtt elindulunk. Hanji nem követett, hagyott elmenni és lenyugodni. Szerintem jelen pillanatban a legjobb választás. Viszont nem lehettem egyedül sokáig, mivel Erwin mérges arccal közelített felém. Nem tudtam elképzelni abban a pillanatban, hogy mi történhetett már megint, vagy mit csinálhattam. Őszintén, még gondolkodni se mertem, ahogy összehúzta a szemöldökeit.

– Gyere egy pillanatra velem. – mondta mély hangján, mire bólintottam. Bementünk az épületbe, majd le a cellákhoz. Furcsáltam az egész helyzetet és azt gondoltam, hogy beakarnak zárni, de okot nem találtam arra, hogy miért. Lent a tömlöcöknél a Hadnagy is ott állt, ahogy megláttam egyből összerándult a gyomrom és a tekintettem is elkaptam. – Biztos ismered, az illetőt. – állt meg Erwin, én pedig értetlenül néztem be a rácsok mögé. Már csak ő hiányzott. – Húzamosabb időn keresztül figyelt téged, így Levi parancsára elfogtuk. Ezután pedig az is kiderült, hogy lopott tőlünk. – morogta Erwin, én pedig sóhajtva, csak simán neki dőltem a rácsoknak és figyeltem, ahogy elő jön a sötétből.

– Ennél bénább nem is lehetnél. – feleltem, mire megindult felém, kezével kinyúlt a rácsok közül és a torkomra szorított. Fájt, de egyáltalán nem zargatott, mint mondtam, ha nem az öcsém, akkor a titánok fognak kinyírni. Mérgesen nézett rám, láttam, hogy tudna még szorítani a fogásán, de nem tette. Sejtettem. Ha nagyon megakarna ölni, akkor nem figyelt volna húzamosabb ideig és már a piacnál megölt volna. – Nem tudod megtenni, igaz?

– Tch! – engedett el és fordult el tőlünk. – Szemét!

– Tedd meg. – néztem rá mereven. Tekintetében megcsillant az értetlenség, ahogy felém fordult és közelebb jött.

– Nem kell az élet? – kérdezett, gúnyos fél mosolyra húzva a száját.

– És neked? – húztam fel a szemöldököm. Tekintette haragot sugárzott, újra kinyúlt a rácsok közül, de most a ruhám ragadta meg, én pedig továbbra is karbatett kezel álltam.

– Nekik kellett volna az élet! – kiabált rám. Igaza van, nekik kellett volna, de nem kapták meg.  – Te megölted őket!

– Igen.

– Ezért...Ezért neked is halállal kénne fizetned! – kiabált továbbra is, a tekintette pedig könnyáztatottra váltott.

– Igen.

Értetlenül nézet fel rám és keresett valamit a tekintettemben, amit meg is talált. Nevetésse bezengte a félhomályban lévő helyett, közben el is engedett.

– Te megakarsz halni.

Nem kérdezte, kijelentette. Tulajdonképpen magam se tudom mit akarok. Nem meghalni, inkább eltűnni a világ elől, igen, eltűnni akarok. Sóhajtva fordultam Erwin felé majd egy bólintást kapva tőle, elhagytam a helyett.

*

– Kora, ne maradj le. – szólt rám Nifa. Már egy ideje tartottuk a tempónkat és még egy Titánba se botlottunk. Viszont nem tudtam figyelni a környezetemre, egyszerűen minden elvonta a figyelmem, ráadásul a gondolataim csak úgy kiáltoztak a fejemben. Nem volt jó ötlet ma eljönni, ha nem tudok koncentrálni, könnyen meghalhatok-

– Kora! – kiabált rám Eren. Egy pillanat, Eren? Felnéztem a türkizkék szemeibe, majd körül néztem és észrevettem, hogy rég irányt váltottunk. Basszus Kora! Ha nem figyelsz meghalsz!

– Én sajnál-

– Hiába fogod sajnálni, ha a figyelmetlenséged miatt meghalsz! – álltunk meg. Nagyot sóhajtva hajtottam le a fejem, nem most van itt az ideig az érzéseknek, az elmúlt napok történéseinek újra gondolása, de nem tudom visszatartani. – Gyere, nem mehetsz el mellőlem ilyen állapotban. – felelte, mire felkaptam a fejem. Elkezdett vágtázni, én pedig utána siettem.

– Mintha olyan kiváló lennél a titánok lekaszabolásában. – szúrtam oda, neki.

– Jelen pillanatban, sokkal jobb vagyok nálad. – ő pedig vissza, de igaza is van. Hiába pofoznám most fel magam, még most az sem segítene. Sóhajtva tartottam a tempóm Eren mellett, aki néha-néha rám pillantott és mivel nem figyeltem, hogy Hanjiék melyik irányba mentek - ráadásul már messze jártak - így a Hadnagy osztagához csapódtam. Ezért még biztos, hogy kapni fogok.

– Oi! – szólalt fel a Hadnagy. Szavára mindenki feszülten figyelt kivéve én. – Gyere előre, Kora. – dörmögte mély hangján, mire majdnem lefordultam a lovamról. Nem akartam oda menni hozzá, se beszélni vele, nem akartam semmi olyat, amiben ő jelen van.

– Kora, menj már! – suttogta Eren. Rá kaptam a dühös tekintettem majd egy tch kíséretében előre mentem.

– Ide figyelj. – kezdett bele, amint melléértem. – Ha csak a te életed múlna a jelenlegi koncentrációs zavarodon, akkor legyen, úgy is mindig vesznek oda. – összerándult a mellkasom. – De mivel mások is vannak itt, akik a te életed tartják előrébb a sajátjuknál, ezért figyelj oda idióta, hogy ne keljen annyi embernek meghalnia. – fejezte be nyugodtan mondandóját. Megsemmisülve vágtattam lovammal mellette. Két féleképpen is értelmeztem a mondandóját, még pedig az egyik, hogy teljesen igaza van. Az előbb Erent is simán bajba sodorhattam volna, amiért nem figyeltem és utánam jött, másrészt pedig, mintha nem számítani neki az életem. Nem megy. Nem tudok gondolkodni, csak valaki hallagattasa el a gondolataim, annyira zajosak–

– Mi volt ez? – szólalt meg Petra a hátunk mögül. Mi továbbra is átvágva az erdőn, a hatalmas fák között, ki taposott úton haladtunk, ők pedig a bal oldalunk sűrűjét nézték. Levi nem válaszolt semmit, a többiek pedig csak találgattak. Oldalra néztem, de nem láttam semmit, csak egyszer egy nagy fekete árnyat elsuhanni. Úgy nézett ki, mint egy állat, mivel mintha négykézláb ment volna. Csak nem? Egy rendellenes? Mióta lett belőlük ilyen sok?

– Négykézláb ment. – néztem a fák közé és mintha Levi meglepődött volna, halkan felmorgott. Lényegtelen, hogy most haragszok rá, lényegtelen az összes dolog, ami az elmúlt napokban történt, itt most az a lényeg, hogy vigyázzunk egymásra.

– Gyorsítunk! – szólalt fel mellettem a fekete hajú és már tempót is váltottunk, így a fák közül is hallottuk a száguldozó dübbenéseket. Ez minket kergett. – Kölyök. – halkabban szólt hozzám, még annál is mikor ki oktatott. – Ne lankadjon a figyelmed.

Nem reagáltam semmit csak úgy tettem, ahogy kérte. A Hadnagyról, soha semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni, csak mikor meglátuk a teremtményt. Egy nagyobb területhez érve mutatkozott meg elcsúfított arcával, izzó arany szemeivel. Nem tudom mit érezhetett a Hadnagy, de lehet, hogy egy cseppet sem jó. Levi a titánt nézte, aki közeledett felénk és mivel nem kaptunk parancsot, így a többiek önállóan támadásba lendületek kivéve engem és Erent.

– Oi! – szólt utánuk a Hadnagy, de akkor már késő volt. – Chikushou! Tartsátok az irányt! – felelte, majd ő is a Titánnak eredt.

– Mi történik? – kérdezte Eren, de nem tudtam felelni, mert én sem tudtam. Tartsuk az irányt? Hagyjuk itt őket? – Én segítek nekik. – felelte a fiú és már elő is szedte pengéit.

– De a Hadnagy azt mondta–

A Hadnagy, aki megpróbált segíteni Petrán és a többieken, viszont most a fának csapódva kötött ki. Most...mit kell csinálnom? Mit csináljak? Levi osztagából, már csak ketten élnek, ha Eren neki indul ő se biztos, hogy életben marad a Hadnagy meg ki tudja mekkora sérülést szerzett azzal az ütéssel.

– Eren! – kiabáltam a fiú után, aki támadásba lendült. Idióta! Utána lendültem, ahogy láttam, hogy a Titán elakarja kapni hatalmas tenyerével, ezért arrébb lökve a fiút, szét vágtam a Titán kezét majd az egyik fa törzsön álltam meg. A lény csak rám figyelt, izzó szemeivel csak rám fókuszált pislogás nélkül amibe a testem mindegyes pontja bele remegett. Eren újra feltűnt, megpróbálta megtámadni, viszont sikertelen volt. A Titán elhajolt előle, majd a lábát megragadva, leharapta a fiú végtagját. Megkerestem a Hadnagyot, aki egy kis vért köhögöt fel, majd a fiút, aki a földön feküdt. Engem simán elintéz ez a bestia, de ha azzal elterelem a figyelmét még a Hadnagy talpra áll...egy próbát megér.

Támadásba lendültem, a Titán megzavarva, a nyakával egy vonalban száguldtam majd irányt váltva a szemére céloztam. A gőzőlgő vére a levegőbe csapódott, emiatt nem láttam, hogy csak egy szemét sikerült eltalálnom. Meglepődöttségem közben, kezével elkapot és egy erőset szorított rajtam, majd úgy tartott. Éreztem, ahogy nem kapok levegőt, majd, hogy a gyomrom tartalma kikívánkozok, viszont nem szándékozott megenni, csak nézte, ahogy az élet lassan ki akar menni belőlem. Levegő után kapkodva néztem vele farkasszemet, csontjaim roppogtak, ahogy néha egy kicsit többet szorít rajtam. Miért nem halok meg egyből, gyorsan? De..nem akarok meghalni. Még nem. Úgy látszik, ő teljesen másképp gondolja, mivel fejét hátra döntve kinyitotta nagy száját és kezével afelé emelt. De volt más, aki úgy gondolkodott mint én. Megcélozve a Titán nyakszírjéből kivágott egy darabot, így én is kicsúsztam a nagykézből, de még időben elkaptak. A Hadnagy lejtett az egyik fatörzséhez, majd rá nézett Erenre, aki ugyan féllábal, de jobb állapotban van.

– Kölyök. – guggolt le elém a Hadnagy. Nem éreztem jól magam. Zúgott a fejem, forgott velem a világ, hányingerem lett, de mégis örültem, hogy nem esett komolyabb baja.

– Jól vagy, Levi? – préseltem ki magamból a szavakat, rosszullétem közepén pedig észresem vettem, hogy letegeztem, amit ő csak meglepődött nézéssel reagált le. Nem kaptam választ, hisz hirtelen feketeség lepett el mindent, ami arra utalt, hogy elájultam.

*

Erős fény vakította ki a szemem, közben megviselt csontjaimmal rázkódtam egy szekéren. Lassan nyitogattam ki a szemeim, közben mindent felidéztem, hogy mi történt. Levi osztagából csak ő és Eren maradt, mi hárman pedig megsérültünk. Jézusom! Látnom kell, hogy jól van! Keltem volna fel erre a gondolatra, de olyan éles fájdalom szökött a testembe, hogy felordítottam. Levegőt kapkodva próbáltam lenyugodni, míg egy kéz a vállamat meg nem fogta.

– Kora. – nézett rám Eren türkiz szemeivel. A lába még nem nőtt vissza teljesen, aki miatt egy torz képet kaptam rólay de még így is nyugodtabb lettem egy kicsivel, viszont..

– A Hadnagy? – kérdeztem, mire lassan felnézett mellém. Fejemet óvatosan elfordítva követtem a tekintetét. A Hadnagy ott ült a szekéren, mellettem. Felnézve rá az acélkék szemeibe néztem, ahogy ő az én barna íriszeibe. Jól van. Az oldala be volt kötve, és igaz nem nagyon látszott rajta, de fájlalta.

Megnyugodva néztem fel az égre majd újra rá. Kezemet felé nyújtottam - muszáj érezném őt, muszáj megbizonyosodnom róla, hogy ez a valóság és nem holmi gyenge állapot a fejembe. Értetlenül nézett rám, mogorva tekintetével és nem is egyből nyúlt a kezem után, csak egy kis idő múlva. Kezét bele simította az enyémbe, és ennyi elég volt, hogy érezzem meleg tenyerét, ujjait, ahogy át fonják az én kezem. Furcsa érzés lépett el, de nagyon kellemes, így visszafordítva a fejem lecsuktam a szemem, de nem engedtem el a Hadnagy kezét. Eszemágában sem volt.

*

A főhadiszállás egyik szobájában ébredtem. Kötések foglaltak helyet rajtam, a testem pontjai pedig elég fájdalmasan sajogtak. Mi is történt? Ja igen, a Titán, aztán..megszorongatott..Eren..A Hadnagy? Valahogy így.

– Ah hála égnek! – rontott be Hanji az ajtón és az ágy mellé sétálva, helyet foglalt mellettem. – Jó, higy végre felkeltél.

– Végre? – értetlenkedtem rá nézve és próbáltam felülni. Mivel egyedül nem sikerült, így Hanji besegített és felültetett.

– Egy napig voltál kiütve. – felelte, újra kényelmesen elhelyezkedve mellettem. Hát miért is csodálkozom, hisz rólam van szó. Elmegyek egy küldetésre persze, hogy utána mindig ki vagyok ütve, ilyen az én formám.

– Oh. – jelenleg csak ennyit tudtam felelni. Hanji rám mosolygott majd, az ajtó felé mutatott. Szemöldökráncolva néztem át ajtó felé, ahol egy gyermeki szempár kukucskált be. Kai volt az, de hogy kéne reagálnom? Olyan vegyes érzések leptek el, hogy nem tudtam mit kéne csinálnom, ezért semleges hangnemben köszöntem a fiúnak. – Szia Kai.

– Kora! – rohant felém, ami miatt, megijedtem, hisz jelenleg mozogni se bírok, ha rám ugrik, újra elájulok és ki leszek ütve.

– Megállni! – szólalt meg egy kemény hang az ajtó túl oldalán. Nem láttam, de tudtam, hogy ő az és abban a pillanatban, hogy kinyitotta az ajtót ez be is bizonyosott. Amint találkozott a tekintetünk, én csak leszegtem a fejem, Kai pedig a gyors és meggondolatlan tette helyet csak felmászott mellém és óvatosan a karomhoz dőlt. Annyira jól esik, de nem én kellek neki, szóval ne tegye ezt velem, én se akartam ezt tenni velük, úgy ők se tegyék. Apró könnycseppek száguldottak lesz arcomon, akit Hanji azonnal letörölt majd fel állva az ágyról, kisétált az ajtón. – Mesélj édesanyádról, taknyos. – morogta a Hadnagy én pedig értetlenül néztem rá majd a kisfiúra, amint megszólalt.

– Szép volt, de sokszor morgós, csak ritkán nevetett és lefoglalta a munkája, így legtöbbször mamával voltam, amikor mama elment, akkor pedig a szomszédban. – felelte Kai. Ez most mi akar lenni, miért kell mesélnie róla? Mit akarnak ezzel az egésszel kezdeni?

– Kora olyan, mint édesanyád? – kérdezte kimért hangon, mire Kai elgondolkodva nézett rám. Össze vagyok zavarodva, mi-mit akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mi történik?

– Külsőleg nagyon hasonlít rá, de Kora más. Kora életvidám. – kuncogta el magát. – Sokat játszik velem és segít sok mindenben. Szeretem Korát. – ölelt meg hirtelen, ebben a pillanatban, pedig nem érdekelt a fájdalom. Mi akar ez lenni? Összezavarodott, kétségbeesett könnyek száguldottak végig az arcomon.

– Gyere Kai egy kicsit! – hívta magához Hanji, így elhagyták a szobát. A Hadnagy közelebb jött, de nem néztem rá, csak az ágyammat figyeltem.

– Ha lenne eszed tudnád, hogy senkit nem lehet pótolni, mellesleg, ha olyan lennél, mint az anyja, még a közelembe se jöhettél volna. – mondta, de nem reagáltam semmit. Nem tudom mit kéne mondanom, hogy kéne reagálnom. A Hadnagy sóhajtott, majd helyetfogalalt mellettem és a vele szemben lévő ablakon nézett kifelé. – Az tény és való, hogy kísértetiesen hasonlítottok egymásra. Mikor megláttalak itt elsőnek, azt hittem ő, aztán, hogy valami rokana vagy, ami ki volt zárva. – ezzel mintha rosszabbul kezdeném magam érezni. – Viszont a kisugárzásod és a személyiséged ezt annyira elfedi, hogy eszünk be se jut ő.

Felnéztem rá, de ő továbbra is az ablakon nézett kifelé. Még mindig nem tudom, hogy hogyan kéne érzem magam.

– Még a Földalatti Városban találkoztam vele, mikor még mellettem volt két nagyon fontos személy, akiket hasonló Titán ölt meg, mint amilyennel tegnap találkoztunk. – szóval azért nézett olyan furcsa érzésekkel a Titánra. Lepergett előtte a jelenet, mikor családtagokat veszített el. – Mindennek után, mikor már a felszínre kerültünk, mikor elvesztettem őket, nem sokkal találkoztam vele. Meglepődtem, hogy nem a lenti szar életben van, hanem a fentiben, ami nem sokkal különbözik. Nem csíptük egymást, ő is gyűlölt, én is gyűlöltem, de valahogy megtörtént és jóval később ez a taknyos is mindennel együtt történt. Amikor megkaptam a halál hírt, kötelességemnek éreztem erre menni és magamhoz venni, ezért mindent itt hagyva el is mentem érte. – fejezte be a tömör, rövid történetét. Viszont ez rengeteget jelent nekem, hogy elmondta, nem tudom miért tette, de meglágyult a szívem rendesen. – Te döntesz. – nézett rám, mire a szívem hatalmasat dobbant és inkább a takarómat figyeltem. Tudtam mit jelent ez a te döntesz. Minden rajtam múlik, hogy velük maradok-e és élem tovább úgy az életem, mint miután Kai bele csöppent, vagy elkülönítem magam tőlük. Sose akartam az utolsót, a veszeknél sem, soha nem akartam megukra hagyni.

– Ott akarok lenni.. – suttogta, így biztos, hogy szinte alig hallott valamit. – Ott akarok lenni Kai mindenegyes pillanatánál, látni akarom ahogy egyre nagyobb és okosabb lesz, hogy mit fog csinálni az életben. Emellett a Hadnagy mellett akarok lenni, látni akarom mindennap a Hadnagyot, akarom, hogy fogalalkozzon velem. Túl sokat kérek de ez azért van, mert az érzéseim is megváltoztak a Hadnagy felé, de ettől függetlenül ugyan úgy rettegek. Már most annyira ragaszkodni kezdtem a Hadnagyékhoz, hogy rettegek...az elébb..–

– Kölyök. – szólt hozzám, de most sokkal gyengédebben. – Majd mi elűzük a rettegésed. A döntés rajtad áll, hogy megbízó-e bennünk vagy nem.

Halkan felkuncogtam, hisz ha jól értelmezem, a Hadnagy is azt akarja, hogy velük maradjak?

– Most min nevetsz, baka? – kérdezte egyik szemöldökét.

– Amennyire ellene volt, most-

– A taknyos miatt teszem. – vágott a szavamba, de én továbbra is nevettem, sőt egyre jobban szakadt fel belőlem a kacagás.

– Oi! – szólt rám, de nem tudott ezzel elhallgatatni, viszont engem nézve arc vonása megenyhült és, mintha egy halvány mosoly jelent volna meg az arcán. Jól láttam? Nevetésem abba hagytam és csak döbbenve néztem a Hadnagyot. 

– Nem tudtam, hogy ilyet is tud. – mondta nagyon komolyan nézve, ő pedig unottan figyelt engem, mire újra elnevettem magam. A Hadnagy mosolygott, ez hihetetlen!

*

~ 3 hónappal később ~

– Ah Kai, sikerült? – kérdeztem, mire megrázta a fejét, majd leült a kanapéra.

– Nem találtam meg Kora. Sajnálom. – felelte gyermeki hangján, mire elmosolyodva leguggoltam mellé és homlokon csókoltam. – Olyan szép a hajad. – vette kacsója közé tincseim és simogatni kezdte őket.

– Oi! Taknyosok. – sétált be a nappaliba Levi, majd lepakolva helyetfogalalt a fotelben. – Mit csináltok?

– Kora, nem találja a láncát ezért az kerestük. –  sétált oda az apja mellé, majd fel is ült az ölébe. Mostanában Levi, mintha jobban közelebb engedné magához Kait, de ennek csak örülök. Arra törekszik a Hadnagy, hogy egy két dologhoz másképp álljon.

– Nálam van. – felelte, mire felhúztam az egyik szemöldököm.

– Tessék? – álltam fel.

– Tegnap este a fürdőben találtam rá, így bevittem a szobába. Jó lenne ha nem szórnád szét a cuccod, előbb-utóbb így szórod el az eszed is. – mondta, majd megsimogatta Kait és letette az öléből.

– Elkérhetem? Kai, addig menj és kezdj neki ebédelni. – mondtam, mire Kai bólintott és a konyhába szaladt. A Hadnagy pedig engem szugerált acélkék szemeivel, majd fel állva a fotelból, elindult a szoba felé én pedig utána. Fiókját kihúzva, kivette belőle a láncom és már elvettem volna tőle, mikor ő a hátam mögé sétált. Éreztem nyakamon meleg leheletétt majd az ujját is, ahogy végig húzta a bőrömön, hajamat ezután átrakva a jobb vállamra. Át emelte rajtam a láncot majd a nyakamba akasztotta, közvetlen ezután pedig forró csókot nyomott a nyakamra, ami miatt enyhe bizsergés szántotta végig a testem. Talán egy hónapja, mióta ilyen érdeklődést mutat irántam, és bár nagyon ritka és mély pillanatok voltak ezek, mégis belül örültem és hagytam, hogy a Hadnagynak az idő segítsen, nem erőltettem az ehhez kapcsolódó dolgokat. Amikor ő úgy érzi, akkor úgyis cselekszik.

– Köszönöm. – fordultam meg, viszont, ahogy szembe találtam vele magam, azonnal az ajkaimra hajolt. Kissé fogaival rácsípet az alsó ajkamra majd nyelvét az én számba csúsztatta. Ezekben a pillanatokban tudnék elájulni, sosem gondoltam, hogy egyszer ilyen közel leszek a Hadnagyhoz és mégis. Megéri ezekre a pillanatokra várni.

– Irány enni, kölyök. – húzódott el, majd nekem hátat fordítva ki is sétált a szobából. Igen, mindenképp megéri rád várni Levi Ackerman.

Ha eddig elolvastad, akkor nagyon szépen köszönöm. Nagyon nehezen ment a második részének a megírása azért hoztam ilyen későn, viszont nem tudom, hogy lesz-e még egy rész ami az utolsó. Jelen  pillanatban ez a rész, befejező rész, ha van róla véleményed, hogy milyen lett, tetszett vagy nem, nyugodtan írd meg, szívesen elolvasom, legyen pozitív-negatív mindegyik jöhet. Én remélem élvezhető volt és, hogy tetszett. 😅 (u.i.: nincs át olvasva, talán a fele)