-Te uralkodtál Asgardban? - ámult el Tony az utolsó kijelentésemtől, így lehajtottam a fejem - És nem szóltál erről? - mutatott magára kiakadva.
-Mikor szóltam volna? - kérdeztem keresztbe téve a kezem - Te visszavonultál, ahogy mi is. Kapcsolatot nem tartottuk és öt évre rá meg meghaltál… - hoztam fel, bár a végére elhallgattam, mert ez egy nehét téma volt ahhoz, hogy itt beszélgessünk róla.
-Újra bevezetted az első éjszaka jogát? - érdeklődött megtörve az én mondatomat, így visszaemlékeztem a nyolc éve történt kis játékunkra, amikor kijelentette, hogy ő be fogja ezt vezetni, ha képes lett volna felemelni a mjölnirt. Elmosolyodtam a kedves emléktől, de sajnos ellenkeznem kellett.
-Nem! - ráztam meg a fejem, így hitetlenkedett.
-Páncélos őrök kísértek mindenhova? - folytatta tovább.
-Én voltam a hadsereg vezére! Nem kellettek őrök akármennyire is volt én a királynő - kuncogtam. 
-A hadsereg vezére, aki egyben királynő is? - döbbent le - Nem semmi! - jegyezte meg.
-A királynői cím igazából nem volt kimondva, mert Loki Odinként adta volt a nép előtt és azt meg nem játszhattuk el, hogy én Odin felesége legyek, emiatt tett engem a hadsereg vezérének. Olyan könnyűnek tűnt akkor minden, mert mind a kettőnket lefoglalt a dolgunk, és mind a ketten azt csináltuk, amit szerettünk volna. Néha engem küldött el más birodalmakban, mint királyi képviselő, amikor ő távol volt, akkor én voltam beosztva a trónra és nem a királyi segéd - meséltem el.
-És nehezebb feladatod volt, mint a katonaságban?
-Igazából nem, mert tudtam, hogy nem olyanok, mint az emberek, hanem sokkal erősebbek és nagyobbak. Ugyanolyan sebezhetőek voltak mint mi, szóval igazaból minden egyes edzést megtízszereztem, majd végül húszasával szoroztam meg, mert akkora fejlődést produkáltak. Tiszteltek engem, mert igazából féltek, hogy Odin mit tenne velük, ha nem tennék. Az egész bizalmuk a felettesüktől való félelmen alapult.
-És ez nem jó? - vonta fel a szemöldökét.
-Mert jó, az amikor csak azért engedelmeskedsz valakinek, mert félsz attól, hogy az ő felettese mit szólna? - értetlenkedtem - Katonaként megtanultam, hogy csak akkor jó egy vezető, amikor miatta félnek és nem az ő főnökétől. Akkor alakul ki a bizalom és a csapat. De persze az egész hadsereg meghalt Hela ellen, szóval tökéletesen cserben hagytam őket a legnagyobb bajban, mert én megijedtem egy pillanatra és hallgattam Lokira, annak ellenére, hogy teljesítettem volna a kötelességemet és harcolok a sógornőm ellen.
-Te csak szót fogadtál a felettesednek! - lökte meg a vállamat - Nem kis életed volt abban a három évben Bonnie! - tette hozzá.
-Te jobban jártál! - vallottam be a saját véleményemet, így ledöbbent ettől. 
-Ugyan miért?
-Egyszerű ember létedre megmentetted az egész univerzumot! Feladtad mindenedet a többiekért. Nem törődtél mással, csakis azzal, hogy a több csilliárd élőlény rendben legyen egyet kivéve! - emeltem fel az ujjamat mutatva a számot - És az te magad voltál. Nem féltél, nem aggódtál. Csak megtetted és tudtad, hogy az jó. Meghaltál annak ellenére, hogy nem akartál. Nem láthatod így Morgant felnőni. Nem élhettél normális életet. Nem lehetsz már többet a szeretteiddel. A bolygó minden egyes utcáján ott van egy emlékmű vagy egy graffiti rólad! Sok gyerek tart téged a mentorának. Nem volt köztünk olyan erős kapcsolat, de barátok voltunk! Nekem is hiányzol, ahogy mindenkinek! De nézd! Itt vagyunk a túlvilágon és a Föld legsikeresebb férfi színésze vagy! Van egy boldog családod és mindenki szeret téged. Megtaláltad a lelki békédet! - mutattam körbe - Erre már rájöttem, hogy ebben a világban olyanná válik az ember, amilyenné csak akar! Sam mindig is családot akart alapítani, van is itt három gyereke. Bucky mindig is jó ember szeretett volna lenni és az lett! Te meg akartál pihenni, itt vagy és apaként megpihensz! És át tudom érezni, hogy mennyire tetszik neked! 
-És hogy lehet, hogy te és Steve külön töltitek a túlvilági életeteket? - vont kérdőre, így lehajtottam a fejem.
-Én mindig is az új dolgok után mentem. Belerohantam az ismeretlenbe akár jónak vagy rossznak tartottam. Ezért voltam ebben a világban tíz évig az esőerdőben. Nem érzem jól magam emberek között. Soha se alkották a remek társaságot számomra kiskoromban. Aztán persze megtanultam, hogy egy emberre minimum szükségem van. És az a testvérem volt mindig! Sam ott volt mellettem akár helyesen cselekedtem akár nem. Teljes szívemből szeretem Stevet, ahogy a gyerekeimet is, de az első legfontosabb ember számomra az Wilson! És ez mindig is így marad! 
-És Steve? 
-Steve mindig is a tettek embere volt. Normális akart lenni. Persze az embereket mindenképpen akarta segíteni. És lásd, Steve egy nagyon normális ember, aki segít az embereknek adománnyal és emiatt van egy saját alapítványa is! 
-De egyedül van! 
-Mert mindig úgy érezte magát! Most kezdte el azt érezni, hogy tartozik valahova. A szérum előtt azért nem volt senki, mert vézna volt és az emberek lenézték. Szuperhősként meg mindent megkapott szinte és nem érezte ezt jogosnak! Nem érezte jónak… Így lett az, hogy egyedül van! 
-Mintha egy pszichológussal beszélnék… - mormogta majd kitört belőlünk a röhögés - Mennyire vagy erős itt? 
-Erősödök minden egyes új ember után. 
-És csak neked van mágiád? 
-Igen, vagyis remélem, mertha több mindenkinek van, akkor nagyobb bajban vagyunk, mint kéne, hogy legyünk!
-Az remek! 
-Nem remek, de minden esetre jó! - húztam fintorra a számat miközben kijavítottam őt. 
-Ki lesz a következő? 
-Aki jön… - vontam vállat - Ez mindig hirtelen dől el. Vagyis a mai napon hirtelen történő dolgok, de inkább ne is kérdezd, hogy miért! - ráztam meg a fejem nevetve - Eddig minden meg volt tervezve. De ahhoz képest, hogy Wandával akartam kezdeni és éppen Quill lett végül az első, aztán jött Sharon Carter majd végül te… Téged hagytalak volna utóljára! Sharont nem is terveztem! 
-Szóval minden felborult? - értelmezte.
-Nem teljesen! Még négy emberrel találkoznom kéne, viszont az időm folyamatosan fogy.
-Kivel? 
-Buckyval, Wandával, Vízióval, és Nattel. 
-És mikor lesz a nagy találkozás Stevevel? - nézett a szemembe.
-Még meglátom! - tudtam le ennyivel.
-Azt gondoltam volna, hogy ő lenne az első, hiszen házasok vagytok!
-Az első Loki volt.
-Loki? - dülledt ki a szeme - Wow! Nehogy a végén visszamenj hozzá!
-Biztos, hogy nem megyek vissza! - ráztam meg a fejem majd felálltam - Na, nekem mennem kell, mert várnak rám - igazítottam meg a ruhámat magamon.
-Ha akarod, akkor találkozhatsz Extonnal! - jelentette ki mire felé fordultam.
-Rájönne az igazságra és szegényke teljesen összezavarodna nem mellesleg teljesen jogosan. Nem kell! Én kibírom valahogy! Ő meg azt se tudja, hogy létezem itt. Mindkettőnknek így lesz jobb! - indultam ki.
-Inkább szenvedsz… - szólt utánam, így megtorpantam az ajtó előtt.
-Inkább én, mint a családom!
-Hősies dolog ez tőled! - mondta, így visszapillantottam.
-Pont ahogy te tetted egy hónapja! - tudtam le ennyivel majd kimentem a helyiségből és elindultam a színfalak mögé. 
Odasétáltam a kajás standhoz majd elvettem egy palack vizet és elkezdtem az idegesen szorongatni, hogy valamennyire lenyugodjak. Hangokat hallottam ezért arra fordultam. Sam nevetését kilométerekről felismertem, hiszem már évtizedek óta hallgattam. Meg is láttam őt Bucky társaságában pillanatokkal később. Kidülledtek a szemeim a volt bérgyilkos láttán, hiszen nem az eddigi stílusa volt, hanem valami teljesen új, vagy igazából nevezhettem volna réginek is. Sohase láttam még élőben rövid hajjal. Felvételeken igen, de így még soha. Nem is nézett ki rosszul, ha már őszinte legyek magamhoz! Az erőmnek köszönhetően jobb volt a hallásom az átlag embernél és emiatt hallottam hogy mit mondtak. Persze mindenféle férfias dologról beszéltek. Elmosolyodtam ezen, mert amikor még a csettintés előtt találkoztak, nem volt még meg ez a hatalmas bizalom és barátság köztük. Mégis hogyan lehetett, hogy itt a legjobb barátok? Ez teljesen fura volt, mert abban az egy hónapban, amióta mi visszavonultunk, nem számolt be arról Sam, hogy ennyire jóba lettek volna. Legnagyobb zavartságom végére egyszerűen feltették azzal a habot a tortára, hogy megcsinálták a saját pacsijukat. Felismertem minden lépést, mivel a mi pacsink volt az Sammel, csak a másik világban. Jordániában találtuk ki és minden egyes találkozásunknál megcsináltuk és hálát adtunk közben az égnek, hogy ezt is megértük és közben imádkoztunk, hogy még egyet megérjünk. Mosolyogtam emiatt és ezt mások is észrevették. Elkezdtek rólam beszélni, hogy miért bámulom őket így a kínos szituációt bezárva feldobva megpörgettem a palack vizet és kiindultam a helyiségből, mert annyira képbe voltam a színészi léttel, hogy az soha se volt jó, ha sokáig bámulnának az emberek. 
-Bonnie! - vett észre Sam, így vigyorra húztam a számat és visszafordultam - Éppen hozzád indultam! - mosolyodott el majd megveregette Bucky vállát. 
-Szia! - biccentett nekem a katona.
-Helló! - köszöntem miközben odamentem hozzájuk majd kezet ráztam vele. 
-Sebastian Stan! 
-Bonnie Mackie! - mutatkoztam be mire elnevettem magát hangosan - Tán valami baj van? - kérdeztem, mert nem tudtam, hogy mi volt ennyire vicces számára.
-Sokkal jobb lenne, ha nem lennél Mackie húga! - tudta le ennyivel. Kicsit megfagytam amiatt, mert a Té katonája kinézett magának. Tudtam, hogy ez azért volt, mert nem volt tudatánál, de akkor is furcsa volt.
-A nővére vagyok! - javítottam ki, így nyelt egy nagyott.
-Hát így már sehogy se jön össze az, ami a fejemben történt! - mormogta kínosan. 
-Szerelemben és háborúban mindent szabad - vontam vállat mire felcsillant a szeme a megjegyzésem miatt, így vettem egy mély levegőt - De ne vedd ezt valamilyen jelnek! Foglalt vagyok! - tettem hozzá, így fintorogva felfogta, hogy nem volt esélye nálam.
-Most úgy teszek, mintha meg se hallottam volna ezt! - rázta meg a fejét Sam próbálva kiverni a fejéből az előbbi jelenetett, bár látszott, hogy nem sikerült neki - Szóval, Bonnie a nővérem! És azért nem mutattam be neked eddig, mert az esőerdőben élt tíz éven keresztül és mindenki azt hitte, hogy meghalt! - magyarázta el a kitalált sztorimat, így Bucky csak ámulva hallgatta a barátját.
-Egyáltalán miért is veled lógok együtt? - kérdezte magától Samre mutatva - Bonnie sokkal menőbb, mint te! - állt mellém majd a derekamnál fogva átkarolt. Abban a pillanatban egyből kirázta a hideg, így a szemébe néztem, ahol végbement a szokásos történés - Uram atyám! - rázta meg a fejét - Ezt ne mondjuk el Stevenek, hogy konkrétan az elmémben letepertem a feleségét! - kérte kicsit szégyelve az egészet, de igazából még mindig össze volt zavarodva a történtektől.
-Legalább élveztük mind a ketten? - érdeklődtem halkabban, mert igazából számomra vicces volt ez az egész és amíg, Steve ezt nem tudná meg, addig nem fájna neki, és ha meg is tudná, akkor is csak egy jót nevetnénk az egészen.
-Mi az hogy! - kuncogott vörös arccal. Az egómnak nagyon jót tett az, hogy a Tél katonáját, a Hydra bérgyilkosát ilyen könnyen zavarba hoztam, de igazából csak a pillanat hevében volt minden jó, mert utána rájöttem, hogy a küldetéssel kéne foglalkozni.
-Oké, ezt most felejtsük el! - kérte Sam ránk mutatva felváltva - És lehetőleg ne karold át annyi ideig Bucky a tesómat, mert nekem kínos tudva, hogy Steve felesége nem mellesleg az emberek itt többet beszélnek, mint a mi világunkban, mert nincsen jobb dolguk! - mondta majd Bucky el is engedett majd megtámaszkodott a vállamon, mintha egy bútor darab lennék - Sokkal jobb! - biccentett megköszönve a tettét - És most… Bonnie nem csinált semmit, hogyan hozott téged vissza? - tért vissza meglepődve.
-Egyeseknek elég egy emlék a rendes életükből és emlékeznek - válaszoltam - Másoknak kell a segítség. Bucky átkarolt így hozzáért ahhoz a heghez, amit ő okozott jó pár évtizeddel előbb - magyaráztam el az egész elméletet.
-Ne öregítsünk engem! Két évtized volt az! - jegyezte meg, így mosolyra húztam a szám.
-Annyi volt… - adtam meg magam - Szóval, a heg által jöttek vissza az emlékei, ami ő miatt vannak.
-Most belegondoltam, hogy miattam nem lehet rendes gyereketek Stevevel! - szólalt meg Bucky elszomorodva.
-Nem te voltál! Nincs semmi baj! - mosolyogtam rá, hogy jobban érezze magát majd ellenőrzésként odanyúltam a sebhelyhez, de nem éreztem semmit, így az egész testem lefagyott. Csodálkoztam ezen, mivel több varratom is volt azon a helyen, és már kívülről fújtam, hogy pontosan hány varrat melyik irányba, hiszen annyi idő alatt volt alkalmam megjegyezni. 
-Minden rendben? - vonta fel a szemöldökét Sam. 
-Nincs hegem! - mormogtam mire kidülledt a szeme. Olyan szinten lesokkolta ez, mint engem, így csak egyre idegesebb lettem emiatt.
-Mi az, hogy nincs heged? Minimum kettőnek kéne lennie! - mutatta mormogva a számot
-Pontosan három varrat van, de nem érzem egyiket sem! - ellenkeztem majd benyúltam a pólóm alá, hogy biztosra menjek ezzel egésszel. Megdermedtem ahogy igazza vált az elmélet.
-Na? - aggódott Sam mire felhúztam odáig a pólóm emiatt meglátta az eredményt. Sima bőr, semmi hiba rajta, ami azt jelentette, hogy épp méhem volt és semmi izomszakadás a hasamnál, a kés pengéje miatt - A francba! - tette csípőre a kezét majd tett egy kisebb kört, hogy megnyugodjon. Igaz, egyikünk se tudta ezt megcsinálni, de ő legalább próbálkozott.