– Remélem, azt nekem másolod, hogy jövőre használjam – szúrta oda karba tett kézzel az asztal másik feléről a vérig sértett Regulus. Ez történik, ha valaki túl sokat hazudik. A fiú nem hitte el, hogy Elizabeth rosszul lett, és valami véletlen folytán egyszerre a gyengélkedőre került Remusszal, hogy aztán a délutánig aludjon és semmire se emlékezzen a köztes időből.

– Nem – válaszolta Elizabeth, rá sem nézve. Ő is vérig volt sértve, csak nem Regulus miatt. Madam Pomfrey, amint Elizabeth felébredt, csak úgy kipenderítette a gyengélkedőről, azzal a felszólalással, hogy már kutya baja, ne foglalja itt a helyet. Hogy ki elől, arról fogalma sem volt, de Remus bezzeg nem jöhetett vele, mivel őt meg akarata ellenére bent tartotta, mert „aztán este megint kerestetheti". Hiába esküdözött Elizabeth, hogy visszahozza.

– Más megoldást nem látok, az összes barátod okosabb nálad rajtam kívül – morogta Regulus. Elizabeth küldött felé egy „merj még egy ilyet beszólni, és megnézheted magad" típusú pillantást, ezért a fiú nyavalygással folytatta. – Kérlek, tartsd már meg nekeeeem...

– Ezért meg kell dolgozni – jelentette ki a lány, miközben próbálta szortírozni a másolat-tekercseket az eredeti tekercsektől, nehogy a végén még újra kelljen írnia valamit. Akkor fog aztán tényleg idegösszeroppanást kapni.

– Nem elég, hogy egész éjjel nem aludtam miattad, mert Laura szerint biztos meggyilkoltátok egymást Siriusszal?! Szó se róla, biztosított, hogy nem kell sokáig új menyasszonyt keresgélnem – rántotta meg a vállát, és közben árgus szemekkel figyelte a lány reakcióját, a féltékenység csírája után kutatva. Csalódnia kellett.

– Vajon hol van most a Nap? – kérdezte Elizabeth tűnődve. Próbált nem tudomást venni Regulus sértettségéről. Legfőképpen azért, mert jogos volt, és már nem bírt elviselni a meglévőnél több bűntudatot.

– Az égen? – vonta fel a szemöldökét a fiú.

Sirius azt mondta, találkozzanak a folyosón, amikor „éppen kezd lemenni a Nap". Elizabeth meg is dicsérte, hogy végre valaki, aki normális időhatározókat használ, ugyanis a lánynak sem naptárja, sem órája nem volt. De a saját klubhelyiségében rá kellett jönnie, hogy ablaka sem, ami az égre nézne. A tó fenekéből meg nem sok mindent tudott meg. Mivel már elég késő lehetett, felmarkolta a pergamenhalmot, és elindult a kijárat felé. A folyosón körülnézve nem látott senkit.

– Kit keresel? – kérdezte Regulus mögüle, mire Elizabeth ijedtében elejtett egy csomó papiruszt.

– Menj már vissza – szűrte a fogai közül.

– Eskü érdekel, ki hülyébb nálad – vonta meg a vállát. – Hogy aztán elkérjem tőle a másolatok másolatát – vigyorgott.

Elizabeth az égnek emelte a tekintetét, aztán elkezdte összeszedni a házidolgozatait. Épp nyúlt volna az egyik felé, mikor eltűnt a fele... Aztán az egész tekercs. Hirtelen ötlettől vezérelve eldobta az összeset, és az értetlenkedő Regulust maga előtt lökdösve vissza tervezett menni a klubhelyiségbe, ám amint a fiút átlökte, bezárult a kőtömb, Elizabeth pedig a köpeny alatt találta magát Sirius mellett. Majdnem felvisított, amikor Regulus visszafordult, és keresztülnézett rajtuk. A fiú egy darabig nézelődött, aztán sértődötten, dübörgő léptekkel újra eltűnt a kőtömb mögött.

– Kösz, most kezdhetek megint magyarázkodni – méltatlankodott a lány.

– Üzenem az öcsémnek, hogy nem vagyok hülyébb nálad – dühöngött a fiú.

– Most komolyan ennyit akartál mondani?! Sokba kerül nekem ez, hogy felesküdtél a csicskámmá.

– Kikérem magamnak, én a Lily 2 nevezetű üzenetközvetítő rendszer vagyok, amely életfogytig tartó másolási lehetőséggel működik – javította ki a fiú pont azokkal a szavakkal, amelyekkel Elizabeth rávette a feladatra. – Dorcas szerint illik a pozíció a tökéletes memóriámhoz – húzta ki magát.

Elizabeth a fejét csóválta.

– Nem értem, miért kellett erről hazudnod, valószínűleg Dorcast a legkevésbé sem érdekelnék az intellektuális képességeid – vetette oda a lány bosszúsan, részben azért, mert Dorcas már nyilván megint mindent tud, amit nem kéne.

– Az lehet, na, küldd ki Pipogyuszt – bökte ki végre az igazi okot, amiért feltartotta a lányt.

– És mit mondjak neki? Ó, Perselus, itt vár rád egy hős szerelmes griffendéles a klubhelyiség előtt? Jaj, a neve Sirius, biztos azonnal szaladni fo...

– ...Mondd meg neki, hogy ha akar látni valami titokzatos és érdekes dolgot, amiről eddig csak a Tekergők tudhattak, jöjjön ki, és Sirius Black személyesen adja át az információkat, mélységes bocsánatkérése és bűntudata jelé..., mindegy, ezt hagyd ki. Na indítsd – intett Elizabethnek. A lány hirtelen nem tudta eldönteni, hogy most akkor éppen ki kinek a csicskája. És azt sem tagadhatta, hogy ez a titokzatos valami is igazán érdekelte.

– Vele jöhetek?

– Nem – vágta rá Sirius hevesen.

– De...

– Semmi de, ezt a meglepetést most Pipogyusznak tartogatom, de ne aggódj, előbb-utóbb kétségkívül te is meg fogsz lepődni – nyújtotta ki rá a nyelvét.

Elizabeth faképnél hagyta a fiút egy integetésnek nem igazán nevezhető pejoratív kézjel felmutatásával, és beviharzott a klubhelyiségbe. Perselus a szokásos sarkában bújt valami gyanús kinézetű könyvet, amit Elizabeth most lendületesen kirántott a kezéből.

– Ha tanítasz okklumenciát, hajlandó vagyok átadni neked egy üzenetet, amely a Tekergők titkához vezet – jelentette ki magabiztosan, bár kicsit megremegett, ugyanis Perselus szeme majdhogynem vérben forgott, amiért megzavarta.

– Potter... még él... és virul... – jelentette ki a fiú minden szót erősen hangsúlyozva, mintha ez a világ legnagyobb bűne lenne.

– Mindegy, hátha megenyhülsz, ha megtudod, amit még nekem sem mondanak el – rántotta meg a vállát. – Siriust megszállta a jótét lélek, kint vár rád, légyszi mondd majd el a titkot – kérte, aztán faképnél hagyta Perselust.

Leült Regulusszal szemben, aki már olyan sértődésekbe merült, hogy még csak rá sem volt hajlandó nézni, és a szeme sarkából figyelte, ahogy Perselus feltűnésmentesen feltápászkodott, mert győzött a kíváncsisága, és kisétált a klubhelyiségből.

~~~

Amikor a pár óra egymással szemben üldögélés meghozta a gyümölcsét, és Regulus megenyhült, Elizabeth visszasírta a sértődött énjét. A fiú éppen azt kezdte magyarázni, hogy mekkora lehetőség neki ez a Laura, ugyanis így legalább begyakorolhatja a dolgot, mielőtt igazán számítana. És Elizabethnek is ezt kellene tennie.

A lány most megrökönyödve nézett rá.

– Mármint Laurával?!

Regulus túl komoly hangnemben javította ki.

– Velem. Csak várd meg, amíg én begyakorlom Laurával – kérte.

Elizabethnek kellett pár másodperc, mire abbahagyta a szeme meresztését, és meg tudott szólalni.

– Regulus. Nem tudom, hogy értünk már megint ehhez a témához, és tudom, hogy igyekszel minden tekintetben utánozni a bátyádat, főleg, amiben nem kéne, de hidd el, erről a versenyről már rég lecsúsztál.

Nagyon remélte, hogy ezzel lezárták a témát, ugyanis lehetőséget adott egy másik, kellemetlenebb beszédtémának.

– A legkevésbé sem akarok olyan lenni, mint Sirius. És egyébként is, mi ez a nagy bűntetőmunka-mánia? – kérdezte, és bár az ő vészjósló hangja nem volt kifejezetten rémisztő, Elizabethnek most mély lélegzetet kellett vennie. Hozzászokhatott volna már, hogy minden lépésével elárul valakit. És Regulusnak nagyon nem fog tetszeni, hogy ő márpedig tényleg kezdte újra megkedvelni Siriust.

Ritkán örült Perselus megjelenésének, de most megkönnyebbült, amikor volt oka elfordulni Regulustól. Az öröme nem tartott túl sokáig.

Mégis mit várt Perselus Pitontól?

Azért ezt mondjuk biztos nem. Odaviharzott egyenesen az asztalukhoz, szembefordult Elizabethtel, aki majdnem hanyatt esett a székével a fiú látványától, ugyanis úgy nézett ki, mintha nemrég szívta volna ki egy dementor, az arcában nem maradt semmi szín, pont olyan szürke volt, mint a rengeteg por a fekete talárján. Egyedül a szemeiben maradt bármi érzelem: megmagyarázhatatlan düh és bosszúvágy. És valami, amiben Elizabeth igazából nem is volt biztos, hogy látja, ugyanis annyira nem illett hozzá ennyire palástolatlanul: félelem.

Elvett a méltatlankodó Regulus elől egy üres tekercs pergament, és a lány elé csapta az asztalra.

– Amint teleírtad ezt a vérfarkasok ismertetőjegyeiről, tulajdonságairól, szokásairól, kezdhetjük az okklumencia-órákat – közölte vele vontatott hangon.

Elizabeth rájött, hogy jó ötlet lett volna normálisan ülni a széken, nem pedig annak a hátsó két lábán egyensúlyozni, hogy kicsit távolabb kerüljön Perselus meredten bámuló képétől, ugyanis most ténylegesen hanyatt esett.

Miközben sajgó könyökét masszírozva tápászkodott fel, bánta, hogy nem végezte el időben az előző feladatot.

– Mi lenne, ha inkább kinyírnám Pottert?

– Nem állnék az utadba. Blacket...

– ...Ó, elmondod? – csillant fel a lány szeme, önkéntelenül is félbeszakítva a fiút. Perselus gyűlölte, ha félbeszakítják.

– Várom a dolgozatodat – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd elviharzott a hálókörletek felé.

Miután Elizabeth visszaült a helyére, és elkezdte kitekerni a papiruszt, hogy megnézze, mennyire hosszú, a tekintete találkozott Reguluséval, akin látszott, hogy erősen próbál nem nevetni.

– Szerinted ez vicces? – vágta hozzá a tekercset. Regulus szépen visszahelyezte elé az asztalra.

– A fejlemények tekintetében lehet amúgy sem ártana – rántotta meg a vállát. – Tudsz egyáltalán bármit a vérfarkasokról?

– Igen, pont eleget – közölte a lány ingerülten. – Pontosan tudom, hogy semmit sem akarok tudni. – Amikor Regulus erre válaszul felpillantott a plafonra, Elizabeth hozzátette: – Tudom, hogy legendás lények és hogy személyesen is találkoztam már eggyel, akit Fenrir Graybacknek hívnak, és közvetetten rákényszerít, hogy hozzád menjek. Nem elég?

– Tényleg – csapott a homlokára a fiú. – Nincs minden veszve, hát te jársz LLG-re...

– ...És épp ezért tudom, hogy ez a Legendás Lények GONDOZÁSának a rövidítése. – Most egy pillanatra megnyugodott, hogy, ha haza kellene mennie, és történne valami, akkor sem lehetne ott díszvendég. – Mégis ki akarna gondozni egy vérfarkast?

Regulus ezzel nem tudott vitatkozni.

– Azért remélem, legalább annyit tudsz, hogy hogyan lehet elkapni, meg mikor szoktak átváltozni, elvégre ennyi még a harmadéves SVK könyvben is benne volt...

– Pontosan, ahová való – helyeselt. – Sosem olvastam el – rántotta meg a vállát, aztán hirtelen nagyon megkönnyebbült. – Várj, még egy harmadéves is el tudja kapni?

– A betegséget, Elizabeth, a vérfarkaskórt – nézett rá Regulus, mintha nem akarná elhinni, hogy a lány nem csak játssza a hülyét. – Mégis milyen gyógyító leszel, ha semmit nem tudsz a mágikus betegségekről? Mit szoktál csinálni a Szent Mungóban, csukott szemmel dúdolgatsz? Pedig nekem aztán elhiheted, ezek a mágikus izék kevésbé ijesztőek, mint azok a mugli dolgok – rándult össze a fiú.

Elizabeth nem pont így gondolta. És az az állítás sem volt igaz, hogy semmit nem tudott a mágikus betegségekről. Egy fajtájukról tényleg nem, még csak a lábát sem volt hajlandó betenni a varázslényes osztályra, és ezt szerencsére Madam Pomfrey nem is erőltette. Egyetlen alkalommal próbálta rávenni a lányt, hogy tanuljon róla – Elizabeth szerint azért, mert már annyira elege volt a mugli orvosi könyvözönből, amit rázúdított, hogy cserébe a javasasszony a kezébe nyomott egy hatalmas könyvet a mágikus lények sebzéseinek gyógyításáról. Hetekig tartott, mire ki merte nyitni, és másodpercekig, amíg visítva az egyik pad alá nem rugdosta a titkos kutatószobájában. Értett ő az utalásokból, akkor vagy két hónapon át nem mert semmilyen új anyagot vinni a javasasszonynak, mert az általában visszakérdezett, hogy hogy halad a könyvvel.

Regulus még mindig várta a válaszát, de Elizabeth úgy döntött, elég volt ebből a napból ennyi. Ahhoz képest, hogy délután kelt, még mindig fáradt volt, de azért is akart lefeküdni aludni, hogy minél előbb holnap legyen – meg sem próbált ma beszökni a gyengélkedőre, de többéves rutinja volt benne, hogy a második napon mindig sima ügy szokott lenni. Madam Pomfreynek exponenciálisan lankadt a figyelme. Ma még előbb állna Elizabeth elé, és zavarná vissza, minthogy a lány hozzá tudna érni a kilincshez.

Ettől függetlenül kidugta a fejét a klubhelyiségből, és reflexből a képkeret felé fordult. Dumbledore idegesítő besúgója természetesen ott pislogott, és Elizabeth kicsit sem bánta, hogy anno bajszot rajzolt a Mágiatörténet tankönyvében lévő mozgó képalakjára. Levakarhatatlan bajszot, ami örök időkig kergette.

– Mikor rohadsz már le végre onnét? – pirított rá, aztán dühösen visszafordult.