Az évek alatt Elizabeth rengeteget volt Blackéknél, és a roxforti levelét is itt kapta meg. Időközben Sirius egyenrangú társaként vállalt részt a büntetésekből, Elizabeth élvezte, hogy valami tényleges haszna is van a létezésének. Lenyűgözte Sirius elszántsága, és sokszor húzták ki egymást a pácból. Meg persze Regulust. Valamiféle furcsa, kimondatlan szövetséget kötöttek, hogy megvédik őt, és ahogy közeledett a Roxfortba utazásuk időpontja, egyszerre örültek és féltek. Egyre többet zárkóztak be Sirius szobájába, miközben arról tanácskoztak, hogyan érjék el, hogy az otthon maradt Regulust semmilyen hátrány ne érje amiatt, hogy ők nem a Mardekárba kerülnek. Mert elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, akkor is másik házba lesznek beosztva.

Sirius szép lassan tényleg elérte, hogy ő legyen a szülei szemében a szemtelen és tiszteletlen kölyök, aki elsőszülött létére kicsit sem tűnik megfelelőnek a Black család örököse címre. Regulus lett az, akit sajnáltak, hogy nem született hamarabb, és ezt sokszor Sirius fejéhez vágták, de a fiú ilyenkor csak nyugodt elégedettséggel szemlélte munkája gyümölcsét – őrjöngő szüleit, akik jobban szeretik Regulust, mint őt. Elizabeth úgy gondolta, a Walburgáék számára nem lesz nagy meglepetés, hogy a fiuk nem őket akarja követni, mégsem tudott nyugodt maradni.

Ráadásul Sirius szülei mintha tőle várták volna azt, hogy visszaterelje a fiút a helyes útra. Minden ügyködése ellenére el tudta érni, hogy a családja és Blackék is egy minta-aranyvérűnek lássák őt. Minden győzködése hiábavaló volt, mert Sirius meg sem próbált színészkedni, Regulus pedig valójában nem csinált semmit, csak nyugtázta a ráaggatott címkéket, és szépen lassan megrogyott a súlyuk alatt.

Elizabeth azt tartotta a legnagyobb sikerének, hogy minden félelme és ellenszenve ellenére összebarátkozott Bellatrixszal. Undorító témákról beszélgettek, Elizabeth részéről nagyon is jól megjátszott beleéléssel. A lány úgy gondolta, talán több szabadságot kap majd a jövőben, így, hogy az a személy is a bizalmába fogadta, akit a bátyja bálványoz, és aki az egyik legígéretesebb tehetség a családban. De az sem kerülte el a figyelmét, hogy Sirius az új pozíciója miatt néha gyanakvó pillantásokkal bombázta, Regulus pedig egyre növekvő csodálattal nézett rá.

Siriusnak sosem mert közvetlenül beszélni a félelmeiről, a fiú csak annyit tudott, amennyit ő maga is észrevett, ellenben Regulusszal szinte bármit megoszthatott. Ő tényleg megértette. Az indulásuk előtti éjszakát is végigbeszélgették, hogy aztán mindketten kimerülten álljanak a peronon.

Elizabeth növekvő gyomorideggel szállt fel a vonatra Sirius oldalán. Folyamatos feszültség járta át a testét, és tudta, hogy ez nem csak az utazás izgalma miatt van, hanem a benne felgyülemlett mágia akar végre utat törni. Örült, hogy az apjától kapott, kígyómintás pálcáját inkább a ládájába tette, mert az nagyon szeszélyesen viselkedett a közelében.

Semmi kedvük nem volt az ismerőseikhez beülni, ezért egy üres kupét próbáltak keresni, de csak olyat találtak, amiben már egy szemüveges fiú is ült.

– Na, itt jó lesz – fordult hátra Sirius, és segített Elizabethnek átráncigálni a csomagját a küszöbön.

Köszönés nélkül ültek le, Sirius került az ablak mellé, és Elizabeth csendben bámult maga elé, miközben az idegen fiú tekintetét magukon érezte. Ha nem aggódott volna ennyire, akkor élvezte volna a helyzetet, hogy szabadon szeghetnek meg mindenféle illemszabályt.

– Totál kifordultál magadból – vigyorgott rá Sirius, de Elizabethtől csak egy ideges fintorra futotta, ezért bíztatóan átkarolta a vállát. – Ne aggódj, nem lesz semmi baja.

– Hát... Ha te mondod – válaszolt bizonytalanul, aztán felpillantott. – Hali – bökte ki, mert már nagyon irritálta a másik fiú vizslató tekintete.

– Én is meguntam a szabályszegést, szóval, szia! – fordult a fiú is kupétársuk felé. – Sirius vagyok.

– James Potter – válaszolt a fiú kaján vigyorral. Ha azt hitte, hogy eddig nem vették észre, akkor nagyot téved. Szanaszét állt a haja, és kerek lencséjű szemüvege mögül most Elizabethre pislogott, aki kelletlenül megmondta a keresztnevét. – Ti ikrek vagytok? – jött rögtön a kíváncsi kérdés, és Elizabeth most szívesen kortyolt volna valami italt, hogy színpadiasan leköpje a fiút a lehetetlen felvetés miatt.

– Dehogy is! – botránkozott meg. – Ezt meg honnan szedted?!

– Nem tudom – szabadkozott. – Csak van valami nagyon hasonló bennetek.

– Hát biztos nem – tette hozzá Sirius is. – Én aztán nem hasonlítok rá – elhúzta a száját, és Elizabethre bökött.

– Mert talán problémád lenne azzal, ha olyan lennél, mint én? – fordult felé vészjóslóan a lány, sértésnek véve a másik megszólalását. – Legalább kevésbé idegesítenél, és nem veszekednénk minden szaron!

– Senki nem akarna olyan lobbanékony és idegbeteg lenni, mint te – vágta rá azonnal. – És nem miattam, hanem MIATTAD veszekszünk folyamatosan, ha nem tűnt volna fel!

– Ez nem igaz, te kezded!

– Nem én kezdem, de ha úgy is lenne, te meg folytatod!

– Ennyi erővel te is folytatod!

– De te is!

– Hogy lehetsz ilyen elviselhetetlen?! – kiabálta Elizabeth.

James halkan köhintett.

– Azt hiszem, már értem, miért gondoltalak benneteket testvéreknek – mondta vigyorogva.

Elizabeth és Sirius rezignáltan visszaültek a helyükre, ahonnan a veszekedés hevében felpattantak.

– És... Neked van tesód? – vetette fel a témát színtelen hangon Elizabeth, aztán rájött, hogy nem kellett volna, mert ebből egyértelmű visszakérdezés lesz, és ő utálta felvállalni a saját testvérét.

– Nincs, egyke vagyok – vont vállat. – Az is csoda, hogy én létezem, anyáék mai napig nem győznek köszönetet mondani értem – dicsekedett. – Biztos vagyok benne, hogy a ti szüleitek is örülnének nekem. – Sirius és Elizabeth kétkedve összenéztek. – Csak viccelek – tette hozzá. – És nektek?

– Mmpff – fonta karba a kezét Elizabeth. Mindkét fiú várakozón nézett rá, mert azt hitték, válaszolni akar. – Siriusnak van egy öccse, Reg – mentette ki magát. – Azt hiszem, ő a legjobb barátom.

– Hogy lehet az ilyet csak hinni? – vonta össze a szemöldökét James.

– Hát, két barátom van, Sirius és Regulus, csak Siriusszal többet veszekszünk – magyarázta.

– Azaz Siriusszal testvériesebb a viszonyod – vonta le a következtetést James. Egykeként nem sok mindent tudhat a testvéries viszonyról, de ezt a gondolatot Elizabeth inkább magában tartotta.

Időközben érkezett még egy fiú, aki bekéredzkedett hozzájuk, és Elizabethtel szemben foglalt helyet, aki addigra újra elmerült az aggodalmában, és alig fogta fel, hogy mi történik körülötte. Halványan eljutott hozzá, hogy a többiek a beosztási ceremóniáról beszélgetnek, és ettől csak még idegesebb lett. Még csak Regulusnak vallotta be egyedül, hogy ő legszívesebben a Hollóhátba kerülne. Félt, hogy Sirius kiröhögné, hogy nem is okos, és nem is kimért, mint a bölcs emberek. A kelleténél gyakrabban pillantott a kupé üvegablakos ajtajára, mert az előbb mintha a bátyja alakját látta volna elhaladni előtte.

– Hé, cseréljünk helyet? – bökte meg Sirius. – Tudod, hogy... Tudod.

Elizabeth megrázta a fejét.

– Nem kell.

Majdnem felsikkantott, amikor elhúzódott mögötte az ajtó. Lassan hátrafordult, és a büfés boszorkány állt velük szemben, a kocsiját maga előtt tolva.

– Kértek valamit, gyerekek? – kérdezte a boszorkány, és kis idő múlva másodjára is megismételte, mert Siriusék meredten bámulták ugyan, de nem szólaltak meg.

– Én igen – kezdte James, de nem jutott el addig, hogy felsorolja, pontosan miket, mert Siriusék összevigyorogtak, és totális összhangban kiáltottak fel.

– MINDENBŐL NÉGYET!

– Most akkor összesen nyolcat, vagy négyet? – nézett nagyot a büfés.

Elizabeth maga mögé lökte Siriust, aki majdnem hanyatt esett a padlón, és a zsebében kotorászva megszólalt:

– Négyet – válaszolt. – Képzelje el, ez az első, hogy értelmes dologra tudom költeni a pénzem – magyarázta vidáman.

– Ez nem ér, én is azt terveztem, hogy itt fogom először...

– Kuss! – szólt Siriusra Elizabeth. – Akkor majd visszafelé te.

Visszafordult a büfés boszorkányhoz, aki furcsa arckifejezéssel méregette, miközben minden portékájából négyet számolt. Nem minden nap fordul elő az emberrel, hogy egy gyerek kijelenti, hogy egy zsáknyi édesség élete első értelmes kiadása.

– Hat galleon és tizenegy sarló – mondta az árat, és meglepetten nyúlt el az arca, amikor Elizabeth egy marék galleont húzott elő a zsebéből, és a kezébe ejtette.

A lány az öléből a közte és Sirius között lévő helyre szórta a szerzeményét.

– Mindenkit meghívok! – jelentette ki.

– Hé, ez nyolc galleon lett – szólt rá a boszorkány, aki még mindig az ajtóban állt.

– Tartsa meg – legyintett Elizabeth hátra sem fordulva, és látta, ahogy Sirius a nénire pillantva vállat von, mire az továbbállt.

– De nekem is van pénzem – akadékoskodott James. – És ez rengeteg.

– Akkor majd egyszer meg te fizetsz. De mindenképpen csak utánam, mert legközelebb én jövök – szögezte le Sirius.

– De nekem nincs ennyi... – szólalt meg halkan a fiú, akit Elizabeth eddig figyelmen kívül hagyott. Most meglepetten fordult felé.

– Hát te meg ki vagy?

– Remus – válaszolt meglepetten. – Eddig is itt voltam – tette hozzá.

– Tudom – mondta. – Csak nem hallottam a neved. Na, vegyél te is – kezdte felé dobálni a cuccokat. – Nincs ellenkezés!

– Elza visszatért közénk – jelentette ki ünnepélyesen Sirius. – Bár, nem tudom, mi a jobb...

– SIRIUS – dobta meg egy csokibékával, de ennél több figyelemre nem is méltatta, mert visszafordult Remushoz, aki az ölébe pottyant édességeket méregette. – Egyél, ne csak bámuld – szólt rá, mire a fiú kissé megszeppenve kapta fel a fejét.

– Igenis – mondta, és egy csokibékát az ujjai közé csippentve elmosolyodott. Elizabeth soha senkit nem látott még ilyen őszintén mosolyogni, és meg akarta bökni Siriust, hogy nézze meg. Annak ellenére, hogy az etikett minden írott pontjával tisztában volt, és ha akarta, kínosan be is tudta tartani az összeset, az íratlan szabályok között nem igazodott el, bármennyire furcsán is néztek rá néha az emberek emiatt.

Egyedül az akadályozta meg abban, hogy megbökje Siriust, hogy kivágódott az ajtó, és megjelent benne Arthur, Lucius, és az éppen végzős Bellatrix. Az utóbbi kivette Sirius kezéből a csomag mindenízű drazsét, és eszegetni kezdte.

– Hé, az az enyém! – kiáltott rá az unokaöccse, de a lányt nem hatotta meg. Őt soha semmi nem hatotta meg

– És aztán? Attól még megehetem, nem? – mosolyodott el negédesen. – Gyertek, nálunk sokkal jobb a társaság, Carrowék és Notték is hiányolnak benneteket – nézett Elizabethre, de ha arra számított, hogy azonnal ugrani fog, akkor nagyot tévedett.

– Őket már ismerem, de a leendő évfolyamtársaimat még nem – magyarázta sokkal nyugodtabb hangon, mint ahogy érezte magát. A bőrén szikrák pattogtak, remélte, hogy senki nem veszi észre.

– Hát ti kik vagytok? – fordult Remus és James felé, mintha eddig észre sem vette volna őket.

Arthur és Lucius méltóságteljesen feszítettek mögötte, már amennyire két harmadéves tűnhet akár csak egy kicsit is jelentőségteljesnek a hetedéves Bellatrix mellett.

– James Potter – válaszolt kelletlenül, teli szájjal. – Te pedig biztos Bellatrix Black.

A lány hisztérikusnak ható hangon nevetett fel.

– Ó, még a kis pisisek is ismerik a nevem! És te? Úgy nézel ki, mint akit megtéptek.

– Ő Remus – válaszolt gyorsan Elizabeth helyette, mert a fiú a felé irányuló hirtelen figyelemtől még sápadtabb lett.

– Beszélni gondolom, tud ő is, nem kell válaszolnod helyette – forgatta a szemét Bellatrix. – Kicsit sem vagy ismerős – méregette, és Elizabeth tudta, mi jár a fejében, meg azt is, hogy nem a vezetékneve lesz a következő dolog, amit megkérdez. – Aranyvérű vagy?

Remus némán megrázta a fejét. Nem tűnt úgy, mint aki túlzottan megijedt, de Elizabeth azt kívánta, bár hazudott volna inkább, vagy legalább szólalt volna meg, mert ezzel csak teret adott a további – ha igazán enyhén akarjuk kifejezni magunkat – piszkálódásnak.

– Bella, nem kellene messzemenő következtetéseket levonnod – szúrta közbe gyorsan.

James tekintete ide-oda ugrált közöttük.

– Azt mondod? – fordult felé a lány. – Ti egy kupéban ültök egy semmirekellő, tegyük fel, hogy csak félvérrel, ahelyett, hogy velünk töltenétek az időtöket – nézett rájuk rosszallóan, és úgy húzta fel az orrát, mintha tehénlepénybe lépett volna, aminek most jutott el a bűze a szaglószervéig.

– Igen, azt mondja, és most tűnés – intett nekik Sirius. Elizabeth mindig is egy fokkal meggondoltabb volt, mint ő, legalábbis szerette ebbe a hitbe ringatni magát, és most fájdalmas fintorra húzódott a szája.

Bellatrix egy nagy lépést tett, és az egyik kezében a Siriustól elvett édességet tartva, másikban a pálcáját a fiúnak szegezve állt, és látszott, hogy nem sokáig szándékozik húzni az időt rokona megfegyelmezésével.

Elizabeth végtelen unalmat és gőgöt erőltetett az ábrázatára, de a szikrák továbbra is csipkedték és égették a bőre minden négyzetcentiméterét, hiába próbálta erőnek erejével visszafojtani az erejét, csak a belső feszültségét növelte ezzel.

Hangosan és lekezelően sóhajtott, már ha lehet olyat, és lazán elnyúlt az ülésen. A tekintetével üzent Jamesnek, aki a pálcája után nyúlt.

- Bella, maradj veszteg - szólt rá. - Sirius csak nem tudja megfelelően kifejezni magát, tudod, nem lenne szerencsés, ha, izé. Elkezdenénk magyarázkodni - kacsintott, amikor a lány felé fordult. Semmilyen terve nem volt, hogy milyen indokokkal fog majd elé állni, amikor kérdőre vonja, de majd kitalál valamit akkor. Az ilyenekben mindig jó volt. És tudta, hogy ez elég ahhoz, hogy visszavonulót fújjanak, magukra hagyva végre őket.

Úgy történt, ahogy gondolta, és miután becsukódott a kupé ajtaja, rosszallóan pillantott Siriusra.

– Már megint nem tudtad befogni. Mindig nekem kell mindent megoldanom – mondta, miközben felengedett kicsit, és már nem érezte a szikrák pattogását.

Sirius készült visszavágni, de James, mielőtt kirobbanhatott volna egy újabb véget nem érő veszekedés, elejét vette a dolgoknak a kérdésével.

– Szóval ti is olyan aranyvérmániások vagytok, mi? – dőlt előre, az arcukat tanulmányozva. – Te biztos Avery vagy, te pedig Black.

Sirius morgott, de nem válaszolt. Elizabethnek pedig most esett le, hogy életében először van egy légtérben olyan nem-aranyvérű emberrel, akivel szóba állhat, ezért kicsit sem figyelt rájuk.

– Így van? – nézett rájuk James, de Elizabeth már Remust méregette. A fiú, miután észrevette, zavartan sütötte le a szemét.

– Félvér vagy? – kérdezte tőle.

Remus bólintott, James pedig rákiáltott.

– És ez szerinted bármit is meghatároz?

– Persze! – hökkent meg Elizabeth. – Már hogyne határozna meg egy csomó mindent – mondta Jamesnek, de le sem vette a szemét Remusról.

James hápogott, de a lány ügyet sem vetett rá. Szerencsére a szemüveges fiú is inkább Siriust faggatta, aki viszont nem nagyon figyelt rá, merőt is meglepte Elizabeth viselkedése.

– Elza, most komolyan... – kezdte, de inkább visszanyelte a folytatást.

Elizabeth úgy bámulta Remust, hogy teljesen előredőlt, a fiú pedig láthatóan egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

– Akkor te tudsz mesélni, igaz? – kérdezte.

– Mármint, mit? – Remusnak végre visszatért a hangja, és elég bizalmatlanul csengett.

– Hát, tudod... hogy milyenek a muglik! Például, én egyszer láttam, hogy szoktak ilyen fura világító dobozokat bámulni, amikben emberek vannak, az például micsoda? Nem tudtam rendesen megnézni, mert elrángattak, de biztos, hogy mi nem használunk semmit, ami kicsit is hasonlít. Ja, és te utaztál már olyan guruló akármiben? Meg a muglik hogyan szoktak mondjuk, takarítani? És mi az az izé, amibe ilyen fülkékben állva belebeszélnek?

És csak mondta, mondta és mondta.

Én jót röhögtem rajta, szóval leírom: aranyvérmániások helyett aranyérmániásokat ajánl a Word, fogalmam sincs, ez a szó miért van benne a szótárába, de nekem, ha nagyon hasonló két szó, akkor néha átjavítja, amikor entert nyomok, és mikor ezt a fejezetet írtam, nem vettem észre... XD Még szerencse, hogy újraolvastam, mielőtt feltettem... :D