Utolsó előre megírt fejezet. Őszinte leszek, az egyetem/koli jelentkezés, beiratkozás, tanévkezdés.... blablabla miatt jelenleg semmi időm írni, illetve a kezem sem javul, és így a prioritás inkább az, hogy meg tudjam írni a kritériumdolgozatot, valamennyire tudjak jegyzetelni, a kétheti hat órás laborról pedig nem is álmodom, hogy meg tudom csinálni. 

VISZONT. Biztos, hogy lesz folytatás. Kb. 3-4 fejezet hiányzik, utána vár az előre megírt 19-20 (nem emlékszem, pontosan mennyi) fejezet a jelenből, úgyhogy csak ezen kell túl lennem valahogy. Addig is, a türelmeteket kérem. 

Kellemes olvasást :) 

Elizabeth lendületesen levágódott egy fotelba Regulusszal szemben, és a fiú mögötti ablakra pillantva fájdalmas grimaszt vágott. A nagyterem mennyezete alapján kint egy felhő sincs az égen, és minden más klubhelyiség ablakából gyönyörködni lehet a napsütötte tájban, de nekik mi marad? A hülye tó feneke.

Lemondóan sóhajtott egyet. Regulus kérdőn nézett rá, a kezében egy levelet pörgetett, amin már fel volt törve a pecsét.

– A tanácsodat szeretném kérni valamiben – jelentette ki, mire Regulus egyik szemöldöke még magasabb szökött. – Szerinted innen mi illik hozzám a legjobban? – tolta a fiú elé a pergament, amin be kell jelölniük a választott tárgyakat. – Az egyik biztos, hogy a mugliismeret lesz, de másik...?

– Hogyhogy nem Remust kérdezed?

– Csak délután találkozunk, de nézd már meg a lapot! – szólt rá, mert még mindig a kezében forgatott levelet fixírozta. A felszólítására Regulus gyorsan átfutotta a tárgyakat, aztán olyan egyértelműen látszott rajta, hogy gondolkodik, hogy Elizabeth ebből biztos lett benne, hogy csak tetteti.

– Háát... – kezdte vontatottan, és egy gyors oldalpillantást vetett a levélre. – Édesanyád szerény véleménye szerint...

– Te elolvastad a levelem?! – csapott az asztalra Elizabeth, de olyan erősen, hogy az előbb ráhelyezett pergamen majdnem lerepült róla.

– ...vedd fel az LLG-t különben megátkoz – fejezte be zavartalanul.

– Regulus – szólalt meg vészjósló hangon, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a fiú egy kicsit kisebbre húzta magát a teljes neve hallatán. – Kérdeztem valamit.

– Csak azt nem értem – kezdte vigyorogva –, hogy miért kérdezel rá olyan dologra, ami egyértelmű.

Elizabeth hátradőlt, és kifújta a levegőt.

– Kikészítesz – jelentette ki, de már nem tudta tovább visszafojtani a mosolyát.

– És egyébként is, te talán csak hetekkel később, a vonaton, hazaúton olvastad volna el, amikor már felvetted a jóslástant és a mugliismeretet – magyarázta a fiú felbátorodva, és amikor Elizabeth szemébe nézett, mindketten olyan hangosan kezdtek el röhögni, hogy többen is megbámulták őket.

~~~

– Remus! Remus! – kiabálta Elizabeth, amikor befordult az egyik legutolsó polc mögött a könyvtárban, és levágódott az ablak melletti asztalhoz. – Te is kaptál ilyen...

A kérdését már nem tudta befejezni, mert Madam Cvikker, aki Elizabeth szerint két másodperccel ezelőtt még tuti, hogy a könyvtár másik felében adott ki néhány könyvet egy hollóhátasnak, most a félelmetes porolójával rácsapott az asztalra a lány mellett.

– Ááá, mi a jó élet... – pattant fel az asztaltól teljesen egyszerre Remusszal, aki a biztonság kedvéért még a bűbájtan könyvét is felkapta.

– Elég volt! – kiabálta Madam Cvikker. – Elegem van abból, hogy minden héten rád kell szólni, hogy ne gyalázd meg a könyvtár csendjét! – Elizabeth mozdulatlanná dermedve állt, még pislogni sem mert. – Az lenne a legjobb, ha kitiltaná...

– Mivan?! – kiáltott fel a szörnyűséges fenyegetés hallatán. – De hát maga is itt ordítozik!

Remus a talár rejtekében rálépett a lábára, mire Elizabeth visszanyelte a hosszú mondatáradatot, ami a nyelve hegyén volt, és nagyon kikívánkozott. Még ő maga is csodálkozott, hogy nem fulladt meg. Ennek ellenére úgy tűnt, ennyi is megtette a hatását. Madam Cvikker néhány másodpercig pont úgy állt, ahogy az előbb Elizabeth, aztán mélységes sértettséggel a hangjában szólalt meg újra.

– Én a könyvek és a könyvtár csendjének nyugalma érdekében emelem fel a hangom az olyan pimasz kis könyvgyalázókkal szemben, mint amilyen te vagy.

– Öhm... Elnézést, többet nem fordul elő... – próbálkozott most a bocsánatkéréssel.

– Vennél inkább példát a fiatalúrról, aki most is a könyvét szorongatja! Akkor nem lennél ilyen...

Elizabeth a további szövegeléséből már egy szót sem fogott fel, mert azon erőlködött, hogy ne röhögjön fel még annál is hangosabban, ahogy az előbb ordibált, pont a könyvtáros orra előtt. Nem mert Remusra pillantani, mert tudta, hogy akkor mindennek vége, és nem tudta, mennyi idő telt el, mire végre Madam Cvikker megunta a szapulását.

– Remélem megértetted, többet nem fogom elmagyarázni, hanem azonnal sipirc innen! – fenyegette meg még egyszer utoljára, aztán motyogva elvonult. De Elizabeth tisztán értette, mit morog az orra alá. – Szerencsétlen, lehet, hogy nem is értette, mit mondok, végig olyan fejet vágott, mintha megzápult volna az agya... Talán elnézőbbnek kellett volna lennem... Nem mégsem, hiába, a könyvek épsége forog kockán...

Elizabeth képtelen volt tovább talpon maradni, nekitámaszkodott a könyvespolcnak, de gyorsan kapcsolt, és elvette a kezét, mielőtt véletlenül nagy agyalágyultságában lelökne valamit, és inkább leült a földre, és megtörölte könnyező szemét.

– Most gondolj bele – suttogta Remus, és leguggolt elé. Elizabethnek nem volt ereje nemet inteni, nehogy folytassa, bármit is akar mondani, sőt, még az arcára sem mert nézni, így nem menekülhetett. – James és Sirius milyen fejet fognak vágni, ha megtudják, hogy nekik több hét alatt nem sikerült összeszedniük egy ilyen fenyegetést...

Elizabeth olyan hangot adott ki, mint egy haláltusáját vívó hörcsög. Ennek annyi előnye volt, hogy Madam Cvikker hihette akár azt is, hogy különösen csúnya hangon nyikordult meg egy régi fabútor, és biztos eszében sem volt rá gyanakodni.

– Visítani fogok – figyelmeztette a fiút két elfojtott röhögéshullám között, aztán amikor felpillantott, rájött, hogy Remus is hozzá hasonlatos állapotban van, de valószínűleg ő éppen Elizabeth láttán akar hangosan felröhögni. – Azt mondta... Vágod... Azt mondta, olyan vagyok, mint akinek megzápult az agya... – zihálta.

– Ne vedd magadra – préselte ki magából a szavakat Remus, és Elizabeth nagy megelégedettséggel vette észre, hogy ő is alig bírja ki vinnyogva röhögés nélkül. – De... van benne valami.

Elizabeth a lehető leggyorsabban hátat fordított neki, aztán elterült a padlón.

– Hozzám ne szólj – nyögte, és görcsösen szorongatta az asztal lábát, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy túl hangosan vinnyogjon.

Nem tudta, hogy percekig, vagy órákig volt ebben a pózban, de már viszonylag nyugodtan és mélyeket lélegzett, amikor Remus meg mert szólalni mögötte.

– Fáj a hasam.

– Nekem is – mormogta a szőnyegbe, és kivárt néhány másodpercig, hogy nem-e akar jönni még egy röhögőgörcs, de igazából már fizikai képtelenség lett volna, tekintve, hogy a rekeszizma romokban hevert. Ülésbe tornászta magát, és szembefordult a fiúval. – Akkor befejezném az eredeti kérdésem.

Remus meglehetősen értetlen fejjel nézett vissza rá.

– Mármint milyen kérdés?

– Te is kaptál ilyen papírt? – lengette meg az orra előtt a pergamenjét.

– Igen, itt van nálam – vette elő a bűbájtan könyvének lapjai közül, és Elizabeth fájó szívvel konstatálta, hogy az övé, Remuséval ellentétben, már most úgy néz ki, mint amin minimum egy, de lehet, hogy kettő vaddisznócsorda vonult át. – Nem merem megkérdezni.

– Mit?

– Mondom, hogy nem merem – méltatlankodott Remus.

– De ha elkezdted, kérdezd! Most már kíváncsi vagyok.

– Nem kezdtem el, pont azt mondtam, hogy nem merem.

– Nincs kifogás!

Remus sóhajtott egyet, aztán széles vigyorral feltette a kérdését.

– Csak annyi, hogy miért nézted olyan fejjel a papírom...

– ...mint akinek megzápult az agya? – fejezte be Elizabeth a mondatot drámaian suttogva. Igazság szerint végig nem merte suttogásnál sokkal hangosabban beszélni, és ez valószínűleg az idők végezetéig így is fog maradni.

Remus megszeppenve bólogatott, Elizabeth pedig halkan felnevetett, aztán – feltehetőleg olyan fejjel, mint akinek megzápult az agya – kis ideig figyelte magát, de a kínzó röhögőgörcsnek nyoma sem volt.

– Elmúlt! – jelentette ki büszkén. – Most akkor nézzük a tárgyakat – tolta a fiú elé a lapját.

– Még nem jelöltél be semmit – állapította meg amaz csodálkozva.

– Nem, mert azokra az órákra akarok járni, amikre te!

– Komolyan mondod? – kérdezte Remus a földre ejtve a papírt.

– Persze nem muszáj, ha te nem akarod! – visszakozott azonnal a lány.

– De, de, jó ötlet – vágta rá a fiú. – Mi lenne, ha mindketten választanánk egyet?

– Rendben! – Elizabeth kihúzta magát ültében, és a feje búbja alulról súrolta az asztalt. – Akkor legyen az egyik a mugliismeret – bökött rá a tárgyra a listáján, mire Remus kibújt az asztal alól, hogy aztán egy üveg tintával és egy pennával térjen vissza.

– A másik meg a számmisztika – tette hozzá kis gondolkodás után, aztán kérdőn Elizabethre pillantott, aki egy bólintással nyugtázta a döntését. Remus rögtön beikszelte a másik rublikát is, és a lány elé tolta az íróeszközöket.

– Regulus nem tud megijeszteni – jelentette ki, miközben megmártotta a pennáját.

– Hogy érted?

– Ó, hát, tudod, a szokásos. Anyád azt üzeni, hogyha nem veszed fel az LLG-t megátkoz, anyád ezt üzeni, anyád amazt üzeni... pfff... – forgatta meg a szemét. – Hát engem mindenki mazochistának néz? – sóhajtotta, aztán kikereste a betűrendű listában a mugiismeretet, és gyorsan egy ikszet tett a tantárgy neve mögötti négyzetbe. Tovább már nem tudott haladni, mert Remus elkapta a csukóját. – Mi az? – pillantott fel a lány.

– Fel kell venned az LLG-t – jelentette ki.

– Ez nem jó vicc – tette le a pennát Elizabeth.

– Ez nem vicc, komolyan fel kell venned! Egyáltalán nem lennék nyugodt, ha nem vennéd fel.

– Én meg akkor lennék nyugodt – vágta rá, és mielőtt Remus bármit reagálhatott volna, felkapta a pennát, és beikszelte a számmisztikát is.

Remus élesen beszívta a levegőt.

– Ha kell, meghamisítom, de fel fogod venni.

– Ne csináld már, mi ez a nagy komolyság? – kérdezte Elizabeth csodálkozva.

– Oké. Nem mondták, hány tárgyat lehet összesen felvenni, úgyhogy most mindketten felvesszük az LLG-t kapta ki Elizabeth kezéből a pennáját, de mire lenézett a papírjára, már csak a hűlt helyét látta.

– Nem veheted fel – szólt szigorúan a lány, két ujja közé csippentve tartva a fiú pergamenjét. – Az veszélyes. Biztos vagyok benne, hogy ezt nem akarod tanulni.

– Lehet, hogy nem akarom, de...

– Oké, add azt ide – mondta, és visszavette a pennát. Gyorsan beikszelte a saját lapján a Legendás Lények Gondozását, és visszaadta a fiúnak a sajátját. – Remélem, most boldog vagy – lengette meg a papírt az orra előtt.

Miután mindketten túltették magukat a tárgyválasztás nehézségein, ott, ahol voltak, az asztal alatt, nekiláttak annak, amiért eredetileg is jöttek: a tanulásnak. De nem lehetett nyugtuk túl sokáig, mert két láb jelent meg mellettük, és a tulajdonosa valamit letett az asztalra.

– Szia Lily! – mondta a biztonság kedvéért még mindig suttogva Elizabeth, mire a lány ijedtében ugrott egyet hátra, aztán lehajolt.

– Ti meg mit csináltok itt? – kérdezte őszinte csodálkozással az arcán.

– Tanulunk – felelte nagy komolyan Remus, és felmutatta a könyvét, de Lily tekintete Elizabeth tantárgyválasztó pergamenjén akadt meg. Felvette a földről, és összevont szemöldökkel végigfutotta.

– Te felvetted a Legendás Lények Gondozását?

– Muszáj volt, Remus kényszerített – válaszolta.

– Hé, ez nem is igaz! – tiltakozott a fiú.

Lily megfejthetetlen arckifejezéssel visszahelyezte a földre a pergament, és végigpásztázta őket a szemével.

– Ti sírtatok? – kérdezte furcsa, szigorú felütéssel.

– Á, dehogy – legyintett Elizabeth könnyelműen, de érezte, hogy közben megrándult egy izom az arcán.

– Komolyan kérdeztem – hajolt közelebb Lily, és Elizabeth, félő volt, hogy képen röhögi, főleg, hogy ekkor megszólalt Remus is.

– Ne, Lily, ne csináld!

– Belétek meg mi ütött? – fordult most Remus felé, aki fájdalmas arccal szorította a hasát.

– Majd elmagyarázzuk, csak... – már nem tudta végigmondani, mert Lily és az ő figyelmét is elvonta egy tompa puffanás, amiről kiderült, hogy Elizabeth szorongatta újra az asztallábat magzatpózban, fejjel a padló felé.

– Ezen... Ezen lesz mit magyarázni – jelentette ki Lily meghökkenten, és Elizabeth csak akkor tudott fellélegezni, amikor már nem hallotta a lány távolodó lépteit.