Elizabeth Remust az egész út alatt kérdésekkel bombázta volna, ha a többiek nem kezdenek el valami olyan témáról beszélni, ami őt is érdekli. Bár, az túlzás, hogy érdekli, inkább csak megrémíti.

Elvileg már nem sokat kellett utazniuk, és az az információtöredék jutott el a füléig, hogy a vadőr félig óriás. Remélte, hogy rosszul hallott, miközben az ablak felé fordult. Kezdett sötétedni, a fülkék már ki voltak világítva, és az idő alatt, amíg ő Remusszal trécselt arról, hogy mi az a porszívó, és mire való a kapucsengő, egy ötödik kupétársuk is akadt. Egy pufók, szőke, és mindannyiuknál alacsonyabb fiú, aki a maradék édességeket zabálta éppen.

– Igen, nekünk is mesélte az... ööö, unokanővérem, ugye, Elza? – bökte oldalba Sirius, észre sem véve, hogy egyébként is elkerekedett szemekkel bámul feléjük.

– Izé, mi...?

– Tudod, a vadőr. Valami Hagrid, négy méter magas, ijesztő és puritán külsővel, szakadt ruhákkal, elvileg óriás, és elég vad természetű – magyarázta Sirius, mintha Elizabeth most töltötte volna be a négyet.

– Ez biztos csak egy mese, mint a többi, amivel ijesztgettek minket – forgatta a szemét, de belül érezte, hogy nincs ekkora szerencséjük. Nekik sosincs.

Eközben James egy teljesen más dolog miatt volt fennakadva.

– Ki használja manapság azt a szót, hogy puritán? – nevetgélt, mire Elizabeth és Sirius meglepetten pillantottak rá.

– Mi a furcsa benne? – kérdezte a lány.

– Semmi – olvadt le a vigyor a fiú arcáról, és még érdekesebb tekintettel méregette őket, aztán egy enyhe fejrázás kíséretében visszatért az eredeti témához. – Én is hallottam róla, de rémtörténeteket még sosem, csak annyit tudok, hogy óriás.

– Épp elég ez a tény, nem kellenek még rémtörténetek is – morogta Elizabeth, és öntudatlanul is összébb húzódott ültében. – Ha igaz az, amit a többiek mesélnek, akkor ide mindenféle vadembert beengednek...

Sirius úgy röhögött fel, mint aki mindjárt megfullad.

– Már eleve az, hogy Belláék ide járnak, bizonyíték erre. – Elizabeth egy jól irányzott szúrós pillantással belefojtotta a röhögést, mire a fiú egy vállrándítás kíséretében fordult a másik három, velük szemben ülő fiú felé. – Retteg a legendás lényektől, gondolom, az óriások is annak számítanak.

– Egyszer halottam egy történetet apa egyik barátjától - kezdte James -, esküdözött, hogy az egyik tanára vámpír volt. Apa persze azt mondja, ez nem igaz, de voltak nagyon furcsa dolgok...

– NENENENENE – vinnyogta Elizabeth fülére tapasztott kézzel, aztán amikor mindenki eléggé elcsendesedett, és felé fordult, kinyitotta az összeszorított szemét, újra hallóképessé tette magát, és James szemébe nézett. – Ebben a kupéban nem esik több szó a legendás lényekről – közölte vele kimérten. – Ha olyan jó témának találjátok, át lehet menni máshová trécselni – mutatott az ajtó felé, mire James megszeppenve rázta a fejét.

– Bocsi, nem tudtam, hogy ennyire komoly – szabadkozott.

– Elza, kérlek, ne rémítsd halálra a potenciális barátainkat – sóhajtott Sirius. – Nézd meg, Remus szinte levegőt sem mer venni miattad.

Elizabeth a vele szemben helyet foglaló fiú felé fordult, aki tényleg eléggé halálra vált arccal nézett rá és Siriusra felváltva. Megvárta, amíg a tartós és szinte minden esetben igencsak hatásosnak bizonyuló bámulása hatására megállapodott rajta Remus ide-oda cikázó tekintete, és Elizabeth egy félmosoly kíséretében megrántotta a vállát.

– Tuti nem tőlem rémültél halálra – jelentette ki. – Inkább a hülye témáiktól – mutatott a fiúk irányába. – Így van? – Remus néhány másodpercnyi hatásszünet után lassan bólintott, mire Elizabeth ököllel az ülésre csapott, és lendületesen a többiek felé fordult. – Megmondtam! – kiáltotta, és lezártnak tekintette a témát.

– Mert szerinted merne ellentmondani... – morogta Sirius.

~~~

Hát ezt is túlélte. Vadvízi evezés egy félóriás társaságában, igazi, természetes, sötét, hullámzó vízen, amiben igazi, élő, sötét és hullámzó lények leselkednek, amik csak rá várnak, hogy beleforduljon a vízbe, és megfulladjon. Mivel ez nem történt meg – elgondolkodott azon, hogy ezt mennyire bánja, avagy sem –, helyette a nagyteremben sorakoztak, és McGalagony professzor egy kopottas süveggel várta őket a pódiumra. Elizabeth egyik oldalán Siriusszal, másikon Remusszal állt az elsősök csoportjában, és igyekezett leplezni az izgalomtól újfent előtörő, idegesítő, meleg, villódzó és csípős szikrákat.

– Szerintem te fogsz kezdeni – fordult felé Remus, amikor McGalagony professzor szünetet tartott, és felmutatta a rongydarabnak tűnő fejfedőt, ami nem sokkal később dalra fakadt. Arra az időre csendben maradtak, és csak utána válaszolt.

– Szerintem is... – Szünet nélkül toporgott, és a szemét arra a székre függesztette, amibe hamarosan bele kellett ülnie, hogy végérvényesen is megpecsételődjön a sorsa.

– Ne félj, inkább menj előre, hogy ne kelljen mindenkin átverekedned magad – mutatott a csoportosulásra, ezzel arra célozva, hogy ők majdnem leghátul foglaltak helyet a sorban. – Menjek veled?

Elizabeth nyelt egy nagyot, és bólintott, amikor Sirius megfogta a karját, és elrántotta.

– Majd én. Mert... Amúgy is én vagyok a következő – húzta maga után a meglepett lányt. Legelőre azért nem tolultak, néhány másik diák eltakarta őket a tanárok szeme elől, akik kíváncsian vizslatták az izgatott gólyákat.

– Hé, most miattad otthagytuk Remust! – feddte meg, valamivel hangosan a tervezetnél, mire Sirius gyorsan lepisszegte, miután körbetekintett.

– Nem baj, majd bocsánatot kérünk – suttogta. – De amit mondani akarok, hogy tényleg ne félj. A lényeg, amit megbeszéltünk. Hajtogasd gondolatban azt a házat, ahová kerülni akarsz, és a süveg teljesíteni fogja.

– Ez biztos? – kérdezte Elizabeth halkan, és mire Sirius határozottan bólintott.

– Persze, neked nehéz ellentmondani – mosolyodott el biztatóan. – Ha szeretnéd, kerülhetünk egy házba, nekem igazából mindegy, hol leszünk. Akkor rögtön mennék utánad. Csak ha lehet, ne a Hugrabugot, de igazából még mindig jobb, mint a...

– Avery, Elizabeth – hallotta a professzor túlontúl hivatalos hangját, mire esetlen mozdulatokkal félretolta maga elől a fura vörös hajú kislányt, aki az előbb büszkén ecsetelte a szomszédjának, hány fiút vett rá mugli iskolában a mágikus képességei segítségével, hogy csókolózzon vele, és az emelvényre sietett.

Menet közben kétszer majdnem eltaknyolt, pedig nem volt szokása ilyeneket csinálni. Csillagokat látott, és minél jobban aggódott, annál nagyobb volt az esélye, hogy valami úton-módon elárulja magát, és kitör belőle a mágia. Így minél jobban idegeskedett, annál inkább nem akart, és annál inkább stresszelt mégis. Örök, végtelen körforgás volt ez, ami önmagát erősítette. Remegő lábakkal ült le a székbe, és gondolkodás nélkül a fejébe húzta a süveget.

Néhány pillanatig csak a saját dübörgő szívverését hallotta, és a gondolatait, amikben egy kicsi határozottság sem volt. Ezzel totálisan szembement a tervének, a közös tervüknek Siriusszal, amin egész nyáron gondolkodtak és dolgoztak.

– Ó, még egy Avery – szólalt meg a fejében egy hang, és Elizabeth majdnem visítófrászt kapva tépte le a fejéről az illetlenül beszólogató anyagdarabot, hogy szégyenszemre ordítva kiugorjon az ablakon. – Nézzük csak, mi van itt.

– Fogalmam sincs, hová kellene kerülnöm – gondolta bizonytalanul.

– Ezért vagyok én, hogy eldöntsem... Szóval, mi van itt, hmm... – tűnődött. – Érdekes, érdekes... Ész az van elég, sőőt... Talán jó hely lenne neked a... Egy pillanat, azért elég bátor is vagy, nemde?

Eszébe jutott Regulus. Hogy mit fog kapni otthon miattuk, ha ő is, és Sirius is szembemegy a családi hagyománnyal. Hogy a szüleik mennyire ki lesznek akadva, és az emiatt érzett dühüket az egy szem elérhető közelségben lévő gyereken fogják kitölteni, tekintve, hogy az ő szüleinek nem maradt senki, akit kínozzanak a másik baromságai miatt. Egy év, egy évet kell kibírnia Regulus nélkül, és Regulusnak is egy évet kell kibírnia otthon. És ez rengeteg idő.

– Nem, nem vagyok bátor – nyöszörögte. – Félek a lényektől. És... És, tudja – bele sem gondolt, milyen abszurd dolog egy koszos fejfedőt magázni –, én-én... azt hiszem, a Mardekárba szeretnék kerülni – jelentette ki vékonyka hangon. Gondolathangon.

– A Mardekárba? – hökkent meg a Teszlek Süveg. – Oda illesz a legkevésbé, de a Hollóhát, a Griffendél és a Hugrabug között nem tudok dönteni... Talán a Hóllóhát lenne a legmegfelelőbb, de...

– A MARDEKÁRBA AKAROK KERÜLNI! – gondolta kétségbeesetten és követelődzőn, miközben a tenyerébe éles fájdalom hasított. Olyan erővel szorította a szék ülőlapját, hogy az csaknem kettévágta a kezét.

– Höhh. – Elizabeth szerint, ha fizikai valójukban beszélnének, a Süveg hátrahőkölt volna. – Egész biztos? Most még választhatsz. De utána... utána nincs vissza út – susogta.

– Igen, egész biztos!

– Ha biztos, ezt akarod, ám legyen – egyezett bele. – MARDEKÁR! – kiáltotta immár mindenki számára hallhatóan. Elizabeth félig öntudatlanul, zsibbadó karokkal kászálódott le, és csigalassúsággal, a földet bámulva indult az asztal felé, ahol rengeteg ismerős és ellenszenves arc várta. Nem merte felemelni a fejét, félt, hogy esetleg találkozna a tekintete Siriuséval, és azt nem tudta volna elviselni, ahogy a többi félelmetes család ivadékainak a büszkeségét sem.

Egyre nehezebben lépkedett, és ijedten konstatálta, hogy a talpa alatt minden lépéssel vékony jégréteg képződik, amibe beleragad a cipője is, és ha előre akart haladni, ki kellett szakítania magát belőle. Pedig legszívesebben hibernálta volna a testét egy hatalmas jégtömbbe, hogy halálra fagyjon, és ne kelljen többé semmilyen problémával sem szembesülnie.