Innentől a bétázásért hatalmas köszönet és hála LilyLia1-nak :D 

Rész mostantól péntekenként 18:00-kor, mert rájöttem, hogy előre be lehet nyomni :P  (természetesen már ma lekéstem, mert 17:53-kor csak negyed hétre hagyta xd)

Kellemes olvasást! 

Elizabeth rettentően unatkozott. Amennyire félt Perselustól, most annyira kívánta, hogy bár lett volna miért. A fiú ügyet sem vetett rá, a kezébe nyomta a Bájitaltankönyvét, megtiltotta, hogy bármihez is hozzányúljon, három lépés távolságra leültette az üsttől, és az lett egyetlen feladata, hogy szépen felolvassa a fiúnak a receptet, amit egyébként szemmel látható módon ő jobban ismert, mint maga a tankönyv szerzője. Folyamatosan elkalandoztak a gondolatai. Mehetnékje volt. Csinálhatnékja volt. Természetesen sokkal érdekesebb volt Remust figyelni a terem másik végében, mint Perselus összefirkált tankönyvét. Közben folyamatosan járt az agya, hogy mégis milyen harmadik lehetőség nem jut eszébe, amiben nem szerepel sem elsietett házasság, sem hazamenetel. Erről eszébe jutottak a legendás lények. Arról meg a délutáni óra, mert ez a mai nap már csak ilyen tömör gyönyör volt. A tömör gyönyörről meg valami ismeretlen, és talán jobb is nem tudni mi okból, az előtte álló éjszakai fürdőzés a hiányos öltözetű Dorcasszal. Aztán valami kellemetlen sötétség kúszott az elméjébe, de ezt legalább hamar felismerte, biztos Regulus.

- Lapozz. A. Következő. Oldalra – hajolt a képébe Perselus, és mélyen a szemébe nézett, ki tudja mióta, miközben visszafojtott dühhel utasította.

Elizabeth ugrott egyet ültében, és aprót sikkantva a fiúhoz vágta a tankönyvét. Hát, nézzük a dolgok jó oldalát, nem Regulushoz tartozott a sötétség, az csak Piton szeme volt. Utálta a semmittevést, mert, főleg ebben a felfokozott idegállapotában, a gondolatai nem hagytak egy szempillantásnyi nyugtot sem, így Piton szeméről jött is a következő asszociáció. Ez két sávon futott, az egyik egy kígyó, arról Laura, arról meg a mugli kínzási módok, a másik...

- Okklumenciát kell tanulnom – jelentette ki. Perselus eddigre felegyenesedett, hogy egy erőteljes mozdulattal a mellkasához csapja a tankönyvet, aztán elforduljon tőle.

- Egyetlen feladatot kaptál. Egyetlenegyet, és még ennyire sem vagy képes. Okklumenciát kell tanulnod, de hogy kitől, az már nem az én dolgom.

- De ez egy haszontalan feladat! – pattant fel. – Minek olvassam a hülye receptet, ha amikor azt mondom, hogy „keverd balra lassan kilencszer" te kijelented, hogy csakazértis tizenkétszer fogod! Pedig ezt te magad írtad oda, miután a felismerhetetlenségig átsatíroztad az eredetit.

- Attól még, hogy te elhiszel mindent, amit olvasol, nekem nem kell ennyire naivnak lennem – közölte Perselus olyan hangon, mintha soha nem tanult volna meg sem megfelelően artikulálni, sem bármiféle érzelmet kifejezni a hangszínével.

Elizabeth legszívesebben képen vágta volna, addig is csinál valami hasznosat. De mivel Lumpsluck ide-oda sétált közöttük, ezt nem tehette meg, hanem leguggolt az üst mellé, mintha lenne fogalma arról, mit kotyvaszt a párja. A magánórák fényében igazán kellemetlen helyzetbe hozta volna magát a rendbontással. Ettől a gondolattól egy olyan dühös pillantást lövellt Lily felé, aki épp Alice mellett állva kavargatta a saját lötyijét, hogy a lány majdnem felborította az üstöt. Bocsánatkérően elmosolyodott, hisz igazán nem akart senkit megijeszteni.

- Perselus, taníííííííts – kérte elnyújtott hangon. A fiú egy pillantásra sem méltatta, miközben valami szárított bizbaszt szórt az üstjükbe.

Elizabethnek be kellett látnia, hogy olyan jól még sosem sikerült egy bájitala sem, mindegy, kivel volt párban, mint amikor nem ért hozzá semmihez. Arra jutott, hogy a következő órán megtanul kötni, hogy elfoglalja magát. Vagy horgolni, ahhoz elég lesz a pálcája, hiszen egy tűvel szokás. Megtanulja Annabell egyik öregasszonyos hobbiját.

Aztán történt valami, ami kirángatta a gondolatai közül. Végre.

- Idd meg ezt – tartotta oda neki Perselus egy kémcsőben az oldatot.

- Ennyire azért nem vagyok naiv – háborodott fel. – Jobban meg kell tervezned a gyilkosságomat.

- Figyeltél egyáltalán, hogy mi az óra témája?

Hülye kérdés volt. Nyilván nem. Most gyorsan felnézett a táblára. Méregillúziók – a mérgek hatásának biztonságos megtapasztalása. Mindenkinek választania kellett a könyv mérgek részlegéből egy bájitalt, és átkonvertálni a receptet olyan módon, hogy a bájitaltól ne szenvedjenek maradandó károsodást, és maximum pár percig tartson a hatása. Hát ez most sok mindent megmagyarázott. Voltaképpen azt is, hogy miért nem állt párba rögtön Lilyvel, hiszen ez volt az egyetlen óra, ahol többé-kevésbé feltűnés nélkül megtehette, ők voltak Lumpsluck csoda-bájitalkeverő párosa. Ilyen alapon Elizabeth méltó partnere valószínűleg Peter lett volna. A tekintetével keresni kezdte, mert hirtelen kíváncsi lett, meggyilkolta-e már Siriust, de azonnal zavarba jött, amint felpillantott.

Mostanra a terem kiürült, egyedül ők és Lilyék voltak a teremben. Lumpsluck felettük állt, Perselus pedig karba tett kézzel morgott.

- Ne aggódjon, Miss Avery, nagyon szépen elvégezték az órai munkát. Nagy valószínűséggel csak a maguk bájitalai lettek használhatóak, ezért vihetnek belőle egy-egy kis fiolányival jutalmul – bíztatta. Közben átolvasta Perselus jegyzetét, amire, mint kiderült, mindent gondosan feljegyzett.

Elizabeth gyorsan lehúzta a méreg-illúziót, és remélte, kellemetlen élményben lesz része, mert akkor az ajándék fioláját Arthur töklevébe folyatja.

Aztán ezt az ötletet azonnal elvetette. Nincs az a töklé, ami ezt az égető, keserű, ólmos szagú undormányt elnyomná. Hirtelen minden elmosódott a szeme előtt, minden apró hang átmenet nélkül tompult el, majd vált annyira irritálóvá, hogy legszívesebben kiszúrta volna a dobhártyáját. Egyszerre volt hideg és túl meleg, mindent furcsa, kékes pulzálás járt át és zsibbadt az összes tagja. Erőteljesen koncentrált Lumpsluck professzor hangjára és furcsán hullámzó alakjára, aki egy őrült tudós érdeklődésével figyelte a kellemetlen kísérlet eredményét.

- Érdekes ötlet, igen érdekes – hümmögte, a hangja egyik pillanatban elviselhetetlenül mély, a következőben irritálóan magas lett. – Nagyon precíz munkát igényelt, a farkasölőfű igen mérgező növény. Torokzsibbadás, hányinger, szabálytalan szívverés, légzési nehézségek? Bénulás? Érez valamit?

Elizabeth válaszolni akart, ám rájött, hogy sem nyelni, sem beszélni, sem a nyelvét mozgatni nem tudja. Még a szája is lezsibbadt. Mutogatott a torkára, mire szépen mindenki várt pár percig, ám miután minden hatás elmúlt, a beszédkészsége még akadozott.

- Mé' minnig zsimmad a nyevem – panaszolta ingerülten, amikor végre visszatért a nyelési reflexe, és sikeresen megakadályozta, hogy kifolyjon a rengeteg felgyülemlett nyála. – Köhög Pihon e' dihekt vót – lendítette meg a kezét, mire a fiú gyorsan kitért előle, aztán elégedetten, karba tett kézzel állt. Lumpsluck professzor tapsikolt, és eltette a receptjeiket. Természetesen Alice csak röhögőgörcsöt kapott a saját bájitalától. Miután további hosszú és keserves másfél perccel később visszatért a beszédkészsége, a professzor felírta a tapasztalatait valami jegyzetbe, aztán a lány halkan szitkozódva az ajtó felé masírozott. Az ajándék fiolából sem kért, tekintve, hogy használhatatlan, mert tényleg nincs az a hülye, aki ezt meginná.

Az ajtó előtt Lilybe ütközött, aki volt olyan kedves, és megvárta, csak hogy Elizabeth szidalomáradatát hallgassa. Amikor a lány kénytelen volt levegőt venni, Lily gyorsan közbeszólt:

- Perselus csak jót akart, biztos nem szándékosan akart elhallgattatni, ezt csak te képzeled be. Már mindenkiben csak az ellenséget látod, Elza, nem mondom, hogy a helyzetedben ez ne lenne logikus, de most gondolj bele, én mondhatni többet beszélek, mint te, és... - Elizabeth olyan dühösen nézett rá, hogy egy pillanatra elhallgatott, és visszakozni kezdett. – Jól van, jól van, értettem, hülye Perselus, utáljuk Perselust, pukkadjon meg, pukkadjon meg James is, pukkadjanak meg együtt, pukkasszák is ki egymást, engem aztán nem érdekel...

- De engem viszont kezd érdekelni – vonta fel a szemöldökét, mikor Lily hirtelen elhallgatott.

- Mondanám, hogy majd megtudod, ha a bokros teendőid között időt szakítasz rám és Dorcasra, ám az eheti téma már le van foglalva, és kötelező a jelenléted – közölte a lány kaján vigyorral. Elizabeth gyorsan pislogott kettőt, hogy jól látja-e. Jól látta.

- A bokros teendőimet részben neked köszönhetem – fújtatott.

A délutáni LLG-t Dorcasszal nem tudta eldönteni, mi miatt várta kevésbé, a legendás lények és Dorcas jelenléte vetekedtek egymással a kellemetlenségmérőn. Ám a kettő valahogy elterelte egymásról figyelmét, így őszintén szólva semmire sem emlékezett, mégis mi történhetett. Aztán jó sokáig ült a klubhelyiségben, míg Regulus írta a rengeteg év végi házidolgozatát, de csalódnia kellett, ha azt hitte, Elizabeth majd segít. A lány el volt foglalva a saját, igen élénk belső világával, miközben a lehetetlenebbnél lehetetlenebb terveit forralta, hogyan tudná megoldani, hogy ne kelljen összeházasodnia a vele szemben nyűglődő egyeddel. Egyszer, amikor a fiú áttörte a figyelme falait, olyan dühös pillantást lövellt felé, hogy Amycus azonnal felpattant, és Regulus mellé állt.

- Szarok bele a kviddicsetekbe – hessegette el a lány ingerülten, miközben Regulus próbált nem felröhögni. Jól tette, hogy igyekezett, mert Elizabeth még véletlenül agyon találta volna csapni a keze ügyében lévő gyógynövénytan könyvével. Talán csak az mentette meg, hogy a lány ránézett a címére, és szitkozódva felkapkodta a cuccait. – Teljesen elfelejtettem – csapta a saját homlokára a könyvet, miután véleménye szerint útra készen állt, ám a talárjának csak az egyik ujjába bújt bele, így az félig lelógott róla, a táskáját pedig nem csatolta be, és az összes benne lévő dolog elkezdett kipotyogni. Főleg szemét az aljáról. Valahogy máris újratermelődött.

A könyvet feleslegesen vitte a különórára Bimba professzorhoz, hiszen valamiféle elő-büntetésképp ki sem kellett nyitni. Elizabeth a lemenő nap fényében nyakig sárosan sétált vissza a kastélyba, miközben az összes létező gyógynövényt átkozta magában, de legfőképp azokat, amik még nincsenek feldarabolva, porítva, folyósítva, meg fene tudja még, micsinálódva, és neki kellene energiát fektetnie az életben maradásukra, ahelyett, hogy azzal lenne elfoglalva, hogy letuszkolja valami páciens torkán.

A járőrözésig fennmaradt kevéske idejében le akart zuhanyozni, ám eddig nem jutott el, mert amint belépett a klubhelyiségbe, rájött, hogy mindjárt éhen veszik. Aztán arra, hogy Regulus megint mentett neki kaját. Igazán gyászos hangulatban fogyasztotta el, a fiú hiába próbált vele kommunikálni, nem járt sikerrel, így kis idő után feladta, és a cikeszével játszott. Egyszer majdnem leütötte Elizabethet, amikor az orra elé repült a kis labda, de a lánynak a szeme sem rebbent. Már egy jó ideje mélyen a gondolataiba merülve ült, karba tett kézzel, amikor Narcissa megjelent az asztaluknál.

- Nem meglepő, hogy lassan halad az összemelegedésetek, ha így mutatkozol a leendő férjed előtt – mérte végig a lányt, hosszasan elidőzve a félregombolt ingén, a sár-, kosz-, és undorító zöldes növényváladékfoltokon, amik virítottak a fehér anyagon, aztán a sárfoltos, gyűrött, szakadt talárján – a szakadások már korábban is rajta voltak, direkt ebben tette tiszteletét LLG-n. Aztán feltűnően megakadt a tekintete a haján, ami Elizabeth véleménye szerint olyan szögegyenes volt, hogy bármit csinált – vagy nem csinált, mert reggel nem találta a fésűjét - vele, nem lehetett annyira vészes. Narcissa mégis egy mély lélegzetet vett – És itt az ideje kialakítani neked egy hajápolási rutint, az enyém tíz lépéses, milyen dolog, hogy Regulus haja ápoltabban néz ki, mint a tied. – Erre az említett büszkén kihúzta magát. – Ez nem dicséret volt, csak nézz rá Luciusra, nyomába sem érsz – pillantott rá lefitymálóan.

Az idilli jelenetbe Perselus rondított bele, aki megragadta a lány karját, és felrántotta.

- Prefektus vagy, Avery, mindenki rád vár.

Hát igen, ez sajnos pontosan így volt. McGalagony professzor amint meglátta a lányt, szigorú tekintettel leszippantotta róla a sok koszt.

- Hol hagyta a kitűzőjét?

- Nem tudom – rántotta meg a vállát zavartan, amikor rájött, hogy tőle várnak választ. – Anélkül is prefektus vagyok, nem?

McGalagony professzor magyarázott valamit a szabályokról, a rendezettségről, meg arról, hogy vegyen példát Remusról, Perselusról, Lilyről, továbbá a fél Roxfortról, meg hogy milyen mágikus módon kötődik a kitűzője a pontrendszer módosításához, és miért kell hordania járőrözés alatt. Elizabeth agyáig ebből pontosan annyi jutott el, hogy Remus. De ez úgy szépen benne is maradt, szerencséjére nagyon másnak nem is maradt hely mellette.

Amikor a professzor végre útjára eresztett mindenkit, a fiú azonnal megfogta a kezét a sötét folyosón, és nagyon sokáig csak csendben sétáltak. Elizabeth úgy érezte, eddig egy zsibongó bödönbe volt dugva a feje, és valaki folyamatosan ordibált mindkét fülébe, de egyszerre több dolgot is, ám most ezt az egészet Remus valahogy kitörölte. Elég sok kivetnivaló lett volna abban, hogyan végzik a feladatukat, tekintve, hogy semmi fényt nem gyújtottak az úgynevezett járőrözéshez. Egyikük sem akart beszélni arról, amiről mindketten tudták, hogy kellene.

Aztán Elizabeth minden előjel nélkül a vaksötétben elrántotta Remust a fal mellé, akinek nem kellett megkérdeznie, hogy ezt mégis miért kellett. Nem sokkal ezután a folyosó távolabbi végéről egy pálca fénye rondított bele a kellemes sötétségükbe. Szerencséjükre a kastély területén elég sok díszítőelem volt elszórva, így Remus behúzta a lányt a legközelebbi mögé, és a szobor talapzatának árnyékában meghúzódtak a földön.

Visszafojtott lélegzettel vártak, ám a távoli szórt fény lassan közeledett. Néha mintha még távolodott is volna. Aztán újra közeledett. Elizabeth érezte Remust szorosan maga mellett, kapaszkodott a talárjába, a fiú átkarolta a hátát, és azt is érezte, amikor egyszer csak megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Olyan közel volt, hogy érezte a homlokán a melegét.

- Prefektusok vagyunk – szólalt meg halkan.

- Hagyjuk elmenni – suttogta a lány. Annyira hozzászokott már a tilosban járáshoz, hogy eszébe sem jutott nem elrejtőzni. És rájött, hogy talán a megoldás is ez lenne. – Remus, meg kell szöknünk! – Úgy megörült, hogy eszébe jutott bármi, ami se nem házasság, se nem legendás lények, hogy mielőtt átgondolta volna, már kimondta.

- Ssss... – csitította a fiú, és visszahúzta szorosan maga mellé, mert Elizabeth már kezdett felegyenesedni ültében. – Várjunk, most már várjuk meg, nem-e valami professzor, aztán felőlem eléugorha...

- Nem érted, Remus, ez a harmadik lehetőség! – Már kezdte volna prezentálni a csodálatos ötletét, amiben most azonnal szedik a sátorfájukat és elszöknek a fene tudja hová, de rájött néhány apró hibára a kezdetleges tervében. Például, hogy be kell fejezniük a tanulmányaikat. Még ha neki ez nem is volt kifejezetten fontos a fejlemények tekintetében, Remust csak nem rángathatta magával. Aztán még ott volt az, hogy még egyikük sem töltötte be a tizenhetet. Mugli mód élni biztos jó, de nem akkor, ha egy csapat halálfaló üldöz. Hoppá, el is érkezett a következő problémához. Szép három másodperc volt, amíg azt gondolta, hogy megszökhet Remusszal, mindent hátrahagyva. Itt úszott be az elméjébe Regulus... Lemondóan sóhajtott, és ekkor vette észre, hogy Remus feszülten várja a folytatást. Hát egyszer élünk. És nagyon úgy tűnt, hogy már amúgy sem túl sokáig. – Mi lenne, ha elszöknénk? Nem most, majd Roxfort után, valami messzi helyre, és...

- Túl veszélyes – vágott közbe a fiú rémülten. Elizabeth meg tudta érteni, de eldöntötte, hogy nem fogja hagyni magát.

- Tudom, de menni fog, már megszoktam, és neked semmit nem kell csinálni, sőt, majd egy nagyon messzi mugli kórházban fogok dolgozni, meg megtanulok mindent Madam Pomfreytől, hogy úgy tudjak figyelni rád, mint ő, és biztos vagyok benne, hogy Regulus mellettem áll majd és falaz nekünk, tudod, neki már megy az okklumencia, addigra még jobb lesz, és...

- Elza, addigra késő lesz – szólt közbe Remus. Nagyon halkan és úgy, mint ha minden szót fájt volna kimondania. – Ígérd meg, hogy már nem mész többet haza, és Siriuséknál leszel.

- Te is tudod, mi kell ahhoz – fújtatott a lány dühösen, karba tett kézzel, ám a fejét a nagy indulatai közepette beverte a szobortalapzatról lelógó cipő sarkába. A fényforrás lassan mintha közelebb került volna. Elizabeth megrémült, hogy a feje túl hangosan kongott, Remus pedig kinyújtotta a kezét, és a lány gondolkodás nélkül az ölébe kuporodott. – És ha már rajtam lesz... – nem mondta ki a szót, hogy Sötét Jegy, de tudta, hogy Remus érti – és még Regulusszal is összeházasodtam, akkor... – rájött, hogy valójában nem is tudja, mit akar kérdezni.

- Semmi sem fog megváltozni – suttogta a fiú.

Elizabethnek igazából ennyi elég is volt. Mindketten tudták, hogy minden megváltozik, de azt is, hogy köztük semmi. Hagyta, hogy Remus szorosan tartsa, amire véleménye szerint azért volt csak szükség a részéről, nehogy megint hirtelen mozdulatokat tegyen, és tovább kongassa a páncélzatokat.

- Tényleg veszélyes ötleteim vannak, igazából nem is rángattalak volna bele – suttogta egy idő után, félig nevetve. Ekkora hülyeséget, méghogy Remus valaha is biztonságban lehetne a közelében. Most is azzal tenné a legnagyobb szívességet neki, ha gyorsan ál-összeveszne vele, és soha többet nem nézne rá.

- Elsősorban nem magamat féltem – jelentette ki Remus komolyan. Elizabeth inkább nem kezdte el magyarázni, hogy részéről mennyivel biztonságosabb és jobb lenne ez a verzió, és Remusnak mennyire tönkretenné az egész életét, főleg, ha már igazi halálfaló hírében kapcsolatba hoznák vele. Félt, hogy meggyőzné, és nem akarta magával rángatni, ezért inkább hallgatott.

Remusszal nagyon könnyű volt még csendben lenni is.

Lassan közelebb ért a fénycsóva, és mintha halk veszekedést hallottak volna. Elizabeth elkezdett nagyon aggódni, hogy észreveszik őket. Aztán meghallotta kiszűrődni a „rektum" kifejezést, és önkéntelenül is felnevetett, hogy aztán Remus mellkasához szorítsa a homlokát, és erősen megmarkolja a karját, hogy ne adjon ki több hangot.

De ekkor már késő volt. Gyors léptek hallatszódtak, majd erős fénycsóva vakította el őket.

- Mi a szar? – szakadt ki Dorcasból, ám azonnal megbánta. Na nem azért, mert Elizabeth azonnal felpattant, semmit sem látva a lányból a vakító fény miatt, és dühödten próbálta kikapni a kezéből a pálcát, hanem mert Adam lexikonba illő definícióba kezdett bele. Dorcas gyorsan leállította, és elzavarta egy másik emeletre, amíg elintézi a talált prédát. Hacsak a préda nem intézi el őt előbb, ugyanis mielőtt visszafordult volna, Elizabeth kikapta a kezéből a pálcát.

Próbálta eloltani a fényt, de valahogy nem sikerült. Végül dühösen visszadobta a lánynak, mielőtt még fel is robban valami.

- Ez a mi emeletünk – sziszegte ingerülten. – És egyébként is, mióta járőrözöl pénteken?

- Amióta Lily nyomására cseréltem a hatodévesekkel, hogy veletek lehessek, látom nagyra értékeled – vetette oda sértődötten, aztán folytatta a másik témával. – Emelet? Már nem elég a protekció a gyengélkedőn meg a könyvtárban, már egy teljes emeletetek van? – kérdezte izgatottan, és valahogy őszinte büszkeség és meglepettség érződött a hangjában. – Lehetne versenyezni, hogy ki csinálta több helyen, én és Sirius vagy...

- Hogy mi? – ocsúdott fel Elizabeth. Dorcas gyorsan csendben maradt, és önkéntelenül még lépett is egyet hátra. – Mindketten megzakkantatok? Madam Cvikker állandóan kitiltással fenyeget, mégis hogyan lennék már protekciós?

- Ó, akkor a versenyben benne vagy? Bár nehéz lenne überelni a Szellemszállást és Dumbledore székét a nagyteremben. Ezek egyenként ötöt érnek.

Elizabeth már vette a levegőt egy nagy kiakadáshoz, de Remus megelőzte. Időközben meglehetősen vörös fejjel feltápászkodott, és most teljesen elszörnyedt.

- Hogy hol?!

- Ugye? – kacsintott rá Dorcas. Remus szóhoz sem jutott, de szerencséjére eddigre Elizabeth igen.

- Dorcas, a legkevésbé sem érdekel, hol és mit csináltál Siriusszal, de kifejezetten boldoggá tennél, ha kioltanád ezt a fényt, mert kiég a retinám – nézett körbe a fényárban úszó folyosón, aztán eszébe jutott valami. – Mindegy, hagyd, égjen csak ki, legalább később nem kell ezzel fáradnia...

- Húúú, micsoda híreim lesznek Lilynek – örvendezett a lány.

- El kell keserítselek, szerintem ennyire még őt sem érdekli – forgatta a szemét.

- Ó, nem Siriusról, elég sokan ismerik a képességeit...

- ... a tieidet is...

-...de ideje, hogy napvilágra kerüljön az új pletyka – mutatott széles karmozdulattal az ingerült Elizabethre, és a mellette gondterhelt arckifejezéssel álldogáló Remusra. Amint ezt kimondta, egy pillanatra őszinte rémülettel egymásra néztek, mire Dorcas összecsapta a tenyerét, és ugrándozni kezdett. – Úristen – itt indokolatlanul megmarkolta az apró aranykeresztet a nyakában –, minden úgy van, ahogy gondoltam, mekkora botrány lesz ebből, egy Tekergő és egy Avery...

- Ezt fogom feldugni a seggedbe, ha bárkinek egy szót is szólsz bármi ilyesmiről – vágott közbe a lány az idegességtől remegő hanggal, szikrázó szemekkel, és Dorcas annak ellenére is elhallgatott, hogy a szándékával ellentétben nem a pálcáját húzta elő, hanem a mugli lázmérőt, amivel többé-kevésbé követi Remus testhőmérsékletét.

- De ez jófajta botrány lesz, ráférne a sok begyöpösödött griffendélesre meg mardekárosra is, főleg így az életveszélyes kviddics... – kezdte újra Dorcas hadarva, ám megint nem jutott sokáig.

- Dorcas, fogalmad sincs, mibe szólsz bele – sziszegte a lány. – Most azonnal állj le, ez nem játék, senkinek nem mondasz semmit, mert nincs is semmi, amit mondani lehetne, de nem tudhatják meg pont most, hogy... – nem tudta folytatni, mert az idegességtől annyira remegett, hogy elcsuklott a hangja.

A göndör hajú lány itt egy pillanatig megrökönyödve nézett, aztán úgy tűnt, annyiban hagyja a témát, és megrántotta a vállát.

- Nem kell mindent ennyire komolyan venni – forgatta a szemét. – Rosszat tesz az a rengeteg tanulás, amit ezek ketten rád erőltettek.

Elizabeth valamennyire megkönnyebbülten leeresztette a lázmérőt, aztán a tanácstalanul, ám teljes feszültségben álldogáló Remus kezébe nyomta, miközben valami olyasmit motyogott, hogy „ezt meg te dugd fel magadnak".

- Tíz pont a Hollóháttól! – szúrta oda még Dorcasnak, aki már kezdett volna méltatlankodni, de ekkor az igencsak dühös McGalagony professzor beszüntette az úgynevezett „traccspartit". Elizabeth ekkor már rég nem figyelt, mivel azzal volt elfoglalva, hogy a nagy nehezen előkotort papírfecnire firkantsa fel Remus íróeszközeivel az új értéket, miközben azon gondolkodott, mindennek a tetejébe említse-e meg neki, hogy szerinte hamarosan megint beteg lesz. Egy ideje gyanúsan emelkedő tendencia volt megfigyelhető.

Dorcas és Lily pedig, ha azt gondolták, hogy bármit is kiszednek belőle a fürdőzés alatt, nagyon tévedtek. A korábbi aggodalmai között most még Remus állapota is kiemelt helyet kapott. A két lány a végére már teljesen feladta, mivel Elizabeth mindent vagy hárított, vagy támadólag reagált. Még arra is azt találta morogni, hogy „nem mondhattok senkinek egy szót sem", amikor Lily próbálta oldani a feszültséget, és megkérdezte, hogy szeretne-e rózsaszín buborékokat a vízbe.

Elizabeth Lilyt és Dorcast figyelte, ahogy Dorcas éppen a víz tetején lebegve, csukott szemmel arról ábrándozott, hogy milyen jó lenne összeházasodnia Siriusszal, csak mert irigykedik Elizabethre, hogy neki férje és szeretője is lesz, Lily pedig rémülten felé pislogott, hogy fog-e bármit reagálni erre. De szóra sem méltatta őket. Egyre inkább kezdtek megszilárdulni a fejében az elhatározások. Több is egyszerre. Össze kellett házasodnia Regulusszal. Okklumenciát kellett tanulnia és bármi áron a mesterévé válnia.

- Micsoda tripla randikra mehetnénk, ha végre mindketten belátnátok a saját érzéseite...

- Oké, ennyi elég is volt mára, ideje mennünk – vágott közbe vöröslő arccal, meglepő módon nem Elizabeth, hanem Lily.

Elizabeth olyan hálás volt neki, hogy már csak a klubhelyiségben jutott eszébe elgondolkodni azon, mennyire furcsa volt ez a reakció. Aztán meglátta Perselust a kihalt helyiség sarkában, és gondolkodás nélkül odarohant, hogy szó szerint térden csúszva könyörögni kezdjen.

- Bármit megteszek, Perselus, esküszöm, figyelni fogok, csak kérlek, taníts!

Perselus megvetően lepillantott rá, majd eltette a könyvet, amit épp olvasott, és felállt.

- Bármit megteszel? Egy hetet kapsz, hogy balesetnek álcázva súlyosan megsebesítsd Pottert. Múlthéten majdnem sikerült.

Elizabeth először kínosan elvigyorodott, mert nem tudta mit reagáljon, és azt hitte, Perselus ilyen groteszk módon viccel, de aztán a fiú komótosan felsétált a hálótermébe vezető lépcsőn, és a tetejéről még visszapillantott rá.

- Egy heted van, Avery. Soha többé nem ajánlom fel újra, hogy tanítalak. És okklumencia nélkül semmi esélyed. – Már éppen közbeszúrta volna, hogy Perselusnak is lennének belőle problémái, ha az ő gondolatai napvilágra kerülnek, de akkor a fiú folytatta, mert természetesen ezzel is számolt. – Máskülönben kénytelen leszek bebiztosítani magam azzal, hogy felfedlek.

Elizabeth ezt a csodálatos napot már csak úgy tudta megkoronázni így éjfél tájékán, hogy leült a kandalló elé, beledugta a képét a tűzbe, és Siporral felkeltette a Grimmauld téri ház lakóit, ugyanis rettentően fontos követelése volt, ami egy percet sem várhatott tovább.

Mindezek után lefekvés előtt még nagy zajt csapva előkotorta a prefektusi jelvényét, amelyet gondosan feltűzött.

- Tíz pont a Hollóháttól – motyogta az éjszakába.