Szépen beidőzítettem minden péntek 18:00-ra egy-egy fejezetet, erre nem működik :') Egy jel, hogy meg se próbáljak szervezett lenni lol  Mindenesetre benthagytam az időzítést a többi részhez, szóval kövi jön péntek este 6-kor, ha a Wattpad is úgy akarja 

Kellemes olvasást! 

Elizabeth egy szobor mögött állt és közben magát ostorozta. Nagyon féltette Remust. Annak ellenére, hogy próbált magabiztosnak tűnni, és általánosságban el is hitte magáról, hogy bármit ki tud magyarázni, nem akarta megkockáztatni, hogy véletlenül pont Remusszal fuccsoljon be. Perselus fenyegetései erre csak rátettek egy lapáttal. Az esküvő Regulusszal, és a belépés egy olyan világba, ahol a roxfortos diákoknál sokkal képzettebb sötét varázslók vannak, akik semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, magával hozta azt is, hogy tényleg semmi sincs biztonságban vele kapcsolatban. Még a gondolatai sem. Remust el kellett engednie. Ezt talán már az első találkozásuk óta tudta, amikor a Roxfort Expresszen először meglátta, és olyan őszintén mosolygott rá, mint még soha senki.

De akkor miért van az, hogy nem tud nyugodni, amíg a saját szemével meg nem bizonyosodik róla, biztosan jól van-e? Mintha bármit is tudna segíteni. Végtelen önzőségében tényleg addig fogja fenntartani a kémkedős mesét Arthurék előtt, amíg az végérvényesen össze nem omlik, és a nyakukba nem szakad? A tűzzel játszott évek óta. És most, hogy új szintet lép, egy olyat, amihez biztosan nem elegek a képességei, Remus végérvényesen is veszélybe került. Ha bárki belenézne a fejébe.... Ha a Sötét Nagyúrnak valamiért pont az ő jelentéktelen gondolatai kellenének...

Hogyan verje ki a fejéből? Hogyan lehetett ekkora idióta és hagyhatta eddig fajulni a dolgot? Mégis mit gondolt, milyen élete lesz a Roxfort után?

És mégis, amikor Remus nyúzott alakja előbukkant a Kövér Dáma mögül, Elizabeth azonnal tudta, hogy sosem fogja tudni igazán elengedni. Lehetetlenség lenne kivernie a fejéből. Nem tudná nem érdekelni. És semmilyen értelmes, logikus gondolat nem tudta eltörölni azt az érzést, hogy Remust csak egyféleképpen tudhatta teljes biztonságban: amikor ott volt vele. És utálta magát ezért.

Remus lassan elé lépett a szobor mögött, és megfogta a kezét. Elizabeth eddig nem vette észre, de most rájött, hogy egész testében remeg. Annyira, hogy Remus nem tudta összekulcsolni az ujjaikat, állandóan belegabalyodott, és amikor feladta, két tenyere közé fogta a kezét, és kissé lehajolt, hogy mélyen a szemébe nézzen. Elizabeth egy darabig kapaszkodott a tekintetébe, és megint elcsodálkozott, mennyire gyönyörű. Még így is, hogy látszott, egyre rosszabbul van, hogy betegesen sápadt a bőre és sötét karikák éktelenkednek a szeme alatt. Hogy most valahogy élesebben kitűnik az összes sebhelye. Elizabeth pontosan tudta, hogy soha nála szebbet nem fog látni.

– Annyira gyűlölöm magam miattad – lehelte.

Remus arca fájdalmasan megrándult, és kissé hátrébb húzódott.

Elizabeth látta, hogy Remus nem érti. Hogy azonnal magát hibáztatja. És fogalma sem volt, hogyan mondja el neki, amit érez, mert biztos volt benne, hogy a magyarázatból olyan dolgok is kiderülhetnek, amiket senki nem tudhat meg. Amikhez Elizabethnek nincs joga, hogy érezze.

Remus arcán nagyon gyorsan suhantak át a különböző érzelmek. Fájdalom, félelem, aggodalom... Elizabeth nem tudta tovább nézni, ezért elfordította a fejét. De Remus kezébe még mindig remegve kapaszkodott. Gyűlölte magát, amiért ennyire gyenge.

– Elza, hogy mondhatsz ilyet? – suttogta Remus.

Elizabeth nem értette, hogyan képes valaki feltenni ezt a kérdést úgy, hogy közben tele van a hangja mély megértéssel. Hogyan tud valaki épp hozzá ennyire lágyan beszélni.

Azt kívánta, bár képes lenne olyat mondani, amitől a fiú maga fordul el tőle. Ez lenne az egyetlen módja, hogy távol tudja tartani.

– Már késő, Remus – rázta a fejét, és még véletlenül sem nézett rá közben. – Már nem tudlak megvédeni magamtól.

Remus nagyon lassan közel lépett hozzá, mintha időt adna a lánynak, hogyha akar, akkor lépjen hátra. Elizabeth nagyon is akart. Próbálta összegyűjteni hozzá az összes lelkierejét. És hányingere volt magától, amiért ennyire sem volt képes. Hagyta, hogy Remus nagyon lassan átkarolja, és amikor magához ölelte, úgy érezte, ő az egyetlen dolog, ami összetartja. Alig kapott levegőt, pedig kétségbeesetten próbált oxigénhez jutni, és hallotta a saját felületes zihálását.

– Elza, nem lesz semmi baj – suttogta Remus a fülébe, annyira közel, hogy érezte a lehelete melegét. – Hidd el, meg tudom magam védeni. Nagyon elfáradtál, most csak minden rosszabbnak tűnik.

Elizabeth közbe akart vágni, hogy igenis vegye komolyan, nem csak fáradt, nem ennyi a baj, most egyesen retteg, és nem a szokásos módon, mint ahogy a legendás lényektől, hanem nagyon is létező, teljesen komoly dolgoktól.

Ám szavak helyett csak a saját kétségbeesett zihálását hallotta, és a dobhártyáját szaggató szívverését. Kezdett egész testében elzsibbadni, már alig érezte a lábait. Halálfélelme volt, de nem a saját halálától félt. Homályosan érezte, hogy Remus leguggol vele a földre, mert már nem tudott megállni a saját lábán, és Remus most túl gyenge volt, hogy a teljes súlyát megtartsa.

– Lélegezz, Elza, lassan. Nézz rám, csináljuk együtt. Figyelj csak, most beszív... kifúj... – Remus ezt egészen addig ismételgette, amíg Elizabeth végre elkezdett lassabban és mélyebben lélegezni. A zsibbadástól fájtak az ujjvégei, még az arcát is furcsán idegennek érezte.

– Mi volt ez? – kérdezte erőtlenül, amikor már meg tudott szólalni.

Remus a megkönnyebbüléstől leroskadt a földre, Elizabethet még mindig nagyon szorosan magához ölelve. A lány nem tudta eldönteni, hogy még mindig ő remeg –e ennyire, vagy már Remus is mellé.

– Ne ijesztgess – suttogta. – Elza, ne ijesztgess. Nem tudom mi történt, nagyon-nagyon kimerültél, kérlek, nagyon kérlek, ne aggódj miattam többet – érezte, hogy a fiú fél kézzel lassan a hajába túr, az állát pedig a feje búbjának támasztja.

– Félek. – Nagyon rekedt volt a hangja. – Most valamiért nagyon félek.

Ennyire nem szokott félni. Ijesztőnek találta a félelmet.

– Itt vagyok veled, most nem lesz semmi baj – suttogta Remus, és Elizabeth tudta, hogy nem hazudna. És tudta, hogy tényleg csak addig nincs baj, amíg Remus itt volt. De azt is tudta, hogy éppen addig van a legnagyobb veszély is egyben. És annyira tehetetlen volt, hogy nem tudta megakadályozni a saját kérdését sem.

– Itt maradsz?

– Ameddig csak lehet – Remus ezt úgy mondta, mintha valami rosszat tett volna, amiért most nagyon szégyellné magát. Mintha egyszer el kéne mennie, de igazából nem akar.

Nem tudták, meddig voltak így, egy nagy szobor mögött, Remus a falnak dőlve Elizabethtel a karjában. De egyszer csak kicsapódott a Kövér Dáma portréja, és mindketten megfeszültek. Elizabeth nem tervezte elengedni Remust, ha bárki bántani akarja, azt csak rajta keresztül teheti meg. Igazából fel sem fogta, hogy valószínűleg, aki a Griffendél klubhelyiségéből jön ki, bárki is legyen, nem éppen Remust akarná bántani. Kezdett újra nagyon félni.

– Hé, csak Sirius az – mondta gyorsan Remus. Aztán a fiúnak szánva folytatta. – Ki tudnád hozni a köpenyt? Itt maradunk.

Elizabeth arra számított, hogy Sirius majd jön a kellemetlen poénjaival, de meglepetésére teljesen komoly maradt.

– Nem fogtok a folyosón aludni a köpennyel sem – jelentette ki. – Mindketten pont úgy néztek ki, mintha pont miattatok találták volna ki a gyengélkedőt.

Sirius lehajolt hozzájuk, aztán miután Elizabeth rábólintott a kimondatlan kérdésre, felkapta őt az ölébe.

– Ideje akkor használni a protekciódat, amikor még értelme is van – szúrta oda a lánynak, aki jelen helyzetben nem igazán tudta megtorolni.

– Remust is hozod? – kérdezte inkább.

– Van lába, mi vagyok én, málhás hippogriff?

– Nekem is van lábam – méltatlankodott a lány.

– Csend – zárta rövidre Sirius.

Amikor megérkeztek a gyengélkedő ajtaja elé, Sirius gondolkodás nélkül megpróbálta berúgni. Mivel a nagy csattanáson kívül nem történt semmi, azonnal újra próbálkozott. Aztán megint, de ezt szerencsére Remus megakadályozta, és próbálta menteni a menthetőt, normálisan bekopogott.

– Sirius, tegyél már le – próbálkozott újra Elizabeth, miután eleve szédült és hányingere volt, de a fiú a ritmustalan mozgásával még tett rá egy lapáttal. Meg az ajtórugdosásos ugrándozásával.

– Maradj már nyugton – szólt rá, és a nyomatékosítás kedvéért még dobott is rajta egyet, hogy szilárdabban tarthassa, és Elizabethnek esélye se legyen menekülni. A lány attól tartott, Madam Pomfrey, ha így meglátja, azt fogja hinni, hogy ideje felkészülni a végső ráolvasásra.

– Sirius, komolyan mondom, tökön könyökölle...

Nos, nem kellett ettől tartania, mert ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és megcsodálhatták Madam Pomfrey rózsaszín, cicás köntösét. A javasasszonynak még egyszer meg kellett dörzsölnie a szemét, mielőtt beinvitálta volna őket. Aztán Elizabethet letetette Siriusszal egy ágyra, és amikor Remus azonnal mellé ült, Madam Cvikkert megszégyenítő mozdulatokkal hessegette el, hogy válasszon a számos rendelkezésre álló üres ágy közül. Aztán Siriushoz fordult, hogy mégis mire vélje ezt a mászkálást hajnalok hajnalán.

– Büntetőmunka – húzta ki magát. – Mármint nekem és Elzának – tette hozzá gyorsan, nem mintha eddig nem lett volna tökéletesen egyértelmű. – Az üvegházakat kellett kigyomlálni, aztán Elza fogta magát és rosszul lett – Sirius itt lezártnak tekintette az ügyet, ám a javasasszony szúrósan Remus felé pillantott. Aki már tervezett volna megszólalni, de itt inkább úgy döntött, egyelőre csendben marad. – Nem tudhatok mindent, ő meg csak úgy feltűnt a semmiből – rántotta meg a vállát, és Madam Pomfrey megtette azt a szívességet, hogy nem kommentálta. Elég szigorú szabályok voltak arról, hogy főleg büntetőmunka után, az egyetlen útvonal, amit megtehetnek a kastélyon belül, a lehető legrövidebb út a klubhelyiségük irányába.

– És maga meg miért nem mondta, hogy ma még bűntetőmunkája is van? Már délután is úgy nézett ki, hogy bent akartam tartani, legalább egy felmentést írtam volna...

– De hát alig vártam ezt a bűntetőmunkát! – vágott közbe a lány méltatlankodva. Talán még folytatta is volna az érvelést, ha Madam Pomfrey nem pillant rá annyira rosszallóan. És nem látja a szeme sarkából, hogy a másik ágy szélén ülő Remus a kezébe temeti az arcát.

– Na, meséljen, hogy nézett ki, amibe belenyúlt – sóhajtott fáradtan a javasasszony, miközben elkezdett a pálcájával hadonászni az arca előtt.

– Hát undorító koszos pofája volt, visított, és úgy nézett ki, mint egy ronda gyökér...

– Te majdnem kigyomláltad Pipogyusz kiköpött mását – röhögött fel Sirius.

Madam Pomfrey valami olyasmit motyogott maga elé, hogy a mandragórától nem éppen ilyen tünetei lesznek, aztán kérte Elizabethet és Siriust, hogy erőltessék meg jobban az agyukat. Míg Elizabeth gondolkodott, és közben néha meg-megrándult az arca az elfojtott röhögéstől Sirius beszólása miatt, a javasasszony egyszer csak Remushoz fordult, aki bizonytalanul felemelte az egyik kezét.

– Mr. Lupin, nem órán van, hogy jelentkeznie kelljen – feddte meg. – Nem lepne meg, ha hasznosabb dolgok jönnének ki magából, aki ott sem volt, mint ebből a kettőből együttvéve – mutatott a két, bűntetőmunkán ténylegesen megjelent egyedre. Sirius éppen a feje tetejére rendezte a markában a haját, és visító arcot vágott, hogy segítsen Elizabethnek emlékezni. A lánynak még mindig fájt a levegővétel és a rekeszizmai, így annyira nem díjazta a bemutatót, mert nagyon kellett tőle röhögnie.

– Szerintem nem nyúlt bele semmibe – hallotta Remus hangját, és gyorsan felé kapta a tekintetét. Megrémült, hogy vajon mit fog elmondani. A fiú mélyen a szemébe nézve folytatta. – Csak fáradt. Tudja, az RBF, a különórák...

Nem kellett folytatnia, mert Madam Pomfrey már újra Elizabethre figyelt, aki a változatosság kedvéért Remust bámulta.

– Ha teljesen kikészíti magát, azzal nem old meg semmit – zsörtölődött a javasasszony. – Nem maga az első diák, aki ennyire stresszel a vizsgaidőszaktól – folytatta megenyhülve, aztán arrébb ment, hogy kikeverjen valami italt. A cicás halóköntösében tovább zsörtölődött. – Mit csodálkozunk, az a rengeteg különóra? Ráadásul az utolsó pillanatban... Aztán még itt is majdnem mindennap megjelenik, és mint kiderült, direkt gyűjti a hajnalig tartó bűntetőmunkákat, beszélek majd én azzal a Bimba professzorral, mégis, hogy gondolta eddig elhúzni...

– Ó, már órák óta vége – vágott közbe gyorsan Sirius. Nem csak Madam Pomfreynek állt meg a kanál a kezében keverés közben, hanem még Elizabeth is elcsodálkozott az új információn.

– Akarjam tudni, mégis mit csináltak órák óta?

– Ne – zárta rövidre a fiú. Elizabethnek eszébe jutott a legutóbbi, nem is olyan régen történt alkalom, amikor a javasasszony hallotta Sirius nevét. Amikor a szemtelen válasza miatt rávillant a tekintete, valamiért a lány azt gondolta, az jár a javasasszony fejében, hogy hát sajnos azt akaratlanul is tudja, Sirius kivel és mit csinál éjnek évadjain. Itt erősen kezdte remélni, nem kap a koktélba még valami magzatelhajtószert is.

Miközben Madam Pomfrey a kezébe nyomta a pohárkát, tovább folytatta a zsörtölődést. Most valami prefektusi kötelezettségekről panaszkodott, ami elveszi az értékes alvásidőt a kiemelkedő teljesítményű diákoktól.

Elizabeth lehúzta a gyógyitalt, és azonnal furcsán kiürült az agya, az ágy túl kényelmessé vált. Megmaradt gondolatai csak úgy visszhangoztak az üres fejében, és valamiért azt képzelte, ha kimondja, az utolsó is eltűnik:

– Esküszöm,hogy nem vagyok terhes – motyogta, majd mély álomba merült.