A hátközépig érő hajamat laza lófarokba kötöttem. A mozdulat után úgy huppantam vissza az ülésbe, mintha az képes lett volna magába szippantani, és megmenteni az új sulival járó kínos szerencsétlenkedéstől.
- Az ajtó nem fog magától kinyílni - szólt rám Waren.
- Ja, ja - bólogattam, de lejebb is csúsztam a kényelmes, vajszínű bőrhuzaton -, tudom.
Waren nagyot sóhajtva viszlatott. Látta rajtam, hogy bármit szívesebben megtennék, mint hogy kimásszak a Cadillac anyósüléséről.
- Figyelj, én megértem, hogy mennyire rosszul vagy a gondolattól, hogy megint egy újabb gimibe kell beszoknod...
Értetlen ábrázattal meredtem rá.
- Beszoknom?! - Szemeim résnyire szűkültek. - Mi vagyok én? Egy kiskutya? Netán egy ovis, aki most éli a dackorszakát?
Waren az arcát  felfújva kezdett el hadonászni maga előtt.
- Dehogy is! - nyögte alig hallhatóan a heves tiltakozástól. - Csak érted. Azt akartam, hogy tudd, megértelek. És maximálisan melletted állok mindenben! Számíthatsz rám! Komolyan!
A fejemet félre billentve markoltam a kilincsre.
- Persze... Mint mikor Jannie nővéréék jöttek látogatóba. Ha én nem veszem a kezembe a vacsora elkészítését, a konyha már rég renoválás alatt lenne!
- Jogos - intett felém a mutató ujjával kínosan.
- Mindegy. - Mély levegőt vettem, s kiugrottam a kocsiból. - Majd hívlak, ha végeztem. A békés farkasok útja nyíljon meg előtted! - köszöntem el Warentől.
- Ámen! - dudált rám, ahogy elhúzott a suli parkolójából. Még az utca végén is hallottam, ahogy az én kis szerelmem kerekei az aszfalton csikorognak.
Isten veled, Szabadság! Légy üdvözölve, mocsok nyomorúság, gondoltam, azzal a táskámat a vállamra lendítve megindultam az újdonsült „izgalmak” bordélyába.