ÚJ RÉÉÉSZ! 

Hát, ezen kívül még kettő van, amit fel tudok tölteni. Utána (valahogy) meg kell írnom két-három átvezető fejezetet, és folytatódhatnak a jelen részei, amikre szerintem már alig emlékszik valaki, olyan rég volt XD Onnan már nagyon rég meg van írva 10-20(? nemtommennyi) rész előre, tehát gyorsabban fognak jönni, akkor is, ha még mindig csak bal kézzel ultralassan tudok gépelni. 

De igyekszem. Szóval a fő projekt most megírni azt a két-három részt. 

És akkor a fejezet, ez viszonylag hosszú. Egy kis Regulus szemszög :D : 

Regulus remegő lábakkal állt a Süveg előtt gyülekező gólyák között, és a hatalmas termet kémlelte. Kezdte megérteni, Sirius miért utálja annyira a nevét: a „B" a második betű az ábécében, így biztos, hogy az elsők között fog sorra kerülni.

Rengeteget gondolkozott, hogy melyik ház mellett teszi majd le a voksát a fejfedővel szembeni képzeletbeli vitájában, de még mindig nem sikerült, kitalálni, hogy mit is akar valójában.

Ő volt a szülei büszkesége, az utolsó remény a család nevének tisztára mosására, ő volt az, aki jóvátehette a bátyja árulását.

De hiszen ezt az egészet Siriusnak köszönhette. Amikor elérte, hogy ennyire bízzanak benne, hogy szeressék, akkor miért kéri, hogy ő maga köpjön bele a levesbe?

Ráadásul Sirius a vonaton olyasvalamit mondott, hogy akkor és ott majdnem félrenyelte a csokibékáját. Sirius már jó ideje nem bízik annyira Elzában, mint kellene, és most ezt szóvá is tette, hogy neki sem kellene. Hogy kezeljék fenntartásokkal, mert ki tudja, kivel van valójában, ki tudja, miket mond a bátyjának, és hogy miért és hogyan lettek olyan jóban Bellatrixszal.

De abban Sirius és Elizabeth is egyetértettek, hogy ne válassza a Mardekárt. Ellenben ott voltak a szülei, akik erősen célozgattak arra, hogy nagyon dühbe fognak jönni, ha nem az akaratuknak megfelelően lesz beosztva.

Egyszóval Regulus totálisan tanácstalan volt, amikor leült a kényelmetlen, fából eszkábált háromlábú székre, és a fejébe húzta a rongyos Süveget.

Bátor akart lenni. Bátor, mint egy griffendéles, bátor, mint a bátyja, mégis remegett, mint a nyárfalevél. Remélte, hogy az asztaloktól ez nem látszik. Sirius előtt kínos lenne, ő sosem fél. Elizabeth pedig aggódni kezdene, és ezt sem akarta.

– Hmm, egy újabb Black. Hányan vagytok, he? – hallotta a fejében a Süveg hangját.

Megemberelte magát.

– Azt hiszem... Azt hiszem, a Mardekárba akarok kerülni. – Még az elméjében is csak suttogni mert. Ha máshová kerülne, és tényleg igaz mindaz, amit Elizabeth mond a házáról, és arról, hogy érzi ott magát, nem akarta egyedül hagyni. Persze, lehet, hogy eltúlozta, mert biztosítani akarta, hogy biztos ne akarjon oda menni, de ha a fele is igaz, már az is sok. És hogyan beszélgethetnének hajnalok hajnaláig, mint otthon tették, ha külön házban vannak?

Olyan alattomosan, hogy észre, sem vette, beférkőzött az elméjébe egy önző gondolat. Mi a garancia arra, hogy a lány azt a kis idejét, amit vele tölthetne majd, nem Remusra fogja fordítani? Ő maga sem értette, de képtelen volt elhessegetni a lelki szemei elől azt, hogy Elizabeth milyen csodálattal nézte azt a sápadt fiút, amikor azt hitte, senki sem figyeli.

– Hmmm... Hmmm... Eszembe sem jutott máshová tenni – hallotta a süveg hangját a fejében, és csaknem megugrott ijedtében. Az arcába hulló koszos fejfedő okozta sötét, és a viszonylagos csend miatt pár másodpercre azt hitte, egyedül van, pedig ez a bizarr ruhadarab minden gondolatát ismeri.

– Nem? – kérdezte bizonytalanul.

– Kiforratlan a személyiséged, és koránt sem vagy olyan határozott, mint a többi rokonod, ennek ellenére egyértelmű, hogy egy ízig-vérig mardekáros fiú fejébe vagyok húzva. Na, akkor usgyi, MARDEKÁR!

Regulus letaglózva hallgatta a Teszlek Süveg szavait. Egészen eddig nem gondolta volna magáról, hogy tényleg odavaló lenne. Csak akkor jutott eszébe leszállni a székről, amikor McGalagony professzor levette a fejéről a kalapot.

Miután lekászálódott a székről, és kétszer is majdnem megbotlott a talárja szegélyében, amíg lejutott az emelvényről, zsibbadó tagokkal botorkált az asztalához. Eredetileg az asztal végén lévő helyek egyikére akart leülni, de néhány másodperc alatt a felsőbbévesek között találta magát, Narcissa jóvoltából.

– Ebben talán több lehetőség van, mint a bátyjában – ütötte hátba egy hetedéves fiú, akinek az arca furcsamód nem volt számára ismerős.

– Nagy szerencséd, hogy itt kötöttél ki, öcskös – vigyorgott rá Lucius, mire megszeppenve bólintott.

Viszonylag hamar kiszabadította magát az üdvözlők gyűrűjéből, és azonnal megtalálta a tekintetével Elizabethtet, aki kicsit távolabb, félig álló, félig ülő helyzetből nézte őt. Mint aki nem tudja eldönteni, hogy menjen-e oda, vagy inkább maradjon veszteg. Regulus felé vette az irányt, és Elizabeth is döntött: átlendítette a lábát a padon, és immár a fiú előtt állt, aki úgy érezte, mintha a lány egyenesen fölébe tornyosulna, és ha egy pillanatra is a szemébe nézne, rögtön kiolvasna mindent a tekintetéből.

Aztán Elizabeth előre lépett egyet. Olyan közel volt, hogy lehetősége sem lett volna anélkül felemelnie a fejét, hogy ne ütközzön bele a vállába, de erre nem is volt szükség. A lány erőteljesen magához rántotta, ő pedig a meglepetéstől csak pislogni tudott a válla fölött. A következő pillanatban már el is engedte, és Regulus pedig, ha lehetséges, még az eddiginél is kábábban állt.

– Szóval akkor... nem haragszol? – kérdezte bizonytalanul.

– Ha tudnád, mennyire mérges vagyok rád – szűrte a lány a fogai között, aztán megragadta a karját, és maga mellé ültette, hogy a továbbiakban együtt figyeljék a beosztást.

Regulus nem értette. Szavai ellenére a lány valahogy furcsán megkönnyebbültnek tűnt.

Akkor és ott, nem Regulus volt az egyetlen, akinek bűntudata volt valamilyen érzése miatt.

~~~

Regulus egy félreeső fotelből figyelte Elizabethet, aki Arthur és Lucius társaságában ücsörgött a tűzzel szemben. Fojtott hangon vitatkoztak valamiről, és Regulus ahhoz elég közel volt, hogy kihallja a szavaikat.

– Még mindig nem értetek semmit – mondta a lány, és karba tette a kezét a fotelben. A lábát maga alá húzta, a hátát nekidöntötte a támlának, és konokul bámult a zöldesen táncoló lángokba. Regulusnak a rövidke, csaknem fél óra itt töltött ideje alatt úgy tűnt, Elizabeth otthon érzi magát ezen a helyen.

– Mert még mindig nem vagy képes értelmes magyarázattal szolgálni – csattant fel Arthur hangosabban a kelleténél, mire Lucius azonnal pisszegni kezdett.

Regulus, bár nem láthatta pontosan, Elizabeth hanghordozásából biztos volt benne, hogy az előbb gúnyosan megforgatta a szemét.

– Pedig az előbb már elmondtam. Véleményem szerint – persze szarjatok le nyugodtan – fújt egyet dühösen –, ez egy soha vissza nem térő lehetőség arra, hogy már a kezdetektől a bizalmukba férkő...

– Akarod mondani, hogy szabadon szállíthass nekik is infókat, és hogy... Ne nézz már hülyének, szerinted nem tudom, milyen jóban voltál Siriusszal? Talán idén nyáron megint...

– Azaz, a kulcsszót már eltaláltad – köpte maró gúnnyal a hangjában, ingerülten félbeszakítva a testvérét. – Voltam. Persze, ahogy gondolod – fordította el a fejét sértődötten a lány, és egyenesen Regulusra pillantott. A fiú azonnal úgy tett, mintha talált volna valami felettébb érdekes, tanulmányozásra érdemes kiírást a mellette lévő üzenőfalon. Megbánta, hogy annyira teleette magát a lakomán, ha azt az utolsó szelet tortát nem tömte volna be, talán nem émelyegne ennyire. Óvatosan oldalra pillantott.

– Várj, hallgassuk meg – szólt kapkodva Lucius Arthurnak, pedig Regulus nem látta, hogy a másik fiú bárhová is menni szándékozik. – Tavaly még Bella is igazat adott neki.

– Persze, titeket ez kicsit sem érdekel – bosszankodott Elizabeth. – Aztán ha megírom neki, hogy megint sikerült keresztbetennetek...

– Oké – sóhajtott Arthur, bár láthatóan nehezére esett uralkodnia magán. – Mondd el, mit gondolsz.

Elizabeth mocorgott egy kicsit, és kihúzta magát, úgy helyezkedett, hogy mindkét fiú arcára rálásson, és fontoskodva belekezdett a szövegébe.

– Tény, hogy Sirius nem bízik bennem annyira, mint régen, és így sokkal nehezebb dolgom van, mint alapból lenne. De azt szerintem mindketten belátjátok, hogyha valaha is egy kémet akartok az oldalatokon tudni, akkor én vagyok a legalkalmasabb erre, és ezt nem lehet elég korán kezdeni. Bella a lelkemre kötette, hogy...

– Várj – szakította félbe feltartott kézzel Lucius. – Honnan tudjuk, hogy nem tartod valódi barátaidnak azokat, akikkel a fülkében voltál? Hogy nem fogsz a másik oldalra is információt szivárogtatni?

– Nagyon jó kérdés – tapsolta meg a lány tettetett büszkeséggel a fiút, majd legalább ilyen gúnyosan és lenézően folytatta. – Már ne is haragudjatok, de szerintetek egy kicsit is a barátomnak tekinthetek olyasvalakit, aki nyíltan megtagad minket? A barátai, vagy mijei, meg... Te jó ég, megnéztétek már valaha is egy kicsit jobban őket? Az egyik gyomorforgatóbb, mint a másik, én sem szívesen...

Regulus elborzadt attól, hogy Elizabeth, a szokásos pattogós, elzás beszédstílusában képes ilyeneket mondani. Még sosem látta hasonlóan viselkedni, még sosem látta ennyire komolyan játszani a szerepet. Nem tudta, nevezheti-e egyáltalán annak, amit lát. Úgy tűnt, a lánynak teljesen természetesen jön minden.

Alig volt néhány diák a klubhelyiségben, és most ő is a hálókörlete felé vette az irányt, hogy élete első itt töltött éjszakáját álmatlan forgolódással töltse.

Mostanra egészen biztos volt benne, hogy nem a rengeteg bezabált édesség miatt émelyeg.

~~~

Regulus viszonylag gyorsan beletanult a mardekáros létbe, és néha-néha már egyenesen örült annak, hogy anno Elizabeth nem merte a Griffendélt választani. Némileg itt is kiközösítették, de a szülei büszkék voltak rá, és el sem tudta képzelni, mit kapott volna akkor, ha nem ebben a házban köt ki. Őszintén szólva, nem is akarta.

Kétség sem fért hozzá, hogy Elizabeth akkor este hazudott. Állandóan eltűnt délutánonként, és csak a vacsoránál került elő, sőt, néha még vacsora után is dolga akadt, és Regulus egyedül arra tudott gondolni, hogy megint azzal a fiúval van. Amikor megemlítette Elizabethnek, hogy a sok mesélés alapján azért menőbbnek képzelte el, a lány két napra vérig sértődött.

Onnantól kezdve Regulus próbált jobban vigyázni a szájára, és állandóan azon stresszelt, hogy egyszer véletlenül jelét adja annak, hogy féltékeny. Pedig oka az nem volt rá. Elizabeth minden fennmaradó idejét vele töltötte a klubhelyiségbe, ráadásul állandó harcban állt Siriusszal miatta, mert a bátyja nem volt hajlandó szóba állni vele. (Elizabethtel sem, csak neki egy fokkal nehezebb felfogása volt.)

Próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné a dolog, de a lány átlátott rajta, és az elbeszélései alapján legendás veszekedéseket bonyolítottak le a kastély legkülönbözőbb pontjain, és akárki, aki látta őket, eskü alatt vallotta volna, hogy halálos ellenségek. Regulus a maga részéről a közelükbe sem mert menni, pedig néhány hét elteltével már a fél karját adta volna azért, hogy legalább néhány mondatot válthasson a bátyjával.

Aztán egyszer csak megtört a jég, és Elizabeth módszeres ordibálása – elmondása szerint Remus erőteljes ráhatása mellett – meghozta a gyümölcsét. Október végére, hát, azt nem lehetett mondani, hogy minden visszaállt a régi kerékvágásba, de kezdett rendeződni a viszonyuk Siriusszal, de a fiú gyanakvása állandó társa lett a kapcsolatuknak, csakúgy, mint Elizabethttel szemben már jó ideje.

Innentől kezdve rengeteg érdekes élményben volt része, és bár Elizabethttel nem voltak teljes értékű tagjai a kis csapatnak bizalom szempontjából, így is sok újonnan felfedezett titkos folyosó felavatásának voltak tanúi.

Egy ízben egy falikárpit mögötti szűk folyosón találta magát, mint kiderült, Sirius rántotta be oda. Hamar kiderült, hogy egyfajta figyelemelterelésnek szánta az ő megjelenését, de Remust, aki valami koboldfelkelésekről és troll minősítést kapott tesztekről magyarázott, magához mérten kifejezetten ingerülten, nem tudta megzavarni.

– James megkérdezte, honnan a fenéből kellet volna tudni azt a sok baromságot, amit Binns kérdezett... Mindannyian Trollt kaptunk, kivéve ő, Lily és Elza – nyomta az öccse orra alá a dolgozatát egy óvatlan pillanatban Sirius.

Regulus elképedve bámulta a pergament, és alatta a nagy piros T betűt. Biztosra vette, hogy ez az osztályzat csak mítoszokban létezik, és azt is, hogy a bátyja hangjából a büszkeség élét hallotta ki.

– Elza – bökte meg a lányt álmosan James. – Hogy tudod ilyen áhítatos képpel bámulni Remust, amikor éppen a múlt óra anyagát adja vissza szóról szóra?

Elizabeth arcán olyan meglepetés tükröződött, amikor a mellette álló fiúra pillantott, mintha akkor vette volna észre, hogy vannak itt mások is rajta kívül. Remus pedig szinte megszakítás nélkül folytatta a monológját, szigorúan végigpillantva a társaság hímnemű tagjain, Regulust sem hagyva ki a sorból.

– Talán mert ő rájött, hogy ez igenis fontos a...

– Hmm...? – nézett Remusra Elizabeth, és nem tűnt úgy, mintha bármire is rájött volna. – Fogalmam sincs, miről beszéltél, ne haragudj. Elismételnéd?

James a kelleténél erősebben vetette a hátát a falnak, és a feje hallhatóan koppant a hideg kövön. Sirius mozdulatlanná merevedett.

– Visítani fogok – jelentette ki halálos komolysággal, mire Elizabeth hangosan felröhögött.

Remus a lemondása jeléül sóhajtott egyet, ezzel egy időben Sirius, Peter és James kifújták az eddig benntartott levegőt.

– Mindegy. A lényeg, hogy teljesen jogosan kaptatok plusz feladatot – jelentette ki a fiú, és elindult a szűk folyosón. Regulus csalódottan szemrevételezte, hogy arra még pont van elég hely, hogy Elizabeth szorosan a fiú mellett tudjon haladni.

– Erről jut eszembe, ugye majd segítesz megírni a házidogát? – kérdezte most.

– De hát azt mondtad, hogy nem lett Troll!

– Nem, nem lett – sietett megnyugtatni a fiút, és gyorsan kihajtogatta a sebtében begyűrt pergament a talárja zsebéből. Megfogta az alját és a tetejét, rántott rajta egy nagyot, és még Regulus is tisztán látta a hatalmas H betűt rajta. Ilyennel sem találkozott még rövidke ittléte alatt. – Az enyém Hitvány! – jelentette ki büszkén.

Siriusnak az öklét kellett a szájába tömnie, hogy ne röhögjön fel Remus megütközött képét látva. Mindannyian megálltak, de Regulusnak egyébként is földbe gyökerezett volna a lába. Rémülten pislogott Remusra, mert Arthur kísértetiesen hasonlóan szokott megtorpanni, de Elizabeth, úgy tűnt, ebből semmit nem vett észre. Továbbra is sugárzó arccal tartotta maga elé a pergament.

Aztán Remus, Regulus legnagyobb döbbenetére elnevette magát.

– Szerencsétlen Binns professzor már nagyon ki lehet készülve, ha még a te Hitvány dolgozatodat is példaként állította be.

– Szerintem egy kicsit sem érdeklik a dolgozatok, csak azt nézte, hogy benne vagyok a három legjobban – kuncogott Elizabeth. – Ezek után komolyan érdekel, Lilyé milyen lett. Talán csak egy ponthatáron lévő Troll?

Remus mosolyogva megcsóválta a fejét, és gyengéden a lány hátára tette a kezét, hogy haladásra bírja.

Regulus érezte, hogy ezt nem fogja tudni egyhamar megszokni.

~~~

– Reg! – kiabált a fiúnak Lily hangosan, és a folyosó végéről futva közeledett felé.

Regulus megtorpant, és értetlenül figyelte a lány közeledését. Ő Elizabeth barátnője volt, és vele nem nagyon szokott beszélgetni. Regulusszal nagyon kevesen beszélgettek Elizabethten kívül, és amióta a bátyja már nem úgy viszonyult hozzá, mint régen, erre az eddigieknél is nagyobb szüksége volt. Tudta, hogy a lány mindent megtesz, csak azért, hogy neki jobb legyen a helyzete, ennek ellenére még a Mardekár klubhelyiségében is általános ellenszenv övezte. Elizabeth többször megmondta neki, hogy ő szívesebben lenne jelentéktelen senki ezen a helyen, és akkor senkit nem érdekelné, mit csinál, de Regulus szívesen cserélt volna vele.

– Hé, figyelsz te rám? – kérdezte ingerülten a vele szemben álló, tűzvörös hajú lány, mire Regulus pislogott párat, aztán bólintott egy nagyot.

– Igen, már igen.

– Akkor keresd meg Elzát, és mondd meg neki, hogy fogalmam sincs miért, de Madam Pomfrey hívatja – hadarta el újra a kérését, és miután Regulus egyértelmű jelét adta annak, hogy felfogta, mit szeretne tőle, továbbindult.

Regulus a klubhelyiségben talált rá a lányra, egy sarokba tolt asztal fölött pálcamozdulatokat gyakorolt egy egyszerű gallyal. A pálcáját jobb szerette messzebb tudni magától, amíg pontosan meg nem tanulta a mozdulatokat.

Levágódott vele szemben, mire a lány felnézett, és egy pillanatra összerezzent.

– Szia, Reg – köszönt, közben rémülten a fiú háta mögé bámulva. Regulus hátrapillantott a válla fölött, és egy ártalmatlan halacskát látott elúszni a tó vizére néző ablak előtt. Elizabeth nagyon élethűen el tudta játszani, hogy otthon érzi magát a klubhelyiségben, de Regulus már túl jól ismerte ehhez.

– Madam Pomfrey hívat. Azt hiszem, sürgős – idézte fel Lily kapkodó beszédjét, és mire befejezte a mondatot, Elizabeth mögött már a helyére csúszott a bejáratként funkcionáló súlyos kőfal.

.

.

Remélem nem lett olyan vészesen szar, és nem maradt benne helyesírási hiba, de soha nem lehet tudni.... XD