Jelentem, túl vagyok az érettségin! :D Már csak azt várom, mikor törik el újra a kezem, csodááálatos lesz. És ez azt jelenti, hogy egész nyáron NEM TUDOK SE ÍRNI, SE RAJZOLNI, SE SEMMI! 

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!  

Nos. Addig is, tudom töltögetni a meglévő fejezeteket, de mivel okosan két végről írom, tehát a dokumentum legvégén is írok hozzá, meg a közepén is, így ez nem jelent olyan sokat. *gyors megszámolja*  Izé, ezen kívül pontosan három. :S 

De addig is, itt a mostani: 

Elizabeth a korát meghazudtoló választékossággal káromkodott, miközben Regulust maga mögött húzva utat vágott a tömegen keresztül. Ez főleg abból állt, hogy az emberek visongva ugrottak félre a kulija útjából, amin három súlyos csomag foglalt helyet, két bagollyal.

Sirius ezúttal sem nézett a háta mögé, hogy követik-e. Úgy látszik, erről sosem fog leszokni. Pedig sokkal nehezebb úgy követni valakit, és navigálni, hogy arra is figyelni kell, hogy ne üssön el senkit. Amióta nem figyelt, gyorsabban tudott haladni, de a fiút továbbra sem találta sehol.

– Elza, lassíts! – kiabálta túl az általános zsivajt Regulus, de a lány ügyet sem vetett rá.

Amikor az utolsó réteg ember között is átvágtattak, végre meglátták a vonatot, igaz, egy kicsit közelebb volt a kelleténél. Elizabeth megtorpant, de fél kézzel kapaszkodott a kuliba, ami a vonat felé száguldott volna teljes sebességgel. Regulus, miután Elizabeth hátába rohant, azonnal elkapta a kuli fogóját, és néhány métert csúsztak, hogy az utolsó pillanatban fellélegezhessenek.

– Mondtam, hogy lassíts – bosszankodott a fiú, miközben a térdeire támaszkodva kifújta magát. Elizabeth az égnek emelte a tekintetét, és végighúzta a kezét a halántékán.

– Lett baj? Nem lett baj. Akkor mi itt a probléma? – kérdezte, de amikor a vonatra kapta a tekintetét, újra rémülten pislogott.

– Csak ennyivel – tartotta el egymástól fél milliméterre a mutató- és hüvelykujját – lennél óvatosabb, és már annak is örülnék.

– Még ennél is? Hát nézz csak körül – mondta nagy komolyan, és egy széles karmozdulattal körbemutatott a helyen. Regulus körülnézett.

– Igen?

– Na?

– Mi na?

– Reg, látsz itt sebesült embereket, vagy robbanásokat? Egyben van még a vonat? Ránk dőlt a boltív? – A fiú nem tűnt túl meggyőzöttnek, ennek ellenére megrázta a fejét. – Na, hát akkor? Inkább örülj! – kérte, Regulus fejcsóválva követte, és közös erővel felrángatták a csomagokat a vonatra.

Miközben Siriust és a többieket keresték, bekukkantottak minden egyes fülkébe, ami az útjukba került. Elizabeth majdnem beesett az egyikbe, amikor egy erős rántást érzett a karján. Halkan felsikkantott, ahogy hátrafordult.

– Arthur? – kérdezte, igaz, tökéletesen tisztában volt azzal, ki magasodik fölé. Ez az arc kísértette rémálmaiban, az övénél is sötétebb, már nem is barna, hanem inkább éjfekete szemekkel, amelyek erősen elütöttek hófehér bőrétől. Szó se róla, nem valami gyakran merészkedett a fényre, még otthon is inkább az alagsorban gubbasztott állandóan. Elizabeth majdnem grimaszolt egyet fájdalmában, de uralkodott magán.

– Gyertek, megmutatom, hogy hol vagyunk – mondta tettetett kedvességgel. – Notték már várnak benneteket – rángatta maga után a húgát, miközben valami olyasmit motyogott az orra alá, hogy Regulus legalább lemossa a mocskot Black névről.

Elizabeth ellenállt, de ez nem tűnt fel a fiúnak, aki megszokta, hogy a lányt mindig mindenhová vonszolnia kell.

Regulus, tőle szokatlan gyűlölettel az arcán figyelte, ahogy Elizabeth próbálta lefejteni a kajáról a bátyja kezét, és már szinte a sarkán csúszott utána.

– Hagyd békén! Ereszd el! – kiáltotta, és abból a kupéból, ahová utoljára benéztek, meglepett arcok préselődtek az üvegnek. Arthur arckifejezését egyikük sem tudta túlszárnyalni. A fiú fojtott dühvel hátrafordult, de a kíváncsi fejeket látva uralkodott magán, és csak ennyit mondott:

– Hogyha magatoktól is jönnétek, nem kellene senkit rángatni – jelentette ki, és elengedte Elizabeth karját.

A lány néhány másodpercig megfejthetetlen pillantással nézegette az Arthur keze nyomán hátramaradó piros foltot.

– Idegbeteg barom – motyogta maga elé. – És ha nem megyünk? – kérdezte valamivel hangosabban.

Arthur mélyen beszívta a levegőt. Vészjósló lassúsággal közelebb lépett, végül már csak néhány centi választotta el az arcukat. A fiú észrevétlenül megmarkolta a pálcáját a zsebében. Elizabeth mozdulatlanná merevedett, próbálta fapofával viszonozni a bátyja pillantását, és nem mutatni a félelmét. Érezte az apró szikrák csipkedését a bőrén, és tudta, mit fog csinálni először, amikor végre megérkeznek a kastély biztonságos falai közé.

Amikor már kezdett igazán pánikba esni, olyan dolog történt, amit nem tudott volna előre megjósolni. Regulus előrelépett, és teljes erőből meglökte Arthurt, ezzel megszakítva a hátborzongató szemkontaktust.

– Hagyd békén Elzát! – kiáltotta.

Arthur lekicsinylően mérte végig a kisfiút, Elizabeth pedig egy szempillantás alatt kikerülte a bátyját a szűk folyosón. Megmarkolta Regulus pólóját, és maga után rántotta. Fejvesztett tempóban rohantak, a bőröndjeik csíkot húztak a vonat padlóján, míg a baglyok kétségbeesetten csapkodtak és huhogtak a kalitkákban.

– Köszönöm, Reg - mosolygott hálásan a fiúra. A jelek szerint Arthurnak nem volt kedve a fogócskázáshoz, de a lány tudta, hogy ennek még lesz következménye.

Siriusra majdnem a legutolsó fülkében találtak rá. Éppen fennhangon magyarázott valamit Jamesnek, de amikor Elizabeth kiáltozva Regulus kezébe nyomta a kalitkát, mert a benne lévő állat hozzáért a kezéhez, azonnal feléjük fordult, és elhúzta a tolóajtót.

– Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte ingerülten, de azért betessékelte őket a fülkébe, és átvette tőlük a csomagokat.

– Felőled aztán meg is gyilkolhatnának minket! – mérgelődött a lány, és még véletlenül sem lépett oda, hogy segítsen felpakolni a súlyos bőröndöket a kalaptartóra.

– Mertem remélni, hogy feltaláltok a vonatra, ha már követni nem voltatok képesek – bosszankodott.

– Rögtön elnyelt téged a tömeg! – Ingerülten csapott egyet a karjával. Sirius ezzel egy időben hasonló lelkiállapotban széttárta a kezét, megfeledkezve a kezében tartott kalitkáról. Regulus baglya méltatlankodva csapkodni kezdett a szárnyával. Elizabeth hátrált egy lépést, de még hangosabban folytatta: – Ja, és még a csomagjaidat is ránk hagytad, mert biztos nekünk annyival könnyebb cipelni!

Lehet, hogy a végtelenségig folytatták volna a veszekedést, ha Elizabeth nem fordul oldalra egy pillanatra. Ugyanis James mögött – akin látszott, hogy nem mert közéjük lépni, és megzavarni a meghitt társalgást azzal, hogy segít Siriusnak pakolni – megpillantotta Remust. A fiú tátott szájjal bámulta őket. Elizabethnek nagyot dobbant a szíve. Motorikus mozdulattal félretolta Jamest, és néhány lépéssel átvágott a fülkén. Peterre ügyet sem vetve lehuppant a fiúval szembeni ülésre. Úgy tűnt, Remusnak jót tett a nyári szünet és a napsütés. Kevésbé tűnt sápadtnak, mint ahogy Elizabeth emlékezett rá.

A fiú boldogan elmosolyodott, és Elizabethtel ellentétben ő meg is tudott szólalni. Előrehajolt, és halkan, hogy a többiek ne hallják, ezt mondta:

– Örülök, hogy idetaláltatok. Ha Sirius nem mondja, hogy az öccse is veled van, akkor megkerestelek volna, de így nem aggódtam. Kellett volna? – kérdezte összevont szemöldökkel. – Ne haragudj.

Elizabeth megpróbált válaszolni, de számára ismeretlen okokból továbbra sem jött ki hang a torkán.

– Azta... – nyögte ki halkan nagy megerőltetések árán, ezzel egy időben a vonat pöfögve elindult.

– Azta! - ismételte James őszinte megdöbbenéssel, és Siriushoz fordult. – Történt már olyan, hogy Elza valamiért félbehagyta a veszekedést? – kérdezte. Sirius nemet intett a fejével, és James ünnepélyesen Remus felé fordult, és rámutatott. – Ezt vedd hatalmas megtiszteltetésnek – mondta nagy komolyan.

– Annak veszem – bólintott, és halvány pír lepte be az arcát. Ezt akár Elizabeth átható bámulása is okozhatta.

Miután James és Sirius biztosak lehettek benne, hogy a csomagok senki fejére nem fognak rápottyanni, James leült Remus és Peter közé, Sirius pedig Elizabeth mellé. Egyedül Regulus ácsorgott tanácstalanul az elhúzott üvegablakos ajtó előtt, és Elizabeth felé pislogott, aki talán most először nem tudta, mit válaszoljon valakinek. Így kapva kapott az alkalmon, és még mielőtt Sirius rászólhatott volna öccsére, Elizabeth felpattant, megfogta Regulus karját és lehúzta maga mellé az ülésre.

– Remus, ő Reg, akiről meséltem! – mondta csipetnyi büszkeséggel hangjában, és átkarolta a fiú vállát. Regulus zavartan lejjebb csúszott ültében, lerítt róla, hogy legszívesebben láthatatlanná válna. Sirius sem segített a helyzetén.

– Igen, tényleg! – csapott a homlokára, és előrehajolt, valószínűleg azért, hogy Elizabeth reakcióját is lássa. – Nem is értem, hogy eddig miért nem szóltam. Elza mindenkinek mindent elmesélt rólad – tájékoztatta kaján vigyorral az arcán.

– Ez egyáltalán nem igaz! – méltatlankodott a lány.

– De igen, vagy legalábbis majdnem.

Elizabeth az égnek emelte a tekintetét, James valószínűleg már most megunta a még el sem kezdődött veszekedéseiket, és inkább Peterhez fordult, hogy neki mesélje el a nyaralása történetét.

– Elza csak jót mondott rólad – válaszolt gyorsan Remus, megelőzve a lányt, ezzel elejét véve a további hangos szóváltásnak, bár Regulust nem kifejezetten hozták zavarba Sirius szavai. Legalábbis nem tűnt úgy, mintha még jobban el akarna süllyedni.

– Komolyan? – csillant fel a tekintete, és kicsit kihúzta magát.

Remus bólintott, Elizabeth pedig vidáman elmosolyodott.

– Egyébként nem ilyen, csak most egy kicsit aggódik – magyarázta – De hamarosan túl lesz a beosztáson, és egy házba fogtok tartozni.

Nem úgy, mint velem - tette hozzá gondolatban.

A vonatút első fele vidám hangulatban telt. Koradélután a büfés néni is megjelent az ajtóban, Elizabeth és Sirius pedig veszekedés nélkül hagyták, hogy most Regulus fizessen, hiszen neki ez volt az első alkalom, hogy értelmes dolgokra költhette a pénzét. Miután mindannyian degeszre ették magukat, azon kezdtek tanakodni, vajon most hogyan fognak eljutni a kastélyba, és igaz-e, amit Bellatrix állít az undorító lovakról. Elizabeth nagyon remélte, hogy nem. A többiek talán azt hihették, hogy a gyönyörű tájat bámulta, amikor az ablakon nézett ki percekig, pedig éppen azt fontolgatta, mikor és hogyan ugorjon ki rajta. Szerencsére Remus időben leállította Siriust, aki éppen azt ecsetelte, hogy ha minden igaz, hártyaszerű, fekete szárnyaik is vannak.

Ahogy közeledtek a Roxforthoz, úgy vált Regulus egyre csendesebbé. Sirius egyszer csak megfogta a karját, és a kupé szélére húzta, hogy az út hátralévő részében halkan susmorogjanak. Elizabeth szívesen odament volna, de nem akart zavarni.

James előhúzott egy pakli robbantós snapszlit, és Elizabeth a figyelme eltereléséért beszállt a játékba, de nem volt a kedvence. A kártyákon különböző varázslények voltak, ráadásul bármikor felrobbanhattak, pont, mint ő. Tekintve, hogy senki sem ismerte a játékkal kapcsolatos ellenérzéseit, hihették azt, hogy ez jó ötlet, és csodák csodájára Elizabeth a végére tényleg élvezni kezdte. Már a harmadik körnél tartottak, amikor a vonat csikorogva lefékezett, ezzel felborítva a kártyavárat, amit Remusszal építettek a padlón, miközben várták, hogy James és Peter befejezzék a játszmát.

Hagrid már kiabált az elsőévesek után, és Regulus habozott odamenni. Elizabeth otthagyva a többieket, megfogta a fiú karját, és félrevonta.

– Reg – kezdte, mélyen a fiú szemébe nézve. Azt nem állította, hogy hatásosan fölé tudott magasodni, de egy jó öt centivel magasabb volt, ami ilyenkor, amikor a Regulus próbálta magát minél kisebbre összehúzni, még többnek tűnt. – Tudod, hogy megmondhatod a Süvegnek, mit szeretnél, és nagyon mérges leszek, ha egy asztalnál fogunk vacsorázni!

– Tudom – bólintott a fiú remegve, és abba az irányba sandított, ahonnan Hagrid „mindenki megvan?" kiabálása hallatszódott.

– Ez esetben mehetsz – intett neki Elizabeth. Regulus elkapta a karját, és görcsösen kapaszkodott belé. – Mi a baj?

– Elmondod végre? – kérdezte kapkodva. – Elmondod, hogy te miért választottad a Mardekárt?

Elizabeth nagy komolyan megrázta a fejét.

– Siess, mert itt hagynak! – sürgette.

Regulus néhány lépést hátrált.

– De... de megbántad? Megbántad, ugye?

Meg, akarta válaszolni azonnal, de nem lett volna őszinte. Talán megérte, mert el sem tudta volna képzelni, mit kapott volna Regulus, ha ő is egy másik házban kötött volna ki. A fiú tudta, mennyire egyedül érzi magát, és hogy milyen rossz hely a Mardekár, és hogy még egy barátra sem lelt a házában, ellenségekre annál inkább, mégsem volt képes úgy nyilatkozni, hogy megbánta a választását.

Felharsant Hagrid „mindenki utánam!" kiáltása, és Regulus még egy utolsó pillantást vetett a lányra, aztán sarkon fordult, és futva indult el.

– Remélem rendesen megfenyegetted – lépett Elizabethhez Narcissa. – Egyenesen elsüllyednék szégyenemben, ha a családom legígéretesebb férfitagja is a Griffendélben kötne ki.

Elizabeth bambán bólintott.

– Gyertek már, mire vártok?! – kiabált nekik Lucius, az Alectoval közös fiákerükből integetve. Alecto Carrow egy pufók harmadéves Mardekáros volt. Amycusszal, az ikertestvérével egyetemben nem a kedvességéről vagy az eszéről volt híres, de ezt mindenki elnézte nekik. Épp elég rosszindulatúak és gonoszak voltak ahhoz, hogy bekerülhessenek a „felsőbb körökbe".

A félelmetes, fekete lovak nem maradtak el, de félelme keveredett egy másik, még rosszabb érzéssel, ami miatt ólomnehéz tagokkal mászott fel a többiek mellé.

– Azt hiszem... – szólalt meg Alecto bárgyún, a mellé telepedő Elizabethre pillatva. – Arthurnak beszéde van veled – jelentette ki alig palástolt kárörömmel, mire Lucius is a lány felé fordult, de ő csípőből jövő magyarázat helyett fáradtan sóhajtott.

Ő soha nem utazhat majd Remusékkal egy fiákerben, igaz? Soha nem nevetgélhet felhőtlenül Siriusékkal, úgy, hogy mások is látják, és soha nem ücsöröghet majd velük egy klubhelyiségbe, hogy késő éjszakáig beszélgethessenek...

Talán Siriusnak volt igaza. Elizabeth csak szimplán gyáva volt, és a saját félelmét Regulusra vetítette.