Régebben írt történet. Több fejezetesre akartam csak hát nem sikerült.

Éreztem, ahogy a füst, szinte mázsás súlyként telepszik meg néhány másodpercre a tüdőmben. Hűvös éjszaka van, a hideg fuvallattól jobban összébb húzom magam, miközben tekintetem le nem veszem a csillagos égről. Egyik kezemben a cigaretta füstölög, míg másikban a gyújtómat szorongatom. Péntek este van, a barátaim buliznak, a szüleim elutaztak hétvégére, a bátyám pedig még rendes napokon se jár normálisan haza. Már hozzászoktam, a magányhoz, az egyedülléthez, a csendhez.

– Újra füstölsz?

Igen, néha a szent csendemet is megszakítják és az esetek többségében, a szomszédban elő Ackerman teszi. Az erkélyén ül, mely majdnem szemben van az enyémmel. Rengeteg időt szoktam ide kint tölteni, és mikor ő is nikotin hiány miatt rágyújt, akkor nem lehet úgy kint, hogy ne szólna hozzám vagy be nekem. Bár eleget látom a suliban, mégis annyira hozzászoktam, hogy egymásnak kiabálunk az erkélyünkről, hogy vannak napok mikor csak emiatt a pár perc miatt ülök ki és várok. Sokkal másabb, mint az iskolai időben, ott nem is beszélünk, ezért számomra ezek arany percek lettek.

– Nem szorult még össze a tüdőd, Ackerman? – kérdeztem gúnyos mosollyal az arcomon. Az ő arcán így megjelent egy halvány oldal mosoly, amitől már kevésbé fáztam. Viszont akár mikor a közelemben volt, folyton remegett minden végtagom, ahogy most is. A kint lévő székre ültem az asztalhoz, amire a hamustálat is át helyeztem, hogy közelebb legyen számomra.

– Szóval megint egyedül vagy. – szólt sértő hangja, miközben neki dőlt a korlátnak. Hiába is volt sértő, én nem tudtam úgy venni, nekem kellemes érzést okozott, mint ahogy eredetileg tervezte. Hetedikben költöztünk ide és hiába voltunk szomszédok, egy szót sem váltottunk egymással, egészen kilencedik évem végéig, amikor is egyre többet voltam egyedül és a cigarettára is rászoktam. Eleinte csak egy-két beszólás volt, utána többet beszéltünk persze megtartva a látszatot, hogy csak egymás idegeire akarunk menni, de akkor sem tagadhatjuk az órákig kint ülést, akár csak azért mert tudtuk, hogy a másik is kint ül, de ez elég volt, hogy néma csendben is ellegyünk az erkélyünkön.

– Mintha olyan meglepő lenne. – kuncogtam fel, de inkább az a nyomasztó kuncogás volt. – Hol a csajod? Talán dobott? – kérdeztem a legeslegbántóbb mosolyom elővéve, viszont én tudtam a legjobban belül, hogy ez egy hamis mosoly, ami mögé elrejtem a bánatom. Ackerman népszerű fiú a suliban, nem meglepő, hogy mindig más lány a barátnője.

– Engem sosem dobnak ki. – nézett rám acélkék szemekkel, amiktől megborzongtam. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy talán merészebb leszek és a közelébe férkőzök, hogy akár csak egy éjszakára vele lehessek, vagy addig ameddig kellek neki, és ha már kiszórakozta magát akkor engem is eldob. Igen, tudtam jól, hogy ez lenne a vége ezért sem tettem, mert csak saját magamnak okoztam volna fájdalmat.
Átkozom a napot, amikor többet kezdtem érezni iránta.

– Elnézést, elfelejtettem, hogy "Én vagyok a legmenőbb, aki csak szórakozik, semmit sem komolyan véve, aki mindenre szar, Ackerman"-t nem dobhatják. – ütöttem meg ujj begyemmel a cigit, aminek végéről gyengéden esett le a hamu. Azt figyeltem inkább, mielőtt visszanéztem volna a szomszédfiúra. Rendeznem kellett a vonásaim és a belül tomboló érzéseim, mielőtt újra a szemébe néznék.

– Legmenőbb, mi? – horkantott fel, de én még mindig nem néztem rá. – Tényleg ilyennek látsz? – kérdezte és mintha hangjában, alig észrevehetően csalódottság bújt meg, amire felkaptam a fejem. Viszont azt is észben kell tartanom, hogy a képzeletem is játszhat velem valóságosan.

– Miért, nem ilyen vagy? – húztam fel az egyik szemöldököm. Egyre kíváncsibb lettem, hogy mire is fog végződni a beszélgetésünk, ezért a legnagyobb türelemmel vártam.

– Nem. – nevetett fel, szinte sértetten. Talán tényleg nem olyan, mint amilyennek mindenki látja.

– Akkor milyen? – kérdezősködtem egyre komolyabban, de nála úgy látszik ennyi volt, mivel a komolyság egy kis szikrájának sincs már nyoma.

– Talán egyszer megmutatom, de nem kislányoknak való. – állt fel és mondata végére, nyújtózott egyet. – Ha nem szeretnél mindig egyedül lenni...– kezdte sértően, mégis erre a mondatra a szívem felgyorsult, éreztem az arcomra kúszó enyhe pírt. – két utcára innen van egy bár. Ha nem leszel olyan béna, mint általában, akkor estére is lesz társaságod. – fordított hátat a mondata közepén és mikor befejezte az erkély ajtót is becsukta maga mögött. Feszítő érzés keletkezett a mellkasonban, mintha belém martak volna. A szám kiszáradt és egyre jobban zsongott a fejem, miközben keservesen felnevettem. Mire is számítottam?
Sóhajtva nyomtam el a cigarettát, amiből talán, mindössze csak három szívás ejtettem, mégis már az ujjbegyem égette, az égő dohány.
Felállva bementem a szobámba és egy melegebb ruhát vettem magamra. Elővettem egy bontatlan cigis dobozt, majd a szüleim alkohol készletéből, elcsentem egy üveg, édes, vörös bort. Visszamenve a szobámba, megvártam még feltölt egy bizonyos százalékra a telefonom majd újra kimentem az erkélyre. Most egy órája, hogy beszéltem Ackermannel. Mérhetetlen nagy fájdalmas súly nehezedett rám, leginkább a mellkasomra, mintha bármelyik pillanatban szétszakadhatna. Mire is gondolhattam? De nem tudok másképp reagálni, a testem magától indítja el ezeket a reakciókat. Mintha nem is én irányítanám magam, és emiatt enyhe harag keletkezik bennem.

A harmadik nagy pohár bort ittam meg és már töltöttem is a negyediket. Nem szoktam inni, az alkoholt nagyban kerültem, hisz a kesernyés íze már akkor felkavarja a gyomrom, mikor még csak az ajkam éri a folyadékot. A mai nap, viszont úgy érzem, hogy kivételesen lecsúszik a torkomon, de mivel nem vagyok hozzászokva, már a fejembe felszökő bódulás is beindult. Végtagjaim nehézkesnek kezdtem érezni, és több bátorság is elő jött, mivel fontolgattam, hogy a gátlásaim levéve elmegyek egy szórakozóhelyre. Akárhányszor is fordult meg-e gondolat a fejembe, annyiszor mondtam nem-et egy idő után és mindeközben a bor is fogyott a poharamból.
Azt se tudva hanyadjára ürítettem ki a poharat, fejemet lehajtottam a kezeimre, szemeimet pedig becsukva tartottam. A hirtelen rám törő fáradtság, egyből képes volt leteríteni engem és én hagytam, hogy a kinti ég alatt nyomjon el az álom.

Hangosan koccant a pohár alja, ahogy az asztalra érkezett. Enyhe fejfájás közben nyitottam ki szemeim, figyelve a sötét, csillagos eget. Nem tudom, hogy mennyit aludtam, de kezdtem azt érezni a sajgó hátam miatt, hogy ezt talán az ágyamon kéne folytatnom. Nyögve egyenesedtem fel, a fáradtság egyből elhagyott, ahogy magam elé meredtem kikerekedett szemekkel.

– Ackerman. – néztem az unott acélkék szemekbe. A fiú nem szólt semmit, inkább a pohárért nyúlt, amiben vöröslött a bor, amiből én ittam mielőtt elhagyott az erőm. Előttem ült a székben, egyik kezében a borral, másikban a frissen gyújtott cigarettát tartva.

– Még te itt kint húztad a lóbőrt, én nekem elkellett küldeni a részeg kölyköket. – morogta, mintha a világ legnagyobb terhe lett volna. – Legalább az ajtót bezárhattad volna, mire ide értem már a nappaliban álltak. Tch. – ütötte le a cigi végén lévő hamut. Minden bizonnyal Erennék akartak bejönni, hisz ha úgy van mindig átnéznek, viszont ha Eren és Jean is részegen jön át, hát reménykedni lehet csak, hogy tíz perc után is egyben marad a ház.

– Köszönöm. – feleltem halkan, de ezek után összeszedve minden erőm, kihúztam magam és rezzenéstelenül az acélkék szemekbe néztem. – Viszont te sem vagy különb, mert az erkélyemen ülsz.

Ackerman gúnyos féloldalas mosolyra húzta a száját, majd ajkai közé véve a szűrőt, nagyot szívott a cigiből.

– De. Én nem vagyok részeg. – fújta ki a töménynek tűnő füstöt. – Felelőtlen vagy, igazán felnőhetnél, hisz az alkoholhoz már hozzá nyúltál. – ivott bele a borba, majd óvatosan meg is rázta felmutatva. – Tch, és még képesek itthon hagyni a szüleid felügyelet nélkül. – ivott újra bele a pohár tartalmába. Elhúztam a szám, de mindenképp egy fél mosoly lett belőle, hogy ne is lásson semmilyen más reakciót.

– Tudok magamra vigyázni, hisz így nőttem fel, de úgy látszik most kitóltak velem. – tettem keresztbe a lábaim, míg hátra dőlve, összefontam magam előtt a karjaim. – Miért nem mentél haza miután elküldted a többieket? – kérdeztem a szemkontaktust keresve, amit meg is találtam, hisz kérdésem után lassan rám nézett. Tekintette enyhe borzongást váltott ki belőlem és mintha láttam volna, valamit megcsillani bennük.

– Cigizés közben figyeltem, ahogy reszketve alszol ide kint és képtelen vagy felkelni, hogy be menj abba a szaros szobába. Hagynom kellett volna, hogy tüdő gyulladást kapj? – forgatta meg szemeit. – Meg megláttam a bort, és ahogy téged ismerlek, lennél olyan szerencsétlen, hogy csak elpazarolnád. – csúsztatta élem óvatosan a poharat, a szemkontaktust meg nem szakítva. – Vagy ha mégsem, mutasd meg. – húzta gonosz vigyorra az ajkait. Vajon, igazakat beszél? Tényleg ezért lenne itt? A végtagjaim újra elkezdtek remegni, a gondolataim pedig hirtelen olyan kúszák lettek, mint még soha. Félő volt, hogyha a pohár ért nyúlok el is ejtem, de megtettem.
Ackerman szemeivel végig kísérte a mozdulataim, ahogy körül fogom ujjaimmal a poharat, majd annak szélét az ajkaimhoz emelem. Viszont mielőtt ittam volna belőle, elhúztam onnan.

– Mit akarsz ezzel elérni? – szűkítettem össze a szemeim. Túlságosan naív vagyok és csak a képzeletem szült képekre tudok gondolni, mint folytatás, de muszáj rá jönnöm, hogy ez a valóság. Nem dőlhettek be, holmi kis trükköknek. – Leitatsz? – kortyoltam bele a vörös folyadékba. – Aztán én is ki leszek húzva a listádon? – húztam fel az egyik szemöldököt majd még egy korty után, visszatóltam elé az italt. Halkan felnevetett, miközben elvette a poharat, ezután acélkék szemei megkeresték az én szemeimet.

– Így gondolod? – kérdezte, miután kifújta a füstöt. – Azt hittem okos lány vagy. – kortyolt bele a borba. Szavai egyre értetlenebbek lettek számomra, nem tudtam, nem értettem a szándékát, már ha van szándéka.

– Talán, te se tudod, hogy milyen vagyok valójában. – mosolyogtam rá hamisan. Viszont teljesen meg voltam győződve, hogy jelen pillanatban próbálja úgy terelni a cselekményeket, hogy a vég eredmény neki kedvezen. Fel állt az asztaltól, elnyomva a csikket, majd lassan felém kezdett sétálni. Szívverésem felgyorsult, ahogy közelített. A nagy lélegzetvételeim mindenegyes kifújásnál szaggatottan távozott a tüdőmből. Már egyáltalán nem éreztem a hideg időt, csak a borzalmas meleget, mintha egyik pillanatról a másikra a nyár közepébe csöppentem volna. Hátam mögé sétált, meleg kezeit a vállamra rakta és vártam, minden porcikámmal valamire vártam, valami jóra, hogy bekövetkezen.

– Menj be kölyök, mielőtt jobban megfázol. – szólt rám ellépve mögülem. Miért nem csinált semmit? Hisz ő is néhány percig csak csendben állt, meg sem szólalva, gondolkodott és ez lett a gondolatai végkimenete? Mérhetetlen nagy csalódottság zúdult rám, a számban keserű ízt éreztem, és eközben magamban százszor elátkoztam magam.
Tettem amit kért. Fel álltam az asztaltól még ő összeszedte a kint lévő dolgokat. Háttal álltam az erkély ajtómnak, így a hang alapjából ítéltem meg mikor bejött rajta és be is zárta maga után. Sírhatnékom volt, de egyben válaszokat is akartam kapni, nem engedhettem, hogy csak úgy elmenjen.

– Mond. – fordultam felé, ő pedig rám kapta a tekintetét. Mindenképp tudni akarom a valódi okát, amiért fel jött, amiért egy rövid gondolkodás után elterelte a témát és arrébb ment a közelemből. – Miért jöttél? – kérdeztem és vártam, hogy válaszoljon, de nem akartam hallani. Talán féltem a választól, amit én kérdésként ki is mondtam azonnal. – Hogy meg tedd velem is azt, amit a többi lánnyal, de végül rájöttél, hogy mégsem vagyok olyan jó, mint ők? – mosolyodtam el, keserűen, viszont éreztem, ahogy száraz szemeim, marni kezdik a sós könnycseppek. Nem engedtem annyira szabadjára őket, hogy lássa, addig nem akartam, hogy elő jöjjenek, amíg itt van.

– Tényleg nem vagy okos. – sóhajtott és célba vette a barna, faajtóm, viszont visszatartottam. Testem magától mozdult, mire észbe kaptam, akkor már a fekete pólójába akaszkodva tartottam vissza a kijárattól. Lábaim remegtek, féltem, hogy ott helyben összeesek, hisz nem tudtam, nem mertem megszólalni. Ezzel a cselekedettel nem csak őt hanem magamat is megleptem. A földet néztem, nem tudtam a szemébe nézni és mikor parfümjének illatát is megéreztem, elengedtem. Szívem gyors tempóban járt a mellkasomban, mikor sikerült rá néznem, de mint mindig, most se tudok semmit se leszűrni az arcáról.
Kínosan felnevettem, hisz nem tudtam, hogy mit kéne tennem és a szituáció is kezdett egyre kínosabb lenni, ahogy eljutott a tudatomig, hogy mi is történt.

– Bocsánat. – vakartam meg a tarkóm pótcselekvésként. – Köszönöm, hogy át jöttél és segítettél, az elöbbit nem tudom miért csináltam, lehet kezdek már begolyózni. – néztem szét a szobámba miközben a szám járattam, hisz képtelen voltam rá nézni.
Éppen az ablakom szugeráltam, mikor újra megéreztem a parfümjét. Félve fordítottam oldalra a fejem, hogy rá tudjak nézni. Amint észrevettem, hogy milyen közel van, egy lépést hátra léptem.

– Miért vagy mindig egyedül? – kérdezte a tekintettem keresve, amit nem talált, nem tudok ránézni, nem megy. Megrántottam a vállam és gondolkodtam, hogy el kellene - e mondanom neki, végülis sok baj nem lesz belőle.

– Én nem kívánt gyerek vagyok. – mosolyogtam keserűen, egy pillanatra bele nézve acélkék szemeibe majd az ágyamhoz sétáltam és leültem rá. Kezeimet kezdtem piszkálni, hogy oldjam a magamban lévő feszültséget. – A szüleim csak egy gyereket akartak, ráadásul fiút. Meg is kapták a bátyámat. – dörzsöltem meg a térdeim mikor besüppedt mellettem a hely és próbáltam szabályozni a reakcióim. – Kitünő tanuló, semmi gonduk vele, minta fiú, pont amilyet akartak. Aztán megszülettem én és a boldog család már nem volt olyan boldog ezek után. Így miután elég idős lettem, hogy magamról gondoskodjak a szüleim inkább utazgatni kezdtek. A bátyám pedig sportól és szinte sosincs itthon, de nem is tudunk beszélgetni, semmiről se. – sóhajtottam, miközben oldalra néztem. Meglepetten konstantáltam, hogy kíváncsian csillan fel egy pillanatra a szeme. – Tudod. – néztem acélkék szemeibe. – Ha apa nem ütközik vitába anyával, akkor talán nem is születtek meg. – nevettem el magam keserűen. – Talán jobb is lett volna. – kezdtem el méregetni a szönyeget. Sosem értettem miért vagyok még mindig a családommal, mikor nem is vonnak be a családba.

– Miért? – szólalt meg és mintha hangjában egy cseppnyi harag tűnt volna fel.

– Mert egyedül vagyok. – néztem rá mosolyogva. Nem szerettem mutatni ha valami fáj és már meg is tanultam, hogyha hamis is a mosolyod mást nem mutathatsz. Elvesztem az acélkék szemekben, amik figyeltek engem. Még sosem kerültem ilyen közel Ackermanhez, még soha nem volt olyan közel, hogy megerőltetés nélkül elértem volna a kezemmel, ami most magától mozdult. Észrevéve a cselekedetem, mielőtt a mellkasához érehettem volna, gyorsan a vállára helyeztem. – Nem lényeges téma. Köszönöm mégegyszer és..– álltam fel az ágyról. – Bocsánat, hogy feltartottalak–

Végig se mondtam a mondatom, mikor meleg ajkak nyomódtak az enyéimhez. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem álló fekete hajzuhatagát. Időre volt szükségem, hogy rá jöjjek mi is történik. Forró ajkainál, még forróbb a nyelve volt, amivel végig nyalt az alsó ajkamon bejutást kérve. Szívem fájdalmasan gyors tempóban dobogott, mikor megadtam neki, és éreztem, ahogy nyelveink összefonodnak. A hasamban kellemes érzés keletkezett, még a hasamalja néha-néha összeszorult és enyhe, kínzó bizsergésbe kezdett. Karjai körbefonták a derekam, miközben szorosan magához préselt. Én meg szégyen szemre csak ott álltam, béna mozdulatokkal megölelve őt, hisz egyáltalán nem történt még hasonló velem.
Megszeppent sikkantás hagyta el a szám, amikor egy pillanatra elválva tőlem az ágyra lökött. Csókunk egy másodpercre sem szakadt meg azután, csak néha-néha levegő vételnél. Halk sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy terdével a lábaim közé masírozott, de ekkor ő is felkapta a fejét, a csókot megszakítva. Úgy nézett rám, mintha szemei elől a ködfátyol kezdett volna eltünni. Mikor realizálta a helyzetet, azonnal felkellt rólam és az ajtóhoz sétált. Keserűen kuncogtam egyet.

– Nem vagyok olyan jó, mint a többi lány, igaz? – figyeltem izmos hátát, amit nekem mutat, miközben a kinyitja maga előtt a barna ajtót.

– Nem. – szólt a válasz, amire a szívem összeszorult. – Te jobb vagy náluk.

Elhallgatva nézett egy ideig maga elé majd megtette a lépéseket és hallottam, ahogy elhagyja a házat, engem ott hagyva, összezavarodva. Ha jobb vagyok miért nem maradt? Miért viselkedik így velem? Nem kaptam válaszokat. Az erkély ajtajához sétáltam, át nézve az ő szobájába, ahol akkor kapcsolódott fel a villany, viszont az elhúzott függönyöktől nem láttam semmit. Én is behúztam a függönyeim majd az ágyhoz sétáltam, amire lefeküdve a plafont kezdtem el nézni.

– Mit is gondoltam? – sóhajtottam fel. – Mindenki egyedül hagy engem. – fordultam az oldalamra, nyakig betakarózva. Nem akartam semmin se gondolkodni, csak úgy nézni ki a fejemből, most még álmodozni sem szerettem volna. Csak lenni és kész.

*

– Egyáltalán nem volt szép. – sétált mellettem Jean, boszankodva a hétvégén történt dolog miatt. – Amúgy is, mit keresett nálad? – vont kérdőre, de nem éreztem úgy, hogy bármiről is magyarázatot kéne adják, ezért csak vállatt vontam. Jean gondterhelten felsóhajtott majd kezét át dobta vállaimon és gyengéden a fülembe sutogott. – Figyelnek téged. – hajolt el a fülemtől. Tekintetét követtem, ami az Ackerman fiún állt meg. Kocsijának neki dőlve figyelt minket, miközben szájából egy szál cigaretta lógott ki. Péntek este óta még csak az erkélyén sem láttam őt. – Adjuk tudtára, hogy te az enyém vagy. – szorított egy aprót a vállamon. Sóhajtottam, hisz reménykedtem benne, hogy annyi idő után végre abbahagyja ezt a hülye nyomulását.

– Jean. – néztem bele a szeméibe. Öntelt vigyor ült ki a képére, miközben közelebb hajolt az arcomhoz. – Engedj el vagy esküszöm, hogy nem lehet a jövőbe gyereked.

Jean megszeppent egy pillanatra, de csak egy pillanatra, mert újra közel hajolt az arcomhoz és tovább folytatta.

– Kora~. – simított végig az arc élemen. – Ne játszd a nehezen kaphatót. – húzta mosolyra az ajkait. Mintha nem is én irányítottam volna, a talpam találkozott a térdével, amitől összecsuklott a földre. Ami sok az sok.

– Ne, Jean! – jött köreinkbe Marco, rosszalóan fejét rázva majd kezét nyújtotta a barátjának. – Segítek.

– Ne segíts! Semmi bajom, Baka! – állt fel a fiú a földről térdét masszírozva.

– Kezeltesd az indulataid. – szóltam a csontját tappogató fiúnak. Már szólt volna vissza, ám Marco bocsánat kérő pillantásokkal elvonszolta onnan. Korán reggel ennyi izgalom, mi lehet ezek után a suliban? A két fiú távolódó alakját figyeltem, ezért észre se vettem, ahogy más is megjelenik mellettem.

– Ki is a népszerű? – állt mellém Ackerman. Nem nézett rám, csak a távolban sétáló fiúkat méregette, mintha mérges lenne. Ezt az alkalmat pedig kihasználtam, hogy jobban szemügyre vegyem fehér, sima bőrét, acélkék, unott szemeit és kusza, fekete haját.

– Oh, ne aggódj. A te népszerűséged és nagyképűséged nyomába se érek. – vágtam vissza, ekkor tekintetünk találkozott. Furcsa volt, még soha nem láttam ilyen furcsán csillogni azt a szemeket, sőt maga a kisugárzása is ismeretlen volt számomra. Kezdett kínos lenni a csend és nyugtalan lettem, ahogy higgadtan figyelt engem, mint valami unalmas festmény a múzeumban. – Hirtelen jó fiú lettél? A második óra nem most kezdődik. – indultam meg a bejárat felé, viszont ő is ugyan így cselekedett, még véletlenül se hagyott nagyobb távolságot köztünk. Ami azért is szokatlan mert Ackerman nem lóg olyanokkal, mint én és ha még is le állnak vele beszélni, akkor nagyobb távolságot tart az illető és közte.
A mellettem siető megakart szólalni és én is vártam, hogy halljam a hangját ám teljesen más valaki hangja hasította keresztül a pillanatot.

– Levi! – kiabálta Petra, miközben lassan, de mégis sietősen felénk kezdett sétálni. Megálltunk mind a ketten, viszont én nem értem miért tettem. Nem Ackermannel vagyok, nem is Petrával, mégis nem tudtam rá venni a lábaim, hogy tovább menjek velük a bejárat felé. Ahogy rá néztem a fiúra, mérhetetlen düht tudtam leolvasni az arcáról, mintha semmi kedve nem lenne a lányhoz és a társaságához.

– Ilyen későn. – néztem rá szarkasztikusan a kéz fejemre, mintha egy óra foglalnak ott helyet. Ackerman értetlenül nézett rám még én folytattam, amit abbahagytam. – Meghozták a lány akit rendeltél. – böktem Petra felé, aki már majdnem mellettünk járt. Ackerman felhúzta az egyik szemöldökét majd egy kisebb oldal mosolyt villantott. – Szerintem kérd vissza a pénzed. – fontam magam előtt össze a karjaim és az előttünk megálló lányra néztem.

– Levi édes! – fonta át kezével az egyik karját a fiúnak. A hangja erőltetetten nyálasan hangzott, ahogy a száján lévő kaján mosoly is, ami eltűnt mikor rám nézett. – Ki ez a lány? – bökött a fejével felém, olyan ellenségesen, mint kutya a postással szemben.

– Kora vagyok. – intettem hanyagul egy gúnyos mosoly kíséretében.

– Senkit nem érdekel. – vágta hozzám, amitől még szélesebb mosoly keletkezett az arcomon. Nem voltam mérges, sőt boldog voltam, mert tudtam, hogy Ackerman csak játszik ezzel a lánnyal. Szemét dolognak tűnik, de tényleg boldog voltam.
Felkuncogtam.

– Aranyos lány. – néztem Ackerman szemeibe, amik engem figyeltek. – Tökéletes választás, ilyen ferde ficamos ízlés. – mosolyogtam csípőre téve a kezem és a már szemével meggyilkolt, lányra néztem. – Pá!

Fordítottam nekik hátat és már ténylegesen elindultam a bejárat felé. Hallottam a hangfoszlányokból, hogy a hátam mögött lévő "pár" veszekedésbe kezdenek. Leginkább Ackerman osztja az észt és küldi melegebb éghajlatra Petrát.

*

A nap végén lévő tesi órára, teljesen kifáradtam. A tanár már beírással is fenyegetőzött, de én továbbra is a padlón ültem, hátamat a bordás falnak támasztva. A többiek se voltak valami aktív állapotban, inkább csak álltak és néha - néha egymásnak dobálták a labdákat, de merőben sugárzott a nulla életkedv.

– Mit csinálsz óra után? – ült le mellém a drága szomszédom. Nem gondoltam volna soha, hogy csak így egyszer idejőn hozzám, itt a suliban. Ahogy a barátaim se, akik kíváncsi szemekkel figyeltek minket és jól tudtam, hogy erről majd magyarázatot kell adnom nekik.

– Haza megyek? – néztem rá a szemem sarkából, ám ő is engem nézett, így enyhe zavarban elfordítottam a fejem.

– Akkor szabad vagy. – felelte bólintással nyomatékosítva mondatát. Sípszó szakította félbe az órát, ő pedig feltápászkodott a földről. – Várj meg a parkolóban. – indult el az ajtó felé, amin már özönlöttek kifelé a diákok.

– Miért? – kiabáltam hevesen dobogó szívvel utána.

– Majd megtudod. – jött az egy hangú válasz. Még néhány percig csak a padlón ültem, emésztve azt a dolgot, hogy sulin kívül találkozok Ackermannel. Mint valami hülye tini, aki most tapasztalja meg elsőnek, az érzéseket. Bár ez félig igaz, de csak félig.

– Minden rendben? – kérdezte a tanár aki, akkor jött be kosárlabdával a kezében.

– Igen, elnézést Sensei! – futottam ki bocsánat kérés közben. A ruháim gyorsan vettem át, már senki nem volt az öltözőben csak én kínlódtam ott.

Nagyot szívtam a füstölő cigiből, miközben Ackermanre vártam. Már kezdtem azt hinni, hogy nem fog jelentkezni, ezért indulásra készen álltam, viszont abban a pillanatban meg is jelent.

– Sokáig tartott. – kezdtem a szokásos bunkóságom, amivel mindig zaklatjuk egymást, viszont nem szólt vissza, ami zavart. – Lenyomtál még azért egy menetett Petrával? – húztam fel az egyik szemöldököm, gúnyosan mosolyogva.

– Befejeznéd? – szólt rám keményen. Meglepődtem, nagyon is és szinte már megszólalni sem mertem. A cigi füstje marta az összeszorult mellkasomban lévő tüdőm, ezért inkább elnyomtam. – Köszönöm. Most pedig szállj be. – utasított egy fokkal enyhébb hangnemben, én pedig jelenlegi helyzetemben, nem tudtam volna nem-et mondani csak tettem amit kért.

– Hova megyünk? – kérdeztem mikor már pár utcával elhagytuk a sulit. Még csak most szedtem össze magam, hogy újra beszélni tudjak. Soha nem volt ilyen kemény és ideges a hangnemje velem szemben.

– Ne legyél kíváncsi, nem szeretem az öreg nyanyákat. – vágta hozzám. Csendbe burkolóztam, ahogy ő is. Az út, így telt el, viszont húsz perc után rá jöttem, hogy még messzebb megyünk, ezért fejemet az ablaknak támasztottam és hagytam, hogy elnyomjon az álom.

Meleg érintésre lettem figyelmes, miközben sűrű pislogás után megpillantottam a hatalmas víz tömeget. Tátott szájjal néztem a tengert, mely elnyúlt addig ameddig a szem ellát. Még sosem láttam. A szüleim nem hoztak magukkal, mikor eljöttek ide, egyedül pedig nem terveztem egy órát utazni. Le sem véve, szememet a kékségről, kiszálltam a kocsiból és a korláthoz sétáltam. Hallottam a hullámok kellemes hangját, a sirályok énekét és a megnyugtató friss szellőt. Szemeimet lehunyva merültem el a megnyugtató hangokban és csak élveztem, ahogy izmaim elernyednek.

– Először vagy itt? – sétált mellém Ackerman. Hangja összeolvadt a többi  kellemes hangforrással.

– Igen. – bólintottam, miközben újra kinyitottam a szemeim és a mellettem álló fiúra néztem. Arcomra enyhe pír szökött, hisz tekintetét figyelve újra azta az ismeretlen csillogást véltem felfedezni. – Miért hoztál ide? – ejtettem ki bizonytalanul a kérdésem. Ackerman közelebb sétált hozzám, amitől szívem a torkomban kezdett eldobogni és szinte már fulladozva vettem a levegőt, amikor meleg tenyerét az arcomra simította.

– Mert te jobb vagy, mint azok a lányok. – mondta halvány, őszinte mosolyt villantva. Abban a pillanatban mindent elfelejtettem és csak élvezni akartam a közelségét, ezért szemem behunyva, fejemet jobban a tenyerébe nyomtam. – Viszont. – húzta vissza kezét, amit csalódottan figyeltem. Tekintetét élvezette a tengerre, miközben kezeivel megtartotta magát a korláton. – Pont ezért nem vagyok jó hozzád. – amint ajkai elhagyták ezeket a szavakat a mellkason összeszorult. – Tudom, hogy nem vagyok közömbös számodra. Már rég észrevettem. – jelent meg egy enyhe mosoly ajkain. – Ahogy azt is, hogy te sokkal jobb vagy mint a volt partnereim. Ezért is, nem lehetnek érzéseid irántam.

Mélyen szívtam be a levegőt. A hullámok már nem voltak kellemesek, inkább őrületbe kergetően hangosak és zajosak. Már nem voltak kellemesek számomra azok a dolgok, mint pár másodperccel ezelőtt. A fejem tompán zúgott, ahogy a szám kiszáradt. Kétségbeestem, hogy talán itt le akarja zárni mindent, amiben ketten szerepeltünk. Az erkélyen ülés, a kellemes beszólások, az együtt cigizés, az egymás társaságát élvező, csendes pillanatokat.

– Ezt nem én irányítom, nem kérhetsz tőlem ilyet. – szólaltam meg, bár hangom egyáltalán nem volt magabiztos. Néhol megremegett és félő volt, hogyha a testem is így remeg tovább, én is összeesek.

– Kora. – fordult felém, majd ellökve magát a korláttól, elém állt. Talán most hallom elsőnek a szájából a nevem, amibe beleborzongtam. – Te okos lány vagy, szóval biztos me–

– Pontosan. – markoltam bele kétségbeesetten a felsőjébe. – Okos vagyok te meg hülye, Ackerman! – megrémített a dolog, hogy azok az arany percek is megszűnnek, amik eddig ott voltak a mindennapjaimban. – Meg vak! – akaratlanul emeltem fel a hangom. – Igen is ismerlek, hogy tudjam eddig alig kaptál szeretett! Tudom, hogy belül azt akarod, hogy olyan emberek legyenek melletted akikben megtudsz bízni! Tudom, hogy te is vágysz a kellemes és szeretetet adó társaságra és mikor végre itt van melletted, inkább eldobod? – sokkal csendesebben ejtettem ki a mondat végét. Könnyeim rég elkezdtek folyni az arcomon, ahogy Ackerman meglepett arcát figyeltem. Továbbra se engedtem el felsőjét, mely már nagyon összegyűrődött az ujjaim közt. – Lehet továbbra is adnod ezt a kemény álcát, de vannak akik átlátnak rajta. – hajtottam arcomat a mellkasára, amibe jól belepréseltem, nem akartam, hogy lássa meggyötört énemet.

– A francba már! Ne légy hülye! – tette kezeit a vállaimra, amiken aprót szorított, de nem tólt el magától. Gyorsan vette a levegőt, éreztem , hallottam, ahogy azt is, hogy ezt próbálja elfedni. – Te ilyenneket adnál nekem, de én nem tudom ezeket vissza adni. – halkult el, valamennyire sikeresen lenyugodott. Jobban megszorítottam a felsőjét, miközben lassan felnéztem rá.

– De próbálkoznál, és egy dolgot így is adhatsz nekem. Egy nagyon fontos dolgot. – mosolyogtam rá, mire ő kíváncsian figyelt. – Nem lennék egyedül.

Ackerman volt az, aki miatt nem őrültem meg otthon a magányban. Ő volt az a fiú, ki az erkélyén ülve is társaságot adott nekem. Ő volt az akit elérhetetlennek tartottam, aki nem hagyott egyedül. Nem fogom elengedni csak, így.

*

Hangos káromkodás hallatszódott az emeletről, amint beléptem a lakásba. Cipőmet hanyagul oldalra dobtam, ahogy a táskámat is a kanapéra, és tudtam, hogy ezért még kapni fogok. Viszont ebben a pillanatban csak egy pohár vízre volt szükségem és arra, hogy leüljek az asztalhoz a magam csendességébe.

– Oi, kölyök! Ne húzd ki a gyufát! – trappolás csapta meg a fülem, majd fel is bukkant előttem az illető. Acélkék szemei, amin megláttak engem, felcsillantak és már nem is tartotta fontosnak a jelenlegi telefonhívását. – Leszarom, nem érek rá. – vette el fülétől a készüléket és bontotta a hívást majd felém kezdett közeledni. Mosolyogva figyeltem, ahogy hátam mögé lép és átkarol izmos karjaival. – Nem is hallottam, hogy haza értél. – dörzsölte meg orrával a csupasz nyakam, így kiváltva egy kisebb borzongást belőlem.

– Ki húzott fel, így? – kérdeztem a hívásra utalva, miközben parfümjének illatát élveztem.

– Az a taknyos, Eren. – húzódott el tőlem. Kis matatás és csörömpölés után, leült velem szemben, kezében egy teával. Mindig is olyan furcsán ivott a kis csészéjéből, ahogyan most is, de ezt a mozdulatot egyszerűen annyira imádom, hogy még álmomban is látom.
Azon a napon, pár évvel ezelőtt a tengernél, nem engedtem el magamtól Levit. Megértettem vele szándékaim és bár nehezen, de sikerült idáig eljutnunk. Ő mindig próbált velem másképp bánni, mint a többiekkel, viszont egyáltalán nem vette észre, hogy már az első közös cigizésünkor az erkélyen, teljesen más volt velem. A tengeres fejezetünk után, próbáltam több időt tölteni vele, amit hagyott nekem. A barátaim óvtak tőle, vicces belegondolni, ahogy Jean is próbált megvédeni, de amint meglátta az acélkék szemeket inkább hagyta az egész akciót és sikertelennek nyílvánította ki. Levi törekedett arra, hogy teljesítse, amit kértem és szinte azóta a nap óta, soha nem hagy magamra húzamosabb ideig, még a munkájától is eltekint ilyenkor.

– Oi! – szólt rám azzal a hangjával, amivel akkor szokott mikor rosszat csinálok, ezért megszeppenve néztem rá. – Mi az ott? – mutatott a kenapén, hanyagul fekvő táskámra és a szétdobált cipőmre.

– Hát..– kezdtem el mosolyogni zavaromban, hisz féltem, hogy a nem régiben megtörtént eset, újra ismétli magát és hajnalig sikálhatom az egész lakást.

– Azonnal pakold el. – nyugodtnak látszódott és a mondatát is nyugodtan mondta ki, mégis nagyot nyelve álltam fel az asztaltól. Elsőnek a cípőimet szedtem össze és raktam be a szekrénybe, közben kivettem egy másikat a holnapi napra tekintve. Majd felállva a kanapéhoz sétáltam és táskámért nyúltam, viszont fel egyenesedni már nem tudtam. Meleg tenyér simult a hátamra és tartott vissza attól, hogy normálisan kihúzzam magam.

– Levi. – nevettem fel zavartan. – Ne szórakozz.

– Nem szoktam szórakozni, te is tudod. – vezette kezét a csípőmre. Mélyen szívtam be a levegőt és nagyra nyílt szemekkel vártam a folytatást. – Hányszor kell megértetnem veled, hogy rendesen pakolj el magad után? – ragadta meg másik kezével a szabadon lévő csípőm és egy laza mozdulattal a hátamra fordított, eközben táskám nagyot puffant a földre érve. Levi egyik térdével a lábaim között tartotta meg magát, míg két kezével a fejem kétoldalán. Szívverésem gyors tempóban dobogott, ahogy az acélkék szemekbe néztem. Annyira zavarba jöttem, hogy kezeimmel eltakartam pirosló arcomat. – Kora. – szólított meg, ujjaival körbefonva az egyik csuklóm és próbálta elhúzni a kezem, de cseppet sem erőszakosan. – Ne takard el magad, nem szeretem. – engedtem, hogy elhúzza a kezem. Mikor elsőnek voltunk így együtt, akkor szinte lehetetlennek látta a helyzetet, hogy én ne takargassam magam. De ma már az is elég, ha kellemes, mély hangjával szól pár szót. – Mrs.Ackerman nem lehet zavarban, Mr.Ackerman előtt. – villantott egy nagyon halvány, szinte alig észrevehető mosolyt és ekkor jöttem rá. Mindig, egyre jobban szerelmes leszek ebbe az emberbe, aki szeret engem, mellettem van, mindent meg tesz értem. Aki teljesítette a legnagyobb álmom. Mióta velem van, soha nem vagyok egyedül, soha nem vagyok magányos. Nagyon hálás vagyok Levi Ackerman, én se foglak soha se elhagyni.