Elizabeth álmatlanul meresztette a szemét a plafonra. Először úgy gondolta, hogy Blackék szülei egész kedvesek, de aztán rájött, az igazság az, hogy csak kevésbé bolondak, mint az övéi. Mindenesetre, a szerető szülők fogalmától elég messze álltak.

Túl nagy vendégszobát kapott, és túl nehéz a sötétítő függöny, amivel eltakarhatná a Holdat, ami most teljes pompájában virított az égen, mint egy hatalmas labda. Nem mert megmozdulni, nemhogy megpróbálni még egyszer lesötétíteni a szobát. Minél jobban koncentrált a légzésére, és arra, hogy halk legyen, annál jobban zihált, de az i-re az tette fel a pontot, amikor valami elhaladt az ajtaja előtt, ami tuti nem ember volt. Visszafojtott lélegzettel várt, és hallotta, ahogy a valami morogva távolodik.

Sipor, a házimanó, hát persze. Elizabeth rettegett a házimanóktól.

Is.

Arra gondolt, hogy talán hozzá is be fog majd jönni, amíg alszik, és ettől rémülten pattantak fel a szemei.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve ledobta magáról a takarót, és körbe sem nézve futott ki a folyosóra. A képek összesúgtak körülötte a sötétben, és azonnal megbánta a tettét, de már nem akart visszafordulni. Megállt Sirius ajtaja előtt, kopogásra emelte a kezét, és mélyeket sóhajtott. Nem akarta zavarni a fiút. Talán kinevetné. Elizabeth szeretett bátornak tűnni, de félni nem bátor dolog, főleg nem a manóktól. És egy, a halk léptekből ítélve, pont most indult el fölfelé. Sarkon fordult, és feltépte a szemközti ajtó kilincsét, bejutva a szobába halkan becsukta, és nekivetette a hátát. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

– Elizabeth?

A lány majdnem felsikkantott. Ebben a szobában is halvány ezüst fénnyel világított be a hold, és arra gondolt, hogy Sirius szerencsés, amiért az ő ablaka a másik oldalra néz. Regulus a takarója szélét markolta, és úgy nézett rá, mint aki rémeket lát. A haja csapzottan lógott a szemébe.

– Mint látod – vigyorgott zavartan. – Nem tudok aludni – bökött az ablak felé, mert még mindig jobb indok a túl erős fény, mint a házimanóktól való félelem. 

– Hogy... hogy segítsek? – kérdezte a fiú, miközben felült, és a karját felhúzott lábai köré fonta.

– Nem tudom – rázta a fejét. Átkozta magát, amiért ilyen idióta. Eljött idáig, és most? Megkéri Regulust, hogy csavarja le a holdfényt, vagy mi? Egyikük sem tudja elhúzni azt az izét zajcsapás nélkül.

– Én sem tudok aludni – suttogta a fiú. – Tegnap is átmentem Siriushoz, de tudod, nem merek túl sokszor. Nem akarom, hogy gyávának higgyen – bámult a vele szemközti falra. 

– Először én is hozzá akartam menni – vallotta be Elizabeth.

Regulus lassan felé fordult. Nagyon fáradtnak tűnt, és ahogy elveszetten kicsire összehúzódva kuporgott, a lány arra gondolt, hogy lehet, ő még nála is jobban fél. Örült, hogy nem Siriust zaklatta, aki mindig bátor, Regulus talán megérti.

– Maradhatsz, ha akarsz – mondta elbizonytalanodva, és arrébb húzódott. Olyan hatalmas ágyak voltak itt, hogy még négyen is kényelmesen elférhettek volna rajta. Elizabeth úgy érezte, ez inkább kérés, mint felajánlás.

– Oké – mondta némi tétovázás után, és lassan odasétált az ágyhoz. – Nem lesz baj belőle?

– Nem szokásuk benyitogatni. Majd azt mondjuk, hogy már ébren voltunk – ajánlotta Regulus. 

Elizabeth lefeküdt mellé, magára húzott egy darabot a hatalmas, nehéz takaróból, és az oldalára fordult. Néhány percig szótlanul bámulta Regulust, aki továbbra is mozdulatlanul ülve kuporgott.

– Te nem alszol? – Nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg.

– De – rezzent össze, mintha elfelejtette volna, hogy nem egyedül van. – Olyan akarok lenni, mint Sirius – szólalt meg halkan, már a hátán fekve. – Ő tud aludni.

– Én is olyan akarok lenni.

~~~

– Attól még, hogy te béna vagy, nekem még sikerülhet!

– Nem, te ehhez nem értesz, és ez egyébként is az én seprűm! Nem mehetsz oda!

– Pff, persze! Add ide, és majd én lehozom onnan a kvaffot – forgatta a szemét Elizabeth, és Siriust nézte, aki előtte csapkodott a karjával, kezében a seprűvel. Rájött, hogy a fiú utál veszíteni, ráadásul még az egyetlen kviddicses labdájukat is felhajította egy távolabbi fa tetejére.

– Nem hozod le, az már ott marad! – kiáltott rá.

Sokat veszekedtek Siriusszal, de attól meg Elizabeth úgy gondolta, jóban vannak. Igazából nem volt rossz vele vitatkozni, szerinte mindketten élvezték, és Regulus gyakran gratulált neki a különösen jó beszólásaiért, de most a seprűje nyelét idegesen markolászva kapkodta közöttük a tekintetét.

– Ne csináld már, Sirius, add azt ide – kapta ki a kezéből a seprűt, és egy mozdulattal felpattant rá.

Elizabeth tériszonyos volt, bár ezelőtt nem volt alkalma élesben letesztelni, a sejtése beigazolódott. Már attól is megszédült, ha mást látott a levegőben röpködni, és az, hogy ő egyedül a föld felett több méterrel száguldozzon egy vékonyka fadarabon, teljességgel lehetetlennek tűnt számára. A napokban csak Sirius mögött mert, és Regulus nemrég tanult meg egyedül, ezért hozták ki a labdát, hogy passzolgassák egymásnak.

Most mégis vigyorogva emelkedett a levegőbe. Régen érezte magát ilyen jól, így nem tűnt fel neki, hogy Regulus figyelmeztetni próbálja, és az sem, hogy Siriusban bennrekedt a szó. Ilyen a héten csak egyszer történt vele, az is akkor, amikor az öccse összetört egy poharat, amit aztán Sirius magára vállalt. Elizabeth szerint Siriusnak feltett szándéka volt megutáltatni magát a szüleivel, és megkedveltetnie Regulust, akit sokszor emberszámba sem vesznek.

Elizabeth egy pillanatra megszédült, de makacs határozottsággal repült tovább.

– ELZA, GYERE LE! – kiabált Sirius. – NE MENJ ARRA!

Elég kétségbeesett volt a hangja ahhoz, hogy Elizabeth rémülten hátraforduljon. Láthatatlan falba ütközött, és majdnem lerepült a seprűről. Minimum öt métert zuhant még így is, mielőtt még belecsapódott volna a földbe, lebegve lefékezett, kezében a seprűvel, és mindenféle fájdalom nélkül fenékre érkezett.

– Kelj fel – rántotta meg Sirius, és elvette tőle a seprűt. – Végig maradj csendben – mondta.

Elizabeth nem értette miről beszél, de úgy tűnt, Regulus igen, mert úgy bámult maga elé, mint aki előre tudja, hogy valami rossz fog történni.

Nem kellett sokat várni, és Walburga sietett feléjük kivont pálcával, lassan megnyugvó harcias tekintete rájuk nézve pont, hogy rosszat jelentett.

– Ti indítottátok be a védőrendszert? – kérdezte.

Sirius két lépést előrébb ment, így Elizabeth és Regulus is mögé kerültek.

– Igen – válaszolta. – Véletlenül oda dobtam a kvaffot, és érte akartam menni... – folytatta volna még, csak az anyja egyetlen pálcaintésétől megkukult.

Elizabeth rémülten szívta be a levegőt.

– Úgy sejtem, nem kell magyaráznom, hogy ezt miért kapod – mondta egy hanyag pálcaintés kíséretében a nő, majd nyugodtan elsétált. Elizabeth utána akart kiáltani, végül inkább csendben maradt, de nem azért, mert gyáva lett volna, hanem egyszerűen nem akart még több bajt hozni Siriusra. Aki leállt volna veszekedni vele az anyja előtt, tekintve, hogy már meg tudott szólalni.

– Basszameg – hagyta el a száját ez a kicsit sem gyerekekhez illő kifejezés.

– Mi a baj? – guggolt le elé az öccse.

Siriuson semmi nem látszódott, csak az, hogy egyszerre dühös és fájdalmas arckifejezéssel ül a földön.

– Láthatatlan kötelek – sziszegte. – Tüskések.

Elizabeth érezte, hogy elönti a mindent elsöprő düh és bűntudat. Ilyenkor szó szerint elhomályosodott a látása, a tér hullámzott előtte, és nem tudott logikusan gondolkodni.

– Ezt ne csináld – nézett rá Regulus. – Félelmetes.

– Ha megtudják, ebből baj lesz – tette hozzá Sirius, miközben a fűre függesztette a tekintetét, ami Elizabeth lába körül úgy bomlott el, mintha levegőtől elzárt térben hevítenék.

– Nem tudok mit tenni – préselte ki magából a szavakat. Számára érthetetlen okokból az anyja gyakran bezárta egy különleges anyagból készült kockába, amit lehetetlen volt tönkretenni. Mindig elvitték valahová, és ott lerakták, Elizabeth pedig egy idő után rettentő éhes lett, szomjas és dühös, mégsem tudott kiszabadulni. Egy idő után felismerte, hogy a dührohamot várják tőle, és már-már élvezettel mászott be a kockába, amikor arra kérték, és várta, hogy újra kiadhassa magából a felgyülemlett feszültséget, de erre már viszonylag régen volt lehetősége. 

– Mondjuk, megnyugodhatnál – ajánlotta Sirius, ahhoz képest, hogy a játszótársa éppen most készül felégetni a telket, és ő személy szerint mozdulni sem bír a láthatatlan tüskék szúrásától, embertelen nyugalommal. - Ezek az izék pár óra alatt eltűnnek.

Elizabeth közel ment hozzá, és lehajolt, de vigyázott, hogy viszonylag távol álljon, és kinyújtotta a kezét

– Hol az a kötél? – kérdezte.

– Például itt – markolt rá Sirius a semmire a karján, és a tenyeréből vér serkent. Fájdalmas fintorral tartotta el még jobban a kötelet a bőrétől, míg Elizabeth próbált nem Siriushoz érni, amíg kitapogatta a levegőben a béklyót, és érezte, ahogy az elolvad a markában, aztán semmivé foszlik.

– Oké, kész van – jelentette ki, és gyorsan elhátrált.

– Hát... Köszönöm – pislogott rá Sirius. – Már tényleg megnyugodhatsz.