Sziasztok! Tudom, hogy nagyon sokat kellett várni... :( De most (végre) meghoztam a következő részt! 

Nem tudom még, hogy az ezt követőt mikor tudom hozni, jövőhét szerdán megyek orvoshoz a kezemmel, és akkor már remélhetőleg meg tudja mondani, hogy körülbelül meddig marad még használhatatlan. Sajnos ez az érettségi nem tett valami jót neki. 

Na, beszüntetem a pofázást, itt a fejezet: 

Kis idővel később Elizabeth és Remus már a könyvtárban ücsörögtek, az egyik leghátsó sorban, egy olyan asztalnál, amit keresztbe több polc is takart.

Elizabeth módszeresen pakolta maga elé a tankönyveit, hagyta, hogy mindegyik enyhén puffanjon az asztalnak csapódva. Már várta, hogy tanuljanak végre tisztító bűbájokat is, mert mindegyik valahogy úgy nézett ki, mint amit megrágott és összepiszkított egy különösen mocskos varázslény. Eleinte, amikor kitalálták, hogy tanuljanak a könyvtárban, kicsit kínosan érezte magát, amiért Remus könyvei az állandó használat ellenére is olyanok maradtak, mint az átlagos gyakorisággal forgatott könyvtári könyvek.

Egyébként is, mennyi gyakorlati haszna van annak, hogy a gyufát tűvé tudja változtatni, az egeret meg teáscsészévé? Szívből remélte, hogy soha nem fogja annyira kívánni a teát csészéből fogyasztva, amikor csak egy egér van kéznél, hogy ehhez a megoldáshoz folyamodjon.

– Akkor tanuljunk, amíg a többiek jól szórakoznak – sóhajtott szomorúan. Attól még, hogy ilyen vehemensen kiállt a tanulás fontossága mellett, nem tartotta a világ legizgalmasabb elfoglaltságának, főleg akkor nem, ha helyette a kastély felderítetlen, titkos helyeit kutathatta volna helyette. Egyszerűen csak szerette azt hinni magáról, hogy neki márpedig van felelősségérzete, nem úgy, mint egyeseknek.

– Legalább megint kimaradunk egy büntetőmunkából – mondta Remus, valamivel fényesebben látva a helyzetüket. Maga elé húzott egy kupac könyvet, és összekulcsolt kezein nyugtatta az állát.

– Persze, aztán igaza lesz Siriusnak, és a végén hiába tanulok, mert megbukok – bámulta az előtte lévő vastag kötetet, majd csigalassúsággal felemelte a fedelét, aztán elengedte úgy, hogy az asztalra csapódjon. – Merlin csupasz seggére, ennek is hátravan még a negyede – sóhajtott rezignáltan, és elkezdett egyesével lapozni, hogy a mágiatörténet tankönyvben elérjen a háromszázhatvankettedik oldalra.

– Nem fogsz megbukni – jelentette ki Remus.

– Nagyon remélem, hogy vannak a felmenőid között jövőbelátók – lapozott még hármat.

– Azt is meg tudom mondani, hogy kezdhetünk pakolni, mire elérsz a megfelelő oldalra.

Elizabeth a fiúra pillantott, aki még mindig ugyanabban a testhelyzetben feküdt a könyvein, és halvány mosollyal figyelte, ahogy lapozgat.

– Igyekszem, sőt, jobban, mint te – bizonygatta, miközben folyamatosan, állandó sebességgel emelte, majd engedte újra le a lapokat a másik oldalon. Mélyen Remus szemébe nézett, és azt játszotta, hogy hipnotizálja, és meglepetésére a fiú tényleg kezdett egyre laposabbakat pislogni. – Hé, ez működik! – lepődött meg.

– Mi? – kérdezte Remus álmos hangon, miközben enyhén megemelte a fejét.

– Nem, te csak maradj nyugton, és nézd, ahogy lapozok! – szólt rá, mire Remus engedelmeskedett.

Elizabeth szerint van az a pont, ahol már hiába próbál az ember értelmes információkat tömködni az agyába, lehetetlen, és bármi érdekesebbnek tűnik, mint azt csinálni, amit tényleg kellene, és rájött, hogy Remus is valahogy így lehetett bekötve, mert mire ötvenet lapozott, a fiú már szuszogva aludt a saját könyvhalmán. Elizabeth majdnem felkiáltott örömében, amiért tényleg jó valamire a mágiatöri könyv, de hamar észbekapott, és visszafogta magát.

Megunva a lapozgatást, az ujjai között a megfelelő oldalon nyitotta ki a kötetet, de a lap alján lévő szám ellenőrzésén kívül több pillantásra már nem is méltatta, inkább fölé könyökölt, és Remust kezdte figyelni.

Azért halál unalmas tanulás ide vagy oda, elég kényelmetlen lehet így aludni, állapította meg magában. Arra gondolt, hogy felébreszti, ha már volt olyan idióta, hogy egy kupac könyvön altatta el, de mégsem tette. Azt mondta fáradt, és úgy is nézett ki, hát akkor aludjon, ő meg majd tanul kettejük helyett is.

De két mondat az előtte lévő könyvből elég volt ahhoz, hogy félretolja, és maga elé húzzon egy másikat. Sötét Varázslatok Kivédése. Legalább az oldalak bemagolásával szerez valami sikerélményt, ha már varázsolni nem tud normálisan. Miután megtanult vagy húsz oldalt, áttért a Gyógynövénytanra, és a növényhatározóban tanulgatta, melyik hogy néz ki, és mire lehet használni. Ez nem volt vizsgakövetelmény, de talán ha elmond néhány dolgot szerencsétlen növényről, amit szinte biztos volt benne, hogy nem fog tudni megfelelően gondozni vagy átültetni, hátha szerez néhány jó pontot. Ezt a tankönyvből tanulós részét sokkal nyugisabbnak találta, és egész érdekes is volt.

Amikor Madam Cvikker a zárás miatt minden bent lézengő diákot kizavart a folyosókra, Elizabeth fejében pedig különféle növények kergették egymást visítva és bömbölve, úgy döntött, ideje felébreszteni Remust, mielőtt még arra kell kelnie, hogy a könyvtáros rikácsol.

– Remus – szólalt meg halkan, miközben előredőlt az asztalon, és úgy bámult a fiú arcába. – Ébredj – szólt rá, és az egyik ujjával megbökte a karját.

– De én most... – motyogta, és Elizabeth már felkészült egy újabb bökésre, amikor a fiú résnyire nyitotta a szemét, majd a lány ujjára fókuszált. – Á! – kiáltott fel ijedtében, azonnal felült, és hátracsúszott a székben. – Elza...? – kérdezte valamivel éberebben.

– Ez egész könnyen ment – vigyorgott, és fél kézzel a nyitott táskájába seperte az asztalon fekvő cuccait. – Siess, mert Madam Cvikker tuti erre tart – szólt rá a fiúra, aki két kézzel próbálta kidörzsölni a szeméből az álmot, aztán ő is pakolni kezdett.

Elizabeth lábujjhegyen az egyik polchoz ment, és félretolt egy könyvet. Innen látta valamivel messzebb a könyvtár bejáratát, de Madam Cvikker szerencsére nem volt sehol, így nyugodtan kisétálhattak, mindenféle porolós kergetés nélkül.

– Nem hallottátok, gyerekek?! – rikácsolta valaki a lány háta mögött, mire gyorsan sarkon fordult, és Madam Cvikker állt mögötte csípőre tett kézzel, egyik markából az ominózus poroltó több, mint másfél méter hossza kandikált ki. – Záróra – szólt most Remusra, aki már indulásra készen állt.

Elizabeth először intett neki, hogy jöjjön, aztán inkább gyorsan mellé lépett, hogy maga után tudja rángatni, mert félt a pókoktól, amik rákerülhettek Madam Cvikker porolójáról.

– Oké – tartotta fel a karját. – Megyünk, csak azt az izét ne hasznáá...

– Két perce elmúlt nyolc – jelentette, és megmozdította a porolót. Elizabethnek ez éppen elég volt, hogy kis híján visítva, Remust maga után rángatva, és a könyvtárosnőt majdhogynem felöklelve rohanjon ki a helyiségből. Ebből a felsorolásból egyedül a visítást tudta kihagyni, de azt is nagy önfegyelem árán. Azzal a lendülettel berohant egy alig észrevehető folyosóra, ami a könyvtárral szemben, egy nagy lovagi páncél mögül nyílt.

Remus azonnal leroskadt a fal tövébe.

– Ez... gyors volt – véleményezte Elizabeth tökéletesen kivitelezett mentőakcióját.

– Igen, ez a lényege – felelte a lány, és leguggolt Remusszal szemben, aki az eddiginél is sápadtabb volt. – Nem értem, miért vagy még fáradt, ha vagy négy órát aludtál? – kérdezte hitetlenül.

– Csak... Nem tudom – mondta, miközben a kezeit figyelte, ahogy piszkálja a táskája csatját.

– Gyere, felkísérlek – nyújtotta a kezét, és felsegítette Remust, és már előre frászt kapott a több emeletnyi lépcsőtől, ami rájuk várt. Nem lehetne ebben az iskolában mondjuk valami felvonó, mint a Minisztériumban, vagy valami? – Emlékszem, a múltkor még lázas is voltál, hát, szerintem most is az vagy – állapította meg tényszerűen.

– Nem volt jó ötlet ma tanulni jönni – mondta lehangoltan. – Szólnom kellett volna, hogy nem vagyok valami jól...

– Ó, képzeld, én egy csomót haladtam, és tetszett, ahogy alszol – jelentette ki, aztán megfogta a fiú kezét, hogy valahogy segítsen neki felmenni, de már így is érződött, hogy elég bizonytalanul áll a lábán. Nagyon nyúzottnak tűnt, olyan volt, mint aki hetek óta nem aludt, és Elizabeth kicsit idiótának érezte magát, amiért nem tűnt fel sem neki, sem másnak korábban, hogy Remus tényleg mennyire rosszul van. Mondjuk már reggel, vagy tegnap is látszott...

– Nem kell elkísérni, egyedül is... – kezdte, de Elizabeth nem hagyta, hogy végigmondja.

– Na, biztos, hogy nem mész fel – vágta rá. – A gyengélkedőhöz egyrészt nem kell felfelé, csak lefelé lépcsőzni, másrészt azt hiszem, nyugodtabb lennék, ha Madam Pomfrey figyelne rád – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

– De semmi szükségem arra, hogy...

– Igenis van! – mondta, és megfogta a karját, hogy maga után húzza.

Remus sóhajtott egyet, és valamivel megkönnyebbültebbnek tűnt. Ezt Elizabeth betudta annak, hogy rájött, így nem kell felvonszolnia magát a Griffendél-toronyig.

Elizabeth egy kicsit aggódott, hogy talán szembejöhet valaki, akinek nem kellene, de azon az útvonalon mentek, amit Siriusék találtak, és igaz lehetett, amit mondtak – hogy rajtuk kívül senki sem ismeri.

Remus olyan ingatag volt, hogy félő volt, hasra esik, és legurul a lépcsőről, ha Elizabeth nem tartja erősen.

A gyengélkedő ajtajánál kopogni készült, de Remus visszatartotta.

– Várj, még ne.

– Miért? Én már voltam itt, és igazából egész jó hely, és biztos sokkal jobban leszel majd – bizonygatta. – Meg holnap szólok a többieknek, és mondjuk, nem tudom, meglátogatunk, vagy ilyesmi...

– Pont azt akarom mondani, hogy ezt ne, ha lehet, ne szólj nekik. – Remus, mint mindig, amikor zavarban van, feltűnően mindenfelé nézegetett, csak Elizabethre nem, aki végül anélkül, hogy sikerült volna elkapnia a tekintetét, megvonta a vállát.

– Hát, ha neked így jó.

Most semmi sem akadályozta meg a lányt a kopogásban. Madam Pomfrey azonnal ajtót nyitott, és meglepetés suhant át az arcán.

– Remus rosszul van – bökött a fiúra magyarázatképp, bár ezt a tényt valószínűleg még a vak is észrevette volna. – Egész délután aludt, meg szédelgett.

– Hamarabb is hozhatta volna, ha már magától nem tud jönni – nézett jelentőségteljesen a fiúra, aki inkább a padlót bámulta.

– Legközelebb jobban figyelek! – ígérte meg rögtön.

– Jöjjön, Mr. Lupin, maga pedig időben menjen le a hálókörletébe, mielőtt elkapnák a folyosón.

– Még van egy csomó idő – forgatta a szemét Elizabeth, aztán Remusra nézett, aki a javasasszony kérése ellenére még mindig mellette állt. Mielőtt feltette volna a kérdést, hogy miért nem megy, észrevette, hogy a karját szorongatja. – Bocsi... – motyogta, ahogy elengedte, mire a fiú gépiesen lépett egyet. Elizabeth nagyon gyorsan tenni akart az ellen, hogy kicsukják a kórteremből. – Én is bemehetek? Megnézni a fiolákat, meg beszélni Remusszal, meg...

– Nem – vágott közbe a javasasszony, mire a lány csüggedten ejtette maga mellé a karját. – Remusnak pihenésre van szüksége.

– Tudom – mondta, és végre sikerült elkapnia Remus tekintetét, és kérlelőn nézett rá. Azt akarta, hogy csináljon valamit, hogy őt is beengedjék, mert így biztos, hogy nem fog tudni nyugodtan aludni, és még egy csomó kérdés kergette egymást a fejében. Remus halványan elmosolyodott, aztán a javasasszonyhoz fordult, és Elizabeth tudta, hogy nyert ügye van. Ki mondana nemet Remusnak?

– Biztos, hogy nem jöhet be?

– Húsz perc, és nem több. Én senki miatt nem fogok kezeskedni, ha elkapják a folyosón. – Intett Elizabethnek, hogy jöjjön, aztán becsukta mögötte az ajtót.

~~~

Elizabethnek a második napra lett elege. Kevesebb, mint két hét volt a vizsgákig, és most először Siriusék is elkísérték a könyvtárba, igaz, nem sok időt töltöttek ott, mert a szokásos hangerejük sértette Madam Cvikker fülét és a könyvtár csendjét, úgyhogy inkább a szokásos helyen folytatták a társalgást, annyi különbséggel, hogy Elizabeth egy rakás könyvet is magával vitt, de egy ujjal sem nyúlt hozzájuk, miután ledobta őket a földre.

A fiúk folyamatosan Remus után kérdezősködtek. Be akarták vonni a kutatásukba, és minden kis apró információt meg akartak tudni arról, mi történt a könyvtárban, és hogy mégis hogy a fenébe tévesztette el szem elől a fiút.

Érdektelennek tűnhetett. Csak fél füllel figyelt rájuk. Talán egyszerűbb lett volna mindent elmesélni, de olyankor mindig eszébe jutott, hogy Remus milyen kétségbeesetten tiltakozott ez ellen a lehetőség ellen, hogy végül inkább beadta a derekát, és csak ennyit kérdezett:

– Egy tízes skálán, mennyire aggódjak?

– Nulla – felelte Remus. Fehér takarók és párnák között feküdt, és nagyon ijesztő látványt nyújtott. Látszott, hogy nehezére esett ébren maradni, de Madam Pomfrey valami italt kevert neki a szoba másik végén, és ha akkor elalszik, úgyis fel lett volna keltve. Elizabeth szívesen megnézte volna, milyen anyagokkal dolgozik a javasasszony, és el is döntötte magában, hogy majd másnap megkéri, hogy mutassa meg őket, de ekkor még nem tudta, hogy ehelyett be sem fogja engedni.

– Remus, komolyan kérdeztem – szólt rá határozottan.

– Komolyan nem kell aggódni. Tényleg – ígérgette, mintha ez olyan dolog lett volna, amit meg lehet ígérni. Elizabeth megcsóválta a fejét, aztán hirtelen mozdulatlanná merevedett. – Mi a baj? – kérdezte Remus.

– Na, várj csak – kezdte vészjósló hangon, mire Remus ijedtében néhány centit süppedt a paplanba. – Akkor ezek szerint a sok átlátszó kifogásod valóban azt takarta, hogy te itt vagy? Ilyen betegen és gyengén és egyedül? – A felsorolás végére pánikszerűvé vált a hangja, és gyorsan maga mögé nézett, nehogy a Madam Pomfrey kitalálja, hogy be kell nyugtatózni. Később persze arra is rájött, hogy ez milyen idióta félelem volt... A jó ötletei mindig túl későn támadtak.

– Olyasmi, de ne mondd el senkinek! Kérlek!

– Remus, ez hülyeség... De oké – visszakozott a fiú arckifejezését látva. – Megígérem.

– Elza, figyelsz te rám?! – kiabálta Sirius, ezzel visszarángatva a lányt a jelenbe.

– Nem – vágta rá, miközben észrevétlenül benyúlt a talárja zsebébe, hogy ellenőrizze, még mindig benne van-e az a kis zacskó por, amit bájitaltanról csent ki.

– Legalább őszinte – emelte ki James az egyetlen erényt, amit lehetett.

– Sokra megyünk vele, ha közben magasról tesz arra, mi van Remusszal! – heveskedett a fiú.

– Pedig én mindig azt hittem, hogy Elza fog a legjobban aggódni – tömött a szájába még egy adag mindenízű drazsét Peter, hogy aztán az undortól eltorzult arccal küzdje le a torkán a bogyókat.

Elizabeth ingerültem felpattant, és végignézett a társaságon. James a szemüvegét törölgette, és enyhe fáziskéséssel vette észre, hogy Elizabeth dühösen bámul, többek között, rá is. Még a szemüvegét is elfelejtette visszabiggyeszteni az orrára. Sirius karba tett kézzel ült, és legalább olyan dacosnak tűnt, mint a lány. Egyedül Peter csámcsogása törte meg a csendet.

– Valami rosszat mondtam? – kérdezte a szőke fiú bizonytalanul.

– Tanulnom kell – bökte ki Elizabeth, és a szavainak megfelelően útnak is indult.

– És a könyveid? – kiáltott utána Sirius gunyorosan, mire Elizabeth kénytelen volt újra visszacaflatni a cuccaiért.

Mintha ahhoz, hogy meghánytassa magát, olyan égető szüksége lenne a könyveire. 

Lehet, hogy maradtak benne hibák, ha észrevesztek valamit, akkor szóljatok! Ez a többi fejezetre is érvényes, természetesen. :'D 

És sajnálom, hogy ennyit kellett várni, a következővel próbálok jobban sietni.