Eleinte úgy tűnt, hogy Siriusszal végleg befellegzett a barátságuk, de az elmúlt hónapokban újra közelebb kerültek egymáshoz. Elizabeth el sem tudta képzelni nélküle és James, Peter vagy Remus nélkül az életét itt a Roxfortban. Kicsit nehéz volt megoldani, hogy beszélhessenek és nem volt soha túl sok idejük, ettől függetlenül a lány érezte, hogy ők tényleg igazi barátok, nem úgy, mint Bellatrix és a csatlósai. Próbált minél kevesebb időt tölteni a klubhelyiségben, ennek ellenére viszonylag hamar beleszokott a mardekárosok rendszerébe, és azzal, hogy már az első hónapban majdnem megölt valakit egy idióta kitörése miatt, nem várt hírnevet szerzett magának. Persze nem az egész iskolában, csak a házában...

Meg egyébként is, nem olyan vészes ez – bíztatta magát naponta többször is. Nem minden mardekáros borzalmas, ott volt például Perselus, aki elég zárkózott, viszont nagyon jó barátok egy olyan lánnyal, aki tényleg teljesen muglik között nőtt fel, és a fiú, az első megrökönyödése után volt olyan kedves, és összeismertette őket.

Ő és Sirius próbálták tartani a kapcsolatot Regulusszal, de ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt először gondolták. Mint mindig vasárnap délutánonként, most is egy hatodik emeleti eldugott folyosón ücsörögtek, velük voltak a többiek, Peter, James és Remus is. Már-már szokássá vált, hogy állandóan veszekedtek, jelenleg az volt a téma, hogy próbáljanak-e meg még egyszer üzenni Regulusnak annak ellenére, hogy jó ideje nem kaptak tőle választ.

– Én akkor is írni fogok neki! – jelentette ki Elizabeth, és újra maga elé húzta a pergament, a tintatartót és a pennát.

– Nem fogsz! – vágta rá Sirius, és maga elé rántotta az előbb említett eszközöket, és rátenyerelt a pergamenre. Törökülésben ültek egymással szemben, és Elizabeth arra következtetett a többiek hallgatásából, hogy biztos megint azon gondolkodnak, mikor szóljanak közbe. Ez nagy dilemma volt, mert ha bárki is megzavarta őket az elmélyült veszekedésben, teljes egyetértésben teremtették le azt az illetőt, akárki is legyen az. Egyszer még McGalagonyra és ráordítottak, amiért a professzor rájuk mert szólni, hogy ne üvöltözzenek a folyosón.

– Egyáltalán nem neked kell megmondanod, hogy mit csináljak! – Újult erővel kezdte rángatni a pergamen sarkát, ami kilátszott Sirius keze alól, de amikor a kezében maradt egy darabka, inkább feladta.

– Miért, akkor kinek? – vonta fel a szemöldökét a fiú. – A bátyádnak, az unokatestvéreméknek, vagy Luciusnak?

Elizabeth lesütötte a szemét, mert ezzel már megint olyan témát érintettek amire egyrészt nem volt büszke, másrészt már rengetegszer átbeszélték.

– Írni fogok neki – jelentette ki végül, határozottan a fiú szeme közé bámulva, az öklébe szorítva a letépett papírt.

– De az előző levelekre sem válaszolt – érvelt Sirius egy árnyalattal nyugodtabban. – Lehet, hogy anyánk nem engedi, hogy beszéljen velem, pedig nagyon semlegesen próbáltam írni!

– És én? Velem ki nem engedi meg, hogy beszéljen?

– Mit tudom én – ráncolta a homlokát a fiú. – Talán tényleg úgy van, ahogy Remus mondta, és mindent ellenőriznek, lehet, nem akarják, hogy bárki is befolyásolja őt rajtuk kívül.

Remus eddig ölében tartott könyvet olvasta, vagy legalábbis próbált úgy tenni, de most megérezhette a rá szegeződő tekinteteket, és kissé tartózkodva pillantott fel rájuk.

– Így van? – kérdezte Elizabeth kétkedve.

– Persze, hogy így van! – heveskedett Sirius.

– Ha velem meg Regulusszal nincs bajuk, akkor minek ellenőriznének? – továbbra is Remust figyelte, egyértelművé téve, hogy tőle várja a választ. Kicsit sem érdekelte, hogy Sirius szerint mi hogy van, és már kezdett az agyára menni ez a helyzet. Az, hogy már lassan két hónapja semmit sem hallott az egyik legjobb barátja felől. Egyébként sem volt valami jó alvó, de ez végképp megnehezítette a dolgát esténként, amikor akarata ellenére a szeme elé vetültek a rosszabbnál rosszabb lehetőségek, és alig tudta elhessegetni őket.

– Én... nekem fogalmam sincs, csak egy tipp volt.

– Na, látod! – fordult vissza Sirius felé, és a kezét nyújtotta a pergamenért.

– Nem.

– De.

– Mondom: NEM!

– Mikor fejezitek már be végre? – kiáltott fel James, a kezeit a fülére tapasztva, miközben hanyatt dőlt a padlón, eljátszva a hattyúk halálát.

– Amikor Elza felfogja, hogy hülye – jelentette ki Sirius.

A lány idegességében két ujjal összeszorította az orrnyergét, mélyet lélegzett, és elővette a lehető leglesajnálóbb tekintetét, amit külön Sirius számára fejlesztett ki, hosszú évek munkájával.

– Te vagy a hülye.

James újra ülésbe tornászta magát, és összenézett Peterrel, Remus pedig már meg sem próbált olvasást tettetni.

– Nem én vagyok az, aki...

– Állj, állj! – James gyorsan közbeszólt, amikor Sirius hangja kezdett tényleg nagyon ingerültté válni, ezzel egy olyan hajmeresztő veszekedést generálva, hogy hetekig olyan dühösen fixíroznák egymást, amit látva senkinek eszébe sem jutna az a lehetőség, hogy jóban vannak. Érthető volt, hogy Jamesnek a jelek szerint egy életre elege lett a Sirius és Elizabeth közötti nézeteltérésekből. Szerény véleménye szerint mindig ő szívta meg a legjobban, bár ezt a jelenlévők mind meg tudták cáfolni. – Van egy ötletem. Elza ír egy olyan levelet, amit nem baj, ha más is elolvas, te meg hagyod, hogy elküldje.

– Hát... nem is tudom – gondolkozott el a lehetőségen Sirius. – Ezzel lehet, csak tovább idegesíti anyámékat, és akkor most hagyjam rá, hogy hülye, és hiába ír?

– Benne vagyok! – kiáltott fel Elizabeth, és egy óvatlan pillanatban, amikor Sirius nem nehezedett rá annyira, visszaszerezte a pergament.

– Határozottan rossz ötlet – kötötte az ebet a karóhoz a fiú karba tett kézzel. – És elolvasom, mielőtt elküldöd.

– Majd Remus elolvassa. Te kicsit sem értesz az ilyenekhez – vágta rá a lány, dacosan a maga előtt lévő, fehér pergament bámulva.

Sirius érthetetlenül morgott valamit, de már nem szólt közbe. Talán ő is rájött, hogy ha Regulusról volt szó, akkor minden hiába, Elizabethtet lehetetlen volt jobb belátásra bírni.

~~~

– Hogyan találtok mindig valami titkos alagutat? – kérdezte Elizabeth meglepetten.

Sirius már nem először rángatta be egy eldugott, keskeny folyosóra, amiről aztán kiderült, hogy valamilyen másik emeleten végződik, szintén eldugott helyen, és most, a közös Átváltoztatástan óra után is ez történt.

– Nekem és Jamesnek, úgy tűnik, érzékünk van az ilyenekhez – válaszolta büszkén, és fellépett a magasra futó csigalépcső első fokára.

– Meg ahhoz is, hogyan idegesítsétek fel McGalagonyt – utalt arra, hogy néhány fehéregeret, amiket teáscsészévé kellett volna változtatni, valamilyen varázslattal ehelyett inkább a tanárnőre uszítottak.

– Mindkettő nagyon fontos képesség – jelentette ki nagy komolyan James, és a barátja után indult. – Nem úgy, mint azt tesztelni, mennyi idő után fájdul meg a fenekünk a könyvtár kemény székein ücsörögve.

Elizabeth lopva összenézett Remusszal, aztán Peter után ő is nekiveselkedett a lépcsőnek, mert Siriusék ez első kanyar miatt eltűntek a szeme elől. Futva tette meg az első néhány lépcsőfokot, hogy minél hamarabb vissza tudjon vágni, és láthassa a fiúk arckifejezését, amikor hátrafordulnak.

– Igen, akinek agya nincs, annak nem a feje fájdul meg a tanulástól, hanem a segge.

Peterbe azonnal belefojtotta a röhögést James egyetlen szúrós pillantása, míg Sirius sértődötten trappolt felfelé.

– Csak azért zaklatsz mostanában ennyit a tanulással, mert féltékeny vagy.

– Heh? Mivan? – hökkent meg Elizabeth, és Jamest kikerülve már Sirius mellett haladt.

– Basszus, megint kezdik... – motyogta James halkan, de a visszhang miatt tisztán és érthetően.

– Mire lennék féltékeny? – faggatta tovább Elizabeth hitetlenül.

– Arra, hogy neked minden varázslatot sokkal többet kell gyakorolnod, nekünk meg rögtön megy – húzta ki magát büszkén a fiú. – A tehetségtelenségedet próbálod pótolni.

– Már fel tudnálak lebegtetni, és el tudnálak engedni úgy, hogy legurulj a lépcsőn, csak a többieket nem akarom megsebesíteni – fenyegetőzött. – És azért zaklatlak benneteket a tanulással, mert nagyon úgy tűnik, hogy Remuson kívül senkinek nem tűnt fel, hogy két hét múlva kezdődnek a vizsgák!

Sirius úgy tűnt, mintha egy pillanatra elgondolkodna azon, amit hallott, és öt lépcsőfok múlva szólalt meg újra.

– Egész jó osztályzatokat kapok, akkor mi baj lehetne?

A lány azon vacillált, hogy a saját, vagy Sirius fejét kezdje-e a kőfalba csapdosni.

– Az semmit nem jelent, ez az egész éves anyagból lesz, és teljesen más úgy írni egy dolgozatot, hogy bármit kérdezhetnek, főleg, ha év közben sem tanultál rendesen – oktatta ki, és arra gondolt, hogy ha most nem sikerül meggyőznie senkit, akkora következő két hétre már minden mindegy, békén hagyja őket. – Ugye, Remus? – tette hozzá csak úgy mellékesen, mire Sirius és James egyszerre sóhajtott fel, a következő lecseszéshullámot várva, de semmilyen válasz nem érkezett. Hátranézett, de arról a rövid szakaszról, ami a kanyarulat előtt volt, csak James és Peter pislogott rá, ezért átfurakodott közöttük, és kettesével szedve a lépcsőfokokat indult meg lefelé, ami elég veszélyes volt, mert itt sem korlát nem volt, sem túl sok fény, és egyébként is könnyű így hasra esni.

– Remus? – állt meg a fiú előtt, a csúszós falban megkapaszkodva, hogy a lendület ne vigye előrébb. – Miért nem jössz?

– Csak lemaradtam – mondta halkan, valahogy furcsán gyenge volt a hanga.

– Azt látom, de minek? – Felpillantott a kanyargó lépcsőkre, és a léptek hangjából ítélve a többiek is elindultak visszafelé.

– Fáradt vagyok, de nekik ne mondd, mert megint aggódni fognak – suttogta, és felfelé mutatott.

Elizabeth bólintott. Jobban megnézve, Remus tényleg olyan volt, mint aki nagyon fáradt. Sápadt volt, sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt, és mintha a levegőt is nehezebben vette volna. Nem ez volt az első, hogy így látja, de Remus körül eleve sok furcsaság volt, például, hogy miért tűnik el olyan sokszor az iskolából, hülyébbnél hülyébb indokokkal, viszont Elizabeth, az oldalát fúró kíváncsiság ellenére is úgy határozott, hogy nem száll be a többiek találgatásába, és ráhagyja a fiúra a dolgot. Ha valaki, akkor ő tudja, milyen az, amikor mindig szaglásznak az ember után.

– Ha lassan megyünk, tudsz jönni, vagy inkább menjünk le? – kérdezte ugyan olyan halkan, és sürgetően bámult a fiúra, mert Jamesék bármelyik pillanatban megérkezhettek.

– Tudok jönni – mondta. – Nincs semmi bajom – tette hozzá még egyfajta önigazolásként, Elizabeth pedig az égnek emelte a tekintetét.

– Na, mire vártok már? – kérdezte James.

– Így fogy az idő az értékes, tanulással is eltölthető időből – tette hozzá Sirius cinikusan. – És ez a legrövidebb út a negyedik emeletre – bökött felfelé. – Vagy ma kivételt tesztek, és velünk tartotok a titkosfolyosó-felkutatásban?

Elizabeth és Remus egyszerre rázták meg a fejüket.

– Reménytelen – sóhajtott James, és végighúzta a kezét a halántékán, letörölve a nemlétező izzadtságcseppjeit.

– Ti is jöhettek ám – ajánlotta fel Remus, de a három fiú úgy nézett rá, hogy inkább nem folytatta.

Elizabeth enyhén megrázta a fejét, és csípőre tette a kezét.

– Aztán ha megbuktok, és szégyenszemre alattunk fogtok járni, ne mondjátok, hogy mi nem szóltunk.

Sirius és James egyszerre nevettek fel, Peter némi fáziskéséssel követte őket, cserébe az ő röhögése volt a leghangosabb és legmegjátszottabb.

– Elza, attól még, hogy tanulsz, nem garantálod, hogy átmész – tájékoztatta Sirius a hasát szorongatva, fél kézzel a falnak támaszkodva. – Ahogy az is biztos, hogy mi tanulás nélkül is kiválóan fogunk teljesíteni.

– Egoista – vetette oda Elizabeth.

– Jaj, ne kezdjétek már megint! – könyörgött James, kezét a fülére tapasztva.

– Megint? – pislogott Elizabeth. – Már három teljes napja nem veszekedtünk.

– Nem lehetne négyre bővíteni? Már néma csendben is itt cseng a fülemben a hangotok – panaszkodott. – Esküszöm, veletek szoktam rémálmodni!

– Rendben, igazad van, ma nem fogunk veszekedni. – Négy meghökkent szempár szegeződött rá eme kijelentés hallatán. – Most nem érek rá. Inkább haladjunk már, nem akarok egész délután itt ácsorogni – mondta a haját csavargatva, James és Sirius egyszerre fordult sarkon, Peter megint egy tizedmásodperccel később, és az előbbi tempó kétszeresével indultak meg.

– Siriuuuus! – Amíg visszhangzott a kiáltása, semmi válasz nem érkezett, aztán a viszonylagos csendben a fiú kissé félve megszólalt.

– Most meg mi van?

– Gyertek ide!

Néhány másodperc múlva újra előttük álltak, kivéve Petert, aki inkább ott maradt, ahol volt, biztonságos távolságban Elizabeth lehetséges dühkitörésétől.

– Azt hiszem, te szigorúbban tudsz nézni, mint anyám – feszengett James, a mutatóujjával a szemüvegét igazgatva az orrnyergén.

– Neked tényleg nem lehetnek túl szigorú szüleid – hökkent meg Sirius. – Elza, mi a fene bajod van már megint?

– És neked tényleg elég szigorú szüleid lehetnek, ha így mersz beszélni Elzával, aki a látszatból ítélve lassú tűzön akar elégetni – jegyezte meg halkan James, de ahhoz nem eléggé, hogy Elizabeth ne hallja. A lány kicsit kihúzta magát, és még a kezét is karba tette James dicsérő szavainak hatására.

– Nem azt mondtam, hogy rohanjunk, hanem azt, hogy induljunk – mondta, miközben dobbantott egyet.

Sirius és James értetlenkedve nézett össze, aztán Sirius Elizabeth felé fordult, és vállat vont.

– Hát, mindössze egy kérdésem maradt.

– Mondd.

– Miért csak engem kell lekiabálni, amikor Jamesszel pontosan egyszerre kezdtünk el rohanni?

– Hé! – szólt közbe az említett.

– Egyszerűen csak így állt a számra – vigyorgott.