Figyelitek az új borítót? :'D Mennyivel jobb, mint az előző. XD JessTay_ munkája, és ezen kívül is csinált még párat. 

Hoztam egy Remust, ahogy én elképzelem fiatalon. A színész neve Andrew Garfield, sokan összeegyeztetik vele, de szerintem csak nagyon kevés képen hasonlít.

Kellemes olvasást! :) 

– Mindig meg tudsz lepni – szólt pár perc sötét folyosón sétálás után Remus.

– Szerinted bevette? – kérdezte Elizabeth, miközben bevilágított egy félreeső folyosóra. Lehetetlenség egy ekkora kastélyban ellenőrizni, hogy vannak-e szabályszegők, vagy történik-e valami gyanús, de azért megtettek minden tőlük telhetőt.

– Azt nem hinném, de attól még jó volt. Az a baj, hogy Jamesék mellett túlságosan megedződött.

– Mindegy, majd gyakorlok – legyintett. – Amióta a mugli drámákat vettük, úgyis érdekel a színészet.

– Meg a mugli gyilkolási módszerek – utalt a nemrég elmutogatott hatalmas repertoárra.

– Igen, az a kedvencem, amikor Luciusnak megint támad valami hülye ötlete, és anélkül elmutogathatom, hogy lelövöm meg felnégyelem, hogy bárki is értené, miről van szó. – Kis szünet után folytatta. – Mondjuk, senki nem nevet.

Csend telepedett rájuk. Elizabeth általános zavartsága még nem múlt el, de pótcselekvésként benézett minden lovagi páncél mögé.

– Egyébként nem kell miattad magyarázkodnom – szólalt meg hirtelen Remus. – Sirius megteszi helyettem. Úgy látszik, már neki is sok, amit James művel.

Elizabeth majdnem beesett egy páncél mögé, olyan gyorsan próbált megpördülni a tengelye körül.

– De hát Sirius nagyon – hangsúlyozta a szót – utál.

– Azt nem mondom, hogy nem így van, mert hazudnék. De neki elég sajátos a gondolkodása. Szerinte, amíg senkinek nincs hátránya a dologból, nem kellene beleszólniuk. Ezen minimum óránként veszekednek.

Elizabeth nagyokat pislogva kaparta fel a földről az állát.

– Ezt nem hiszem el.

Remus halvány mosollyal nézte a lány arcán végigfutó érzelmek kavalkádját.

– Ők azt nem hiszik el, hogy még élek. Mármint – sietett megnyugtatni Elizabethet, aki egy tizedmásodperc alatt végigpörgetett számos okot, ami miatt Remus elhalálozhatott volna a napokban –, amennyi átkozottnak hitt csokit megettem az elmúlt pár napban, egyenesen megkönnyebbültek, amikor a sajátomat kezdtem meg.

– De senkit nem akarok megátkozni – mondta szomorúan csengő hangon, és Remus már sietett volna megnyugtatni, de őt megelőzve, vigyorogva folytatta. – Na, jó, néha megesik. A Laurára küldött fanszőrzetnövesztő rontás például tök jó ötlet volt.

Befordultak egy szélesebb folyosóra, és két másodéves hugrabugos állt a fal mellé lapulva. Félre sem mertek nézni, talán azt remélték, beleolvadhatnak a falba, de Elizabeth világító pálcával eléjük állt, mire az egyik elrántotta a másikat. A földön gurultak pár métert, mielőtt felültek.

– Fiúk, menjetek vissza a hálókörletetekbe – kezdte, de megzavarta, hogy az egyikük arcán halálos rettegés tükröződött, és falfehér arccal meredt rá. Úgy tűnt, mozdulni sem bír a félelemtől, a társa értetlenül bökdöste.

Elizabeth a háta mögé pillantott, de a szintén tanácstalan Remuson – akitől senkinek nem jutna eszébe félni – kívül nem volt ott semmi különös, ezért közelebb lépett.

– Hé, mit látsz? – kérdezte.

A fiúnak visszajött a hangja, és odasúgott a barátjának valamit, mire mindketten hátrálni kezdtek, az egyikük még a pálcáját is elővette. Remus itt érezhette meg a bajt, és Elizabeth mellé lépett.

– A te szüleid gyilkolták meg az anyámat. – A fiú izzó gyűlölettel a szemében meredt rá, az előbbi rettegés tovatűnt, míg a barátja elővigyázatosságból elkapta az egyik csukóját, de a pálcáját továbbra is maga elé tartotta.

Elizabethtel megpördült a világ. Émelyegve és szédelegve állt, a hozzávágott mondat körözött a fejében, miközben az előtte álló, alig tizenkét éves, szőke fiút nézte. Tudta, hogy igaz, amit mondd. Emlékezett rá, hogy egyik reggel, a klubhelyiségben egy roxfortos diák mugli anyját emlegették, mint legújabb áldozat.

Csak homályosan jutott el az agyáig, hogy Remus időközben a kezébe vette a dolgokat.

– Menjetek vissza, most nem vonok le pontokat, de takarodó után nem mászkál...

– Nem érdekelnek azok a rohadt pontok! – ordított magából kikelve a fiú.

– Anthony, ne légy hülye – csitította a barátja fojtott hangon, miközben aggodalmas pillantásokat vetett az előre szegezett pálcára. – Anne is azt mondta, hogy...

– Ő mindig csak a saját feje után megy!

– Oké. Utoljára mondom, menjetek vissza, különben szólunk a házvezető tanárotoknak. – Remusnak sosem volt erőssége a hatásos fellépés vagy a fegyelmezés, az ilyesmiben Elizabeth vitte a prímet, aki most használhatatlanul és megkukulva ácsorgott, pedig normál esetben valami ilyesmit kiabálna: Akartok még egy seggcsípkedő rontást a hátsótokra, vagy magatoktól is megtaláljátok merre az arra?! Amikor Remus segélykérően hátrapillantott, Elizabeth reakció nélkül nézett vissza rá, és Anthony következő felkiáltása is csak rontott a helyzeten.

– Nem érdekel, megölöm! – kiabálta a pálcájával hadonászva, de miután Remus lefegyverezte, már nem volt ilyen bátor, és vagy a barátja rángatása miatt, vagy az Elizabeth arcán megjelenő határozottság vette rá, de egy különösen mély gyűlölettel teli, dacos pillantás után megfordult, és elindult. A másik fiú próbálta gyorsabb haladásra ösztökélni, ő mégis lépésben kanyarodott el a folyosó végén.

Elizabeth nem emlékezett, hogy került oda, de amikor feleszmélt, a hideg kövön ült, és Remus előtte guggolva ügyködött egy tábla csoki kibontásán. A biztonság kedvéért mindig hordott magánál.

– Nem kell – rázta a fejét, amikor a fiú felé nyújtott egy nagyobb darabot.

– De jót tesz – biztatta.

– Hányingerem van.

– Akkor is jót tesz.

– Nem.

– De igen. Te mondtad tavaly.

– És jót tett? – nézett rá kétkedve Elizabeth, miközben próbálta magát gondolatban összeszedni. Gyakran megesett, hogy nekitámadnak, amiért a szülei kegyetlen gyilkosok, és azt nem állíthatta, hogy hozzászokott volna. Mostanában ez egyre többször fordult elő, és minden alkalommal jobban megrázta. Főleg, mióta tudja, hogy a bátyja is csak azért nem ölt még embert – legalábbis pálcával még biztos nem –, mert csak most fogja betölteni a tizenhetet, és félt, hogy kicsapják, ha iskolán kívül varázsol.

– Kihánytam. De attól még tehetett jót – nyomta Elizabeth kezébe a csokit. – Amúgy is, az egy rontás miatt volt. Csak nem akartad elhinni.

– Azóta fejlődtem – bizonygatta. Hiába próbálkozott, még saját maga számára is színtelen volt a hangja. – Tovább kellene mennünk.

– Csak ha megetted – ült le vele szembe.

Elizabeth engedelmeskedett, és elkezdte majszolni a kezébe nyomott édességet. Közben arra gondolt, hogy elvileg neki is ez a leendő életútja. Muglikat és mugliszületésűeket öldösni, a Sötét Nagyúrral az élen átvenni a hatalmat a varázstársadalom felett. És a legrosszabb az volt az egészben, hogy a családjából mindenki egyetértett ezzel.

– Nem a te hibád – szólt rá erélyesen Remus. Nem szokása. Elizabeth most vette észre, hogy eddig megszállottan tépkedte a talárja szélét, és már több cérnaszálat is kihúzott belőle. Remusra kapta a tekintetét. Eddig valahová a semmibe fókuszált. – Nem tehetsz arról, milyenek a szüleid. Vagy a testvéred. Meg az összes többi halálfaló ismerősöd.

A fiú szelíd határozottsággal nézett vele farkasszemet. Elizabeth a háztársaira gondolt, akik csúfolják a kopott talárja és az egész testét beborító sebhelyek miatt, meg mert mindig Jamesék nyakán lóg, meg mert félvér, meg még ki tudja, miket mondanak. És miket mond Elizabeth, csak hogy a többiek ne fogjanak gyanút.

– De arról tehetek, hogy ilyen ismerőseim vannak – morogta sötéten. – Talán már most el kellene szöknöm, nem kellene addig várnom, amíg kijárom a Roxfortot.

– Sirius is ezen gondolkodik.

Nem lepte meg ez a tény. Sőt, soha nem gondolta volna, hogy Sirius még tizenhat évesen is a Black rezidencián fogja tengetni a szünidejét, már rég megtehette volna, hogy lelép. Aztán eszébe jutott valami.

– De ha én is elmegyek, akkor Reg egyedül marad. – Leporolta a tenyeréről a csokimorzsákat, és feltápászkodott. – Menjünk.