Sziasztok! Remélem nem untatom a népet halálra Regulusszal, meg úgy alapból is szóljatok, ha nagyon unalmas. :D És köszönöm szépen az eddigi kommenteket és Vote-okat. Ez a fejezet is egy kicsit rövid lett, de a következő hosszabb lesz, az az utáni pedig még hosszabb! :) 

Elizabeth az elkövetkező néhány nap sem tette be a lábát a könyvtárba, sőt, még a közelébe sem ment. Így értelemszerűen komoly problémai akadtak a bájitaltan házi dolgozatával, tekintve, hogy Lumpsluck professzor kiemelte, hogy nem fogadja el a könyvben szereplő információk lemásolását, és tényleges kutatómunkát vár el a diákoktól. És egyre inkább közeledett a beadási határidő. Mármint, a holnap.

Tehát, egy verőfényes áprilisi napon, a pince mélyén, a Mardekár klubhelyiségében Elizabeth és Regulus egy asztal felett töltötték a délutánt. Regulus körül könyvek és jegyzetek hevertek, ellenben Elizabeth a tökéletesen üres asztallapot bámulta maga előtt.

– Kérlek – kezdte újra már vagy hatodjára –, Reg, mennyibe telik neked elhozni pár könyvet a bódítóan álmosító bájitalok részlegről, most komolyan? Már az sem érdekel, milyen könyv, csak onnan legyen. Hé, hozzád beszélek!

Az említett felpillantott a pergamenről, amire az előbb még a koncentrálástól kikandikáló nyelvvel írta a mondatokat.

– Neked is pont annyiba telik, mint nekem.

És már írta is tovább a feladatát. Elizabeth ütemesen verte a fejét az asztalba, és az őrület határán állt.

– Rezeg miattad az asztal.

Elizabeth még néhány, az eddigieknél erőteljesebb ütést mért a homlokával szerencsétlen tárgyra, majd felegyenesedett.

– Tudod, nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de jobb volt, amíg nem a klubhelyiségben írtál leckét – nézett rá Regulus, ujjai között a pennájával játszva. Vigyorogva figyelte a lányt, aki magában szitkozódva, karba tett kézzel ült vele szemben.

– Ha kiveszel nekem valami könyvet, jobb társaság leszek – ígérte.

– Miért nem kéred meg az egyik barátnődet?

– Mert, szerinted mit válaszolnának? – kérdezett vissza Elizabeth bosszúsan, és már magára a „barátnő" szóra is kétkedve ráncolta a homlokát.

– Amit én: neked is van lábad. Ha már jobb dolgot nincs, tarthatnád ezt – nyújtott felé egy vaskos kötetet a fiú –, mindig becsukódik. – Elizabeth kedvesnek szánt mosollyal elvette tőle, és egy szempillantás alatt becsapta. Felállt, és a karjánál fogva felhúzta a székből Regulust.

– Oké, meggyőztél. Elmegyünk a könyvtárba – jelentette ki, és felszaladt az egyetlen nála lévő könyvtári könyvért.

– Úgy értetted, te mész el, ugye? – nézett rá Reg reménykedve, amikor visszaérkezett.

– Gyere velem, egyedül nem merek. Valakinek meg kell védenie.

– Most komolyan attól félsz, hogy Lupin megátkoz?

– Psszt – hallgattatta el Elizabeth a nagyszájú barátját, mert már így is elég feltűnő jelenségek voltak. Erre utalt az is, hogy Luciusék a szemközti ablaknál kimásztak a másik szájából, és őket figyelték, ahogy egymást ráncigálva elhagyják a klubhelyiséget.

– Attól félek, hogy meglát – válaszolt néhány felfelé megtett lépcsősor után, miközben a kedvenc használaton kívüli tanterme mellett haladtak el. Volt ott bent egy régi zongora, és Reggel régen sokat játszottak rajta, de mostanában a fiú hülyeségnek és időpocsékolásnak tartotta az ilyen tevékenységeket.

Regulus motyogott valamit az orra alatt reménytelen esetekről, és idióta szerelmesekről. Meg az aranyvérűek szerelmére méltatlan félvérekről, akik ráadásul griffendélesek, de Elizabeth megtette azt a hatalmas szívességet, hogy kicsit sem figyelt rá oda.

Ahogy belépett a könyvtárba, Elizabeth számára a padló olyan csúszóssá vált, mint a jég, és elhasalt, amiért Madam Cvikker egy szigorú pillantással jutalmazta. Megpróbált feltápászkodni, de minduntalan megcsúszott, és hiába nézte meg többször is a cipőtalpát, nem volt rajta semmi érdekes. Felpillantva James Pottert látta maga előtt teljes valójában.

– Jobban jársz, ha békén hagyod Remust – közölte vele vészjósló hangon.

– E-Eszembe sem jutott zavarni, i-igazából látni sem akarom – nyögte ki nagy nehezen.

– Semmi szükségünk ilyen alakokra a közelünkben, pont olyan kétszínű vagy, mint Regulus – lazán dobálta a pálcáját az egyik kezében, aztán beletúrt a már egyébként is égnek álló szénfekete hajába.

Elizabeth elméjét kezdte elönteni a méreg, és újra megpróbált feltápászkodni, de még hamarabb összecsúsztak a lábai, mint az előbb. Potter önelégült képétől legszívesebben ledugta volna az ujját a torkán, hogy lehányja a cipőjét.

– És erről tud? – utalt James átkára, ami ellehetetlenítette a közlekedését. A fiú abbahagyta egy pillanatra a pálcája dobálását, és kérdőn nézett rá. – Mármint Remus.

– Megeshet, hogy nem – vigyorgott, és kisétált az ajtón. Elizabeth Madam Cvikkerre pillantott, aki belemerült egy regénybe. Még így sem mert Regulus után kiáltani, de nem is volt rá szükség, mert a fiú pár másodperc múlva előbújt egy könyvespolc mögül.

– Nem vagyok Lily, hogy ez a hólyag itt illegesse nekem magát... – motyogta, amikor mellé ért.

– Ha Lily lennél, nem átkozott volna meg – mutatott rá. – De tényleg igazad volt, van miben segítenem – vigyorgott, és tartotta a karját, hogy Elizabeth bele tudjon kapaszkodni.

Végül Regulusba karolva jutott el a keresett részlegig, mert a fiú nem ment bele abba, hogy maga megy oda, és vesz le néhány könyvet a polcról. Elizabeth bele sem akart gondolni, mennyire hülyén nézhetnek ki. Madam Cvikker enyhén megemelte a szemüvegét, amikor elé tette a tankönyvhegyet. Közben figyelnie kellet, hogy az egyik kezével Regulusra támaszkodjon, mert nem akart a morcos nő előtti pultra hasalni. Regulus eddigre kicsit megrogyott a folyamatos erőfeszítés miatt, de ennek ellenére úgy vigyorgott, mint a tejbetök.

A folyosóra kiérve Elizabeth végre a saját lábára tudott állni, Regulus roskadozott a nevetéstől.

– Kicsit komolyabban kellene kezelned a tényt, hogy megátkozott egy griffendéles, nem gondolod? – feddte meg, de érezhető volt, hogy nem komolyan gondolta.

– Ó, igazad van, szaladjunk és szóljunk Luciuséknak, nem, tudok jobbat, egyenesen Perselusnak – reagált Regulus tetetett komolysággal, mire Elizabeth vállon bokszolta. A hirtelen beálló csendben összenéztek, és mindketten kínzó és abbahagyhatatlan röhögőgörccsel kanyarodtak el a folyosón.

Igaz, Elizabeth nem lett volna ennyire nyugodt, ha tudja, hogy Remus pár méterre volt tőle, a háta mögött.