Valójában, amikor harmadévben Elizabeth egy felbőszült hippogriff elől menekült, már nem voltak jóban Siriusszal, de még túlságosan bele volt rögzülve, hogy tőle mindig számíthat segítségre.

Egy bálban találkoztak először. Elizabeth hét éves volt, és nem ez volt élete első összejövetele. Járt már Nottéknál, Carrowéknál, Malfoyéknál, Lestrangéknél... Furcsa családok voltak, furcsa gyerekekkel, de Elizabeth és Arthur szülei valamilyen balszerencse végett sosem keveredtek jó társaságokba. Lehet azért, mert ők maguk sem voltak azok.

Elizabethet a bátyja egész este lökdöste és taszigálta a teremben, mintha a saját lábán képtelen lenne helyet változtatni. Egész sokan összegyűltek, ennél kevesebben szoktak lenni, de hamar összefutottak a többi gyerekkel. Bellatrix volt a legfélelmetesebb mind közül, és Elizabeth alig várta, hogy elszabaduljon, feszengve nézett körül egérutat keresve. Ekkor pillantotta meg őket először. Két fiút egy félreeső asztalnál. Az egyikük unottan rugdalta az asztallábat, a másik olykor-olykor szorongva pillantott fel, és a testvére könyökét bökdöste.

– Arthur – szólította meg halkan a bátyját.

– Te még nem tudod használni a Cruciatust? – akadt ki éppen Bellatrix, aki már iskoláskorú volt, ezért tilos volt otthon varázsolnia, és ezt nagyon nehezményezte.

– De, tudja – szólt közbe Elizabeth, csak úgy mellékesen. – Rajtam próbálta ki. Apa pálcájával.

– Az még korántsem volt tökéletes – húzta el a száját Arthur. – És ki engedte meg, hogy közbeszólj? Te ehhez még kicsi vagy – lökte el a lányt, aki majdnem hanyatt esett a kövön. Bellatrix testvérei már elmászkáltak valahová, és Arthur úgy nézett az itt maradt Blackre, mint aki megtalálta a példaképét. Elizabeth legszívesebben gúnyosan fintorgott volna, de visszafogta magát.

– Csak azt akartam mondani, hogy... – kezdte újra, mert nem mert engedély nélkül elszakadni tőle.

– Azt mondtam, fogd be – fordult felé eltorzult arccal. A következő mondatát újra Bellatrixnek intézte, és a birtokukon tartott veszélyes lényekről dicsekedett.

– Pukkadj meg, bunkó – motyogta az orra alá, és a kényelmetlen, susogós báli ruhájában elindult a terem másik végébe. Egy akadálypályán érezte magát, ahogy a felnőtteket kerülgette. A derekukig is alig ért fel, és ha véletlenül nekiment valakinek, még taszítottak is egyet rajta, ha jobb kedvükben voltak. Ha rosszabban... azt inkább hagyjuk. Szó mi szó, Elizabeth nagyon óvatosan közlekedett közöttük.

Az egyik fiú rögtön felpillantott rá, a másik továbbra is ütemesen rugdalta az asztalt. Elizabeth még közelebb merészkedett, és várakozón nézett rájuk. Az volt az etikett, hogy a fiúk mutatkoznak be előbb, és mivel neki nagyon beszélgethetnékje volt, addig tervezett itt várni, amíg ez meg nem történik. Az egyik fiú felváltva pillantott rá és az asztalon könyöklő testvérére, majd remegve felállt, majdnem a székét is feldöntötte közben. Elizabethtel egy magasnak tűnt, és nem látszott többnek hat évesnél. De ahogy állt előtte, Elizabeth azt is elhitte volna, ha kiderül, hogy igazából öt.

– Reg vagyok – mondta a fiú, és kicsit megrázta a fejét, miközben maga elé motyogott valamit. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt rosszul lesz az idegességtől. – Regulus Arcturus Black – hajolt meg, és a lány egy biccentéssel nyugtázta.

– Elizabeth Avery – bökte ki megkönnyebbülten, mindenféle formalitás nélkül. A fene fog ebben a hacukában pukedlizni, az előbb is majdnem orra esett, mert rálépett a ruha aljára... – Van egy bátyám is – tette hozzá, mert kötelességének érezte. – És ő? – bökött a másikra, aki most az asztalra könyökölve figyelte, és a lehető legunottabb hangon, alig mozdítva a fejét megszólalt.

– Sirius – vetette oda, és visszafordult a fal kacskaringós, díszes mintázatának bámulásához. Összességében minimum tíz pontot sértett meg az etikettben, és ez Elizabethnek nagyon imponált. Regulus élesen beszívta a levegőt, de nem szólalt meg.

– Azt hiszem, kedvellek – mosolyodott el Elizabeth őszintén, sok-sok idő óta először.

Sirius ültében kiegyenesedett, és nem tudta elrejteni a meglepetést az arcáról, aztán Regulusra kacsintott.

– Látod, öcsi, elég egy kicsit megszegni a szabályokat, és máris akadnak, akik bírnak – mondta, és lassan lemászott a magas bárszékről. Így Elizabethnek már nem kellett hátravetett fejjel bámulnia, mert már majdnem kitört a nyaka. Amikor a fiú a testvére mellé sétált, azt is megállapíthatta, hogy több, mint fél fejjel magasabb Regulusnál. Fekete hajuk ugyanúgy hullott a homlokukba, mindkettejük úgy nézett ki a lehetetlenül felnőttes ingben, sötét nadrágban és díszes talárban, mintha szórakozásból utánozni akarnák az apjukat. Sirius lazán zsebre vágta a kezét, Regulus pedig idegesen piszkálta a ruhaujját, de közben csodálattal pislogott a bátyjára.

– Azt hiszem, téged is kedvellek – lépett oda Regulushoz. A fiú átható, kék szemeiből azonnal kiolvasható volt minden érzelem, ellenben a bátyjával, akinek inkább a magabiztos kisugárzása volt árulkodó. Egyértelmű volt, hogy melyiküknek erősebb a meggyőzőképessége. Elizabeth mindig hamar felismerte a hozzá hasonlókat, ezért tudta, kikkel kell vigyázni. Pont emiatt ijesztette meg annyira Bellatrix. Ő talán még nála is tehetségesebb.

– Engem? – kérdezett vissza Regulus zavartan. – Engem miért?

Elizabeth elnevette magát.

– Ezért.

Egy darabig mindhárman csendben álltak. Egyikük sem tudta, mit kellene most csinálniuk, mert még sosem találkoztak olyannal, akivel tényleg barátkozni akartak. Nem volt kedvük a felnőttet játszva komoly képpel beszélgetni, és lázasan ügyelni arra, hogy minden szabályt betartsanak, amiket a szüleik mindegyikükbe belevertek. Vagy inkább beleátkoztak.

– Na, meddig akartok itt ácsorogni? – kérdezte a lány.

– Gyere, körbevezetünk a házban – kapcsolt rögtön Sirius, és elindult a nagy, kétszárnyú ajtó felé. Elizabeth és Regulus összenéztek, és kis késéssel a fiú után siettek, aki hátra sem nézett, hogy követi-e egyáltalán valaki.

Az este további része korántsem telt olyan borzalmasan, mint ahogy azt Elizabeth korábban gondolta. Még a vacsora is egész jó volt, főleg, hogy Sirius és Regulus ültek le a két oldalára, így jó messze lehetett a bátyjától, a szüleit már nem is említve. Megtudta, hogy Siriusnak is ugyanúgy elege van sokszor a családjából, mint neki, bár Regulus ilyenkor feltűnő hallgatásba burkolózott.

– Fél, hogy a szüleink mérgesek lesznek, ha megtudják, hogy ilyeneket mondok – magyarázta Sirius halkan, amikor Elizabeth a pár méterre álló Regulust bámulta, aki szép lassan elsomfordált mellőlük. – Szerinte még magunk között sem szabadna.

A lány meg tudta érteni. Ha Sirius nem kezdi ecsetelni, hogy mikor éppen hol viszket a ruhában, amit a szülei ráerőszakoltak, akkor Elizabeth sosem meri felvetni a témát.

~~~

Elizabethnek hetekig kellett várnia, hogy újra találkozhasson velük, és amikor újra ellátogattak a Black házba, Sirius állt a szülei elé a kéréssel, hogy hagy aludjon náluk néhányat. Az anyja, Walburga, szeszélyes nőszemély volt, és nem is tűnt valami kedvesnek. Mindannyian meglepődtek, amikor egy kimért „még átgondolom"-ot válaszolt.

Mindhárman egy ajtó előtt füleltek. A felnőttek bent róluk beszélgettek.

– Azt mondod, a lányotok veszélyt jelenthet ránk? – kérdezte most egy férfi.

– Lehetetlen kordában tartani a mágiáját. – Elizabeth füle már fájt, annyira szorította az ajtó lapjához. Összehúzott szemekkel koncentrált, figyelmen kívül hagyva Regulusékat, akik most rá pislogtak. – Egy kedves ismerősünknek hasznára lehetett volna, de kudarcot vallott a kísérlet.

– Ennek ellenére mi megállapodnánk veletek – szólalt meg Walburga.

– Regulushoz találtatok már valakit? – A kérdést Elizabeth anyja tette fel, a hangja olyan volt, mint a reszelő. A lány simán mögé tudott képzelni valami mérgező lényt, mert minden eszébe jutott róla, csak ember nem.

– Másodszülöttként ő nem számít – mondta Walburga, tipikusan olyan hangon, amihez a legtöbbször egy nemtörődöm vállrándítás társul.

Elizabeth elhajolt az ajtótól, és Regulusra pillantott, aki, bár ugyan úgy nem értette, miről folyik a társalgás, ökölbe szorította a kezét a padlón a bátyja mellett. A két fiú az ajtó alatti résnél próbált valamit kiszűrni a bent folyó eseményekből, míg Elizabeth a kulcslyukat választotta.

– Ez jót tenne a gyerekek kapcsolatának, nem? – hallotta újra Walburga szavait, amikor visszatapasztotta a fülét az ajtóra.

– Mármint azoknak, akik nem képesek tiszteletben tartani a felnőttek dolgait? – dörmögte idősebb Arthur, és még mielőtt felfoghatták mi történik, kivágódott előttük az ajtó. Elizabeth beesett a szobába, de Sirius egy szempillantás alatt mellette termett, és talpra állította.

Alighogy elengedte a karját, megérezte az első ostorcsapást, és elvesztve egyensúlyát, újra a földön találta magát. Ez a büntetésmód arra volt kitalálva, ha társaságban kellett fegyelmezni őket, de ilyenkor mindig az következett, hogy hazamennek, és ott sokkal rosszabbat kapnak. Bár mostanában Arthurt egyáltalán nem büntették meg. Elizabeth nem értette, ráadásul ez az egész pont a teliholdas, rémes éjszaka óta tart, amikor Arthur ráengedett valami lényt, ami borzalmasabb volt, mint az összes eddigi. Előtte jobban hittek neki, de azóta kicsivel rosszabbul bántak vele.

Az apja állt felette, rettentő dagadt volt, Elizabeth mégis az erejével állította párhuzamba a kinézetét. A kopasz fejbőrén, és igazából a teste minden szegletén kanyargó tetoválások sem tették barátságosabbá a kinézetét.

Gyakran kívánta azt, hogy bár rendesen, igazi ostorral, vagy veréssel büntetnék meg. Sosem értek hozzá a szülei, egyedül a bátyja verte meg régen, de azóta már alantasnak tartja a fájdalomokozásnak ezt a módját, pedig sokszor biztonságérzetet adott neki a sok kék-zöld folt a testén. Akkoriban még megvolt az az érzése, hogy tartozik valakihez.

Úgy érezte, felszakadt a karja, pedig tudta, hogyha megnézné, semmi sem látszódna. Feltápászkodott, és látta, hogy az apja készül a következő pálcaintésre, de akkor olyan történt, amire egyáltalán nem számított.

– Engem büntessen, kérem. Én vettem rá, hogy hallgatózzunk – állt elé Sirius.

Elizabeth kihasználta az apja pillanatnyi meglepettségét, és gyorsan talpra állt. Hátrapillantott, és egy félelemtől reszkető Regulusszal találta szemben magát. Egy gyors lépéssel Sirius mellett termett.

– Ez nem igaz. Én voltam kíváncsi, hogy maradhatok-e – nézett végig dacosan a társaságon. Talán neki is félnie kellett volna, mint Regulusnak, de egyszerűen képtelen volt rá.

– Én vagyok a hibás – emelte fel a hangját Sirius, és ahogy ott állt a felnőttek előtt, egyáltalán nem olyan volt, mint egy hétéves kisfiú.

Walburga előrelépett.

– Hagyd, Arthur, az én kölköm a bűnös – tolta errébb a férfit, és olyan hangsúllyal beszélt, mintha csak azt mondaná, hogy majd ő kinyitja az ablakot. A felnőttek nyugodtak voltak, kicsit sem tűntek mérgesnek, sőt, talán még élvezték is a helyzetet.

A nő Siriusra szegezte a pálcáját, és kifejezéstelen arccal elkezdte az átokhoz szükséges pálcamozdulatot. Elizabeth a pillanat tört része alatt mozdult, és olyan erővel lökte el a fiút, hogy az a több, mint tíz méterre lévő falig csúszott.

Rögtön megérezte a fájdalmat. A látása elhomályosult, a földre rogyott, próbált négykézláb maradni, nem ordítani, mert olyan erősen bele volt nevelve, hogy kiabálni és sírni gyengeség, hogy még akkor is rettegve visította el magát, amikor úgy érezte, hogy egyenként törnek szét a csontjai, hogy lenyúzzák a bőrt a hátáról, hogy már a kíntól egy értelmes gondolata sincs...

Egy szempillantás alatt maradt abba minden, a saját ordításától csengett a füle, miközben a szeme előtt táncoló fekete pontok ájulással fenyegették. Öklendezni kezdett, és a rettegéstől, hogy kidobja a taccsot, még jobban felkavarodott a gyomra. Nem Walburga, hanem az anyja állt előtte előreszegezett pálcával, és Siriusék szülei arcán meglepettség tükröződött.

– Nem direkt – szorította össze a szemét, mert még mindig hasogatott a szeme. – Nem akartam. Nem akartam sikítani.

Sirius a fal tövéből bámulta, Regulus pedig nagyot nyelve mellé lépett, és leguggolt. Elizabeth tudomást sem vett róla, csak az fölötte magasodó anyja létezett számára, és a gyötrő bűntudat.

– Az én fiam volt a hibás – szólalt meg Walburga, és előrelépett egyet. – Nem kellene így büntetned. A lány anyja csak legyintett.

– Nem lesz baja, az ereje miatt mindent el tud viselni, ha akar – sziszegte az utolsó két szót Elizabethnek.

– Sajnálom – rázta a fejét, nem törődve a fájdalommal.

– Ismerem a lányom, tudom, hogy minden ilyen ötlet tőle jön – fordult hátra csevegő hangnemben. – Ne bőgj, mert kapsz még – kiáltott rá, és Elizabeth azonnal visszanyelte a könnyeit, amik már majdnem kibuggyantak. Ha leég a retinája, sem fogja most elbőgni magát. Most először bánta, hogy Arthur nem jött velük, bár ő sem tudta, miért lenne jobb, ha ő is végignézi ezt az egészet. – Tűnés – intett neki a nő, is visszafordult a másik három felnőtthöz.

Úgy folytatták a beszélgetést, mintha mi sem történt volna, ügyet sem vetettek a gyerekekre.

– Gyere – suttogta Sirius, és Regulusszal együtt segítettek neki talpra állni. Miután becsukták az ajtót, mentek még egy kicsit, és Elizabeth a falnak dőlve ülő helyzetbe csúszott.

– Tudom milyenek a félelmetes szülők, de a tieid még talán a miénkéknél is rosszabbak – szólalt meg újfent Sirius. – Menjünk fel a szobámba – sóhajtott, olyan gondterhelten, ahogy csak egy gyerek tud.

– Ne haragudj – nyögte ki Elizabeth sírós hangon, de rögtön nyelt egy nagyot. – Nem sírok – mondta gyorsan.

A csigalépcső nem tett jót Elizabeth szédülésének. Siriusra függesztette a tekintetét, aki megint úgy ment elöl, hogy hátra sem nézett, követik-e, csak amikor már az ajtaja előtt állt. Olyan magasan volt a kilincs, hogy még ő is alig érte fel. Bent a szobában a folyosó fényviszonyaihoz képest nagyon világos volt, de a fiú küszködött egy sort a sötétítővel, és újra kellemes félhomály uralkodott, amiben Elizabeth úgy-ahogy ki tudta nyitni a szemét fájdalom nélkül.

Sirius nem tűnt annak a fajtának, aki magától felajánlja, hogy üljön le valahová, ezért aktivizálta magát, és lerogyott a fiú ágyára. Regulus megszeppenve jött közelebb, és a bátyjára pillantott, aki éppen az íróasztaláról mászott le, mert csak onnan érte el rendesen a függönyt.

– Egyébként nem baj, ha sírsz – suttogta. – Én is szoktam, de ez titok, mert Sirius sosem.