Újfent megcsúsztam egy kicsit, amiért elnézést kérek, de cserébe ez.. szerintem egy jó fejezet. Az egyik kedvencem, remélem, nektek is tetszeni fog! 

((((Illetve, nem bírom magamban tartani szóval dicsekednem kell. 93 százalékra írtam az emelt kémia érettségit :O Szombaton fogok szóbelizni, addig még 120 oldalt meg kell tanulnom, és maximum három pontot veszíthetek, hogy ne rontsam le a százalékom, úgyhogy most nagyon ideges vagyok, és folyamatosan tanulok. Igen, most is. (1:51) :D))))

És a fejezet:

Egyértelműen túllőtt a célon. Azért azt nem gondolta volna, hogy az a kis por azt fogja okozni, hogy addig fog sugárba hányni, amíg teljesen ki nem ürül a gyomra, és utána még jó ideig egy falat kaja sem marad meg a benne.

Ráadásul Madam Pomfrey sem volt hülye. Szinte azonnal rájött, mi okozhatta a hirtelen és heves tüneteit, attól függetlenül, hogy nem csinált cirkuszt. Már csak az hiányzott volna, hogy beárulja a házvezető-, és egyben bájitaltan tanárának. Mégis honnan máshonnan szerezhetett volna ilyet, ha nem az ott lévő szekrényből?

Sötétítőfüggönyök takarták az ablakokat, de mégis halvány szürkeség uralkodott a kórteremben, és két hosszú ezüstös fénycsík futott keresztül a padlón és a falakon. Elizabeth legszívesebben megigazította volna a függönyt, de mindig, mielőtt még a lábujjai a hideg követ érintették volna, inába szállt a bátorsága. Gyáva volt, és ezt gyűlölte. Valójában azt sem tudta, mitől tart, mégsem tudott tenni ellene.

Mindkét oldalon súlyos ágyak sorakoztak, de rajta és Remuson kívül nem volt itt senki. Furcsa volt ez a nagy üresség. Elizabethnek borsódzott a háta a bevetett ágyak látványától, és ezen az éjszakán döbbent rá, hogy van előnye annak, hogy a víz alatt van a hálóterme. Oda nem világított be a hold, márpedig Elizabeth utálta a holdat, főleg akkor, amikor ilyen nagy és fényes korongként virít az égen, felidézve minden rossz emléket. De azt is a víz alatti szoba pozitív tulajdonságaihoz lehet fűzni, hogy oda nem tud berepülni, mondjuk... egy sárkány. Oké, helyette ott vannak a sellők és a vízbefúlás lehetősége, de nem lehet minden tökéletes.

Hanyatt fekve, a magas mennyezetet bámulva hallgatta Remus szuszogását. Elizabeth nem akart elaludni. A nyakáig húzta a takarót, és akarata ellenére is folyamatosan ellenőrizte az ablakokat, miközben várta, hogy Remus újra megébredjen. Tudta, hogy előbb-utóbb felkel. Amióta ő is itt volt, ez már háromszor megtörtént, de sosem volt ébren húsz percnél többet, és sokkal fáradtabbnak tűnt, mint amikor idejött. Ebben Madam Pomfrey bájitala is szerepet játszott, de Remus furcsa kimerültségén kívül aggodalomra adott okot egy új, halványrózsaszín vágás, ami a bal alkarján futott végig. Biztos volt benne, hogy amikor jöttek, az még nem volt ott.

Az oldalára fordult, és úgy feküdt, hogy rálásson Remusra. Még mindig émelygett a por hatása miatt, a gyomra üresen kongott, és még korogni is túl gyengének tűnt. Alig várta, hogy megérkezzenek a manók a reggelivel, és ő rávethesse magát lehetőleg anélkül, hogy azonnal viszontlátná az elfogyasztott ételt.

– Elza? – suttogta halkan Remus, és a lány azonnal felkapta a fejét, és felkönyökölt. Megijedt, mert akarata ellenére majdnem sikerült elaludnia.

– Mondd csak, Remus.

Megkönnyebbült, bár nem tartotta helyénvalónak. Remusnak aludnia kellene, nem óránként felébredeznie, de a lány így sem tudott nem örülni annak, hogy megint nem egyedül van ébren.

– Miért vagy ébren? Nem tudsz aludni?

– Dehogyisnem! Tudok aludni, komolyan! – tiltakozott valamivel hevesebben a kelleténél. – Csak figyelek rád – tette hozzá, és a vérengző sárkányokról, amik majd álmukban felégetik az egész kastélyt, inkább nem tett említést.

Remus mocorogni kezdett, és ő is felkönyökölt. A félhomályban is kitűnt, hogy mennyire sápadt.

– De nem kell figyelni, inkább aludj – kérte, mire Elizabeth hevesen megrázta a fejét.

– Kell, mert sosem lehet tudni, mikor leszel rosszabbul, és akkor szólnom kell Madam Pomfreynek. És szeretem hallgatni, ahogy szuszogsz, amikor alszol, csak néha megijedek, hogy mi van, ha nem veszel levegőt – magyarázta. A lényekről majd nappal beszél. Nem akarta ilyenekkel ijesztgetni, amikor eleve rosszul van.

– Ohh... – látható volt a folyamat, ahogy elkomorult, és mielőtt Elizabeth bármit mondhatott volna, Remus belefúrta a fejét a párnájába. – Szóval ezért nem alszol? – kérdezte, a takarót markolva a feje mellett.

– Valami rosszat mondtam? Vagy olyat, amit nem illik?

Kitakarózott és felült, pont olyan bizonytalanul lógatta le a lábát az ágy mellett, mint amikor a sötétítőt akarta elhúzni, aztán mégsem tette.

– Nem, dehogy – suttogta a fiú remegő hangon. – Nem mondtál semmi rosszat.

Elizabeth ültében előrehajolt, és fokozódó tanácstalansággal bámulta Remus kusza tincseit, és a takarót görcsösen szorító kezét. Idegesítette, hogy ilyen messze voltak elhelyezve egymástól az ágyak.

– Akkor mi a baj?

– Én... – remegve sóhajtott egy mélyet, és karjára támaszkodva felemelte a fejét. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, és Elizabeth részéről végtelen hosszúságúnak tűnt az idő, mire Remus végre kibökte, mi a baja. – Folyamatosan hazudok a barátaimnak – hadarta el a lehető leggyorsabban.

– Azt hiszem, ezt mindannyian sejtettük eddig is – vont vállat a lány.

– Borzalmas barát vagyok – suttogta. – Ezt a többiek is így gondolják, igaz?

Elizabeth Reguluson kívül még soha senkit nem látott sírni, és őt is csak teljesen véletlenül. Akkor úgy tett, mintha észre sem vette volna, tekintve, hogy ő sem örült volna, ha bárki is tanúja lenne a gyengeségének. Zavarában elfelejtett válaszolni, csak tágra nyílt szemekkel figyelte Remust, aki egyre jobban remegett. Néhány másodpercig Elizabethtet nézte, mielőtt újra a párnába temette volna az arcát.

Elizabeth nem tudta, mit kellene tennie. Gyakran bebizonyosodott már, hogy ami náluk bevett szokás, az a normális emberek szemében barbárságnak számított. És miért is ne lehetne itt érvénytelen a tilos sírni szabály is, legalábbis a Mardekár klubhelyiségén kívül?

Erőt vett magán, és óvatosan a padlóhoz érintette a lábujját. Mindkét füle zúgott, és még így sem tudta elnyomni a szíve kalapálását. Tudta, hogy már nincs visszaút, ezért a karjával ellökte magát, és a lehető leggyorsabban, a lehető legkevesebb lépéssel rohant át Remus ágyára, ahol azonnal felhúzta a lábát.

– Ha mindketten meghalunk, az az én hibám lesz.

Remus azonnal a hátára pördült.

– Mi? – kérdezte, miközben letörölt egy kéretlenül előbukkanó könnycseppet.

– Van olyan tenyésztett lény, ami csak éjszaka vadászik, és csak a mozgásban lévő test melegét érzékeli a tárgyakról, amikhez hozzáérünk – magyarázta. – És én most mozogtam.

– És szerinted itt lehet ilyen lény?

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét. Összekucorodott, és karjával átkarolta a maga elé húzott lábait. – Sosem lehet tudni. Ha visszamegyek a helyemre, akkor jó eséllyel magamhoz vezetem majd. Csak előbb ezt meg kell beszélnünk. – Remus felült, de Elizabeth azonnal visszanyomta. – Először is, senki nem gondol borzalmas barátnak. Azt hiszem, nekem te vagy a legjobb barátom. Sirius és Regulus mellett, persze.

Akarata ellenére is elcsuklott a hangja, amikor a fiatalabbik testvért emlegette, és ez sajnos Remus figyelmét sem kerülte el.

– Még mindig nem tudsz róla semmit? – Felkönyökölt, de aztán eszébe juthatott az előbbi parancs, mert azonnal visszafeküdt.

– Nem, de ez most nem fontos – rázta a fejét a lány, és még szorosabbra fonta a karját a lába körül. – A lényeg...

– De fontos – vágott közbe Remus, Elizabeth pedig egy kifejezetten Sirius számára kifejlesztett, dühös pillantást lövellt felé. Elizabeth nagy bánatára Siriusnak a több éves tréning miatt az ilyenek már meg sem kottyantak, de Remus nem volt hozzászokva. Azonnal csendben maradt, és megszeppenve pislogott a lányra.

– Szóval, szerintem nincs semmi probléma azzal, ha hazudsz. Én is szoktam, és mindenki tudja. Néha kell, gondolom. Senki sem fog ezért utálni – magyarázta, mintha ő lenne a tanár, Remus meg a diákja.

– De az más, amit te csinálsz...

– A lényeg ugyanaz.

– És nem is fogod azt mondani, hogy az a legjobb, ha őszinte vagyok?

– Nem.

– És nem is vagy kíváncsi?

Elizabeth majdnem hangosan felröhögött.

– Viccelsz? Hamarosan belepusztulok a kíváncsiságba.

– De ez nem olyan, amit el tudnék monda...

– Oké-oké, vágom, nem is kell, csak ha akarod. És szerintem már nem is vagyok annyira kíváncsi – hazudta gyorsan, Remus pedig megkönnyebbült. Talán elhitte. – Most, hogy tudod, senki sem fog utálni, már fogsz tudni aludni? – kérdezte.

– Lehet – válaszolta már csukott szemmel.

Elizabeth egy darabig mozdulatlanná dermedve figyelte, aztán kicsit előrehajolt, és kinyújtotta a kezét. Rátette a tenyerét Remus karjára, és lassan végigsimította. Úgy, ahogy Regulusszal csinálta, amikor először repült egyedül, de leesett, és egy ág végigkarmolta a kezét, és ahogy Remusszal akarta mindig, ahányszor meglátott rajta egy újabb sebet, csak eddig sosem merte.

Amikor észrevette, hogy Remus tágra nyílt szemmel bámulja, azonnal hátrébb húzódott.

– Elza, mi a baj? – kérdezte, és már semmi nem akadályozta meg abban, hogy felüljön. Meglepetten maga elé emelte a karját, aztán arról a lányra nézve megállapította. – Te meggyógyítottad. – Elizabeth biccentett.

– Lázas vagy.

– Tudom. De... mi a baj?

– Semmi – vágta rá, és olyan volt, mintha nem a saját hangját hallotta volna. Túl színtelen volt, pedig nem így akarta. Lassan a szeméhez emelte a kezét, és letörölte a nedvességet. – Nem sírok – bizonygatta. – Inkább aludj, én... öö... – Amikor le akart lépni a földre, elbizonytalanodott.

– Miért sírsz? – kérdezte Remus, Elizabeth pedig ingerülten válaszolt.

– Nem sírok!

– De igen. Miért nem vallod be, és mondod el, miért? Így nem tudok segíteni.

– Mi? – Azzal a lendülettel újra visszafordult Remus felé, és a szeme elé kapta a kezét. Remusnak még mindig igaza volt. Tényleg folytak a könnyei, és minden pislogásnál érezte, hogy egy újabb kövér cseppet enged útjára. – Segíteni? Te segíteni akarsz, amikor sírok?

– Miért, mit akarjak?

Elizabeth félig öntudatlanul rázta a fejét. Remus előrébb csúszott, a takarót maga előtt gyűrve, és mindkét kezét a vállára tette.

– Elza, először nyugodj meg egy kicsit – suttogta, de elég tanácstalannak tűnt a hangja. – Bár, nem muszáj. Lehet, hogy megkönnyebbülsz, ha hagyod magad sírni. – Elizabeth összepréselte az ajkait, úgy próbálta megakadályozni, hogy végleg elveszítse minden önuralmát, s felzokogjon, de sikertelen próbálkozás volt.

Túl sok minden miatt aggódott. Aggódott, mi lesz, ha néhány hét múlva haza kell mennie. Elszokott már onnan, csak régi rossz emlékként élt a fejében az otthona, a rengeteg tilosban tartott legendás lénnyel együtt. Előre félt, hogy folyamatos feszültségben lesz, és bármikor robbanhat. Ott már nem lesz karantén, nem lesz hová mennie, hogy kieressze a fölös energiáit. Aggódott Regulusért, amiért már több, mint fél éve semmit sem tudott róla, és rosszabbnál rosszabb elképzelési voltak arról, vajon mi történhetett vele, amiért nem tud írni. Aggódott Siriusért is, mert tudta, hogy ő olyan büntetést fog kapni, hogy azokat a sebeket nem lehet majd begyógyítani. Aztán aggódott Remusért is. Előre gyűlölte az összes nyarat, amikor majd két és fél hónapig semmit sem fog tudni róla, és azt kívánta, bárcsak a Roxfortban maradhatna a nyárra. Akkor legalább levelezni tudna a barátaival, mert náluk persze ezt sem lehet.

Remus köré fonta a karjait, és Elizabethnek csak percek múlva tűnt fel, hogy éppen a fiú pólóját könnyezi össze.

– Elza? – kérdezte Remus félve, mert kicsit sem enyhült Elizabeth zokogása. – Ennyire rosszul vígasztalok?

– Te tényleg meg akarsz engem vigasztalni – hüppögte.

– Igen – válaszolt meglepetten. – Talán... baj?

– Engem még soha nem vigasztalt meg senki – szorongatta a fiú vállát. – És még senki sem ölelt meg.

– De akkor mit csináltak, amikor sírtál?

– Megátkoztak – válaszolta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. – Még csak nem is rendesen vertek meg – bosszankodott, és kicsit hátrébb húzódott Remustól. Már nem sírt. – Egész gyerekkoromban egyedül a bátyám ért hozzám, mert még nem tudott varázsolni.

Remusnak kellett egy kis idő, amíg feldolgozza a hallottakat. Elizabeth a halvány fény ellenére is látta, mennyire fáradt. Beesett volt az arca, a szemét alig résnyire tudta csak kinyitni, és látszott, hogy erősen küzd az elalvás ellen.

– A bátyád... Ő mit csinált? Ha nem megvigasztalt, akkor mit csinált?

– Megvert. De ő rendesen – nyugtatta meg gyorsan. – Ő kézzel vert meg, néha megrugdosott, de... Várj, Remus, ez nem olyan rossz. Én örültem neki. Sokkal jobb, mintha lényeket engedett volna...

– Annak nem szabad örülni, ha valaki megver! – vágott közbe tőle szokatlan hevességgel. Talán elég hangos lett volna ahhoz, hogy felkeltse Madam Pomfreyt is, ha nem lett volna ennyire berekedve. Elizabeth nyelt egyet.

– De... Én tényleg örültem. Szerintem még mindig örülnék. – A kék-zöld foltokra gondolt, amik abban az időben, amikor Arthur még nem jött rá, milyen jó ötlet ráereszteni az állatokat, szinte folyamatosan a testét borították, mint a fájdalom látható okai. Akkoriban még megrémítették a láthatatlan dolgok. A varázslat, a mágia túl megfoghatatlannak tűnt, és a foltok nagyon is valóságosak voltak.

– Elza. – Remus megszorította a vállát, és mélyen a szemébe nézett. Egy pillanatra sokkal élénkebbnek tűnt. – Nem örülünk annak, ha valaki megver – nyomatékosította.

Elizabeth megszeppenve bólintott, bár még mindig úgy volt vele, hogy az a legjobb lehetőség. Remus egyelőre megelégedett ennyivel, és maga mellé ejtette a kezét.

– A többit holnap megbeszéljük – sóhajtotta.

– Azaz ma – bökött Elizabeth a mágikus mutatókra, amik a falon, foszforeszkálva haladtak körbe-körbe.

– Igen, ma – hagyta rá. – Sok mindenről kell beszélnünk. Többek között az értelmetlen mérgezésekről...

– Oké, inkább aludj – vágta rá Elizabeth, és a mellkasánál fogva újra lenyomta az ágyra. Eligazgatta rajta a felgyűrt takarót, és a saját ágya irányába fordult, hogy a lehető leggyorsabban átsprinteljen a helyére. Már majdnem rászánta magát az attrakcióra, amikor Remus megfogta a csuklóját.

– Maradhatsz itt is.

– De a lény akkor lehet ide fog jönni.

– Szerintem itt nincs semmilyen lény.

– De mi van, ha...

– Ha mégis van, akkor nyomok kihűlnek. Nem? Azt mondtad, a hőt követik, az meg nem marad ott örökre.

Elizabeth tágra nyílt szemekkel bámulta Remust.

– Azta. – Csak ennyit tudott kinyögni a felismerés hatására, aztán azonnal döntött.

Fogta magát, és a takaró sarkát megemelve befeküdt a fiú mellé. Akkora ágyak voltak itt, hogy akár hárman is elfértek volna rajta, és nem értette, minek pazarolnak ennyi helyet, amikor az lenne a lényeg, hogy ide minél több beteget be lehessen zsúfolni, ha úgy adódik. Aztán rájött, hogy talán azért, mert vannak náluk nagyobb betegek is.

Remus féle fordult, Elizabeth pedig halványan rámosolygott. A fiú azonnal elaludt, lázas meleget árasztott magából, és Elizabeth nem mert hozzáérni, hogy megnézze, mennyire forró. Még mindig azt tervezte, hogy nem fog aludni. Regulusra gondolt, aki valószínűleg most is egyedül van, és lehet, ő sem tud aludni, csak valahol máshol, messze. Lehet, Sirius sem tud, és akkor most egyszerre vannak ébren.

Talán már egy kicsit várta, hogy hazamehessen. Hogy elmesélje Regulusnak azt a sok új dolgot, amit itt tanult meg, és amikről nem is gondolta eddig, hogy máshol máshogy van. Hogy a Roxfortban nem azok a szabályok érvényesek, amik otthon, csak jól kell házat választania.

Helyesírási hibák és magyartalan mondatok előfordulhatnak, ha láttok ilyet, szóljatok. Át fogom nézni még egyszer, csak már nagyon ki szerettem volna tenni.