Fuh olyan izgatott vagyok, nagyon előrehaladt már a sztori, az elmúlt másfél hónapban a valós határidős feladataim helyett mást sem csináltam, minthogy ezt folytattam xd 

Itt a bizonyíték /továbbá béta kerestetik ezen fejezetekhez, agyidegzsábát kapok lassan, hogy minden újraolvasással találok új helyesírási hibákat meg ékezethiányokat/:  nem engedte betenni vagy csak sügér vagyok, de már 45 fejezet kész :D

És a fejezet: 

Elizabeth furcsamód feldobódva sétált vissza a kastély irányába. A többiek szerencsére már rég szétszéledtek, mert ő ott maradt beszélni Bimba professzorral, hátha sikerül meggyőznie, hogy mindössze neki és Laurának volt szüksége büntetőmunkára. Elég jól alakult a beszélgetés: Remust kimentette, James és Peter sem csinált semmit, ám Siriust még a professzor is határozottan látta átkozódni. És Elizabeth kicsit sem bánta, hogy ő is marad. Ráadásul az egy hónapos bűntetőmunka nem is olyan vészes, mint elsőre hangzott – szám szerint négy alkalom, négy szombat este.

Egyszer csak Regulus szegődött mellé egy seprűvel a kezében, a megtermett Carrow ikrek pár méterről követték.

- Ennyire jó volt a Gyógynövénytan, vagy valami rád cseppent, aminek nem kellett volna?

- Büntetőmunkára ítéltek – felelte Elizabeth vidáman, míg ő az ikrek irányába pislogott kérdőn, addig Regulus rá. – Siriust is – magyarázta tovább. – Megátkoztuk Laurát, aki egyébként beléd van esve – tájékoztatta.

- És ez ekkora bűn? Meg sem merem kérdezni, mi köze ehhez Siriusnak...

- Ezek meg mit csinálnak itt? – kérdezte Elizabeth halkan, ahelyett, hogy válaszolt volna. Nagyon irritálta, hogy ma még az óráról a kastélyig sem tudott eljutni díszkíséret nélkül.

- A testőrségem – húzta ki magát a fiú. – Tudod, a Griffendél-Mardekár meccs. Nem eshet bajom.

Elizabethnek most esett le a Mardekár-Hugrabug meccs jelentősége. Ha veszítettek volna, most nem kellene a Griffendéllel játszani, és Elizabethnek nyugodt hetei következnének, legalábbis ő ezt úgy hitte. Most így el kellett viselnie Regulus ultra-paranoiás kiadását, és a még WC-re is nevetséges számú testőrséggel járó kviddicsjátékosokat. Tavaly is annyian kísértek egy-egy lányt, hogy Elizabeth alig fért be a mosdóba.

A kastélyba beérve a szóban forgó testőrség a folyosók két oldalán, pár méterrel előrébb haladt, és minden szobor mögé, minden apró résbe előhúzott pálcával pillantottak be, mintha csak arra számítanának, hogy előugrik valaki, és megátkozza a Mardekár drágalátos fogóját. A lány a szemét forgatta, amit Regulus észrevett, és láthatólag feltett szándékában állt tetézni a dolgot, mert kivett a zsebéből egy apró cikeszt.

- A kapitány szerint a kémek látták Pottert egy cikesszel mászkálni, ezért most nekem is loptunk egyet – magyarázta. – Így egész nap gyakorolhatok.

- Hát ez felettébb csodálatos – morogta a lány. – Megnézhetem? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérélve, és Regulus meglepetésében a kezébe adta. Elizabeth gyorsan elengedte Regulus kartávolságán kívül, mire a fiú hanyatt-homlok rohant utána a kastély folyosóin.

- Ezért holnap kijössz velem a pályára! – kiáltotta oda neki a fiú, mielőtt eltűnt volna egy fordulóban az utána rémülten döcögő Carrowék kiséretében, fél kezében a seprűjét lengetve.

- Hát hogyne – motyogta a lány, mikor Regulusnak már nyoma sem volt.

Csak, hogy még szebb legyen a napja, a különórára menet még Lily ijesztő Jóslástan tanárával, Mistsight professzorral is összefutott a folyosón, aki ahelyett, hogy csak egyszerűen elsétált volna mellette, ahogy a lány azt elvárta volna, sejtelmesen visszafordult, és elkapta a vállát. Elizabeth ijedtében ugrott egyet, és a tanárra nézett, aki kellemetlenül belehajolt a személyes terébe. Nem volt ideje megszólalni.

- Válaszút előtt állsz – kezdte a professzor rekedt hangon, mellé csilingeltek a nyakába aggatott kristályok. – Válaszút közeleg, és ha rosszul döntesz, legvégül gyilkosod kételyei maradnak egyetlen reménységed.

Amilyen gyorsan elkezdődött, olyan gyorsan véget ért, a professzor elkapta a kezét, és elsietett az ellenkező irányba.

- Azt eddig is tudtam, hogy az életem egy tündérmese – morogta a lány az orra alá, és nem érdekelte, hogy hallja-e a professzor. Az egész Jóslástant egy nagy átverésnek tartotta, mióta Lily felvette, és a tanárnő neki is állandóan mindenféle rémségeket meg árulásokat jósolgat. Nem értette, a lány miért nem adta még le.

Meg sem próbált értelmet keresni a mondatban, de tudta, hogy ez bezzeg – a tananyaggal ellentétben – örökre beleégett az agyába.

~~~

Másnap Elizabeth Remusszal ült a könyvtárban, az asztal két oldalán, a szokásos, varázslattal kényelmes kanapékká alakított padokon. A lány hirtelen nagyon hálás lett, amiért inkompetens volt az azévi SVK tanár. Ő volt az egyetlen, aki kijelentette, hogy nem hajlandó semmi különórát tartani, és amúgy sem volt benne a munkaköri leírásában egy... Elizabeth sem.

- Komolyan felmondott? - kérdezte Remust, aki részben hallotta igen hangos szóváltását McGalagony professzorral.

- Azt mondta, ez már több a soknál, és jövőre találjanak másik bolondot helyette.

- A hetedévesek óráin elvileg végig az íróasztal alá bújva kuporog, mióta Lucius és Arthur egyszer poénból párbajozni kezdtek – csóválta a fejét a lány. – Azóta szinte senki nem jár be az évfolyamon.

- Na, ezt James és Sirius meg ne hallja – nevetett fel Remus, aztán hirtelen témát váltott, és elkomorodott. – Vigyázz majd vele a bűntetőmunkán, nyugodtabb lennék, ha nem vontál volna ki alóla. A katasztrofális Gyógynövénytan óta nem tudok rajta kiigazodni.

Elizabethnek felcsillant a szeme, és azonnal izgatott lett a bűntetőmunka említésétől.

- Ó, ne aggódj, már jóban vagyunk! – jelentette ki teljes bizonyossággal.

- Hát ettől nem lettem nyugodtabb – fogta a fejét a fiú. – Mikor sikerült beszélnetek?

- Arra nem volt szükség. Egyszerűen csak tudom, hogy jóban vagyunk – vonta meg a vállát. – Újra megy az egy hullámhosszon gondolkodás – vigyorgott, mire Remus a kezébe temette az arcát. Hát igen, volt miért. Elizabeth és Sirius "jóban vagyunk és egy hullámhosszon gondolkodunk" állapota talán még hangosabb és veszélyesebb volt, mint az "utáljuk egymást és átkozódva ordítozunk a folyosón". Így belegondolva, a két állapot külső szemlélők részéről talán megkülönböztethetetlen volt. Mindkettő szerves része volt az átkozódás és az ordítozás.

- Legalább te ne csinálj semmi hülyeséget – kérte a fiú.

Elizabeth már pont kezdte volna előadni, hogy ő a visszafogottság és meggondoltság szobra is lehetne, de értelmetlen lett volna belekezdeni, mert ekkor bevágódott Regulus, aki mintha egész eddig lóhalálában futkorászott volna.

- Legalább te? – nézett megütközve a lányra. – Kihez képest vagy LEGALÁBB TE? Csak az elmúlt heti teljesítményeddel neked lenne ítélve az idei hülyeség kupa, ha létezne. Legalább nyernél is valamit a háznak.

Elizabeth megrökönyödve nézett a fiúra, aki a könyvespolcban megkapaszkodva fékezett le, ami most ide-oda billegett. Aztán összenézett Remusszal, és teljesen egyértelmű volt, hogy mindkettőjüknek a nyelvük hegyén van a válasz, de nem fogják kimondani.

- Jólvan, tartsátok meg a titkaitokat – jött közelebb, miután biztonságosnak ítélte a polcok állapotát a megtámasztása nélkül.

- Azt most felejtsd el, hogy az egyetlen szabad délutánomat egy seprűnyélen visítva fogom tölteni – csapott az asztalra, mire az összes rajta lévő könyv megrázkódott, és a feltornyozott, szépen rendszerezett házidolgozatai az ölébe hullottak.

- Mert az aktuális tevékenységed mennyivel kellemesebb – nézett végig az asztalon. Erre a lány azonnal felpattant, hogy szépen kiterelgesse Regulust az önkényesen kisajátított két könyvespolcuk közül.

- Az is volt, amíg meg nem jelentél – sziszegte. – Menj inkább cikeszt kapdosni – próbálta teljes erővel eltolni.

- Azt inkább ne most, Jamesék kimentek a pályára – szólt közbe Remus. Elizabeth erre azonnal visszafordult, és abban a tudatban, hogy Regulus már szépen megtalálja a kijáratot, visszaült a helyére.

- Ahogy hallottam, egyiküknek sem kell hozzá pálya.

A következő pillanatban Regulus egy újságot csapott le a lány Bájitaltan könyve tetejére.

- Tudom, nagyon érdekel, hogy miért jöttem, de...

- ...jobban érdekel, hogy holnap ne átkozzon szét Perselus – vágott közbe a lány, és újra szabaddá tette a tankönyvét. Regulus leült mellé az asztalhoz, Remus pedig elkapta az újságot, hogy aztán tágra nyílt szemmel bámulhasson a címlapra. Elizabeth ingerülten kikapta a kezéből, és visszadobta Regulusnak. – Ne ijesztgesd Remust, ha itt akarsz maradni, akkor viselkedj és fogj valami tanulnivalót – parancsolt rá.

- Téged próbállak ijesztgetni, ha odafigyelnél rám akár csak fél pillanatig – bosszankodott. És újra Elizabeth orra alá tette az újságot. – Te idén nyáron nem mész haza – jelentette ki.

- De jó is lenne – sóhajtotta a lány vágyakozóan, aztán végre ránézett az újság címlapjára. – Jé, ezzel az alakkal egy évfolyamba járt a nagybátyám a Durmstrangban – lepődött meg. – Para a csávó.

A reakciója nem éppen a várt lehetett, mert mind Remus, mind Regulus megrökönyödve néztek rá.

- És ezt az apró információt mikor szándékoztad közölni? – szólalt meg Regulus. Elizabeth megforgatta a szemét.

- Nem gondoltam, hogy fontos, nem tartom számon a családom minden egyes távoli ismerősét. Bár ez itt éppenséggel Arthur keresztapja – bökött a képre. Szinte hallható volt, hogy Regulusnak koppant az álla a földön. Közben Remus öntudatlanul összegyűrte az éppen íródó beadandóját, miközben mereven bámult maga elé. Elizabeth megpróbálta kimenteni a kezéből a papiruszt, nehogy újra kelljen kezdenie, mire Remus szerencsére elengedte, hogy aztán Elizabeth karját szorítsa meg. A lány majdnem hátra hőkölt az izzó gyűlölettől a tekintetében.

- A bátyád keresztapja? – ismételte vészjósló hangon.

- Azt ne úgy képzeld el, hogy foglalkozik is vele, valami politikai okai vannak, hát mit értek én hozzá? – magyarázta gyorsan. – Egyszer csak beállított, amikor Arthur hatéves volt, hogy „roarr, én vagyok a keresztapád", én meg már akkor sem tudtam viselkedni, így hamar továbbállt, amikor leromboltam a fél kastélyt.

- Merjem megkérdezni, neked van-e valami eltitkolt közveszélyes keresztapád? – kotyogott közbe Regulus. – Vagy már nincs, mert arra is kecsesen ráborítottál valami középkori várat? – röhögött fel.

- Merlinnek hála fogalmam sincs róla – mondta, miközben újra a Bájitaltan könyvének szentelte a figyelmét, és tökéletesen lezártnak tekintette a témát. Remus elengedte a karját, és áthajolt az asztal felett, hogy elvegye az újságot. Regulus zsörtölődni kezdett a lány mellett, úgy, hogy csak ő hallja, hogy legalább azt el lehet mondani, hogy nem ugyanolyan tökkelütöttet szemelt ki, mint saját maga, és Remusnak nincsen egy rakás giliszta az agya helyén. Csak aztán az említett módszeresen apró gombolyagot gyűrt az újságból, és éppen vette elő a pálcáját, hogy felgyújtsa – igen, egy könyvtár kellős közepén – amikor Regulus megállította. Sajnos nem azért, mert féltette a többi könyvet.

- Előbb elolvassa. Ajánlott tudnia róla, ha már egyszer az ő családja bújtat egy körözött vérfarkast.

Elizabeth dühösen pillantott Regulusra, hogy azért ekkora túlzásokba mégsem kellene esni, és kelletlenül átmászott az asztalon, hogy kivegye a mozdulatlanná merevedett Remus kezéből a gyűrött újságot. Viszont minden úgy volt, ahogy Regulus mondta: Fenrir Greyback vadállatot idéző képe, és a nagy "körözés alatt" felirat mellett továbbá volt egy rövid leírás is róla, mely szerint tényleg vérfarkas, vélhetően a Sötét Nagyúr oldalán áll, és közeli kapcsolatot ápol a lent felsorolt kétes hátterű családokkal. Az Avery sajnos nem az ABC rend miatt került első helyre. További információkért a 8. oldalra kellett lapozni, amit a lány azonnal meg is tett, abban a reményben, hogy ez a vérfarkas kifejezés csak valami újságírói túlzás, de a legrosszabb esetben is csak az utóbbi időben kialakult dolog. Annyira remegett a keze, hogy alig tudta elolvasni a szöveget. Hiszen ő már párszor találkozott vele! Náluk is lakott egy darabig. Hát tévednie kellett: az elmúlt körülbelül tizenöt évben különös kegyetlenséggel javarészt gyerekeket támadott meg.

Remus mellé lépett, és kivette a kezéből az újságot.

- Most már elég ebből. – Egy szempillantás múlva már csak finom szénpor maradt az újság helyén, melyet a fiú rá nem jellemző módon szemetelve a padlóra söpört.

Elizabeth mereven bámult maga elé, meg kellett kapaszkodnia Remusban, aki óvatosan visszaültette az asztalhoz. Az asztalon könyökölve a kezébe temette az arcát, és próbálta visszafogni a fejébe toluló emlékképeket, mert nem akarta meglátni az összefüggéseket, amik mindig is az orra előtt voltak. Érezte, hogy Remus szorosan mellé ül, és átkarolja.

- És ezzel most mit akartál elérni? – kérdezte számonkérően Regulust, és Elizabeth érezte, hogy a fiú a visszafojtott dühtől egész testében megfeszül.

- Én csak... - kezdte Regulus ijedten. – Néha olyan, mintha egy kő alatt élne, azt hittem, jobb, ha tudja...

- És mi a terv? – kérdezte Remus komolyan.

- Azt én nem tudom, innentől Elza szokta átvenni – cincogta a fiú, hallatszott a hangján, hogy mostanra igazán kedvére való lenne a távozás.

- Hát hogyne, pont úgy, mint az évek alatt az összes problémádat, amiket csak magadnak köszönhetsz. – Remus nagyon nyugodtan, nagyon kimérten beszélt, de mind Elizabeth, mind Regulus tisztában voltak vele, hogy nagyon erős önuralomra van szüksége ehhez. A lány valahol mélyen mindig tudta, hogy Remus nincs kifejezetten odáig Regulusért, és évekkel ezelőtt egyszer ki is mondta, hogy ne sodorja magát több veszélybe érte, de naivan azt gondolta, hogy ez már a múlt. Az, hogy ez nem így volt, és ezt ennyire nyíltan ki is mutatta, Elizabethet sikeresen kirántotta a gondolatai mélyéről. Nem akarta, hogy Remus miatta ennyire felzaklassa magát.

Óvatosan kikukucskált az ujjai közül, és azt látta, ahogy Regulus rémületében már csaknem az asztal alá bújt. Azért ezt már túlzásnak tartotta, Remus nem lehetett ennyire ijesztő. A megoldás egyértelmű volt, nyilvánvalóan Regulus volt gyáva.

- Hagyd, jól tette, hogy szólt – mondta rekedten, és olyan erősen kapaszkodott a fiúba, mintha bármelyik pillanatban lezuhanhatna nélküle. Remus ösztönösen magához húzta, és szorosan tartotta. – Most már mindent értek. Nem mehetek haza. És kivételesen Arthurnak is igaza volt. Meg Dumbledore professzornak is.

Regulus meglepetten pillantott fel rá, de aztán zavarában olyan gyorsan el is kapta a tekintetét.

- Lehet, hogy én is értem – szólalt meg Remus bizonytalanul.

Hát, hogy is lehetett volna másképp. Elizabeth sóhajtott egyet, mire Remus szorítása enyhült körülötte, ami kifejezetten ellenére volt.

- Én meg pukkadjak meg – zsörtölődött Regulus. Elizabeth elhúzódott Remustól, de az asztal alatt azonnal megszorította a fiú kezét. Regulusra nézett, és határozottan utasította, hogy távozzon, mire az azonnal ellenkezni kezdett. – De Elza, most mit fogunk csinálni? Mit ért mindenki?

- Az mindegy, innentől az én dolgom. Jobb, ha inkább nem is tudod, ne aggódj ezen. Majd Remus segít kitalálni.

- Persze – morogta a fiú, és felállt az asztaltól. Meg sem próbálta eltitkolni, hogy mennyire megbántódott, rá sem nézett a lányra, csak faképnél hagyta őket.

Elizabeth lassan Remus vállára dőlt. Gyorsan disaudiót szórt maguk közé, nehogy valaki véletlenül kihallgassa őket.

- Emlékszel, amikor régen meséltem, hogy Arthur rámeresztett valami lényt? Egy csomó minden kiesett és reggelre leromboltam a lakrészemet. Aztán még Dumbledore is elkérte ezt az emléket, és azt mondta, majd a fejemben lesz, amikor eljön az ideje. Hát meglennék nélküle – belefúrta a fejét Remus mellkasába. Hirtelen annyi minden a helyére került. A sötét szemek az ablakban, háttérben a Holddal. A kajain az erős szorítás, ami lefogta, nem Arthur volt, hisz a bátyja ekkor még csak hatéves volt, nem lehetett ennyire erős. Bilincsvarázslat volt. A szülei dühe, a szokásosnál is nagyobb gyűlöletük irányába nem csak arról szólt, hogy építhették újra a kastély egy nagy részét. A gyerekkorukban kihallgatott beszélgetések, hogy a család egy barátjának hasznára lehetett volna, de még erre sem volt jó, meg hogy Elizabeth már meglévő eleve irányíthatatlan ereje miatt ezzel együtt igen erős fegyver lehetne. Aztán Arthur később persze ténylegesen elkezdett ráengedni mindenféle lényt éjszaka, és tényleg Elizabeth volt az, akin levezette minden agresszióját jobb híján. De most mindez eltörpült amellett, amire rájött. – És komolyan önként oda akartak neki adni – suttogta rezignáltan.

Remus óvatosan az ölébe húzta a lányt, úgy ért hozzá, mintha arra számítana, hogy Elizabeth bármelyik pillanatban menekülőre foghatja. Ettől igazán nem kellett tartania: amint megérezte a fiú szándékát, azonnal szorosan hozzábújt, átölelte, és hagyta, hogy Remus az állát a feje búbján támassza meg.

- Figyelsz, ugye? – kérdezte tompán, utalva arra, hogy attól még, hogy elzarándokolnak a könyvtár legtávolabbi és legkihaltabb pontjára, láthatatlanná nem váltak. Sajnos.

- Figyelek – suttogta.

Elizabeth nem tudott teljesen ellazulni. Érezte, hogy Remus izmai időről időre megfeszülnek, és végig teljesen meg volt győződve, hogy azért, mert folyamatosan azon aggódik, amin ő – hogy majd véletlenül erre jár valaki, akinek nagyon nem kellene meglátnia őket. És akkor majd Remus bajba kerül miatta. Sok ideig nem tudta rávenni magát, hogy megmozduljon, és ha nem egy ilyen viszonylag nyilvános helyen lettek volna, a maga részéről szívesen éhen- és szomjanhalt volna ebben az állapotban, de így győzött a bűntudata, és elhúzódott tőle.

- Remus – szólt rá rémülten, amikor észrevette, hogy a fiúnak könnyes a szeme. – Hé, Remus, ennyire nem rossz a helyzet – fogta az arcát a kezei közé, és a hüvelyujjával óvatosan letörölte a könnyeit. De jött helyette új. – Ha így folytatod, én is sírni fogok – feddte meg, és már érezte, hogy akarata ellenére neki is látott. Aztán úgy döntött, ideje a kezébe vennie az irányítást, és neki megnyugodnia először. – Remus, nincs semmi baj – jelentette ki határozottan, és közben hosszú másodpercekig a fiúéhoz szorította a homlokát, és mélyen a szemébe nézett. Igazán illúzióromboló dolgokat tervezett mondani. – Két lehetőség is van: az egyik, hogy hazamegyek, aztán egy szép napon talán díszvendég lehetek LLG-n, a másik, hogy minél hamarabb összeházasodok Regulusszal, de ez azt is jelenti, hogy megkapom a Sötét Jegyet.

Miután ezt végig mondta, kicsit elhúzódott Remustól, mert maga is rájött, hogy egyik lehetőség sem túl jó, sőt, meglepően nehéz a választás. Elizabeth őszinte bizonytalanságát látva Remus megszorította a vállát, és mélyen a szemébe nézett.

- Összeházasodsz Regulusszal – jelentette ki. – Minél előbb. – A lány elhúzta a száját, mert jelenleg éppen nem volt hozzá túl nagy kedve még elméletben sem. – Elza...?!

- Lehet rá kell szánni erre a témára a holnapi járőrözést, az én ötleteim talán nem a legjo...

Hirtelen hatalmas csattanás hallatszódott, és Elizabeth erővel kitépte magát Remus karjából, hogy aztán a lendülettől beboruljon az asztal alá. Két lábat pillantott meg, aztán a következő pillanatban egy döbbent smaragdzöld szempárt, ahogy behajol az asztal alá.

- Mostantól valami megkülönböztető hangjelzéssel fogok közlekedni, komolyan mondom. Miért van az, hogy soha, de soha egyszer sem fordult még elő, hogy valami könnyen emészthető szituációval találkoztam, mikor titeket kerestelek? Ahogy látom, az asztal alja örök kedvenc. – Elizabeth Lily szövegáradata közben kimászott az említett helyről, épp négykézláb állt, és mászott volna vissza az eredeti helyére, jó távol Remustól az asztal másik oldalán, de a lány az útját állta, és tovább folytatta. – Lehet igaza van Dorcasnak, holnap megtárgyalhatjuk, hogy a gyengélkedőn vagy a könyvtárban van nagyobb protekciótok. – Utalásképpen felhuppant a kanapéra.

Elizabeth nagy nehezen kimászott, tekintve, hogy a lány lábai útban voltak. Éppen a kupis házidolgozat tekercseik között keresgélt nagy hévvel.

- Dorcasnak semmiben sincs igaza – jelentette ki. Lily meglepetten rápillantott. Aztán Remusra, aki még mindig sokkos állapotban ült.

- Ennyire azért ne örüljetek nekem, mi ez a gyászos hangulat? Amúgy el sem hiszem, hogy tanultatok, Elza, igazán büszke vagyok rád!

- Mindaddig egészen jól haladtunk, amíg úgy nem döntöttünk, hogy minél előbb össze kell házasodnom Regulusszal – jelentette ki a lány, többé kevésbé a hatás kedvéért.

Lily erre elejtette Elizabeth Átváltoztatástan beadandóját, ami összekunkorodott az asztalon.

- Tudod mit, jobb volt, amíg nem próbáltad meg elmagyarázni, éppen milyen romantikus témáitok vannak – emelte égnek a tekintetét a lány. – Mindenesetre átmentél az ellenőrzésen – paskolta meg a vállát, miközben összetekerte az utolsó dolgozatot is. – És kezdj el lélekben készülni a fürdőzésre...

- Nem érek rá, másnap hosszú napom lesz, kora reggeli szeánsz, Szent Mungó...

- Nincs kifogás, Elza, ez közügy!

- ...büntetőmunka Siriusszal és Laurával – sorolta tovább rendíthetetlenül. – És tudom, hogy Dorcas meztelen teste közügy, de...

- Úúúú, Dorcas és Sirius! – csapta össze a tenyerét boldogan, mintha pontosan ennyit fogott volna fel a lány kifogásaiból. Aztán Remusra pillantott, aki az arckifejezéséből ítélve minden erejével próbálta követni a párbeszédüket. – Még hátravan a Bűbájtan és a Mágiatörténet esszé, kikérdeztem Pert, figyelj rá, hogy azt is megírja, mert a végén még felsorolja kifogásként – utasította Lily.

- De hát arra még van egy hét! – kiáltott fel méltatlankodva a lány.

- Ettől még képes vagy kifogást csinálni belőle – forgatta a szemét Lily. Aztán sarkon fordult és elszökdécselt, miközben valami olyasmit énekelgetett, hogy az élet milyen szép. Elizabeth tulajdonképpen hálás lehetett, hogy nem olyasmiket énekelget, mint Dorcas.

- Hát... legalább valaki boldog – rántotta meg a vállát pár másodpercnyi döbbent csend után. – A Bűbájtan dolgozatomat meg valami szemellenző bűbájból fogom írni, vagy minimum valami mágikus mellbimbótapaszból.